April Svenson

Mindannyian fényből és árnyékból szőtt bábok vagyunk. Ha elfogadod a sötétséget, azzal nem oltod ki a fényt.

Ape


18


Félvér


Dumbleodore


-


Griffendél


Bridget Satterlee


Saját

Nem ismerem a vérszerinti szüleimet, de emiatt egy kicsit sem bánkódom, hiszen így is a világ egyik legjobb helyére kerültem. Egy olyan házaspár fogadott örökbe, akiknek természetes úton nem lehetett volna gyerekük, ugyanakkor mindig is vágytak egy kisbabára. Hogy miért pont rám esett a választásuk, azt nem tudhatom, de talán nem is lényeges. Ami igazán számít az az, hogy egy fantasztikus család részesévé váltam és csodás gyerekkorom volt mellettük.
A szüleim odaadóak voltak, gondoskodóak és mindig éreztették velem, hogy fontos vagyok a számukra és hogy szeretnek. A kapcsolatom a mai napig jó velük, egyedül azt sajnálom, hogy csak iskolai szünetekben találkozhatom velük.
A varázslóvilágba való csöppenésem nagyobb meglepetés volt számomra, de kevésbé lepte meg a szüleimet. Ők elkötelezett Dumbleodore hívek, így én is azzá váltam, ugyanakkor egy apró szinten megértem Voldemort indítékait is. A Halálfalóktól viszont kiráz a hideg, de gondolom ez nem véletlen.

akaratos - nem szeretek fejet hajtani mások akarata előtt, jobb szeretem, ha a dolgok úgy történnek, ahogy én elképzeltem őket. De hát ki nem? Én annyival vagyok másabb, hogy a végsőkig kitartok a véleményem mellett és nem hagyom, hogy bárki is eltántorítson a céljaimtól.

független - szeretek egyedül lenni és ez nem jelenti azt, hogy nem merek segítséget kérni, ha a szükség úgy hozza, de jobban szeretem egyedül megoldani a dolgaimat. Nem aggatom rá másokra az én bajaimat, nem függök másoktól. Stabilan, két lábbal állok a földön és hiszem, hogy én határozom meg saját magam, nem pedig a kapcsolataim mutatják meg, hogy ki vagyok. Talán ez mind őrültség, de én ebben hiszek.

magányos farkas - talán az örökbefogadásommal függhet össze az a tény, hogy nehezen találom meg a helyem a világban. Szeretem a nevelő szüleimet és semmi áron nem mondanék le róluk, néha mégis úgy érzem, hogy kívülállóként vagyok jelen a saját életemben. Kevés barátom van, szerelmes még sohasem voltam és ha választhatok, akkor inkább egyedül töltöm a szabadidőmet. Viszont a Roxfortnak köszönhetően ezen a téren is javulok. A Griffendélesekre például már második családomként tekintek, ez pedig igazán nagy szó tőlem.

őszinte - nem kenyerem a hazugság, így őszinte vagyok mindenkivel, még akkor is, ha az amit mondok nem éppen a legmegfelelőbb az adott pillanatban. Szándékosan nem szívesen okozok fájdalmat senkinek sem, mégis inkább megosztom az illetővel az igazságot, minthogy hazudjak neki.

unalmas - tervező típus vagyok, ebből adódik, hogy a spontaneitás nem tartozik a kedvenceim közé. Jobban érzem magam egy jó könyv társaságában, mint egy hatalmas buliban és a tömeg közepe se szeretek lenni. A társasjátékozós, otthon ülés esték kikapcsolnak és feltöltenek, így nem is vágyom igazán pörgésre. Bár talán ez mégsem igaz teljesen... hiszen bőségesen meg van bennem a vakmerőség is. Szeretnék izgalmas kalandokat átélni, olyanokat, amikor felszökik az adrenalin szintem, szeretnék emlékeket, érzéseket gyűjteni, hangozzék ez bármilyen furcsán is. Olyan helyzetekbe kerülni, amelyekről eddig álmodni se mertem. Be akarom bizonyítani nem csak a külvilágnak, de talán magamnak is, hogy méltón kerültem annak idején a Griffendél házba.

haragtartó - szeszélyes egy nőszemély vagyok, ráadásul könnyen dühbe gurulok, ami nem igazán jó párosítás. A legrosszabb mégis az az egészben, hogy igen sokáig képes vagyok haragot őrizni, a megbocsátás ugyanis nem tartozik az erélyeim közé. De azért persze nem lehetetlenség kibékíteni engem, csak épp nem megy egyről a kettőre.

irányításmániás - nem szeretem, ha kicsúszik az irányítás a kezeim közül, rosszul viselem, ha mások döntenek helyettem. Nem hagyatkozom se a véletlenre, se a sorsra. Egyikben sem hiszek, mivel szerintem mindannyian felelősek vagyunk az életünkért és azért, ami velünk történik. Nincsenek felsőbb hatalmak, így igen is harapok, ha nem én dönthetek az életemről.

cinikus - attól függően, hogy előszeretettel álmodozom, eléggé cinikus vagyok. De nem tehetek róla. Néha szükségem van arra, hogy ne csak az élet jó dolgaira figyeljek. Különben is idegesítő, ha valaki minden nap boldog, nem? Szükség van néha egy kis esőfelhőre a sok napsütés közepette.

 Dermedten állok a nyitott koporsó fölött és figyelem apám mozdulatlan, hófehér arcát. A távolból tisztán hallom anya remegő sírását, ahogy az egybegyűltek részvétüket fejezik ki a számára. Magamon érzem a sajnálkozó tekinteteket, s legszívesebben már órákkal ezelőtt elbújtam volna a kíváncsi szempárok elől, de akkor anyát is cserben hagytam volna, ez pedig nem tehettem meg vele.
Tisztán emlékszem arra a percre, mikor az igazgató maga sétált be a bájitaltan órámra, hogy kihívjon onnan. Pontosan emlékszem arra a kőpadra, amire leültetett és emlékszem arra a fiúra is, akit kis híján fellöktem, mikor zokogva a Tiltott Rengeteg felé rohantam.
Apa beteg volt, de mivel az orvosok még éveket jósoltak neki, így a szüleim nem akartak beavatni ebbe az égetően hatalmas problémába. Pedig láttam rajtuk, hogy valami nem volt rendben, mikor legutoljára elbúcsúztunk a King's Cross pályaudvaron. Hiába integettek mosolyogva, ahogy elindult velem a vonat, láttam valamit a szemeikben, ami már akkor aggodalomra adott okot. Ha velük szemben is akaratosabban léptem volna fel, akkor talán megtudtam volna az igazságot. Akkor apával tölthettem volna az utolsó hónapjait és nem az igazgatótól kellett volna megtudnom, hogy az apám meghalt. Mikor hazaértem Londonba, feltett szándékom volt mindezt felróni anyának, de amint megpillantottam az összetört szívű, kisírt szemű nőt, minden efféle gondolatom elszállt és csak az számított, hogy biztos támogatást nyújthassak neki. Hogy együtt túléljük valahogy ezt a nehéz időszakot.
Ekkor valami megtört bennem. Mielőtt visszatértem volna a Roxfortba, már akkor mindenki tudta, hogy mi történt. Még különböző pletykák is szárnyra kaptak, amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Mintha Roxfortban valahogy nem hitték volna el, hogy bizony a varázslók sem védtelenek olyan halálos betegségekkel szemben, mint a rák. Itt még bőszen találgattak, hogy vajon mikor derül ki valami sötét titok a családomról. Az, hogy Halálfalókat is beleszőttek a mesékbe, még csak a legkevesebb volt. Bár igen csak meglepődtek, mikor védeni kezdtem Voldemort hű csatlósait. Mintha nekik mindegy lenne hány ember halála szárad a lelkükön. Meg ez persze botrányosabb és szenzációhajhászabb hírnek számított, mint az, hogy apa elesett a rákkal folytatott harcában. A legrosszabb pletyka az volt, amit egy Mardekáros terjesztett. Ő azt állította, hogy apámat kivégezték, mert a Mágiaügyi Minisztériumtól szivárogtatott ki információkat Tudjukkinek... Az pedig, hogy az én jólelkű, aranyszívű apámat valaki kémnek nevezze, túlment minden határon. Egy pillanatra elborult a józan eszem, még pálcát is rántottam, de nem tettem semmit. Persze a Mardekáros nem ezt híreszteli, de vele kár is foglalkozni. Hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy hazudik, tekintve még mindig a Roxfort diákja vagyok és nem rúgtak ki semmiféle bántalmazás miatt sem.
A napok azóta lassabban telnek, én pedig magamra sem ismerek. Már nem látom fényesen a jövőt és nem tudok úgy rácsodálkozni a világra, mint azelőtt. Rossz irányt vett az életem, ezt kár is volna tagadni. Az utolsó évemet nyögöm a Roxfortban és már alig várom, hogy szabaduljak innen. Hogy mihez kezdek majd a későbbiekben? Azt még nem tudom. Most ugyan felbukkant valaki az életemben, akiről nem tudom még meddig marad, ahogyan azt sem, hogy visszahúz majd a helyes útra vagy épp magával ránt a sötétségbe. Majd meglátjuk, hogy alakul...