A vacsora hihetetlenül hosszúra nyúlt, mintha évszázadok teltek volna el a fogások közt, ugyanazzal a kedélyes csevegéssel telik az idő, mint bármelyik másik napon, mert nem tudják, honnan is tudhatnák, hogy az életem kipördült a sarkaiból. Némán eszem, ami persze nálam nem olyan szokatlan, a rokonoknak fel sem tűnik, míg estélyekről beszélgetnek, és egyedül Edgar az, aki korábban emelkedik fel, kimenti magát, és távozik, elég sietősen, nekem pedig fűrészpor ízűnek tűnik minden, amit le kell nyelnem, mert a bátyám nem szokott csak úgy felállni és kisétálni, biztosan történt valami, amiről csak ő tud, amit nem is fog velünk egyhamar megosztani, amennyiben jól ismerem őt.
A desszert utáni kávét a hölgyek a kék szalonban kívánják elfogyasztani, így én is menekülőre foghatom, jelelhetem, hogy fáj a fejem, és elnézésüket kérem. Edgar után indulok, fel a lépcsőn, szerencsére a szobája szinte határos az enyémmel, és ilyen későn eszembe se jutna az irodájában keresni. Azután meglátom, és nem, nem a bátyám az, egy pillanatra döbbent vagyok, rossz érzés motoszkál a gyomromban, de az arcomat mosoly önti el, mintha rég nem láttam volna. Nem lesz semmi baj.
Azután közelebb érek, a szájáról leolvasom a nevem, semmi kisasszony, semmi hölgyem, semmi, semmi, csak pőrén az a pár hang, és megint csak rossz előérzetem van. Ha az alkalmazottunk lenne, ezt nem tehetné meg, tehát vagy valóban tesz a következményekre, vagy - és igen, vagy, döbbenten felnyögök, mert nem érthettem félre.

"Most ugye, csak viccel?"

Napnál világosabb, hogy nem. Kétségbeesetten a háta mögé sandítok, egyedül vagyunk a folyosón, egyelőre.

"Miért?"

Ez rosszabb, mint valaha képzeltem, és minden szava engem igazol, eszembe sem jut ellenkezni, amikor az ajtó szegletébe húz, úgy fogja a könyökömet, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, nekem pedig úgy rándul össze a gyomrom, mintha még életemben nem érintett volna meg férfi, és valóban, azokon a helyeken, ahonnan én jövök, ritka az ilyen bizalmaskodás, szükséges hozzá néhány pohár - vagy a szívósabbaknál inkább üveg - folyékony bátorság, és akkor sem a saját hódolóimat kellett elhessegetnem. Csak igazgattam Inès haját, ha kócosan, vihogva előkerült a kertből, a bokrok mögül, és ez untig elég volt.
Akkor még.

"Hogyan tudta meg?"

Valójában nem is tudom, várok-e választ, a családban megvannak ezek a járatlannak vélt utak, és az ember csak addig örülhet, amíg nem az ő hátára szegeződnek árgus tekintetek. A paranoia melegágya, minden pontjában érthető. Ő pedig, miután Edgar kitette, nyilván nem maradhat itt.

"Hova akar menni?"

Olyan dühös vagyok Edgarra, amiért ilyen helyzetbe hoz, gyakorlatilag falra szögezi mindazt, amit eddig elértünk, és elégedetten hátradől, mert nem tudja, hogy most könnyek marják a torkomat, gyűlölök búcsúzkodni, és azt talán még jobban, ha olyan ember távozik, akivel végre jólesett beszélgetni - a könyvekre gondolok, amiket az elmúlt időszakban kölcsönadott, bár többet foglalkoztam volna velük, bár okosabb lettem volna akkor, olvasva a sorok közt, bár vitába szálltam volna vele! Elfordítom a tekintetem, kockáztatva, hogy innentől egy szavát se fogom hallani, és a szájáról sem olvasok, ha esetleg mond valamit. De nem hagyhatom, hogy lássa, ahogy a csuklóm belsejével megtörlöm az arcom, olyan gyerekes mindez, és olyan hihetetlenül önző minden könny, mert neki haza kell mennie. Itt sosem lesz boldog, ez nyilvánvaló. A bátyám talán jól döntött, de engem senki nem készített fel erre.

"Maradjon még egy kicsit a környéken, rendben? Meggyőzöm Céleste-t, de ha ő nem vállalja, akkor én magam segítek hazajutnia."

És ettől a néhány kézmozdulattól egészen erősnek érzem magam, még el is mosolyodok, nem tudva igazán, mennyit mondjak.

"És ne utasítsa el, kérem. Én nagyon megkedveltem önt, ez a minimum."

Már épp leinteném, mert felesleges hálálkodnia, mert nem tettem semmit, semmi olyasmit, amit akartam volna, semmi olyat, amivel igazán segíthetek. Azért a könyvek, amiket kölcsönadott, egészen más szemléletről rántották le a leplet – azok fényében mi itt mind élősködők vagyunk, ebben a házban, és még nem is a legveszedelmesebb fajtából, mert nem az arisztokratikusság, inkább a kereskedelem tartósítja a vérvonalunkat. (Ha Eoghan ismerné tante Babette meséjét, biztosan szórakoztatónak találná.)
De minden múltból előszökött történetnél valóságosabb, amikor a keze az enyémhez ér, és már éppen elhiszem, hogy visszatérünk a kézcsókok és szemlesütve elmormogott magázások szintjére, mikor jóságos ég, első döbbenetemben fel sem fogom, mit tesz, pedig egészen közelről látom az arcát, a szája az enyémen, és még ha nem is volt a múltban sok lehetőségem csókokat osztályozni, ez az egy most kifejezetten erőszakosnak tűnik, talán ilyennek képzeltem őt mindeddig, akinek az ajkai nem lágyulnak el csak úgy. Levegő után kapva meredek rá, mikor elereszt, és komoly a veszélye, hogy megpofozzam, de – a kezem megáll a mozdulat közben.

„Meg vagyok döbbenve. Őszintén.”

Nézek rá, és ebben a percben örülök, hogy van időm kitalálni, miként folytassam. Miértek kavarognak a fejemben, kergetik egymást. Miért kéri ezt? Nem akar magányosan menni? Miért? Puszta lázadás vagyok a szemében, egy kísérlet a beintésre, vagy valami több? Kiszárad a szám, ahogy jelelni kezdek.

„Nagy árat kéne fizetnem. Szeretem a családomat. Ők mindennél drágábbak nekem. És apám nehéz időszakon megy keresztül, míg Edgar átveszi a vezetést. Nem hozhatok szégyent rájuk azzal, hogy elszököm veled.”

Egy részem sajnálja, a másik részem nem érti, de tudom, pontosan tudom, hogy ez a helyes mindkettőnk részéről. Eoghan nem tudja felmérni, milyen bánatba lökném a szeretteimet, és hogy egy ilyen lépéssel ő is örökre kegyvesztetté válna, sehol nem kapna állást a régióban, de talán Franciaország egyik bortermővidékén sem.

Magam köré fonom a karjaimat, hirtelen hidegnek érzem a követ a hátam mögött, hidegnek a folyosót, a helyet, amit az otthonomként ismerek - elképzelem, nem is kerül különösebb erőfeszítésekbe, hogy egy egészen másfajta fagy jár át, pára és kíméletlenül zuhogó eső, ami kopogtat az ablaküvegen, és ha ott élnék, Angliában, vagy éppen a mindig ködösnek nevezett Írországban, biztosan két perc alatt megraknám a tüzet a kandallóban, még varázslat nélkül is, hogy felmelegedjek. Nem esik nehezemre elképzelni Eoghant sem, akiben talán éppen azért kapkod és kormoz a tűz folyamatosan, mert ilyen hideg helyről származik. Nem esik nehezemre elképzelni, milyen, sokkal kellemesebb módjai létezhetnek egymás felmelegítésének, amikor az eső szüntelenül kopog az ablakon, és az egész világ ott ül, a másik szemében. Csak éppen engem nem arra neveltek, hogy a könnyebb utat válasszam. Látom az arcán, nem hisz nekem, pedig tényleg kedvelem, és tényleg, tényleg egészen új fényt vetett mindenre a meglátásaival, a terveivel, az álmaival. Kissé sértőnek találom, hogy ő nem lát ilyen becsesnek, nem tisztel úgy, mint ahogyan én tisztelem őt - az igazi érzések, legalábbis az én olvasatomban, sosem az elosonáshoz, hanem a bátor kiálláshoz vezetnek. Mit vállalna fel így? Vagy csak egy újabb történetté válnék a Rettenthetetlen Forradalmár listáján, amit a kocsmában, pár sör után, elővehet?
Sóhajtok. Bárcsak értene. Bárcsak értené, hogy nekem ennél több kell, és ha az ajánlata igazi lenne, tisztességes lenne és hűséges, akkor ő is többet akarna, mindent akarna, jól akarná csinálni. Elszorul a torkom. Hát, ennyi lenne?

"Tudom, hogy nem értesz meg."

Szomorúan elmosolyodok, ahogy leeresztem a kezem. Nem kell megértenie. Mégis fáj, annyira fáj a tudat, hogy most el kell búcsúznom tőle, most végleg el kell engednem.
"Azt hiszem, ha meg akarjuk változtatni a világot, nem szabad ostobán cselekednünk."
Komolyan nézek rá, a kezéért nyúlok, és ha elérem, egy pillanatra erősen megszorítom, hogy értse, ha még mindig nem világos neki, hogy lássa, miért mondok nemet. Függetlenség, egyenlőség, szabadság - mit sem ér, ha nincs gerincünk.

Ostobaság, visszhangzik a fejemben, legszívesebben kimondanám, és áhítatosan, komolyan bólintanék, mert gondolhatod, hogy gyáva vagyok, gondolhatod, hogy jobban szeretem az aranykalitkát, amiben élek, mint a szabadságot a szavaidban, a cselekedeteidben, de meddig lennénk szabadok azt tenni, amihez éppen kedvünk szottyan? A valódi élet úgy hasít belém, mint konok derékfájás, mert a játszma ezekben a percekben zajlik, még ha nem is itt, az ajtó mélyedésébe húzódva fog eldőlni. Nem vagyunk gyerekek, és a forradalmi eszmék nem adnak felmentést a felnőttek világában, a komoly tétek útvesztőjében, akkor sem, ha könnyelműen döntünk. Akkor sem, ha csábítónak tűnik, mert ez valami új, mert te valami új vagy, egészen megigéző és izgalmas, de egyikünknek fel kell ébrednie, mielőtt butaságot csinálnánk. Mielőtt elszöknék veled, hogy utána ketten ücsörögjünk egy ütött-kopott szobában, a huzatos ablak alatt, és azon merengjünk, hogyan jutsz majd haza, ha egyszer velem többé szóba se állnak a tiszteltre méltó rokonaim, akikre az egész tervet alapoztuk idáig. Egyikünknek fel kell ráznia a másikat, és bárcsak értenéd, hogy a kisasszony megszöktetése csak a gyerekek estimeséiben olyan romantikus. Mert, ha téged választanálak, nem akarnám, hogy bujdosva kelljen élned. Hogy az „elrablásom és megrontásom” egyetlen újabb sor legyen képzelt vagy valós bűneid listáján. Nem akarnék a mocskos kis titkod lenni, a szeretőd, akivel bűnben élsz, aki miatt apám elveszíti a beléd vetett bizalmát, és akit – hányinger kerülget – hazaküldhetsz, ha a haza, a te hazád, úgy kívánja.

„Sajnos büszkébb vagyok annál, minthogy a sötétben elosonjak veled, mint a patkányok. Büszkébb vagyok annál, hogy megelégedjek azzal, ha egy férfi nem akar felvállalni engem.”

Elengedem a kezdet, megdörzsölöm a halántékom. Nem akarlak megsérteni, sosem akartalak, de ezúttal úgy érzem, gyáva vagy. Vagy egyszerűen csak nem arra vágysz, amire én.

„Én sosem adtam magamat könnyen. És annál a néhány túlfűtött hétnél vagy hónapnál, ami ebben a ki nem mondott ígéretben van, azt hiszem, jobb vagyok. És te is jobb vagy ennél. Az a férfi legalábbis, akinek én megismertelek, nem elégedett volna meg azzal, hogy eloson, mint egy csaló."

Komolyan nézek rád, a szám mosolyra görbül, míg végül már jóformán vigyorrá szélesedik, olyan abszurd, de nem hagyom magam zavarba hozni a kérdésedtől, nem hagyom, hogy bebizonyítsd, amit az arcodon látok, mikor rám nézel, hogy gyáva vagyok, vagy egyszerűen csak jobban szeretem a kényelmet nálad.

"Ha komolyan gondolnád, igent mondanék."

Felvont szemöldökkel nézek rád, mered-e még messzebbre lökni magad, mered-e még tovább állítani, hogy a szándékaid felém tiszták és egyenesek? Mersz-e még úgy tenni, mintha hinnél az egyenrangúságunkban, mintha tudnád azt adni, amire vágyom, és nem csak menekülőutat keresel, mert az érzelmeid csak pár percig voltak erősek?
De mint nyitott tenyérrel lesújtó pofon, úgy érnek a szavaid, kapkodva olvasom le őket a szádról, mert alig merem elhinni, bár minden korábbi kijelentésed ezzel nyer értelmet. Hátrébb lépek, észre sem vettem, mikor kerültem ismét ilyen közel hozzád. Már nem számít.

"A bátyám sosem adná fel magát."

Még viccnek is rossz, hogy Edgar ilyet tenne - hiszen, ha még itt van, az egyet jelent azzal, hogy futni hagyja, hogy elnéz fölötte, míg Eoghan távozik. Távozik, zúg a fejem ettől a szótól, és elfordítom az arcom, lenyelek minden könnyet, ami pedig mégis ki próbálna csordulni, azt gyors mozdulattal letörlöm.

"Akkor most elengedem. Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig tartóztattam. Nem tudtam, hogy mit teszek kockára."

Ilyen közelről minden fénypontot jól látok a szemedben, és egy hosszú másodpercig komolyan elgondolkodom, igent akarok mondani, még akkor is, ha őrültség, sőt, talán éppen azért, mert őrültség, talán éppen azért, mert váratlan, és két, őrültségekre szakosodott fivérem közt én nagyon régen elszoktam az ilyesmitől.
De a házasság, a kötelék, amire meghívsz, nem játék. Sóhajtok, mert végül is minden erről szól: erről a bizonyosságról, a keserűről, de magabiztosról, hogy nem játék, és nem akarok játszani veled, majd boldogtalanná tenni téged, rád unni, hiszen nem ismerlek még annyira, hogy egy ilyen döntést felelősen meghozzak, ahhoz pedig, hogy romba döntsük egymás életét, egyikünknek sincs joga. Már a könnyeket is hagyom, az arcomat forrónak érzem alattuk, mikor hozzád hajolok, a szám a tiéden, nem tölt meg más, csak ízek és illatok abból a jövőből, amire meghívsz, de amire nemet kell mondanom, mert aki képtelen nemet mondani, annak az igenje is súlytalanná válik. Talán fel sem méred, mit jelent nekem ez az ajánlat, nekem, akitől mindig minden férfi visszarettent, mert másként kommunikálok - nekem, aki valami egészen újat tapasztaltam, mikor felbukkantál a szőlősben. Nem azonnal, de azokkal a beszélgetésekkel, a könyvekkel, az érvekkel, sosem hallottam, ahogy a torkodat köszörülted, ahogy nevettél, karcosan, mint a korrodálódott kulcs a zárban, de ez mind nem számít többé. Nekem kell meghúznom a ravaszt.

"Ne haragudj! Nem lehetek."

Ellépek tőled, hátamat a falnak vetem, és szipogva, az arcomat sokadjára megtörölve nézek rád. Mert akarom, hogy megértsd, bár talán az lenne a legjobb, ha egyszerűen hagynálak elmenni, és nem bonyolítanám tovább, ami már így is bonyolult.

"Most mindent felteszek erre a néhány szóra. Megkockáztatom, hogy még sosem néztem úgy senkire, ahogy rád. Talán egyszer ebből is egy olyan nagy, regényes szerelem lehetne, de nincs időnk megvárni, hogy azzá nőjön. Cselekednünk kell. Haza kell juttatnunk téged. És engem ez most jobban érdekel, mint az ajánlatod, ami nyilvánvalóan nagyobbrészt provokáció. Ha jobban ismernél, tudnád, hogy nem félek a világtól. Téged féltelek attól, ami rád vár, a hazádban Mert azt hiszem, úgysem lennél boldog, amíg vissza nem térsz oda."

Sóhajtok, a karjaimat magam köré fonom, a tekintetemet leszegem. Hát, elmondtam. Ennyi lenne?

Ismét olyan hidegnek érzek mindent magam körül, olyan kíméletlenül hidegnek, és látom az arcodon a fájdalmat, többet, mint amiről gondoltam, hogy látni fogok. Talán volt ebben az ajánlatban némi őszinteség? Talán van a szívednek egy szeglete, amit számomra tartasz fent? Lehetséges, de a házasság nem csupán azt az egyetlen szegletet kívánja, mi pedig távolról sem vagyunk készen ilyen mértékű elköteleződésre. Én nem érem be kevesebbel, ha egyszer valaki felkínálja. Így nincs más lehetőségem, tovább várok, még akkor is, ha ebben a várakozásban kissé megszakad a szívem, mert őszintén reménykedtem benned, őszintén akartam, hogy ez az egész másként alakuljon, hogy legyen még időm jobban megismerni téged, hogy az igenem egy nap valódi lehessen, de mindketten belebuktunk a várakozásba. Ha hamarabb tisztázom veled, ami bennem van, talán, talán, talán, de ha egyszer én magam sem fedeztem fel? Csak most. Jellemzően éppen most, amikor el kell búcsúznom.
Sóhajtok, fele olyan méltóságteljes sem vagyok, mint amilyennek kellene lennem, mint a női rokonaim általában, mikor kecsesen átlebbenve a nem elég jó ajánlaton, visszautasítják az illetőt.

"Igazad van. Jobb lesz így. Maradj a közelben, rendben? Szólok Céleste-nek, ha készen állsz az útra. Vagy más utat választanál?"