Bella & Voldemort

Bella

Halk lépteim hosszú perceken át visszhangzanak a romos ház falai között. Türelmesen várok. Egyenlőre. Hiszen Bella még nem késett el a találkozónkról, csupán én érkeztem meg idő előtt a Roxmortstól távolabb eső elhagyatott házba. Az ágynemű, a bútorok és a poros függönyök is vérfarkasszagot árasztanak magukból. Ezek szerint a Roxfort ismét egy varázslatos titkot rejteget magában. Vajon hányan tudhatják, hogy az egyik tanuló vérfarkasként tengeti a teliholdas éjszakákat? Erősen kétlem, hogy túl sokan. Undorodtam a ház minden egyes szegletétől, de keresve sem találhattam volna ennél alkalmasabb helyszínt, hogy hű szolgámat újabb feladatokkal bízzam meg. Ide nem merészkednek a varázslók sem, mert a gyengeelméjüek azt hiszik kísértetek lakják, pedig távolabb nem is lehetnének az igazságtól. Halk léptekkel teszek még egy kört a szobában miközben türelmesen várok. Régen jártam ennyire közel a Dumbledore által oly hősiesen őrzött iskolához. Egy napon majd.. a saját diákjai fogják elvágni a torkán, és átsétálni élettelen tetemén.
Meg fogunk törni mindenkit, aki eddig az utunkba állt, és nem nyugszom addig, míg az összes sárvérű tömegsírban nem ég, hogy a világ ne lehessen másé csak az arra méltóaké. Éveken át rejtőzködnünk kellett. Kerülnünk a feltűnést, mint a gyermek, aki rosszat csinált és lábujjhegyen oson, hogy anyja el ne kapja.

Nem nekünk kellett volna bujkálnunk. Nem nekünk kellett volna meghúznunk magunkat. Nekik kell eltűnniük a Föld színéről. A mugliknak és a sárvérűeknek, akik elveszik a varázslók régi dicsőségét.
Nyílik az ajtó, majd hangoson nyikorogva bezárul. Fekete gomolyfelhőként repülök le az ajtóig, majd Bella előtt alakot öltök ismét. Arcom rezzenéstelen marad, miközben a kezemmel az egykori étkező felé intek, ahol mindketten helyet tudunk foglalni, amíg megbeszéljük teendőinket.
-Hogy haladsz a toborzással Bella? Remélem nem csak ostoba varázsigékkel és szópárbajokkal töltöd el az időd.-őszintén szólva kicsit sem lennék boldog, ha ez így lenne. Tisztában vagyok vele, hogy egyre több az erdeklődő, és néhányan már a sötét jegyet is megkapták, de korántsem annyian, amennyitől elégedett lennék. Az idő sürget minket, és mivel eddig Bella volt a legkomolyabb bábum a Roxfort sakktábláján nem szeretném lecserélni.

Voldemort & Bellatrix

If you could only see the beast you've made of me I held it in but now it seems you've set it running free.

Voldemort Nagyúr hívására késlekedés nélkül indulok. Már számtalanszor osontam ki-, és be. A Roxfort számtalan titkot rejtegetett, melyeknek nagyobb részét már felfedeztem, így könnyű szerrel járok-kelek a Kastély ódon falain belül, és kívül egyaránt. Nem nehéz kijutni, ha az ember épp oly’ ravasz, akár a róka, és épp oly’ csendes is.
Egyébiránt pedig, ha nagyobb erőfeszítést igényelne részemről a kijutás, úgy megtennék minden tőlem telhetőt, hogy kijussak, hogy a Nagyuram mellett lehessek. Pusztító tűzön vágnék keresztül érte, óceánokat-, és tengereket szelnék át miatta, falakat rombolnék le, falvakat és városokat tennék a földdel egyenlővé, gyilkolnék – oh, hiszen már gyilkoltam is! – miatta, vért ontanék, lemoshatatlanul bemocskolnám magamat, a lelkemet is eladnám érte. Vagy neki. Neki is odaadnám a lelkemet, az életemet, ha kérné. Feláldoznám magamat, helyette halnék, ha Ő élhetne cserébe.
Roxmorts nincs messze. A büntetés, amit kaphatok, ha rajtakapnak a szökésen, nem rémít meg, sőt, egyenesen örömmel tölt el a tudata a büntetőmunkának. Az ilyesmi már régen nem ijeszt meg, és már kinőttem belőle, hogy ilyesmitől tartsak. Már nem vagyok gyerek, nem vagyok naiv kislány; felnőttem arra a feladatra, amit el kell végeznem nap, mint nap, és felnőttem ahhoz a szerephez, amit a Nagyúr nekem szánt a hadjáratában.
És biztosan tudom, hogy nem fogok Neki csalódást okozni. Kerüljön bármibe. A hűségem megkérdőjelezhetetlen, megmásíthatatlan, megtörhetetlen, és azt akarom, hogy ennek Voldemort Nagyúr is tökéletesen tudatában legyen, és teljes mértékben megbízzon bennem. Azt akarom, hogy tudja: a kezembe helyezheti az életét. Nyilván tudom, hogy a feltétlen bizalmáért dolgoznom és harcolnom kell, de elképesztően elszánt vagyok, és akármeddig elmennék, hogy ezt a Nagyúr teljes bizalmába fogadjon.
Erélyes mozdulattal nyitom az ajtót. Megcsap a doh, a por, az évtizedek jellegzetes, régies illata, az eső földes, nedves illatával keveredve. Becsukom magam mögött az ajtót, és fekete talárom csuklyáját lesimítom ébenfekete hajamról. Szétnézek a sötétségben. A pálcám ugyan nálam van, de a köpönyeg belső zsebében pihen. Nincs szükségem rá, mert megbízok a Nagyúrban. A sötétségben pedig már meglehetősen régóta nem félek. Főleg azóta nem, mióta a világommá vált.
Sötét szívem úgy dübörög mellkasomban, bordáim alkotta ketrecében, mint egy vergődő rabmadár, amikor megpillantom a Nagyurat, amikor felbukkan előttem. Felnézek rá, de szinte azonnal fejet is hajtok előtte, megadva az Őt illető tiszteletet, amit kiérdemel, amit megérdemel, amit meg kell kapnia, és, amit hamarosan meg is fog kapni mindenkitől, aki az útjába kerül.
- Nagyuram - rebben a pillám, miközben iszom a látványát.
Alázatosan indulok meg a mutatott irányba. Bármennyire is tisztelem a Nagyurat, az Ő társaságában is egyenes gerinccel, felszegett fejjel, büszkén és méltóságteljesen viselkedek. Mert, bárki, bármit mond, a Nagyúr nem eltaposásra szánt férgeket akar maga mellett tudni, hanem igazi varázslókat és boszorkányokat. Aranyvérűeket, akik ismerik-, és gyakorolják a tiszteletet a környezetében, akik követik Őt, akik teljesítik a kéréseit, a parancsait, a követeléseit, de mindezt úgy teszik, hogy méltók maradjanak ahhoz, amik: aranyvérűek.
- Meglehetősen jól, Nagyuram – válaszolok, bársonyos, kissé karcos hangon a feltett kérdésre. – Nem, Nagyuram, természetesen nem. Minden parancsodat követem, és teljesítem a rám kiszabott feladatokat – természetesen nem hazudok, soha nem tennék ilyet. – Sokan félik a nevedet, Nagyuram – folyamatosan tartom a szemkontaktust. – És a Mardekáros aranyvérűek közül egyre többen érdeklődnek személyed felől, az eszményed felől. És, természetesen, egyetértenek mindazzal, amit képviselünk – magabiztosan és határozottan beszélek, annak ellenére is, hogy tudom, mennyire veszélyes a varázsló. Pontosan tudom, hogy mire képes, mert a legtöbbnek részese voltam, és gyanítom, legragyogóbb varázslatait, leggyönyörűbb módszereit még nem is láttam. Sokat köszönhetek neki. Olyan átkokat és rontásokat, amiket abban az ostoba iskolában nem tanítanak meg. Vagy csak arra tanítják a gyávákat, hogy nem szabad-, hovatovább tilos használni őket.
Tartok tehát a Nagyúrtól, jogosan, de nem mutatom ki. Csupán a mélységes tiszteletet és odaadást, amivel viseltetek irányába.

Words: 603 ▲ Music: Howl. ▲ Notes: My blood is singing with your voice, I want to pour it out; the saints can't help me now, the ropes have been unbound.

Bella

Sokan megfordultak már az oldalamon. A szememet azonban egyikőjük sem tudta elködösíteni. A hűségesküjük mögött, csak a legritkább esetben van komoly elhatározódás, kitartás, lojalitás. A legtöbben nem bírják sokáig. Apró darabokra hullik a lelkük, és eltűnik a megszállotsággal szinte azonos hit, aminek a magját én ültettem el bennük korábban. Megszűnnek hinni bennem és a világban, amit én fogok elhozni nekik. A jövő, amit én hozok majd el nélkülük is felépül majd az olyanok segítségével, akiknek én vagyok a megváltás, ami felemelte őket a porból és naggyá teszi majd a lelküket.
A sárvérűek már félik a nevemet, ki se merik ejteni remegő ajkaikon, ehhez azonban szükségem van olyanokra, akik a nevemben cselekszenek, kegyelem és könyörület legcsekélyebb szikrája nélkül. Egy halálfaló nem lehet gyenge. Nem remeghet meg a hangja, amikor kiejti a mások által retteget, sőt tiltott varázslatokat. Elsősorban azonban nem kérdőjelezhet meg. Nem kételkedhet utasításaimban és nem bukhat el. Ha kell, akár az életét adja a feladata sikeréért.
Mindannyian egyre vágynak. Hatalomra, befolyásra, olyan dolgokra, amikkel nem rendekezhetnek nélkülem, mert a sárvérű söpredék már a Minisztérium falai között is megtelepedett. Mélyre ásták mocskos mancsaikat, olyan helyeken, ahol helyük sem lehetne, ezzel elvéve az olyan pozíciókat, amiket csak aranyvérű mágus vagy boszorkány birtokolhatna. Lázításra van szükségük, hogy fogukból méreg csöpögjön, ahányszor szóra nyitják a szájukat. Megtisztítjuk a világunkat. Erővel, kényszerrel és halállal.
Alakom sötét árnyékként telepszik meg a szellemszállás falai között. Várok. Türelemmel. Bella egy perccel sem várakoztat meg. Nem véletlenül tartom őt közel magamhoz. Elfogul fanatikus, aki még sosem kérdőjelezett meg csupán fejet hajtva engedelmeskedett szavaimnak, még akkor is, amikor halált és pusztulást kértem tőle.
Hallom a szívverését, amikor már előtte állok csupán egyetlen karnyújtásnyi távolságra. Fejet hajt, ahogyan azt el is várom minden szolgálómtól, hiszen ők mindannyian csak bábok a sakktáblán, amit én mozgatok. Bella sötét szívében egyetlen pillantra sem éreztem félelmet vagy bizonytalanságot. Mindig minden lélegzetvételével tartást, hűséget sugároz, és még sosem kellett megtörnöm kemény lelkét. Szükségem van az olyanokra, mint ő. Akik nem félelemből vagy éppen hatalomvágyból vannak az oldalamon, hanem szent hit vezérli őket, ami a sírig viszi majd.

A halálfalóimnak sosem ígértem halhatatlanságot. Azt olyan kincsnek tartottam, amivel csupán a Nagyúr rendeklezhet. A bábuim mind halandóak, mind eldobhatóak, és egyikőjük sem érhet fel hozzám. Egyetlen pillanatra sem.
Elvonulunk az ajtóból az egyik szoba rejtekébe. Fontosnak tartom a személyes kontaktust, főleg az olyan reménységeimmel, mint Bella. Érezniük kell, hogy fontos számomra, amit csinálnak annak ellenére, hogy egyetlen pillanat alatt fosztanám meg őket az életüktől, ha az lenne szükséges.
Szemeit figyelem, miközben beszél hozzám, de egyetlen remegést, egyetlen bizonytalanságot sem találok íriszeiben miközben komoly tartűssaé bírja a szemkontaktust. Ezt mindig beszéltem benne. Nagy reménységem, de nem vagyok elfogult vele kapcsolatban. Tisztában vagyok azzal, hogy úgy mint a többiek egyszer Bella is elbukhat, kételkedhet. Az is lehet, hogy jövendőbelije nem tudja majd tartani vele a lépést ezen az úton.
-Ez kevés.-fordítom el róla a tekintetem miközben az egyik ablakhoz sétálok és tekintetem megpihen a tájon.
-Az érdeklődés Bella rettenetesen kevés. Olyanokra van szükségünk, akik nem félnek kimondani a tiltott átkokat, akik nem félnek életeket elvenni, akik nem félnek a sárba tiporni másokat, és ha kell torkokon gázolnak át a célunkig.-hangom csendes, de határozott, így tudom, hogy minden szavamat pontosan érti. A sok elkényesztetett aranyvérű ficsúr nem biztos, hogy alkalmas a célunk eléréséhez, hiszen minden megadatott nekik.
-Reményvesztetteket keress. Olyanokat, akiket az életük nem kímélt meg... akiket már megpróbáltak elnyomni, akiken keresztülnéznek annak ellenére, hogy érinthetetleneknek kellene lenniük.-nem haragszom Bellára. Egyenlőre, hiszen tudom, hogy egyedül van a falak között és a tömeget kellene befolyásolnia. Megfordulok és a szemeibe nézek ismét.
-Félniük kell... és tudniuk, hogy az egyetlen hely, ahol biztonságban vannak az mellettem van.-nem érdekel, hogy milyen eszközökhöz kell ehhez Bellának nyúlnia. Nem érdekel, hogy ehhez mit kell megtenie.