» A dolgokat csak két módon lehet túlélni. A sírás nem tartozik ezek közé. «
Azt hiszem kezdek asszimilálódni, így három év után hozzászokni ehhez a bentlakásos varázslóképzőhöz. Próbáltam rávenni anyát, hogy legyek magántanuló, de a kérlelés halovány képemen nem hatotta meg. Egészen hozzászoktam, hogy mindig van körülöttem valaki, varázsszemélyeknek gondolom őket, akik nem hagynak egyedül rémálmaimban. Megmentők, társaságok és nincs más dolgom, mit viccet csinálni nekik, hogy érdekeljem őket. Tudok már zsonglőrködni, egy lábon ugrálva, cigány kereket vetek és blöffből tartottból jósolok a hiszékeny felsőbb éveseknek. Roxmortsi év ez és első dolgom volt robbantós spasznit, tűzijátékokat és trágyagránátot vásárolni. Ha rosszaságot követek el, még menőbb leszek és nincs is más célom mostanában, csak lógni, folyton másokkal lenni, megfeledkezni róla, hogy nem vagyok normális. A folyosón ráérősen caplatok, talárzsebeim árulkodón kidudorodnak. Azzal szórakozok, hogy repedéseket keresek a kőpadlón, próbálok azokon egyensúlyozva haladni és elképzelem, hogy hatalmas szakadékok húzódnak körülöttük. Ha megingok, leeshetek. Nem is figyelek előre, a legtöbb diák kint matat a tavasz közeledtével, vagy tanul közelgő vizsgáira és én, nekem is kéne, meg kell találnom őket, valakit, csak előbb még hegyet mászok egy kicsit. Már majdnem sikerül végigmennem egy gigantikus gerincen, amikor hoppá, beleütközöm valakibe és csak szép, szőke, fellibbenő tincseket látok. -Ne haragudj! Hadarom gyorsan, potyognak ki zsebeimből a trágyagránátok. Nagyon nagy szemekkel, ijedten bámulok előre, szent habakok, nekimentem valakinek. Bocsánatot kellene kérnem, vagy már megtörtént? Mintha kicsit zavarban lennék, legalábbis hirtelen nem tudom hol vagyok, a képzelt hegyeimben, vagy a folyosón letarolva egy gyönyörű lányt?