Hogy mi jobb annál, amikor nyomoznod kell valaki után? Az, ha a nyomozást az egyik legjobb barátoddal az oldaladon végzed. Nem is lehettem volna boldogabb, amikor megkaptam a hírt, hogy Evan lesz a segítségemre… avagy én az övére. Ő az egyetlen személy az életemben, aki a legszarabb helyzetekben is képes viccelődni ezzel mosolyt csalva az arcomra. Nem mintha a vele töltött idő alatt lenne másféle arckifejezésem is, de ez mellékes.
Sietős léptekkel igyekszem a kijelölt helyszínre. Késésben vagyok, pedig ilyen sosem történik velem. Mindig alaposan átgondolom, hogy mire mennyi idő kell, ám most mégis sikerült elszámolni magam. Jó, természetesen így is csak pár perc késésről van szó, de valahogy érzem, hogy nem fogom elkerülni az erre tett megjegyzést. Szinte észrevétlenül nézek körbe, majd surranok be a kis eldugott zsákutcába. Hátulról fogunk behatolni az épületbe és megkeresni a célszemélyt. Elvégre mi lenne abban az izgalom, ha még be sem kellene törnünk.
Ahogy befordulok, már észre is veszem partnerem ácsorgó alakját. Háttal áll nekem. Gőzöm sincs, hogy tud-e a jelenlétemről, vagy sem. Simán kinézem belőle, hogy csak elhiteti velem tudatlanságát, majd, amikor épp odaérnék, megfordul, hogy jól megijesszen. Természetesen az is megeshet, hogy annyira koncentrál arra, hogy ne vegyék észre, hogy őrködése miatt tényleg fogalma sincs érkezésemről. Az utóbbiban reménykedek, hisz az a tervem, hogy megijesszem. Lépteimet csendesre veszem és immár csak a lábujjaim párnáján sétálok felé. Szinte még levegőt sem veszek. Hamar odaérek a háta mögé. Ha nem tudja, hogy itt vagyok, vagy ha szimplán csak nem vesz tudomást jelenlétemről hátára ugrok, majd átkarolom a nyakát.
- Kukucs Pillangó – köszönök neki, majd egy cuppanós puszit nyomok csontos arcára. Néhány pillanat múlva, miután már kicsüngtem magam magas testén, leszállok hátáról. Mellé lépek, majd egy gyors mozdulattal megsimogatom karját. Ez is úgymond a köszönésem része.
- Készen állsz a mai napra? – mosolygok rá, és már szinte most érzem, ahogy az adrenalin gyűlni kezd testemben.

Vicces, hogy mekkora különbség van a férfi és a női nem között. Amióta ismerem Rosiert, tagadhatatlan, hogy vonzó nőnek talál még akkor is, ha ezt ő sosem mondja ki. Az arca elárul mindent. Pláne akkor, amikor tekintete lejjebb vándorol. Ezzel nem is lenne gond, ám ő tisztában van azzal, hogy meleg vagyok. Míg a férfiak két nő kapcsolatát szexuálisan izgatónak tartják – főleg akkor, ha képzeletükben a két lány hívogatja őket egy menetre-, addig a legtöbb női egyed inkább elfordul a meleg férfiaktól hagyva, hogy azt csináljanak egymással, amit akarnak.
A kezdetben, hogy biztosra menjek érzelmeimmel kapcsolatban kipróbáltam magam mind a két oldallal. A szex mind a két alkalommal jó volt. Az egyetlen különbséget az nyújtotta, hogy a srác iránt nem éreztem semmit. Ám azok az idők elmúltak és már jó pár éve magányosan élem mindennapjaimat. Természetesen nem panaszkodom a szingli életem miatt, hisz marhára élvezem, hogy nincs megkötve a kezem, viszont a magány szexuálisan rendesen kiéheztet. Elnézve ezt a fiút, mélyen legbelül talán azt kívánom, hogy ma mozduljon rám, de persze ezt a józan eszemmel sosem vallanám be se neki, se magamnak. Evan ugyan csak négy évvel fiatalabb tőlem, ez mégis elég ahhoz, hogy a drága partnerem lehető legperverzebb napjait élje. Viszont ezzel nem lehet mit kezdeni, így hát nem tudok mást tenni, mintsem a sors kezébe ajánlani életem.
- Ó kár hogy nem tetted. Marha jót nevettem volna – mondom neki, miközben épp forgat. - Habár akkor tuti lebuktunk volna a belőled áradó szag miatt. Várjunk csak! Ahhoz lehet nem is kell beszarnod – hajolok felé mélyet szippantva a levegőből, majd nevetek fel halványan. Hangoskodásom miatt reflexszerűen nézek körbe a környéken megfigyelve minden apró zugot. Amikor nem látok senkit, visszafordulok hozzá.
- Mióta van neked bajod a meleg emberekkel? – nevetek fel ismét, miközben aprót bokszolok mellkasába. Ahogy öklöm eléri testét, a vele hozott lendület kicsit lejjebb csúsztatja felsőjét, így kilátást adva a kulcscsontjára. Bármennyire is legyek leszbikus, a férfiak kulcscsontja valami eszméletlenül vonzó, ezért nem is bírom ki, hogy a hirtelen feltárult látványra ne nyeljek egyet. Kedves Renee Coleman, kettőtök közül ki is éli tinédzser éveit?- kérdezem magamtól. Hogy gondolataimat minél hamarabb eltereljem a feladatunkra és Rosier kérdésére figyelek.
- Először csak behatolunk. Hogy utána elkobzunk-e tőle valamit, vagy sem az csak rajtunk áll – vetek rá egy ördögi mosolyt. - Induljunk! – tárom ki az előttünk elterülő ajtót. Amennyire általában várom a küldetéseket, most legalább annyira várom azt, hogy vége legyen. Elvégre itt nem lesz se kínzás, sem pedig öldöklés. A belső hangjaim pedig azt súgják, hogy Evan Rosier izgalmasabb dolgokat tud majd nekem mutatni egy kis kémkedésnél.

Véleményem szerint szinte már bántó, ha egy emberi személyt állatokhoz hasonlítunk, természetesen az állatokra nézve. Féregnek nevezzük közülünk az alattomos embereket, csigának a lassúakat, szamárnak az idiótákat és még sorolhatnám, holott mindegyik apró kis lénynek megvan a maga fontos szerepe a körforgásban és a világban. Természetesen vannak kedves jelzők is állatnevekkel, de úgy vélem, hogy azok kevésbé használatosak. Legalábbis nálam. A sors azonban mégis úgy alakította a dolgaimat, hogy most itt állok egy szinte tökéletes teremtmény előtt, akit lepillangóztam. Pedig a pillangó törékeny, gyenge, de mégis gyönyörű és élete során hatalmas változáson megy keresztül. Egy kártevőből az egyik legszebb rovar válik. Evant elnézve jól tudom, hogy ő még csak a kártevő szintjén áll és ez pont így tökéletes.
- Kérlek, részletezd azt az alkalmat, amikor te pillangót szagoltál – mosolyodok el lágyan. Nincs az a pénz, hogy ez a fiú megszagolt valaha is egy lepkét. Max összenyomott állapotában, de akkor meg kétlem, hogy olyan jó illata lenne.
Amikor Rosi csendre int, mutatóujjamat ajkaim elé helyezem ezzel jelezve, hogy befogtam. Most legszívesebben végignyalnék, vagy ráharapnék az ujjamra, hogy felizgassam a kis Evan Rosiert odalent, viszont lehet jobban járok, ha efféle terveimet inkább a küldetés utánra hagyom. Álló farkával még a végén leverne valamit ezzel felfedve minket. Jó, tudom, erre baromi kevés az esély, de azért vicces elképzelni.
Evan arcát figyelem, ahogy tekintete megtalálja melleimet. Eszem ágában sincs felháborodni ezen, hisz épp csak most stíröltem le kulcscsontját, amit persze észre is vett a kis nyomorult. Le merem fogadni, hogy a gondolatai már réges-rég nem ezen a földön járnak.
- Remélem a „szeretlek” szót nem a melleimnek, hanem a lényemnek és a hozzám hasonlóknak szántad – nézek rá kérdő, ámde ravasz tekintettel és egy gyors mozdulattal belemarkolok kebleimbe majd el is engedem őket.
Bármennyire is próbálom terelni gondolataimat, Rosi nyíló ajkai és a kínzó lassúsággal kimondott szavai erősebbek nálam. Erősebbek nálam és a hatalmukba kerítenek. Mocorogni kezdek és ajkamba harapok a lehető legszexisebb módon. Ne csak én szenvedjek.
- Hmm… szóval minden – suttogom vissza hasonló stílusban. Amikor elindultam ide szinte biztos voltam abban, hogy ketten együtt ezt simán meg fogjuk csinálni. Azóta viszont megérkeztem és most már abban is kételkedem, hogy még ma bejutunk azon a francos ajtón. Ösztöneim szinte teljesen úrrá lettek rajtam és amikor Evan végignéz tetoválásaimon, amik hát az egész testemet behálózzák, nem bírom tovább. Elengedem az ajtót és hagyom, hogy magától bezáródjon. Majd ha Rosier elindul megyek vele, ám amíg egy tapodtad sem mozdul én itt maradok. Jelenleg nem vágyok semmi másra csak hogy hozzám érjen. Csókolhat, verhet, megnyúzhat mindegy nekem. Mindegy, csak tegyen végre valamit, mert éhezem és ez az éhség nem hagy alább.