I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Csüt. 29 Okt. - 16:23 | | 'The night is dark and full of terrors ...And that's not Game of Thrones.' A hajszál, ami elválasztja az étkezést az unott ételtologatástól nem más, mint a jól neveltségem. Egyenes háttal. Megzabolázott mimikálva szúrom fel a villavégre a párolt zöldséget. Nincs étvágyam, mióta szóba került az iskola. Kevesebb, mint egy hét van hátra a kezdetéig. Ha tehetném rég ott lennék. Távol a hencegéstől, amit a vacsora alatt fagyosan ropogtat apám a fogai között. Ő a léc. A minimum felnagyított változata. Végtelen elvárásokkal. A méla sárvérűek siránkozását jelenleg jobban szívlelném. Őket el lehet hallgattatni vele ellentétben. A vihar előtti síri csend uralta az asztalt. Az evőeszköz kocc-koccanását csak a kandallóban ropogó tűz bolondította meg. Anyám nem szólt. Ő szintén.. nekem meg sem fordult a fejemben, hogy megtörjem a körénk telepedő csendet. Nem hiányoztak az atyai szavak. Az önkényes tématerelések. A tanulmányaimra. Kötelezettségeimre. A vizsgákra. Azokra az érdemekre, mellyekkel felmenőim büszkélkedhetnek. Meglepő módon; minddel tisztában vagyok a számtalan szajkózás következtében. Az utolsó falatot is elfogyasztva akartam távozni az asztaltól, egymás mellé tolva a villát és a kést a bejelentésemet megelőzvén, de pont ezzel vontam magamra a figyelmet. Az éles pillantása rám szegeződött. Nyelvét rajtam köszörülte. Csak úgy, mint máskor. - Kapkodsz. - Már így is kihűlt megfontoltságomban. - Kérlek, ne kezdjétek.. A határozott, egyben törékeny hangszín hamar elhalt. Nyomába hűvös, hihetetlenkedő nevetés lépett. - Lázadó korszakát éli Kedvesem, csak szereti kiélezni a családias hangulatot. Már nem sok ideje maradt, hogy kihasználja a lehetőségeit erre. Nem igaz, Lucius? A Roxfort falain belül nincsenek efféle kihívások. - Ahogy mondod apám. Úriember módjára hadakozom a szavakkal, most, pedig, ha megbocsájtotok.. végeztem. Nyájasra kanyarított mosollyal parancsolom össze az evőeszközeimet és hirtelen felálltamban majd` felrúgom az elhaladó manót, amint a desszertet hozza. Kezdeti szitkozódásom piszmogásba szorítom vissza, mire újabb megjegyzés kerül a levegőbe. Csípős, mint az elvárt szeretett nemzőmtől. Ám felelet nélkül marad. Magányosan. Kettesben szoborarcú anyámmal. A lábatlankodó idegenesen, zavartan tolul a nyomomba bocsánatért esedezve. Motyog, tálat ejtett markával bőszen gesztikulál és kis híján beleakasztja ujjait a nadrágom szárába. Ösztönösen kapok a szilfáért, amit ingerülten szegezek rongyos alakjára. Újonnan szerzett csatlós. Az anyai szeszély következménye. - Tudd hol a helyed, ha nem akarsz egyből a másvilágra jutni.. - kedvesség? A kapukon kívül maradt. Az étkezés végén történtek után, pedig kihűlt helyét sem lelni. - Dobby nem akarta. Dobby elnézést kér.. Fájdalmat okozhatnék neki, ha akarnék, kedvem úgy kívánná, de végül leeresztem a kezem. Több levegőhöz jut, amint a pálcám nem nyomódik a kehes tüdejének. Nem szívjóságból hagyom hátra a kényszeres magyarázkodása közepette. Egyszerűbb az ok ennél; nem kívánok összefutni atyámmal, ha netán utánam jönne. Kiállhatatlan az évnek ebben a szakaszában. Csodálom anyámat a tűrőképességéért. Utam egyenesen a szobám felé visz. Fel az emeletre. Rendszerint a szalonban tölti az idejét vagy a könyvtárban ejti meg pihenőóráját a vacsorát követően. Annak a két helyiségnek a közelében sem akarok lenni, ha nem muszáj. to the Dark one, with honor. |
|