Már kisgyermek koromban, amikor még a tojáshéj is ott lógott a fenekemen, odáig voltam a különböző bestiákért és élőlényekért. Mindenféle velük kapcsolatos figurát gyűjtöttem és emlékszem, hogy édesanyám már ki volt tőlük, mert nem fért a polcra rajtuk kívül semmi. Esténként, amikor ágyba bújtam gyorsan végigszámoltam, hogy megvan-e mind az akkor még csak huszonhárom darab figura. Ha csak egy is hiányzott képes voltam órákig keresgélni a szobámban, vagy akár az egész lakásban. Persze az édesapámhoz költözés után valamiért egy figurám sem volt meg többé. Sajnálatos.
A lények után érzett szeretetem miatt ülök itt több ezer ember között. Mindig is imádtam az ilyen fesztiválokat. Számtalan professzor, kutató és még ki tudja kik tartanak előadásokat, mutatnak be lényeket és adnak belátást az idomítás szépségébe. Tökéletes hely. Pont olyan, ahol elengedhetem magam. Itt nincs család, nincs probléma, nincs semmi, ami a jó kedvem szeghetné. Egyszerűen tökéletes!
A főszínpad – már ha lehet ezt színpadnak nevezni - melletti kis területet figyeltem éppen. Rengeteg lénnyel sétálgattak fel-alá a mágusok készülve saját produkciójukra. Még a mozgásuk is megbabonázott. Furcsa, hogy az egyetlen élőlény, ami képes érzelmeket kicsikarni belőlem veszélyes és még csak nem is beszél. Lehet pont ez tetszik benne. Fejemet, akkor kapom el onnan, amikor meghallom a következő felkonferálást: sárkány! Szívem hevesebben kezd verni még csak az említésétől is. Isteni szerencsém, hogy a harmadik sorban ülök. Innen mindent jól fogok látni. Amikor az imént emlegetett McGonagall bevonul a sárkánnyal az oldalán még a lélegzetem is elakad. Kihúzom magam a székemben és nyelek egy hatalmasat. Legtöbbször, ha meghallom azt a szót, hogy professzor beugrik egy ilyen idős, szakállas öregember, erre nézzenek oda! Egy fiatal, vonzó férfi vonul fel mellette egy lélegzetelállító sárkánnyal. Micsoda párosítás! A szívem a hevesebbnél is hevesebb ritmusra vált és szinte magamra sem ismerek. Több mint egy évtizede már annak, hogy bármi, vagy bárki megdobogtatta volna a szívem. Mi a franc van velem? Nem, ez nem történhet meg. Nem szerethetek bele senkibe. Nem adhatok senkinek sem esélyt arra, hogy érzelmileg tönkretegyen. Egyszer már pórul jártam ezzel, még egyszer nem fogom hagyni, hogy megtörténjen. Természetesen a testem akaratom ellenére cselekszik. Tenyerem izzadni kezd és torkom összeszorul. Hiába akarom, nem bírom levenni tekintetem a férfiről. Úgy ülök, mint a cövek és úgy érzem magam, mint aki kihúzottsága miatt kitűnik a közönség sorai közül, amivel lehet nem is nagyon lövök félre. Egész lényemnek ott van vége, amikor a fiatal professzor pillantása rátalál az enyémre. Szívem kihagy egy ütemet és arcomból kifut a vér. Érzem, ahogy a belső énem menekülőt fúj, ám a szívem, ami jelenleg átvette az irányítást a testem felett, nem engedi, hogy máshová figyeljek. Néha-néha azért rápillantok a mögötte tornyosuló sárkányra, hisz mégis csak miattuk jöttem ide. Érdekes produkciónak nézek elébe!

Amikor édesanyám hátrahagyta földi életét borzasztóan összetörtem. Tisztában voltam vele, hogy egy másik varázsló keze végzett vele, ám sokáig úgy gondoltam, hogy miattam történt az egész. Amikor egy fiú egyedül marad az anyjával, egyértelmű, hogy úgy érzi neki kell megvédenie. Így voltam ezzel én is, de csúnyán elbuktam. Összesen csak egyszer nem mentem vele, de az az egy alkalom végzetes hiba volt. Utána az akkori kis gyermek lelkem csúnyán összetört. Átkozottnak éreztem magam, ami nem volt nehéz, hisz az új "családomban" is vertek. Kezdtem azt hinni, hogy mindent tönkreteszek magam körül. Annyira, de annyira hibásnak éreztem magam. Később rájöttem, hogy nincs semmilyen átok, mivel sikerült jó dolgokat is elérnem az életben. Viszont most, ahogy a földön fetrengő, sárkánnyal harcoló kibaszott helyes professzort nézem, kezdem azt hinni, hogy az átok mégis csak velem maradt. Bárkit, ha egy kicsit is megszeretek, meg fog halni? Ha igen, csodás jövőnek nézek elébe.
A sárkány farka a földbe nyomja McGonagallt, amit én lélegzetvétel nélkül nézek végig egy percig sem levéve róla a szemem. Amikor a sárkány végre otthagyja, gondolkodás nélkül rohanok le a harmadik sorból, mint valami idióta folyamatosan félre tolva az előttem állókat.
- Gyógyító vagyok! Gyógyító vagyok! Félre az utamból! - ordítom egyre hangosabban, miközben lábaim hármasával szedik a lépcsőfokokat. Amikor odaérkezek hozzá, azonnal térde vetem magam teste mellett. Át se gondolva cselekedeteimet, mindkét kezemet arcára helyezem, majd magam felé fordítom a fejét. Egy pillanatra eltűnődök azon, hogy milyen csodásan mutatnak csontos, tetovált ujjaim arcán, valamint hogy szívesen nézegetném ezt a képet minden áldott reggel csak egy egészséges alannyal. Hogy visszatérjek eredeti feladatomhoz, megrázom a fejem, ezzel azt remélve, hogy félresöpröm gondolataimat is. Jobb kezemet leveszem arcáról, majd oldalra seprek pár homlokához ragadt, csapzott hajszálat... természetesen csak azért, hogy jobban lássam van-e fejsérülés.
- Hallasz engem? - kérdezem szemeibe nézve, majd bal kezemmel gyengéden megcsapkodom az arcát. Tekintetem szemeiről a szájára siklik, ám hamar elveszem onnan. A munkámra kell koncentrálnom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ez a gyönyörű férfi arc elvonja a figyelmem, hisz ha most nem mentem meg, akkor még annyi esélyem sem lesz arra, hogy megismerjem, mint amennyi jelenleg akad. Miket beszélek? Nekem nincs is szükségem szerelemre. A gyógyítás a mindenem. Azért élek. Az tart életben, és ennyi. Nem kell nekem semmi, ami ezt a tökéletesen kialakult egyensúlyt felrúgja.

A családom… akarom mondani a „családom” a mai napig azt hiszi, hogy heteroszexuális vagyok. Hülye lettem volna közölni velük az igazságot, miután még így is kiverték belőlem a szart. Nem akartam egy valós okot is adni rá. Sokan azt gondolják, hogy ha valaki a saját neméhez vonzódik azt nem lehet takarni. Azt hiszik, hogy előbb, vagy utóbb elszólja magát az adott személy, ezzel elárulva féltett kis titkát. Nos, ez lehet igaz az átlag emberekre, de mi van akkor, ha nem csak ezt, hanem semmi mást sem mondasz el? Mi van akkor, ha mindent magadban tartasz? Mi van, akkor, ha minden érzelmedet eltemeted? Én tudom a választ: akkor születek meg én.
- Az jó, egész jó – mondom ki, majd fejét visszafordítom oldalra, hogy jobban szemügyre tudjam venni az említett testrészt. Hogy tegyek a tompaság ellen, előhúzom a pálcámat, majd egy igen jól begyakorolt gyógyító varázslatot mondok fülére remélve, hogy ezzel megszűnik a tompaság. Csak a gyógyítás után tudatosul bennem, hogy mennyire szexi hangja van, ám a gondolatot azonnal kiverem a fejemből, hogy ne engedjek utat az érzelmeknek. Egyszer már voltam szerelmes. Akkor is egy férfibe. Azt hittem, hogy ennyi szarság után, amit kaptam az élettől végre lehet sikerem valamibe. Abban az időben szükségem lett volna valakire, akire támaszkodhatok és valakire, akit szerethetek. Eleinte hagyta elhitetni, hogy ő is hasonlóan érez. Elhívott randikra, együtt töltöttünk igen sok időt, majd akaratom ellenére megnyíltam neki. Belelátott a lelkem minden apró kis részletébe. Az övé voltam teljes egészében. Imádtam, hogy végre nem voltam egyedül. Aztán a sors megmutatta a valódi arcát, amit már annyiszor láttam… az akkori szeretett férfim a lelkembe tiport felhasználva minden megosztott titkot. Tönkretett érzelmileg, majd elhagyott. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, nem kell nekem senki. Ez volt az, amikor teljesen egyedül felszedtem magamat a földről, majd olyan erős lettem, mint még soha.
- Micsoda szerencséd van, hogy pont az vagyok – mondom neki és hangomból próbálom elnyomni a felkívánkozó érzelmeket. – Most pedig, ha teheted, maradj mozdulatlan. Meg fogom vizsgálni a tested, és ha valóban eltört bármid is helyrehozom, ígérem – mondom egy mosoly kíséretében, amiért legszívesebben pofon vágnám magam. Mosolygok? Komolyan? Hát mi a jó büdös francokat csinálok? Gyakorlott kezeimmel gyorsan távolítom el felsőtestéről az anyagot. Amikor szemeim bepillantást nyernek a ruhanemű alá, elkerekednek. A férfi mellkasa már most tiszta véraláfutásos… na és még ki tudja milyen. Esküszöm meg is lepődnék, ha egyszer nyugodtan végig tudnék nézni egy műsort. Most már biztos vagyok benne, hogy engem átok üldöz. Mielőtt tudósítanám betegemmel jelenlegi helyzetét, mély levegőt veszek.
- Jobban jársz, ha lefújod a mai produkciót. Hosszú napnak nézünk elébe.

Annyiszor törtem azon a fejem, hogy mi rosszabb… melegnek lenni, vagy titkolni azt. Talán maga az egész: szerelmesnek lenni. Mégis ez az egyik leggonoszabb és legragaszkodóbb érzés a világon. Gonosz, mert nem tudod kontrollálni, de ha elő bújik minden zsigeredben és mozdulatodban ott van. A ragaszkodón gondolom nem kell mit magyarázni. Én nem igazán vagyok romantikus típus, és valószínűleg szörnyű ízlése lesz annak, aki majd engem akar, de erre tessék! Itt vagyok, látom őt magam előtt és bármennyire is próbálok hazudni magamnak nem tudok. Kétség sem fér hozzá, hogy érzek valamit iránta. Már akkor felgyulladt bennem valami, amikor fellépett erre az átkozott színpadra. Használhatnék itt más hasonlatokat is, mint például a zászló, de azért ott még nem tartunk. Bár, ha most megszabadítom a ruháitól lehet nem sok fog tőle visszatartani.
- Igen, a tested – felelem értetlenül. - A melletted heverő homokból nem sok mindent szűrnék ki az állapotoddal kapcsolatban – viccelődök, bár van egy olyan sejtésem, hogy csak az én arcomon marad majd mosoly. Valamiért a körülöttem lévők sosem nevetnek a poénjaimon. Lehet azért, mert az összes többnyire csak a páciensem és betegen, olykor tátongó lyukkal az oldalukon lehet nincs kedvük jókat röhögcsélni. Hmm… igen, megeshet.
Kezeimmel tovább kutatok újabb sérülések után, de mást nem igazán találok. Remélem a látásomra nem terjednek ki az összekavarodott érzéseim. Már csak az kellene, hogy a kezdetleges vonzalmaim még a munkámra is kiterjedjenek. Akkor fel is akasztom magam. Micsoda drámai zárása lenne ennek a napnak.
- A helyzet nem a legrózsásabb, de nem kell aggódnod, jó kezekben vagy – vetek rá egy újabb mosolyt. Esküszöm, ha még egyszer elmosolyodom, lenyúzom a pofámról a bőrt. Komolyan ez vagyok én? Lehet megmérgeztek… baszki lehet megmérgeztek. Tuti valamelyik kolléga, aki nem kedvel –amiből, hát…akad sok- megitatott velem valami szart. Várjunk csak! Ma nem is mentem dolgozni, szabadnapot vettem ki a mai nap miatt. Jó, akkor csak meghülyültem. Remek.
A susmusoló tömeg kezd az agyamra menni.
– Kuss legyen már és mindenki lépjen el a színpadtól! – ordítom dühösen. Ekkor veszem észre, hogy már más is kezébe vette a dolgot. Csodás, sikerült beégetnem magam. Már csak könnyek kellenének a szemembe a végső megaláztatáshoz. Néhány perc és még lehet jönnek is.
Utoljára végignézek a testén, majd, amikor megállapítom, hogy felemelése nem tesz kárt benne, teste alá csúsztatom a kezeimet.
- Kicsit arrébb viszlek innen. Próbálj meg nem mocorogni – utasítom kedvesen, majd felemelem testét a földről és a színpad mellé viszem, ahol immár jobban elbújhatunk a kíváncsiskodó tekintetek elől.

Megérintettem. Édes Istenem, megérintettem. Annyira hiányzott már ez. Az utolsó szeretettel teli érintést akkor kaptam, amikor még élt édesanyám. Azóta vagy vertek, vagy betegek érintettek meg mialatt kezeltem őket. Én mindig próbáltam kerülni a fizikai kontaktust. Elvégre, ha fizikailag bántalmaznak szinte egész gyermekkorodban nem biztos, hogy vágyni fogsz érintkezésre. Ám most ez annyira más. Annyira akartam már, hogy a bőröm az övéhez simuljon. Magamnak is nehéz ezt bevallani, de így van. Szinte minden egyes kis hámsejtem bizsereg, ahogy a kezemben tartom. Ez így annyira tökéletes.
Halkan felnevetek, amikor megkérdezi elbírom-e. A kis naiv. Habár az fix, hogy kevés ember néz erősnek. Magas vagyok és elég nyurga. Ehhez pedig nem párosítják a dagadó erőt, de hát mindenkinek vannak titkolt képességei, nem? Ahogy bókol nekem és elvörösödik karjaimban nem bírom ki, hogy ne nevessek fel egy aprót.
- Imádkozz, hogy ne csak azért csináljam, hogy felvágjak aztán meg elejtselek itt félúton - mondom neki egy hatalmas mosoly kíséretében, miközben tekintetem azon van, hogy összefűzze azt a kezemben tartott professzoréval. Eddig próbáltam kontrollálni mosolyaim számát, de nagyon úgy tűnik, hogy teljesen felesleges erőlködnöm. Ez a szaros mosoly leverhetetlenül ott ül az arcomon, szóval csináljon vele valamit az, aki tud. Nekem egyértelműen nem sikerül.
- Szerencsédre az nem az én feladatom, hogy felhívjam őket. Plusz szerintem már nagykorú vagy. Amennyiben nincs szükséged arra, hogy anyuci kezét fogd felesleges értesíteni bárkit is. Nem vagy halott - közlöm hidegen és nagyon úgy érzem, hogy a hangulatváltozásaimba még ma belehalok. Hát igen, ez történik akkor, ha a kőkeménnyé formált Draven szembe találja magát a felszín alatt lakozó, szinte már elfeledett Dray-el. A két srác véres csata elé néz az biztos. És hogy én ki oldalán állok? Hát tudja a lófasz.
- Egyébként Draven-nek hívnak. Csak hogy tudd ki nevét kell ordibálni fájdalmadban - nevetek rá ismét, ahogy lefektetem őt egy eldugott sarokban lévő padra. Igen, most már nevetek, mert hát miért ne. Nem kell aggódni, öt perc és elmúlik. Vagy nem.
- Azt hinné a varázsló, hogy ha egyszer kivesz egy szabadnapot nem kell dolgoznia, erre tessék. Viszont ha már így alakult melletted maradok. De csak azért, mert évek óta te vagy az első, aki nevetett a poénomon - mondom kacsintva. Várjunk már, mi? Kacsintva? Azt a jó büdös kurva élet! Én tudok ilyet? Szuper...

Amióta rájöttem, hogy meleg vagyok, hajt a kíváncsiság afelé, hogy megtudjam milyen az amikor egy férfi szerelemből nyúl hozzám. Nem csak azért mert megtámadták, vagy mert egy bizonyos varázsige rosszul sült el ezzel kárt okozva a személyben. Az évek során nem engedtem magamnak, hogy szerelembe essek. Kontrolláltam minden érzelmemet. Legalábbis azt hittem azt tettem, de a mai nap bebizonyította, hogy az akaratomnak semmi köze nem volt az egészhez. Szimplán azért nem szerettem senkit, mert egyik sem volt a megfelelő alak számomra. De most, ahogy a karjaimban tartott férfit nézem tudom, hogy bármennyire is próbálnám nem tudnék közömbös érzelmeket táplálni iránta. A valódiakat el tudnám rejteni a bőröm alá, de nem érne semmit, mert azok csak sokasodnának kitöltve minden űrt, ami a testemben maradt.
Torkomból felszakadó apró nevetést küldök felé, amikor kijavítja saját hibáját. Őszintén szólva nekem fel sem tűnt volna, hogy felcserélte a szó elejét. Habár hogy is tűnhetett volna fel. Testének minden porcikája rabul ejtett és még azért is hálát adok, hogy képes vagyok az egyetlen feladatomra koncentrálni, ami az, hogy meggyógyítsam őt.
- Gyakorlok az egyszer biztos – mosolygok rá és ajkamba harapok. Legszívesebben az övét harapdálnám, addig amíg az nem vérzik, hogy utána nyelvemnek is jusson valami elragadó szerep. Gondolataimat jobb ha minél hamarabb leállítom, mert a végén még nem karjaim, hanem a kis Crawford odalent fogja őt tartani.
Ahogy vállamba markol halk nyögés hagyja el számat. A pír azonnal megjelenik arcomon. A legelején nem terveztem, hogy elvigyem őt innen. A sérülései nem tűntek annyira súlyosnak, hogy nem lehetne itt meggyógyítani őket. Viszont azóta több száz szempár kettőnkre szegeződött, ami borzasztóan kezd zavarni.
- Kapaszkodj, mert távozunk – mondom neki hagyva egy kevés időt arra, hogy összekuporodjon kezeimben. Gyorsan hopponálok, majd azonnal egy orvosi szobában találom magunkat. Ez a szoba egy eldugott folyosó végén található. A legtöbb betegemet ide szoktam hozni, mert erre még a madár sem jár. Az pedig köztudott, hogy utálom ha megzavarnak, így ez a hely tökéletes számomra. A professzort lefektetem a vizsgáló ágyra, majd a feje fölé lépek.
- Szóval agyrázkódásra gyanakodtál. Szerencséd van, mert arra tudok egy remek gyógymódot – mondom elhalkuló hangon. Mielőtt meggondolhatnám magam, felé hajolok, majd ajkaimat az övére tapasztom. Pár másodperc után gyengéden nyitom szét őket, hogy birtokba vegyem szája alsó részét. Lágyan csókolom. Azt akarom, hogy ajkaink minden összeért millimétere gyógyszerként hasson a lényére. Időérzékemet elvesztve távolodok el tőle. Nem tudom meddig csókolhattam, de jelenleg az önuralom minden formájára szükségem van ahhoz, hogy ne essek neki. Érezni akarom, ahogy nyelvünk táncot jár a másiké körül. Érezni akarom, ahogy kezeim végigcsúsznak bársonyos bőrén felfedezve minden területet, ahol eddig még nem jártak. Valamint érezni akarom, ahogy ezt mind viszonozza. Könyörgöm Clive csókolj meg, mert bármennyire is akarom nem bírok betelni veled…