Lola Roubens

A woman is like a tea bag - you never know how strong she is until she gets in hot water.

Idegeneknek Joanna, ismerősöknek Lola


25


Aranyvér


Gyűlölöm a háborút.


Pálca nélküli varázslás, gyógyítás


Mágiahasználó


Nejla Hadzic


Saját karakter

Aranyvérű vagyok. Az anyámat és apámat foglaljuk össze annyival, hogy anyám egy igazi középosztálybeli „gold digger”, apám pedig addig volt gazdag, amíg anyám el nem kezdte költeni a pénzét. Sosem panaszkodhattam arra, hogy nem kaptam meg valamit, amit pénzzel meg lehetett. Nem is igazán kértem soha semmit a szüleimtől. Így visszatekintve, megérdemelték volna, hogy kizsebeljem őket. Legalább annyi elvárás húzta le a zsebeimet, mint zsebpénz.

Anyám azért ment hozzá apámhoz, hogy bekerüljön New York felső tízezrébe. Hát rábaszott, mert apám nem keresett annyit, hogy az ő költésmániájával lépést tartson a vagyona. Szánalmas volt, amikor orbitális hisztit csapott ki heti kétszer, mert nem hívták meg az elit bálokba meg galériákba. Aztán meg: „Kislányom, viselkedj! Kislányom, tegyél masnit a hajadba! Kislányom, fésülködj meg! Kislányom, mi ez a rúzs? Kislányom, megint elloptad a pénztárcám?!  Kislányom, húzd ki magad! Lola, hogy nézel ki?!” A hideg is kiráz, ha meghallom a hangját a fejemben.

Apám egy rohadt gyenge jellem volt. Szerette anyámat, mindent megtett neki. Szánalmas volt, ahogy nyaldosta a padlót anyám előtt és anyám után. Apámat szerettem és ő is szeretett engem. Jó ember volt, csak eszméeltlenül naiv és jellemtelen. Mintha apám anyám gyenge mása lett volna, mióta összeházasodtak. Vagyis hát amióta én az eszemet tudom. Akkor sem tett semmit, amikor anyám kitagadott a családból és kihajította utánam a szakadt bőröndjét, és itt megjegyezném, üresen. Anyámnak ennyit jelentettem.

Akiről még nem beszéltem, és nem is szívesen teszem, az a bátyám. A bátyám volt a család szemefénye. Elit iskolákban tanult, elit barátai voltak, és több körbe hívták meg, mint a szüleinket. Jól tudott helyezdkedni, kivételes tanuló volt, mindenben első helyen végzett. Ő volt anyám minden reménye arra, hogy újra a házasságukkor még meglévő köztiszteletben álljon, és bársonyszínű meghívók tömkelegét dobja be a bagoly az ablakon. Ahogy ezt a méltóságos családoknál szokás Amerikában, az elsőszülött fiúnak aurornak kellett lennie. Hughie ráadásul tökéletes alapanyag volt az aurorságra. Aha... Hughie a kiképzése után egy évvel meghalt egy rajtaütés közben. Egy kibaszott baleset miatt...

A háború előtt: Ostoba, lázadó kis fruska voltam, és azt hittem, enyém a világ. Hiszti hiszti hátán, nem volt ritka, hogy anyám a fürdőajtót verte, én meg hozzávágtam az ajtóhoz egy-egy vázát vagy porcelán tálkát, ami épp kezem ügyében volt, miközben mindketten sikítozva üvöltöztünk egymással. Gyakran kiszöktem a házból és elmentem bulizni. Varázslópalántákkal és mugli kölykökkel is találkozgattam. Bár ismertem az elit illemtanának jó részét, mindig szándékosan az ellenkezőjét csináltam anyám baszogatására. Imádtam a bátyámat, sőt szinte csak őt az egész családban. Csak azért szedtem össze magam néha az iskolában, mert motivációs beszédeket tartott nekem és elmagyarázta, mit miért kellene tenni vagy nem tenni. Ez a szüleim dolga lett volna, de nekik én mindig csak egy második, véletlen és Merlin csapása gyerek voltam. Bár az iskola egyik legjobb tanulója lehettem volna képességeim szerint, be sem fejeztem az egészet. Hughie-t halottá nyilvánították, nekem pedig elkezdődött az utam a mocsarak felé...

Ma: Hétköznapi nő vagyok. Bár állítólag kifejezetten jó hétköznapi nő. De igazi boszorkány. Ezt még a muglik is észreveszik a vörös hajamban. Szeretek a bárban énekelni. Annak ellenére, hogy mindig extra vonzónak kell lennem, elegánsan szoktam öltözni. Amikor jelentkeztem ide, szerződésben megígérték, hogy garantálják a biztonságomat. Amióta itt vagyok, nem történt még semmilyen incidens a férfiakkal, bár jó néhány áradozó tekintetet és bókot kaptam már. Ilyenben csak tinédzser koromban volt részem. Úgyhogy bevallom, élvezem ezt a kis reflektorfényt és a műsor utáni csevejeket a bárpultnál. Általában kedves vagyok, sokat mosolygok a bárban, szívesen csevegek. Aztán reggel hazamegyek az üres és szerény kis lakásomba, és általában nem mosolygok másnap estig. A bárban kicsit olyan, mintha más ember lennék, de mégis én. Olyan, mintha még mindig gondtalan tinédzser lennék. És a múltamról ott nem beszélek senkivel... Ja, van egy művésznevem is, csak a fun kedvéért: Joanna, a vörös szirén. A végét a bártulajdonos tette hozzá...

 1954: Anyám vattacukor színű pólyában kihozott a kórházból újszülöttként. Ezt azóta megbánta.

1969: Hughie bevonult aurornak. Utáltam azért, mert úgy éreztem, ott hagyott engem anyám gyémántporos karmai között.

1971. október: Hughie meghalt szolgálat közben. Legalábbis ezt mondták azok, akik hazahozták a karóráját, amit mindig magán hordott. Valójában nem találtak holttestet, de azt mondták, ne álltassuk magunkat, jó eséllyel hamuvá vált. Szóval kétes körülmények között megsemmisült. Na persze... A hír után egy hétig ültem a szobámban. Semmit sem ettem. Csak azért nem haltam szomjan, mert a mi házunkban minden szobához külön fürdő járt. Azalatt az egy hét alatt egyszer sem húztam el a függönyt, egyszer sem néztem ki az ablakon. És egy könnycsepp sem csordult ki a szememből. Az ágyamban feküdtem, szinte mozdulatlanul. Néha meg-megfordultam vagy kimentem a mosdóba. Egy hét után kimentem a szobám ajtaján, és attól a pillanattól kezdve nem voltam már ugyanaz az ember. Hughie volt az egyetlen a családban, aki megértett, akitől úgy igazán éreztem, hogy szeret, és akit én is őszintén tiszta szívemből szerettem. Ő volt az egyetlen, akinek valóban fontos voltam. A halálától kezdve elveszett az a Lola, aki addig létezett. Soha többé nem voltam olyan életvidám és felhőtlenül boldog, mint amikor Hughie-val voltam. Soha többé...

1971. december: Miután Hughie meghalt, a valóság elleni lázadással töltöttem a napjaimat. Muglikkal jártam össze csak azért, hogy anyám világának tagjait az agygörcsig felbosszantsam és ne gondoljak arra, hogy Hughie már nem lakott velünk. Időnként azt kellett hallgatnom, hogy anyám vacsora közben a hatalmas ebédlőasztalnál orrba-szájba dicsérte a halott bátyámat. A mérhetetlen szomorúság és fájdalom közepette dühös voltam Hughie-ra, mert itt hagyott. Nem adott már tanácsokat nekem, nem mondta meg, mitől kell félnem, kivel vigyázzak, mit ne tegyek. Nem vigyázott már a kishúgára. A kicsi húgára, aki mindenféle társaságba járt, kétes muglikkal feküdt össze, csak hogy minden porcikájával tagadja a valóságot, és így derült ki Hughie halála után két hónappal, hogy Lola Roubens-t megtermékenyítette egy varázstalan suhanc. Ó, ne kérdezzétek, gőzöm sincs, hogy melyik...

1972. február: Anyám kihajított a házunkból. A földgömbnyi pofája nem bírta elviselni, hogy szerinte meggyaláztam a bátyám emlékét, tönkretettem a státuszát a varázslótársadalomban, sőt mi több, az egész életének véget vetettem. Ezután néhány hétig a nagynénémnél éltem, aki épp csak fedélt adott a fejem fölé és egy kis száraz kenyeret. És persze titkolta a varázslók előtt, hogy nem hagyott az utcán rohadni. Na nem kell aggódni, egy hónapra rá, hogy anyám kidobott, elvetéltem. Úgyhogy felszívtam magam és ott hagytam a nagynéném házát. Bevonultam katonának.

1972. június: Az amerikai hadseregben tárt karokkal vártak. Még javában folyt a háború Vietnámban. Igen, a muglik között. Hogy miért mentem muglik közé? Lázadásból? Ugyan, ki ellen lázadhattam volna már... Egyszerűen csak gyűlöltem mindent, ami varázslat volt, mindent, ami olyan könnyen ment, ahogyan jött. Kettétörtem a pálcám és bedobtam az óceánba. Megfogadtam, hogy bármi történjék, soha többé nem fogok varázsolni. Gyűlöltem azt a képmutatást és hazudozást, ami anyámék életében folyt. Gyűlöltem azokat, akik hazahozták Hughie karóráját és azokat is, akik megteremtették ezt a világot. Abban az időben a hadsereget már nem érdekelte, hogy férfi vagy nő, gyenge vagy erős, csak kiküldhessék a dzsungelbe, a fenenagy semmibe dicsőséges halált halni Amerikáért. Mások háborúit vívtam egy olyan társadalomban, amelyiknek fogalma sem volt a létezésemről.

1972. szeptember: A gyorsított kiképzés után választhattam, hogy kódfejtő leszek, rádiós vagy szanitéc. A pokol közepén az ember általában felad mindent, ami addig létezett vagy létezhetett, és csak a pillanat van, vagy talán még az sem. Halottak hadserege voltunk. Én ezen akartam változtatni. Úgyhogy az ősz első hónapjában szanitécként szálltam fel a helikopterre.

1973: Az egységem átment Kambodzsába. Erről az időszakról nem szeretnék beszélni. Abban az évben Amerika hivatalosan is kilépett a háborúból. Csak nekünk kurvára elfelejtettek szólni...

1975. május: Észak lerohanta Dél-Vietnámot és elfoglalta Saigont. Azt hittük, vége a háborúnak és Ford elnök majd hazavisz minket. De nem így történt. Kambodzsában a vörös khmerek hatalomra jutottak és megteremtették a történelem egyik legvéresebb diktatúráját. Az egységem életben maradt tagjait egyőtl egyig lemészárolta egy kommunista csoport, amíg én vadászni voltam. Ezután két hétig bujdostam a dzsungelben...

1975. június: A kambodzsai pokol közepén rátaláltam egy izolált, elrejtőzött törzsre. Jobban mondva ők találtak rám, miközben kiszáradva, kiéhezve haldokoltam. Ősi törzs volt, évezredek óta ugyanott élt és az ég világon senki sem tudott róluk. Hárman voltak közöttük, akik képesek voltak varázsolni. Egy, aki a törzs védelméért felelt, ő alkotta meg azt a burkot, ami a külvilág számára láthatatlanná tenne ezt a közösséget. Egy, aki tanított mindenkit, nem varázslatra, hanem varázslattal. És egy boszorkány, aki gyógyított. A burkot kezelő varázsló fiatal volt. Az ő anyja, aki átadta neki a stafétát, nem régen halt meg. A másik varázsló és a boszorkány épp gyermekáldás közelében jártak. Ez a törzs valami olyan genetikai rendellenességgel rendelkezett, ami miatt csak ebben a három dinasztiában születhettek varázslók és boszorkányok és a gyermekeik közül mindig csak egy volt az, aki ilyen képességekkel született. Azalatt a 3 év alatt, amíg velük voltam, sok mindent tanultam meg és újra. Többek között sikerült elfogadnom, hogy boszorkány vagyok és bármit teszek ellene, az maradok. És ez nem csak átokként lehet az életem része, hanem áldásként is. A gyógyítótól tanultam a legtöbbet. Olyan ősi varázslatokat adott át nekem és tett képessé a végrehajtásukra, amiknek jó részét évszázadokkal ezelőtt elfelejtették. Szerettem ezt a törzset és boldog voltam itt.

1978 vége: Kitört a háború Kambodzsa és Vietnám között. Amikor a törzshöz kerültem, volt nálam egy rádió, ezen hallgattam a híreket időnként. Valójában sosem tudtam teljesen elszakadni a kinti valóságtól. Ebből a rádióból jött ez a hír is. Azon a délutánon órákig ültem a folyóparton Hughie karóráját bámulva a csuklómon. Estére megbizonyosodtam róla, hogy itt, ebben a törzsben nem tehetek már sokat. Bár szerettem őket, nem volt rám szükségük. És akkor jöttem rá, hogy nem vagyok otthon és Hughie eltűnése óta sehol sem éreztem magam otthon. Nem akartam elmenni onnan, de maradni sem voltam képes. El kellett indulnom. Nem volt bennem túl sok remény, hogy valaha is újra találok egy helyet, amit otthonnak nevezhetek, mégsem hagyott nyugodni az a szikrányi esély. Másnap reggel utoljára léptem ki az ágakból, levelekből és sárból készült kunyhómból...

1979: Kambodzsa és Vietnám határáról elszabadulni lehetetlen küldetésnek tűnt minden hétköznapi katona számára. Én azonban gyógyító voltam. Varázserővel. Anélkül esélyem sem lett volna 10 métert is tenni a dzsungelben. ’79 elején már Londonban voltam. Előtte nem jártam itt, de Hughie már mesélt róla. Itt tanult fél évet diákként. Ezért jöttem ide. Nagyon szerette Londont...

Rövid ideje költöztem be egy kicsi lakásba. Pénzre volt szükségem a boldoguláshoz, de nem sok mindenhez értek. Miért nem lettem gyógyító? Nem akartam több szenvedést látni. Képtelen voltam azok után, amiken átmentem. Úgyhogy egy hét után felvettek egy bárba. Éjszaka dolgozom. Nem, nem prosti vagyok. Énekelek. Lola Roubens, volt középosztálybeli boszorkány, ex katona, gyógyító, énekesnő, otthontalan. Így azonban nem fogsz rám találni. A háború óta nem használtam az igazi nevemet. A bár plakátján ez áll: Joanna, az aranytorkú vörös angyal. Jézusom, de közhelyes... De hát mindegy, ebbe én nem szólhatok bele. Szóval ha megkeresnél, a nevem Joanna. És ha egyszer meghallgatod a műsoromat és tetszik, megsúgom, szeretem a rózsákat.