Lowe Beyond Bones

Egy ablakkeret tátongó ajkain átmászva elszakítottam a szoknyámat, azt lapogatom, simogatom kicsit elkeseredve az egyik alsó lépcsőfokon, már majdnem az utca kövén, de a masszív koszréteg, ami borítja, már lassan felfalja a csizmámat, ez a legkisebb problémám. Megdörzsölöm a szemem, és kibontom a zsákmányolt kis csomagot, megvillan a gázlámpák fényében valami halvány, valami reményteljes, és gyorsan el is rejtem, úgy, mintha nem is létezett volna, úgy, mint Cailin maradék tartását, ami nem engedné, hogy lopjon, nem engedné, hogy így viselkedjen, és főleg nem engedné, hogy most bekússzak a sikátor kukái mögé, mert lépéseket hallok, súlyos csizma lépéseit, és összehúzom magam, mint prédaállat a ragadozó elől. Talán a tulajdonos vett észre, vagy én nem voltam elég körültekintő? Beljebb mászom a szeméttároló mögé, arcomat a hideg kőfalnak nyomom, számolok magamban: tíz, egyre közelebb ér, tizenötnél előhúzom a pálcám, nem számít, hogy nem varázsoltam egy ideje, biztosan fel tudnék idézni valami frappánsat, nem lehet, hogy a kiváló jegyeim mögött ne legyen tartalom, nem lehet, hogy én magam egy hazugság voltam és vagyok.. pedig csak egy tolvaj vagyok, semmivel sem jobb, mint itt bárki a régi zsebesek közül. Épp csak néhány trükkel kevesebb, egy perccel, az lettem, ami ellen az apám - Cailin apja! - éveken át olyan hevesen ágált, és tessék, úgy szorongatom az órarugókat, mintha így születtem volna, mintha sosem ismertem volna a becsületes és tisztességes élet rezdüléseit.
De ezúttal nem értem jöttek - halkulnak a lépések, és megkockáztatom, hogy kilessek a rejtekből, előóvakodjak, csak halkan, semmi sietség, itt minden ráérősen történik, a lopás, a menekülés, maga a halál is, mintha órákkal később állna belénk, nem halunk meg olyan könnyen, mint a mesékben a rosszfiúk szoktak. Felismerem az alakot, de csak távolról, látásból - a volt auror, a volt csillag. Korábban csak egyszer, az egyik kapualjban lopva cigarettázva hallottam róla, hogy időnként meglátogatja a helyi lányokat, talán nem is minden undor nélkül, de Emma szerint az ilyesmi nem számít, végül is mind a szexhez fordulnak.. Tőle nem félek úgy, mintha még mindig hivatalban lenne, egészen a ház sarkáig osonok, kíváncsi vagyok, most is a bordélyba tart-e, eleve, mi visz rá egy ilyen embert ilyesmire? De nem kellene ezen csodálkoznom, ha éppen nem lopnék és éhbérért lopott holmit javítanék, akár prostituált is lehetnék, az is csak egy kenyérkeresési lehetőség, Cailin halott, nekem meg.. túl kell élnem. Néha, éjszakánként azt suttogom neki, hogy érte, a bosszúért, mert tisztelem a vágyait és az álmait... de most itt, a szürkületben ezt kijelenteni nehéz lenne. Azért csinálom, mert nem akarok meghalni, ilyen egyszerű.
Kirabolják, ketten, ügyesebben, mint ahogy én tenném - de ők profik, én meg csak egy ügyetlen, kezdő kis betörő vagyok, az egyetlen közös bennünk a vágy, hogy elvegyünk valamit, ami nem a miénk. Akár el is somfordálhatnék, innen már könnyű lesz hazatalálnom, és még három egész napig lesz mit ennem a csomagnak köszönhetően - de engem lep meg a legjobban, mikor a mellettem elszaladó Joe karja után kapok, és a falhoz rántom. Érdesnek tűnik a hangom, mintha sok kosz alatt rozsdásodna a maradék emberségem is - pedig most úgy tűnik, minden túlélési ösztönöm ellenére rácáfolok erre az állításra.
- Megőrültél?! Ez egy auror, azt akarod, hogy Crouch feldugassa ezért neked a pálcáját?! - olyan könnyű már ezt a kifejezést használni, mint levegőt venni, mint lelkiismeret-zsibbadtan lopni, átkozni, a koszban hemperegni, és soha, soha semmit meg nem bánni. Joe szeme ijedten villan, a kezemhez vágja a zsákmányát, és fut tovább, hogy aztán átvesse magát a korhadt, düledező kerítésen a következő sikátorba. Legközelebb bizonyára engem szorít majd a falhoz az apja, a tettestársa, a férfi, akitől az aurorral ellentétben nagyon is félek, mióta láttam, hogy verte szét egy kobold fejét a kocsmában.. Ostoba emberség. Tényleg nem kellett volna beavatkoznom, akármi is van az erszényben, nem éri meg ezt a rettegést.. de most már nem szaladhatok el, bármennyire szeretnék is. Megvárom a férfit, közben véresre rágom az ajkamat, és mikor odaér, az elszürkült ingem ujjába törlöm, a lábam takargatom, mintha érdekelné. Mintha érdekelnék bárkit is. - U-u-uram.. ez.. az öné, izé. Vigyázzon jobban, tessék!
És Cailin sír bennem, mert segítséget akar kérni éppen ettől a nyomorulttól, mert ő is olyan, mint mi itt ebben a testben, jobbra vágyik, és nem tesz érte semmit, csak üres szólamokkal bolyong, mert a nihil olyan könnyű, hinni magunkban újra pedig lehetetlennek tetszik. Hallgass, Cailin. A büszkeség é a tartás még senkit nem lakatott jól.

Megvetem magam, ahogy a kölyök nyomába eredek. Nem tudom, hogy mit fogok tenni, miután utolértem, de bármennyire megijeszt ez, nem lassítok: el akarom kapni. Nem tudom, hogy miért futok, csak futni akarok, érezni akarom, ahogy menekül előlem, érezni akarom, ahogy rájön, hogy elkapom. És érezni akarom, ahogy elkapom, de nem tudom, hogy mi lesz utána. Olyan vagyok, mint egy kutya, ami az autó után rohan anélkül, hogy kitalálta volna azt, hogy mit fog tenni, miután beérte azt.
Szinte belefutok a fiatal, szakadt lányba, aki a sikátorban áll: a pálcám felemelkedik egy pillanatra, mielőtt visszasüllyed, mielőtt rájövök, hogy nem őt üldöztem. Egy pillanat sem kell a vadászösztönnek, hogy elszálljon, hogy ne maradjon más utána, csak égő szégyen. Mit tettem volna, ha utolérem? Lehet, hogy valami kimondhatatlan szörnyűséget követtem volna el akkor, amivel végleg hátrahagyok mindent, amiben hiszek. Elteszem a pálcám a szakadt kabát belsejébe, és veszek egy mély levegőt, mielőtt a lányhoz szólok- fiatal, talán ő is egyike az új prostituáltaknak, de ez nem jelent semmit: minden ember megérdemli a tiszteletet.
- Köszönöm, kisasszony! Nem tudom, hogy mihez kezdtem volna, ha elveszítem ezt.- nem innál néhány napig, és ugyanott lennél. Veszek egy mély levegőt, olyan udvarias és segítőkész mosollyal próbálok a lányra nézni, amennyire csak lehet, még ha nincs is gerinc a mosoly mögött. Nem vagyok auror, nem tehetek érte már semmit, és nincsenek illúzióim afelől, hogy más tehetne-e. Moody talán a kézfeje hátulját adná válaszként ennek a lánynak, ha segítséget kérne tőle, a legtöbben elfordítanák a fejüket, és bizony vannak olyanok, akik kimondhatatlan szörnyűségeket tennének vele. Ilyenné vált a világunk.
- Nem kellene önnek a Roxfortban lennie? Elnézést, ha megsértem, de olyan fiatalnak tűnik.- a kosz mögött egy fiatal lányt látok, aki talán még tizenhat sincs, bár talán éppen elmúlt a Roxfortköteles éveinek vége. Lehet, hogy kicsapták, lehet, hogy nem volt jó tanuló, lehet szegény kvibli, de valahogy mégsem érzem azt, hogy itt kellene hagynom őt a következő scotchért. Ismerős nekem a múltamból valahonnan.
Nem zavar most, hogy mennyire udvariatlan, nem veszem le a szemem az arcról, ami olyan ismerős, mert valamikor magára vonzotta a tekintetem. Nem olyan régen láttam egy jelentésben vagy a Prófétában, nem emlékszem, ahogyan arra az érzésre is, amit éreztem, amikor láttam őt: szánalom. Tudom, hogy sajnálatot éreztem felé, amikor olvastam róla, mert valamilyen tragédiához kötődött ez az arc. Túl sok rajta a kosz, hogy biztos lehessek benne. Hagynom kellene, de úgy érzem, hogy ha azt a lányt nem is tudtam megmenteni, neki talán segíthetek. Az utolsó fontos dolog, mielőtt halálba iszom magam.
- Kérem, kisasszony, engedje meg, hogy meghívjam egy italra vagy vacsorára hálám jeléül! Ó, modortalan vagyok. Edgar.- kezet nyújtok, de nem mondok többet, mert talán olvasott rólam. Túl sokan emlékeznek a Bones névre itt, és nem szeretném elijeszteni, talán már így is tudja, hogy ki vagyok. Ki voltál. Talán még azt is, hogy mi vagyok, ebben az esetben a félelme, az undora a legkevésbé sem meglepő.

Olyan régen nem szólított senki kisasszonynak, hogy szinte zavar, mikor kiejti a száján - kisasszony, mint valami komédiában, ahol a szegény, buta, de szép lányért leereszkedik az irodalmi hős a mocsokba, hogy onnan magával vigye. Ha nem tudnám, ki ő, azt hinném, gúnyolódik velem a gázlámpák fényében, velem, aki biztosan nem vagyok és nem is leszek kisasszony.
És itt ez a kérdés - nem mintha Nina nem végzett volna az iskolában, mielőtt el kellett tűnnie, egyébként sem emlékszik senki a nevére.. még egy hasáb sem árulkodik róla, hogy rég meg kellett volna halnia ahelyett, hogy itt kísérti a sorsot, meg saját magát más emberek emlékeivel. Tényleg bántóan ostoba, hogy megállítottam azt a kölyköt.
- Én.. tavaly.. végeztem, uram. - pont úgy hangzik, mintha magyarázkodnék, vagy épp felkészülnék rá, hogy pofon fog ütni, pedig ez a kérdés túl civilizált hozzá, hogy egy ütés kövesse. Mi itt lent nem ehhez szoktunk, nem így beszélünk egymáshoz, azért is villog valami vörös a fejemben, azért is sürget, hogy fussak, amíg van mivel, mert nem tudom kiszámítani, hol az önös érdek a kedvességében. Ez Cailinnek mondana valamit, de ilyenkor bölcsen hallgat. A falnak lapulok, tenyerem a kockákat érinti, szembogaram a cipője orrát. Itt sem vagyok, nem is látsz engem, nem érem meg.. nem érem meg az erőfeszítésed. - Én.. nem tudom, elfogadhatom-e. Ez az egész nem szükséges, uram, nem tettem semmit.
Sután megrázom a kezét, most veszem a bátorságot, hogy az arcát nézzem, keressem benne a régi újságok nagy alakját, a rendszer szép reményét, mielőtt Moody lett belőle, vagy mielőtt Crouch rémmeséi lett belőle. De belőlem sem lett a következő Mágiaügyi Miniszter, errefelé törékenyek az álmok. Bones viszont még nálam is ártatlanabbnak hat ezzel a felvetésével, vajon nem gondolt bele, mennyire jó ötlet ezután nyilvánosan kísértenünk a sorsunkat az itteni kocsmák egyikében? Az pedig biztosan nem juthatott eszébe, hogy egy tisztességes helyre merészkedjünk.. nem léphetek ki a Zsebpiszok biztonságos rothadásából. Tulajdonképpen ő maga sem nagyon..
- Ismerem önt a hírekből, és.. Emmától. Ha én ismerem, ismerhetik mások is.. veszélyes lenne most beülnie valahová. - nekem is az lenne, de ez nem az ő gondja, nem is keltek benne bűntudatot.. mert benne biztosan lehetne, erről árulkodik ahogy beszél hozzám, ahogy néz rám. Sajnál. Pedig magát kellene, mielőtt valami nagyobb bajba keveredik.

Nem tudom, hogy a lány igazat mond-e, de nem kérdezősködök tovább, egy bólintással elfogadom az állítását. Nem szabad túlerőltetni az olyan emberek kérdezgetését, akik nem akarnak válaszolni a felmerülő kérdésekre, hagyni kell, hogy maguktól döntsenek másképp. Ha valaki erőszakosan próbál közeledni egy üldözötthöz, általában nem ér el mást, csak még mélyebbre üldözi.
- Természetesen elfogadhatod. Ez a legkevesebb, amiért segítettél nekem.- talán attól fél, hogy együtt látnak vele, talán nem akarja, hogy kiderítsek róla valamit, de a legtöbb hozzá hasonló nem szívesen adna ki magáról bármit a külvilágnak. Meg lehet érteni őket: veszélyes megbízni idegenekben akkor, ha nincs senkid, mindenki idegen, a helyzeted pedig valószínűleg számtalan idegen rontotta tovább. Talán csak elvettek tőle valamit, talán azért van az utcán, mert megbízott, de tudom, hogy a Zsebpiszok-közben az ember gyorsan megtanulja, hogy a bizalom drága ajándék.
Kissé felszalad a szemöldököm, amikor rájövök, hogy a lány honnan ismerhet még, el is szégyellem magam, mielőtt belegondolok a lehetőségeinkbe. Biztos, hogy nem örülnének a jelenlétemben egyik általam ismert helyen sem a környéken, és mivel nem vagyok már auror, nem is lenne akkora vétség megtámadni. És ha engem nem is bántanak, a lány biztosan bajba kerülne, ha itt látnák engem vele. Nem gondoltam persze, hogy itt ennék vele, túl sokat láttam már itt hozzá, és azt hiszem, a mai estére elég volt a Zsebpiszok-közből. Igazság szerint talán egyáltalán nem kéne idejárnom többet.
- Ismerek egy éttermet a King's Cross mellett. Mugli étterem, de sok furcsa alak jár oda, úgyhogy nem lennénk feltűnőek, amíg fizetünk. Nem hinném, hogy bárki az itteniek közül látna ott, megvannak a helynek a saját személyiségei.- kevés dolgom volt azzal a néhány varázslóval vagy Gringottsból kirúgott kobolddal, akik azon a környéken vannak, de hallottam, hogy nem sokkal barátságosabbak az Abszol úton élő társaiknál. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy bántani próbálnának minket ott, túl sok hozzá a mugli, hogy nyíltan mutatkozni merjenek. Ha kellemetlenséget okoznak a Főosztálynak, az veszélybe sodorja az életmódjukat.
Néhány másodpercig még nézem a lányt, várom a válaszát. Nem akarok nagyon erőszakos lenni, de itt hagyni sem akarom, úgyhogy megpróbálok mindent megtenni azért, hogy végül ne mondjon nekem nemet. Biztosan ritkán jut ételhez, és örülni fog a lehetőségnek, hogy végre valaki más számlájára ehet valami tisztességes ételt, de ettől ez még túl nagy kockázat, és túl szép hozzá, hogy igaz legyen. Sok naiv boszorkány és varázsló tűnt már el így.
- Nem lenne több az egész fél óránál, és ha szeretnéd, elvitelre is kérheted az ennivalódat. Ha tudsz már hoppanálni, még gyorsabban visszaérsz.- nem tudom, hogy tud-e, de azt hiszem, ez egy jó pont hozzá, hogy kiderüljön, igazat mondott-e. A legtöbb roxfortos diák hatodévben sajátítja el a hoppanálást, és tizenhét éves korára lesz igazán magabiztos, és bár vannak kivételek, a hoppanálás képessége majdnem teljes biztonsággal elárulja, hogy ki fejezte be az iskolát. Nem akarom persze rögtön kérdések kereszttüzébe fogni, ha megsejtem, hogy szökevény, először mindenképp beszélgetni akarok vele arról, hogy miért is van itt.

Emma szerint senkinek sem könnyű: akkor főleg nem, ha fiatal lány vagy a Zsebpiszokban, és annyi a becsületed, mint egy nyúzott macskának. Cailin szerint.. de kit érdekel Cailin véleménye, ő csak látogató volt, izgatott felfedező, aki a legsötétebb órákat már otthon töltötte, azzal a biztonságos tudattal, hogy magába szívta az itteni fertő esszenciáját, de semmi többet. Cailin anyja szerint egy nőnek kötelességei vannak, és olyan pályán kell győznie, amely a sajátja.. soha nem a férfiakén.
Emma, Cailin és Cailin anyja mind férfiak áldozatai, mind elvesztettek valamit, ami Ninának még a kezében van: a menekülés igazi lehetősége.
Bizonytalanul lépek egyet hátra, de a csizmám sarka a falnak ütközik, már majdnem összeolvadtam vele, érzem a belőle áradó hideget a hátamon. Kitekintek a válla mellett, el a sikátor homályos koszszínébe - ahol Joe átugrott, nekem is menne, magas vagyok, de annyit nyomok most, mint az a bizonyos nyúzott macska, elillanhatnék azelőtt, hogy felfoghatná, merre szaladtam. Talán megátkoz, fut át a fejemen a gondolat, talán elkapná a karomat, és akkor sokkal kevésbé lenne barátságos velem. De mi van akkor, ha tulajdonképp már most sem az? Olyan bölcs vagyok, mint az a vakablak a feje felett, épp annyi kilátásom van arra is, hogy kibújjak mellette.
Kinyitom és becsukom a számat, felhúzom a karjaimat és átölelem magam velük. Az óvatos csillanás a szemem mélyén mérlegelés, mérlegelem, mit akarsz tőlem, hogy fizetsz majd a véletlen szívességért. Talán csapda, talán belesétáltam. Talán eleve én állítottam, és neked nem is volt szándékodban, hogy levadássz.
- Uram, én.. biztos vagyok benne, hogy várják valahol.. Emmáék egészen sokáig nyitva lesznek ma.. nem tettem tényleg semmit, amiért köszönetet kell mondania. - furcsa kis suttogás csak a fejem hátuljában görögve a sok konstans meg variáns: ha kivisz magával innen, talán ott könnyebben elkapnak, azonban ha rájött a személyazonosságomra, ez teljesen lényegtelen. De hová mehetnék? Cailin emlékeiben ez a hely, ez a negyed nyomorúságos csodálat tárgya volt, megannyi titok és bezárt ajtó, és ő kígyó volt végre a többi között, de fogalmam sincs, hol bújhatnék még el. Persze ostobaság volt ennyire kézenfekvő rejtekhelyet találnom, de sosem tanultam túlélni, valószínűleg rosszul is csinálom. Az már halovány megérzés csak, hogy nem félóra lenne: egyikünk sem azért hív el vacsorázni valakit, hogy aztán csak úgy hoppanálni hagyja.
Nyelek egyet az újabb ellenkezés előtt, attól tartva, hogy nem marad sokáig udvarias - a magázódásról már le is mondott, és ott az a jellegzetesen kunkorodó szál a szakállában, amiről Emma mesélt. Ebben a történetben nincsenek hercegek lovon.. vadász van és a prédája.
- Ha.. köszönetet akar mégis mondani.. hívja meg őt. Biztosan nagyon.. örülne önnek, a társaságának. Én rossz társaság vagyok ehhez.. kérem...

Kicsit talán szégyellem, hogy ezt a szegény lányt kellemetlen helyzetbe hozom. Biztos örülne neki, ha most csak elsétálnék, esetleg hagynék nála egy vagy két sarlót, és soha többet nem gondolnék rá. Egy ideig örülne- az ilyen történetek soha nem érnek jó véget. Általában prostituáltak lesznek azokból a nőkből, akik sokáig kint ragadnak, azok pedig, akik tehetségesebbek valamiben, valamiféle bűncselekményből fognak élni. Ha itt hagyom most, nyomorult élete lesz.
Kicsit rosszul esik, hogy valaki így gondol rám, még ha idegen is: számára nem vagyok már más, mint egy lezüllött auror, aki prostituáltakra költi a megmaradt pénzét. Igyekszem uralkodni az arcomon, de egy kevés idegesség, egy kevés szégyen, egy kevés harag egészen biztos átüt. Magamra vagyok persze dühös, amiért így fogom leélni a hátralévő életemet a saját hibámból. Tudom, hogy még most is tehetnék ellene, de elvesztettem minden motivációm, minden akaraterőm, amikor a feleségem ellenem fordult.
- Sajnálom, ha megijesztettelek, nem akartam rád erőltetni semmit. Ha nem szeretnél velem vacsorázni, természetesen nem foglak kényszeríteni rá. Legalább a vacsora árát elfogadod?- nagyon modortalan dolog pénzt felajánlani valakinek, mert azonnal a koldusok sorába lökjük le vele még akkor is, ha nem fogadja el, de nem akarom a lányt üres kézzel elengedni, még akkor sem, ha néhány galleon egészen biztos, hogy nem változtat az életén. Persze, az enyémen sem fog változtatni.
Nézem a lányt figyelmesen, aki talán meg sem született akkor, amikor én végeztem a Roxforttal, és auror lettem. Tudom, hogy ismerős valahonnan, de a leginkább az a reménytelenség vonja magára a figyelmet. Egy fiatal ember tele szokott lenni álmokkal, reményekkel arról, hogy hogyan fog működni a világ, a szerencsésebbek ezeket az álmokat legalább részben megvalósítják. Rémisztő látni, hogy vannak olyanok, akik valószínű már régen elveszítették ezeket az álmokat.
- Tudod, csak egyszer vagy kétszer voltam ott, azóta inkább a whiskeyért járok ide. Szükségem van az italra, mert bet... mert gyenge vagyok. Nem tartalak fel tovább, sajnálom, ha megijesztettelek! Minden jót, kisasszony!- nem akarok semmiféle taktikát alkalmazni már, miközben szomorúan elmosolyodok, és felkészülök rá, hogy elsétáljak- megtegyek valamit, amit talán soha nem tettem volna életem korábbi szakaszaiban. Nem érzem úgy, hogy elég erőm lenne hozzá, hogy harcoljak olyanokért, akik nem tudnak maguk harcolni, még ha ezt is tettem. Persze, nem is hiszem, hogy jól csinálom, ez a közvetlenség nem volt olyan ijesztő, amikor még nem voltam lecsúszott alkoholista.
Csak éppen elfordulok, csak éppen elindulok, csak éppen a földre nézek, ahol egy összegyűrt próféta maradványai hevernek egy rég megszáradt kenyér alatt. Nem látom a képet, de meglátom a szalagcímet, ami eszembe juttatja, hogy ki a lány. Szinte a semmiből, azonnal beugrik az újabb tömeggyilkosság, amit a halálfalók követtek el, ezúttal az egyik olyan család ellen, akik talán végig mellettük voltak. A lány arca azokról a képekről ismerős, ahol az áldozatokat láttam... visszafordulok, és a szemébe nézek. Tudom, hogy pocsékul titkolom, hogy rájöttem, de nem teszek hirtelen, fenyegető mozdulatot, és megpróbálok olyan barátságosan hozzászólni, ahogyan csak lehet.
- Már nem vagyok auror, de segíthetek neked.

Pontosan tudom, hogy hasba kellett volna lőnöm és szaladni.. elbújni, ahogy az előbb tettem, és aztán végképp eltűnni, nem kapaszkodni valami bizarr reménybe, hogy van oka maradni. Pedig itt semmi nem kecsegtet az újrakezdés eshetőségével, mindent felzabál a rozsda, aztán a kiégés: nem is a környezet, mi magunk vagyunk a mérgezőek, árasztjuk magunkból a nyomort, aminél nincs ijesztőbb, ha önként vállaltuk. Bones, meg én, egy egészen más világ szereplői - én nem tudom, ő miért került nyugdíjba, ő nem tudja, én hogyan haltam meg - akik most valami kínlódással megpróbálnak egymásra mosolyogni, pedig..
Pedig mennyivel könnyebb lenne nem érezni többet semmit.
- N-nem, köszönöm. - Cailin Flint örül, Cailin Flint egész átkozott vérvonala kihúzza magát most a sírboltban - pardon, csak a nővére, csak az első árulónak jutott kripta, siratás és emlékezés - és megnyugszik a továbbiakra abban a tudatban, hogy nem fogadtam el, megtartottam valamit a nagyszerű családfájukból, ami aztán egészen a földig növesztette az ágait. Flinték és a kurva büszkeségük, az, hogy a szabályok szerint játszanak ott és akkor, amikor már a kifejezést sem ismerik.. És a világ, amiért egykor volt mit feláldozni, felzabálta őket nyomtalanul. Hallgass, Cailin, hallgass, és örülj neki, hogy néhány nap múlva újra lopnunk kell a te csodálatos eszméid miatt.
Megrázom a fejem a magyarázatra, ez igazán nem tartozik rám. Emma szerint szégyellni sokkal rosszabb, főleg, ha úgyis mindenki tudja, miből él: ez is csak művészet, színészet, mondja, kirúzsozza az ajkát, nem látok rajta egy apró kis ráncot sem, ami arról árulkodna, hogy valójában magának is hazudik. Magabiztosan néz a tükörbe, én gubbasztok mellette egy puffon, lehajtom a karomra a fejem, és arra gondolok, még ő is sajnál.. Cailin Flint, te vagy az egyetlen, aki nem sajnál, aki nem tágít a fejemből, aki folyton kínálgat az emlékeivel, az elképzeléseivel, és ha rajtad múlna, mindhárman halottak lennénk, te, én és Nina is. Mint a szüleid. Mint a nővéred. Mint a bátyád lelke, mint a húgod jövője. De a legjobban mind között te, a legnagyobb áruló - te tudtad, hogy bűnösök között cinkos, aki hallgat, és te hallgattál a legnagyobbat.
- Önnek is.. uram. - el sem hiszem ezt a szerencsét, de rögtön ki is használom, és sebes léptekkel a sikátor kijárata felé indulok, csak a fülem marad hátra, jön-e, követ-e... A kényszer hátrafordítja a fejem, követi a tekintetét, és megállok. Aztán futni kezdek, kezemet a fülemre szorítom, és csak az állít meg, hogy a pánik az övét a szememre, és elvágódom az még esővizes kockaköveken. Miért akar mind segíteni rajtam épp most, és vajon tudják, mekkorát hazudnak ilyenkor? Miért kell kihantolni azt, ami végre békében nyugszik?
Összekuporodom, nem próbálok felállni, csak rettegve felnézek rá: rájött, nyilvánvalóan rájött, és ő nem Koldovstoretz, akinek lényegében semmi köze hozzám, hiába tudja, hogy hazudni szoktam, ez egy volt auror, ez egy jótevő, ez egy veszélyes alak. Cailin kezei ölelik át a mellkasom, szerinte meg kellene hallgatnom.. úgyis tehetetlen vagyok a férfival szemben. Pedig Cailin téved: már említettem, hogy én még mindig elmenekülhetek.
- ... és mit fog csinálni velem? Hazavisz a családjához, az ágyába fektet, azt mondja, az egész nem történt meg és minden rendben lesz?! HOGY MINDEN KIBASZOTTUL OLYAN LEHET, MINT VOLT, CSAK SEGÍTENEM KELL MAGAMON, UGYE?! - pedig hallani a hangomon, mennyire félek tőle, az egész testtartásom elárulja, meg sem kísérel szépen ámítani, egyszerűen remegek, egyszerűen üvöltök félelmemben, az arcomhoz kapok, tehetetlenül végigkarmolom a nem is létező körmeimmel - Ha tényleg segíteni akar, öljön meg inkább, mit bánom én.. inkább halott legyek, mint az a lány!

Nem meglepő, hogy a lány elbújt: ha a halálfalók valakit holtan akarnak, kevés olyan dolog van, ami megállítja őket. Az egyik ilyen dolog talán az, ha azt hiszik, hogy az ember, akit üldöznek, meghalt. Talán én is így próbálnék elrejteni valaki számomra fontosat, ha meg akarnák ölni, és ha el akarnék rejtőzni, ez biztosan jó módja lenne az eltűnésnek. Persze a lány nem a legjobb helyet találta az eltűnéshez, a helyi bűnözők sokszor legalább olyan kegyetlenek és veszélyesek, mint maguk a halálfalók.
Sietős léptekkel indulok felé, amikor látom, hogy a földre került- ha nem teszi, biztos, hogy el tudott volna menekülni, túlzottan le voltam döbbenve és túlzottan kijöttem a formámból. Biztosan nem én vagyok a legalkalmasabb, aki segíthet rajta, bár nem tudom, hogy hányan lennének hajlandóak kinyújtani a kezüket és kockáztatni az életüket ezért az idegen lányért, akinek a családja talán maga is az Ő oldalán állt. Sokan pletykáltak erről, és sokan nevezték ezt igazságnak a rosszindulatú emberek közül. Manapság a halál csak egy rövid sajnálkozásra elég a vasárnapi tea mellett, az embereknek már nem jelent annyit egy néhanapján látott arc pusztulása. Megállok tőle nem messze, és halk, nyugodt hangon szólítom meg, mintha még auror lennék, mintha még belém vethetné a hitét.
- Nyugodj meg! Nem fogok semmit csinálni anélkül, hogy beleegyeznél, nem foglak elrángatni sehová.- letérdelek mellé, gyengéden megfogom a karjait, hogy elhúzzam őket az arcától, hogy ne tehessen kárt magában, de vigyázok, hogy a lehető legkevésbé érezhesse magát a szorításomban, és ha látom, hogy már nem akarja megkarmolni magát, elengedem.
Tudom, hogy a minden rendben lesz frázis mennyire üres, és sok kollégám biztosan ezt zúdítaná rá, ahogyan rám is zúdították a betegágyamon. Nem lesz minden rendben, vannak dolgok, amik ha eltörnek, töröttek, legalábbis repedtek maradnak, és soha nem lesznek olyanok már, mint voltak. Én sem leszek már soha többé auror, talán még igazán tiszta és tisztességes ember sem, nem fogom hát azt hazudni, hogy minden olyan lesz, mint régen volt. Bizonyos értelemben talán tudom, értem, hogy mit élt át.
- Nem lehet minden olyan, mint régen, de lehet jobb, mint amilyen most. Van lehetőséged valamire, ami jobb ennél.- óvatosan megérintem a vállát, és ha hagyja, felsegítem a földről, hogy azután állva nézzek a szemébe. Nem engedem el a vállát, még ha nem is tudom letakarni valamivel, legalább ennyivel jelzek neki, hogy vigyázok rá, hogy számíthat rá, hogy megvédem. Nem várom el, hogy bízzon bennem, de tényleg segíteni akarok rajta.
Biztos, hogy vannak lehetőségek rá, hogy a lány békében, biztonságban meghúzhassa magát. Talán Dumbledore professzor adna neki menedéket a Roxfortban, ahol a család egyetlen ismert túlélője is tartózkodik, de talán még a Minisztérium is segítene a lánynak egy tanúvédelmi program keretében újrakezdeni valahol- igaz, ez nem ideális megoldás, túl sokan játszhatnak mindkét oldalra. Nem akartam elhinni, de miután felébredtem az idealizmusomból, egyre több jelet találtam, ami erre utal. Talán az lenne a legjobb, ha megszerveznénk a kiutazását külföldre, az országon kívül a halálfalók ritkán mernek tevékenykedni. Talán félnek, hogy bevonják egy másik ország aurorait.
- Hazakísérlek, rendben? Szeretnék segíteni rajtad.- másokon úgysem tudsz.

Miért akarnak mindketten megmenteni saját magamtól, és attól, hogy végre egy kicsit igazán rossz legyen nekem? Nem Cailinnek, nem Ninának, csak nekem, mert sokáig vártam, hangosan vártam a következményeket, amelyekkel apám szeretete járt, egyoldalúan természetesen, viszonzatlanul, most úgy képzelem, apám túl elfoglalt lehetett ahhoz, hogy engem is szeressen, és még csak dühös sem vagyok ezért.. Velem nem volt gond, velem nem volt miért elszámolni, ott sorakozott egy remek gyermekkor fölött megannyi eredmény, és csak fialt, fialt tovább az iskolában, kitűnők, dicséretek, megnyert bajnokságok, egy fémesen csillanó jelvény selymessége, az engedelmesség, és a többiek hangos ellenfeszülése tanúkat állított az én tökéletességem mellé... Apám pedig őket szerette, a hangos lázadókat, a szívükben tökéletleneket, én kész voltam, ők igazi gyermekei.
És most Bones meg akar menteni attól, amiképp az anyám is, hogy tényleg sajnálhassam magam, az elherdált éveimet, mert bár lettem volna véráruló, dezertőr és rossz tanuló, szemtelen és gyűlölködő, akkor talán nem kellene megbánnom mindazt a hibátlanságot.. de őrzök még valami érlelgetett felismerést azzal kapcsolatban: mind a bűntudata élő, lélegző jeleként tekint rám.
- Magának tényleg olyan elképzelhetetlen, hogy valaki nem kér a segítségéből?! A rendje, az igazságszolgáltatása.. kidobta magát az összes, és mégis az ő nyelvükön szól és azzal akar elcsábítani. Minek hazudni, Mr. Edgar Bones? - most, hogy kényszerből, de emlékszem magamra, minden keserűbb, nincsenek kényelmes kapaszkodók, hogy majd lesz valahogy, de... nincs de. Feszít valami érzés, utálok együtt élni magammal, és az ő jóhiszeműsége mégis rákényszerít, hogy ne említhessem többet Cailin vagy Nina nevét. - ...ismerem magát, maga is ismer engem. Kettőnk makacssága - a nyomor önmagához való ragaszkodása és az önfeláldozás patológia - akár testvérek is lehetnének.. bármit is akar tőlem, vegye el. De ne hazudjon nekem.

Mi annyira különleges ebben a lányban? Ha kutatnék, több tucat olyan varázslót vagy boszorkányt találnék, aki még az övénél is rosszabb körülmények között kényszerül élni. Nem mindannyian halálfalók áldozatai, de ez nem teszi kevésbé szörnyűvé azok sorsát sem, akik egy köztörvényes bűnöző miatt kényszerültek az utcára. Persze, egy szakadt, hosszú szakállú öreg férfi, akit átható szag ölel körbe, szinte természetesnek hathat egy utcán. Amilyen talán én is leszek rövidesen. Talán az én figyelmem is elkerülték ezek az emberek, akik minden fennköltségem ellenére már számomra sem többek kikerülendő tereptárgynál. Ez a lány fiatalabb és szebb, mint ők, emiatt figyeltem fel rá.
Ahogy beszélni kezd, a szavait átitatja szenvedéllyel, tudom, hogy bizonyára mindig remekül vívott a szavakkal. Pontosan hárít, remekül döf, pontosan, mélyen talál célba. Eltör mindent abból, amit hazudtam magamról: nincs fehér páncélom, és talán tényleg nem az ő sorsa érdekel, csak még egy pillanatot, egy rövid pillanatot akarok nyerni, ahol úgy érzem, hogy hasznos vagyok valaki számára. Talán megint embernek nézhetne valaki- erre vágysz, nem? Talán mindig erre vágytam, talán ezért lettem auror. Talán nem kéjelegtem mások elismerésében, nem halmoztam a hálájukat sem materiális, sem asztrális síkon, de magamnak mindig azt hazudtam, hogy több vagyok így.
Észre sem veszem, hogy mennyire őszintén nézek a lányra. Egy pillanat alatt eltűnt az ember, nem maradt más, csak a nyomorék, akinek rávilágítottak a hiányosságaira. Haragszom rá érte, valahogy mélyen, nagyon mélyen talán még fel is ordít egy hang, ami követeli, hogy bántsam érte viszont én is valahogy. Könnyű lenne összerakni néhány kemény mondatot, ami megsebezné, és talán még könnyebb lenne megütni vagy megátkozni, azután magára hagyni a sötét utcán, ami rövid időn belül felfalná. Sokszor próbáltak megsérteni, de soha senki nem tudott ilyen pontosan eltalálni engem.
Veszek egy mély levegőt, lehiggadok, mielőtt válaszolnék. Azt fogom tenni, ami helyes, még ha ez a világ nem is ad érte semmit, még ha nem is vár rám semmilyen túlvilági jutalom. Segítenem kell, ez a kötelességem, ezt az utat választottam már évekkel ezelőtt, és nem számít, hogy kapok érte pénzt, elismerést vagy bármiféle boldogságot. Ezt az életet választottam, és ha most önzővé válok, akkor tényleg nem leszek sokkal több annál az állatnál, aminek már Crouch is bizonyára elkönyvelt, amikor aláírta a leszerelésemet. Segítek neki, de nem úgy, mint egy lovag, csak mint egy másik szerencsétlen.
- Az aurori testület nem maga az igazság vagy a rend, ahogyan a Minisztérium sem. Én csak szeretnék... valami jót tenni. Szeretnék segíteni neked, neked még van esélyed újrakezdeni valahogy. Talán nekem is van.- nehezen fedem el a könnycseppeket a szemeim sarkában, amíg most talán még láthatatlanok ebben a sötétben, de biztos vagyok benne, hogy a hangom nemsokára megtörik, ahogy a lényem is megtört, az pedig el fog árulni engem. Akkor talán futni fog- a törött dolgok nem szépek, a törött dolgok a halált juttatják az emberek eszébe, az emberek pedig ösztönösen viszolyognak tőlük, bármilyen kemények.
Beszívom az utca levegőjét, de a könnyeim nem apadnak el. Továbbra is érzem, hogy remegek, hogy csak valamiféle zord, ősi makacsság tartja még bennem a zokogást, amivel tízezer éve az ősember is eldobta azt a hajítódárdát, hiába tudta a teste, hogy meg kellene halnia. Nem vagyok messze attól, hogy darabokra törjek és lezuhanjak, talán magammal rántva nem csak ezt a lányt, de a feleségemet is. Sötét gondolatok cikáznak át a fénygömb körül, amibe bezártam mindent a tudatomban, ami maradt a büszke Bones aurorból.
- Nézd... nincs semmiféle jogom hozzá, hogy elrángassalak vagy elvigyelek bárhová. De biztosan láttad már, hogy mi fog történni, ha itt maradsz, mi történik azokkal az emberekkel akik itt kényszerülnek élni. Ez a hely talán verseng az Azkabannal. Lenne mód rá, hogy élhess, hogy boldogan élhess valahogy, ahogy te választod, csak segítséget kellene kérned valakitől. Talán megalázónak tűnik segítséget kérni. De te is segítenél rajta... ezzel valakiknek. Segítenünk kell egymásnak.- érzem, hogy nem fogok tudni több dolgot elmondani, mert a hangom már széttört. Soha nem éreztem még ennyire, hogy térdre akarok rogyni és zokogni, még akkor sem, amikor abban a pillanatban tudatosult velem, hogy mit tett velem az a lány.

Ugye nem fog most könnyekben kitörni itt előttem...? Rég el kellett volna tűnnünk, minden eltöltött perc a hátralévőket lopja meg, nála még azt is megcsúfolja, aki egykor volt: miért hiszi hát, hogy ezt a beszélgetést, ha egyáltalán, de itt kell megejtenünk? Holtsúlyként ránt majd magával az irgalma, a szenteskedése, legyen bármilyen szép is a szándék, egyben lendület is, ami szorgalmasan ássa a sírunkat, de név nem kerül majd rá, itt senkinek nem kerül.
Vajon ezért tették utcára? Egy puszta baleset nem ok, hiszen láthatóan megvannak a végtagjai: egy-egy maradandó sérülés csak egy cikkel jár együtt, nem a távozás kényszerűségével. Talán útban lehetett egy másik csillagnak, esetleg a széplelke nem bírta a terhelést - bármelyik is, későn tértem magamhoz ahhoz, hogy eredményesen rázzam le.
- Ne oktasson ki engem a jogról! Még mindig úgy hivatkozik rá, mintha értené, és mégis lovagja akar lenni. - szakítom félbe, de meg sem hall, darálja tovább, rég itt kellett volna hagyjam, kattog az agyam, a sok fogaskerék kelletlenül, de mozgásba lendül: jó reggelt, Cailin Victoire Flint, hát a nyomor mélyén sem mondtál le igazán rólunk, jó reggelt, túléléshez való étvágy, jó reggelt, szomorúság. - Maga bolond, komolyan mondom. Tudja, kinek volt esélye újrakezdeni az egészet...? A szüleimnek, akik gyilkosság áldozatai lettek, és látja, egy ősi aranyvérű családfa sem olyan szilárd, hogy ne lehessen gyökerestül kitépni: mi maga hozzájuk képest, és mi vagyok én most hozzájuk képest? Ha vértanú akar lenni, a legjobb úton halad felé, de én életben vagyok. Nem kell meggyőznie róla.
Milyen természetes megint érvelni, megint összeállni egésszé, kilátni a semmiből a jövőbe: egy túlságosan is művelt tolvaj, betörő jövőjébe, mert nincsenek illúzióim. Sem Dumbledore, sem a rendje nem hozhatja vissza a szüleimet vagy az egykori önbizalmamat, az egykori létezésem azon síkját, amelyben miniszternek álmodtam magam. Ennek a világnak előbb égnie kell az utolsó gyermekéig, mielőtt mi mind újrakezdhetjük. Addig semmiképp.
Hallom, hogy sírni fog, és teszek felé néhány tétova lépést - ha át akarna verni, pokoli jól műveli, vonakodva, de nem húzódom el előle. Szerencsétlenebb, mint bárki idelent, mert ő még keresi a kiutat, és elrúgtam a keze ügyéből a hirtelen felfedezett kulcsot, mitöbb, még a kezére is rátapostam lelketlenül. Nem én ítéltem halálra, de a balszerencséje az én pálcám által akar tort ülni a holtteste felett.. milyen rég nem láttam senkit, aki közelebb jutott a feladáshoz, mint én.
Tudom, hogy megszántam - kibéreltem a helyem a jelöletlen sírunkban.
- Csak hagyjuk a jogot, ha lehetséges.. annyira sem ért hozzá, mint az átlagos kollégái. Azt akarja mondani, hogy nekem kell segítenem magán.. ugye? Mert maga nem tud segíteni rajtam, saját magán sem tud. Segítséget kér tőlem.. és itt csak az kér segítséget, akinek már vele, vagy nélküle is mindegy. - megragadom a kézfejét, bármilyen mocskos is lehet, valószínűleg épp annyira, mint az enyém, és vonszolni kezdem a sikátor mélye felé. Értékes másodpercek bánják az én hegyibeszédem is, de hátha addig is a célra koncentrál a nagyszerű világmegváltás helyett. - Nem tudom, kiket hisz a barátainak, de maga meg én.. mi nem fogunk boldogan élni. Ha ezt mondták magának, hazudtak. Mi már nem fogjuk újrakezdeni, Edgar. Mi csak túlélni fogjuk.. ha velem jön, és nem akar hősködni itt tovább. Utol fognak érni, és nem akarom, hogy végül az életébe kerüljön az én hősködésem.

Rövid időn belül elszégyellem magam, még jobban megundorodom magamtól, amikor rájövök, hogy hangosan is kimondtam: nem akarok segíteni neki. Magamon akarok segíteni. Megint azt akarom, hogy szeressenek, hogy köszönetet mondjanak, hogy hősnek lássanak, vagy legalább azt, hogy még magamnak hazudhassam ezt. Soha nem voltam igazán hős, mert mindig csak azért csináltam, hogy elfedjem, mennyire szánalmas vagyok.
Kinyitom a szám, ahogy megragad, de nem szólok semmit, csak hagyom, hogy magával húzzon. Amúgy sem vár rám senki más igazán. A feleségem talán nem is próbálná soha megtudni, hogy mi történt velem, már túlzottan undorodik hozzám szólni is ahhoz, hogy igazán bánja. Pár évig talán még gyászolná azt, aki korábban voltam, de a halálnak valószínűleg jobban örülne, mint a maradványnak, ami maradt belőlem. Talán én is jobban örülnék, ha úgy emlékezhetne rám, ahogyan annak idején megismert.
- Hidd el, hogy még nincs késő! Még van remény.- üres, ostoba, hazug szavak hagyják el a számat, ahogy a lány végighúz a sikátorokon. Nem vagyok már auror, nem vagyok hős, nem vagyok ember, nem vagyok férfi, hogy ilyet merjek ígérni, azt pedig én is tudtam mindig, hogy aki másra hárítja a döntést, szinte soha nem tud felkínálni semmit. Már csak a szavaimmal próbálom meggyőzni magunkat arról, hogy nem igaz, amit az előbb beszéltünk meg.
Nézem a hátát, nézem a haját, amire hónapokkal ezelőtt talán még naponta több órányi gondot fordított, hogy szép legyen, nézem a ruháját, miközben megyünk a koszos sikátor mélye felé: néhány hónapja még egy kis koszfolt valószínű a világ végét jelentette volna, most pedig valószínű örül, amíg nem fedik az egészet foltok. Nekem is sok problémám lett volna belőle, ha egy nap nem tiszta ingben megyek be dolgozni, most viszont már azt sem tudom megmondani, hogy hány napja viselem ezt. Talán tényleg lemondtunk mindketten a boldogságról, már normális emberek látszatát sem tudjuk fenntartani, pedig ez egy varázslónak vagy boszorkánynak még szánalmas állapotban sem kerül komoly erőfeszítésébe. Azok néznek ki így, akiket már nem érdekel.
Megállok a sikátorban, hogy ne húzzon tovább. Nem azért állok meg, mert kifogásom van a hely ellen, vagy mert nem bízok benne, inkább azt akarom, hogy ne céltalanul fussunk. Talán tényleg nincsenek barátaim, de szeretnék még hinni benne, hogy Dumbledore, vagy valaki egy kis emberséggel még segíthet a lányon, és ezzel rajtam is. Talán eltűnhetünk, meghúzódhatunk ma itt valahol, de akkor sem fogom hagyni, hogy itt maradjon elsorvadni. Hányingerem van, de úgy érzem, hogy bármit megtennék már érte, hogy belekényszerítsem egy olyan életbe, amit érdemes leélni. Nem csak olyan hősies dolgokat, mint szembeszállni puszta kézzel egy tucat halálfalóval vagy meghalni, de olyanokat is, mint az érzelmi zsarolás, talán az erőszak, olyan dolgok, amiktől meggyűlölném magam. Nem tudom, hogy miért. Talán zsetonnak tekintem már ezt az életet, amit odaadhatok egy nagyobb értékért- egyelőre undorodva küzd még a tudatom ezzel az érzéssel.
- Nézd... meghúzhatjuk ma magunkat itt, de muszáj védelmet találnod, lehetőségeket, reményt. Nem szabad feladnod a reményt. Én sem adtam fel még.- valahol mélyen érzem, hogy ez még igaz. Nem hiszek abban, hogy valaha emelt fővel járhatok még a varázslók között, de hiszem, hogy még láthatom magam valamilyen kifordult formában úgy, ahogy látni akarom. Talán el kell fogadnom a segítségét, neki kell segítenie nekem hozzá, hogy elinduljak ezen a hosszú úton, de végig fogok menni rajta. - Megbeszélhetjük ezt egy biztonságosabb helyen is, de szeretném, hogy tudd, hogy segíteni fogok neked.- komolyabb lennél, ha nem csuklana el a hangod, ha nem csillanna könny a szemedben, és ha nem néznél rá úgy, mint egy ostoba kisfiú.

Egyre kevésbé hiszem, hogy ha civilben találkozunk, és nem szolgáltatja a Zsebpiszok a dráma díszletét, nem kedveltem volna Mr. Bones önmarcangoló típusát. Valószínűleg a kollégái is így lehettek vele, és dacára annak, hogy még mindig nem tudom, miért fokozták le, egyre inkább hajlandó lennék teret engedni valami rosszmájú megjegyzésnek a viselkedését illetően. Nem mintha vezetne valahová - nem mintha súlya maradt volna az elvárásoknak. Bájos, hogy még ennyi koszréteg alatt sem felejtettem el őket.
- Ez nem a francos Twist Olivér! - a feljajdulásnak is beillő válaszom már egészen én vagyok, egészen az a valaki, akit eredetileg végtelenül zavart volna a jelenlegi változatom bárminemű hozzáállása az élethez. Bones reményről szóló monológjai csak akkor jöhetnének rosszabbul, ha hangosan üvöltözné őket, és az arckifejezése alapján ettől már nem állunk távol. - Mr. Bones, maga egy lehetetlen alak! Azt akarja, hogy ölben vigyem el innen?!
Ez pedig már egészen az otthoni hangsúly, anyám őszinte méltatlankodása, bár ritkán szólt nekem, úgy tűnik, végig itt lapult a zsebemben. Utolsó napjainkon más volt a dallama, a kifejezések nem emberi értetlenséget, hanem valódi haragot tükröztek, és ha nem vagyok olyan zsibbadt, már akkor elkezdenek sajogni. Hogy épp abbéli igyekezetemben fogom tönkretenni a maradék biztonságot nyújtó légkört otthon, hogy megvédjem azt még rosszabb időkre.. de talán ő is így érzett, ő is tehetetlenül volt kénytelen belenyugodni, hogy azzal tesszük a legrosszabbat, amivel a leginkább jót akarunk. Illetve én most egy jól megválasztott átkot akarok rászabadítani a foglyomnak tűnő védelmezettre, de ennyi erővel akár magam is csatlakozhatnék a hangos, nagyon hangos idegösszeroppanáshoz.
- Rendben.. ha ezt mindenképp éppen itt kell megbeszélnünk, szeretném, ha tudná, hogy nem hiszek önnek. Nézzen magára: ha tényleg olyan igazságos és jóságos az, akiket képvisel, miért jutott idáig? Miért tudom kibillenteni a magabiztosságából? A szüleim magabiztos emberek voltak, Mr. Bones, őket nem ingatta meg egyetlen érvem sem.. és még így is lemészárolták őket. Segítséget kértek.. és kaptak? - fényt gyújtok a sötétben egy pislogó öngyújtóval, és kinézek a kukák mögül, utolértek-e már. Perceink lehetnek hátra, de innen még tudunk hoppanálni.. kivéve, ha morális vitába bonyolódunk. - Azt mondtam, segítek magán.. önnek. De nem fogom azt hazudni, hogy ez több, mint puszta túlélés. Adja a kezét, és menjünk.

Máskor egészen biztos, hogy mosolyogtam volna, talán nevettem volna is a Twist Olivéres hasonlaton, de most nincs hozzá erőm, hogy így tegyek. Tényleg szánalmasan gyengének hat minden, amit mondok, és megértem, hogy nem hisz nekem. Magam sem tűnök éppen idealistának ideális helyzetben, úgyhogy nyilvánvalóan nem meglepő, hogy nem tudom átragasztani rá a nem létező optimizmusomat.
A sikátor bejárata felé pillantok; nem tudom, hogy tényleg követnek-e minket, hányan lehetnek, mennyire veszélyesek, és hogy hánnyal bírnék el jelenleg még ezek között az ideális körülmények között is. Sajnos most nem vagyok teljes, de persze ha az lennék, az sem jelentené, hogy büntetlenül járhatnék-kelhetnék London talán legveszélyesebb részén, miután felbosszantottam a helyi bűnözőket. Nem is nagyon lenne értelme itt bizonygatnom valamit, amikor egyszerűen, következmények nélkül el is mehetünk.
Lassan bólintok neki, mintegy jelzésképpen, hogy ha ezt megbeszéltük, vagy legalább elkezdtük megbeszélni, elmehetünk. Nem gondolatolvasó persze, úgyhogy ezt a jelzést inkább magamnak adtam. Elfogadtam, hogy talán nem ma éjjel fogom megtalálni a megmentést és a megváltást, ma talán csak egy lépést fogok tenni azon az úton. Hosszú út lesz, és tudom, hogy ha megingok, akkor nem fogok keresztüljutni rajta.
- A rendszer nem igazságos és nem jó, de tartoznak hozzá jó emberek, akik segítenének. Nekem is megpróbáltak.- de persze nem hagytad. Nem akartam mások szánalmából élni, nem akartam, hogy úgy kezeljenek, mint egy nyomorékot, hogy úgy emlékezzenek rám, mint a vérfarkasra, akit sajnálni kell, és aki belemar a lelkiismeretedbe, amikor eszedbe jut, hogy milyen modortalanság undorodnod tőle. Tudom, hogy milyen vagyok; a feleségem soha nem hazudott nekem, soha nem színlelt, mindig őszintén mellettem állt és elmondta, ha zavarta valami. Ha ő undorodik tőlem, akkor mások is fognak, minden jó szándék ellenére.
Ránézek a kinyújtott kézre, ami egyszerre kéri és adja a bizalmat. Elvihet bárhová, ha hagyom neki, én pedig kihasználhatnám, ha megmutatná a rejtekhelyét. Furcsa, hogy így megbízik bennem, pedig nem adtam még neki semmit. Veszek egy mély levegőt, kinyújtom a kezem, de visszahúzom tétován. Segít, elvisel, én pedig olyan vagyok, mint egy gyermek, aki az anyjának sír, hisztériázik, dramatizál. Soha nem voltam ilyen, még tinédzserként sem. Kihúzom magam, magamra erőltetem annak a határozott, magabiztosabb viselkedésformának az árnyékát, ami hamis biztonságba szédített minden tragédiát átélt embert legalább ideig-óráig. Tartozom neki valamivel.
- Mielőtt elmegyünk, tudnod kell, hogy elkaptam a lycantrópiát néhány hónappal ezelőtt. Megértem, ha ezután nem akarod, hogy elkísérjelek, de tudnod kell, hogy én nem azért vagyok ilyen állapotban, mert senki nem nyújtotta ki felém a kezét. Azért vagyok ilyen állapotban, mert nem fogadtam el. Túl ostoba és büszke vagyok hozzá.- ha valaki túllépne az állapotomon, azt hiszem, hogy képes lenne még most is emberként kezelni. Az olyan emberek, mint Dumbledore, egészen biztosan. Talán mások is kinyújtják a kezüket. Most ez a lány nyújtja felém azokat a vékony, fehér ujjakat. Lehet, hogy megállt az idő, hogy undorodva retten majd vissza és fut haza, de tartozom neki ennyivel. Ha nem húzza el a kezét, tétován kinyújtom a sajátom, és elfogadom. Megpróbálom elhinni, hogy ez nem szánalom.

- Crouch és Dumbledore? - kérdezem szánalmasan későn, modortalanul későn, és főleg: modortalanul, a hangom meg sem remeg már, én sem hiszem el, hogy kiejthetjük a neveiket éppen itt, a fertő legmélyén. Pardon, csak a felszín alatt két réteggel, lefelé mindig van egy újabb lépcső. - Gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy egyikük sem kifejezetten jó ember. Nincsenek kifejezetten jó emberek egy háborúban: halottak vannak, és gyilkosok.
Mindketten ahhoz a világhoz tartoznak, ahonnan mi lezuhantunk ide, a pokol előszobájába, és nem nekik köszönhetjük, ha túléljük véletlenül. Nem teszem hozzá, de apám minden bizonnyal az utolsó perceiben is meg volt győződve róla, hogy ez a nagyszerűség, morális értelemben vett felsőbbrendűség nem hagyja majd széthullani a házunkat, kell legyen valami racionalitás a pusztításban, ezért állnak épp ők a társadalom élén - de apám is ott állt, és félig mégis árnyékban. Nem kérdeztem meg, csak figyeltem a szobájából a padlóra rajzolt gyertyafényt, és valahol sejtettem, épp csak nem illett volna kimondani: az a Nagyúr, valahol a távolban nem véletlenül figyelt fel a nővérem ballépésére. Nem jött volna, ha nem hívjuk valamiképpen, és én nem kérdezhettem meg apámtól - most sem tenném. Az, hogy az ő elvei mégis ott tartották, ahol, a társadalom, a józanság fokán, csak azt jelenti, hogy mindenki lehet épp olyan, mint ő.
Bones azonban tovább makacskodik, és azon vagyok, hogy tényleg megátkozzam valami silány másolatával az iskolában tanultaknak, mert akármilyen állapotban van, rém udvariatlan lenne egy itt tanult trükköt bevetni ellene, már épp ott tartok, hogy hagyjuk a fenébe az egész jólneveltséget, elkábítom és én fogom őt magammal hurcolni, mert egyedül semmi esélye - de előbb mindenképp ki kell nyilatkoztatnia éppen most.
- Ennek most semmi jelentősége - még egy hétre vagyunk a teliholdtól. - csúszik ki a számon az első reakció, hallom a lépteiket, többen vannak, megmarkolom Bones felkarját, és hoppanálunk. Pördülés közben, ahogy elmosódik az újra elsötétedő sikátor és az arcuk, tudom, hogy ostobaságot mondtam, olyan jellegű ostobaságot, amelynek következményeit nem lehet kiszámítani, de sejteni lehetséges. ŐT is vérfarkasok elé vetették.
Nagyot puffanva landolunk a kemény padlón, felverődik több réteg por és hamu, hogy az egész szürreálisan mocskosnak hasson, mikor felemelem az öngyújtót, és bevilágítja az egészet a béna kis láng. Idáig jutottunk - egyelőre idáig, mert nem tart majd sokáig kideríteni, hol húztam meg magam. Jobb rejtekhely kell, és valószínűleg búcsút inthetek az eddigi fekete, de legalább az éhenhalás ellen hatékony pénzkeresési lehetőségeknek is. Kedvem lenne belerúgni Bones hátába, derekába, válogatott sértéseket zúdítani rá, de csak leülök az ágyra, kikerülöm a kiugró rugókat, és mélyet sóhajtok. Úgysincs mit összecsomagolni, ha tovább kell állnunk még ma éjszaka.
- Mr. Bones.. tudom, hogy az állapota nem veszélyes nappal, és nem veszélyes egyetlen éjszaka kivételével. Tudom, hogy a betegsége nagyrészt hiedelmek miatt olyan visszataszító, de.. - de? Elképzelésem sincs, mit akarhattam ezzel mondani, de tartozom a befejezésével. De kedvelem magát? Bizonyára ellentmond annak, hogy legszívesebben rávetném magam, hogy csigává átkozzam - milyen bájos gondolat ez épp itt, a gyilkosok és betörők környékén, ugye - ez nem lenne igaz, nem ismerem. De akkor is meg fogom menteni? Nem úgy kezdődött, hogy ő ment meg engem? Hozzáérintem a csizmám orrát a kézfejéhez, épp csak egy picit. Az elfogadás első jelének megteszi. - ...de ez van. Ha egy körülményt nem tudunk kizárni, együtt kell élnünk vele. Ijesztő, de majd.. megtesszük az óvintézkedéseket. Idióta lennék, ha azt mondanám, nem ijeszt meg, de én.. szeretem a kihívásokat.

Nem válaszolok sem szóval, sem gesztussal; valóban igaz, hogy nehéz Crouchot jó embernek tartani azok után a törvények, intézkedések és eljárási gyakorlatok mellett, amik kialakultak alatta. Azonban Dumbledoreban mindig hittem. Talán naivitás, rossz emberismeret, de mindig úgy láttam, hogy ő különbözik az átlagos emberektől, ő más. Soha nem hallottam, hogy bárkit bármire rákényszerített volna, vagy bárkit kihasznált volna, még a legalantasabbakkal is az őket megillető tisztelettel bánt.
Meglepődöm, amikor nem húzódik el tőlem undorral, amikor elfogadja a kezem, és elvezet engem a helyre, ahol vélhetően a menedéke van. Kétlem, hogy azért lenne, mert nem fogja fel, hogy nem mondták el neki ennek az állapotnak a lényegét, ami legalább annyira szégyen, mint átok vagy betegség. A családja vélhetően azok között volt, akik gyűlölték azokat, akiket megfertőzött a kór, lenézték őket, többé nem tekintették őket embereknek sem. Tény, hogy bizonyos értelemben már nem is vagyunk emberek többé. Furcsa pragmatizmussal tekint rám- valóban nem vagyok veszélyesebb bármelyik embernél azt az éjszakát leszámítva, de így is undorodni szoktak tőlem. Félni, rettegni, megvetni, valamit mindenkiből kiváltok a szánalmon túl... szinte észre sem veszem a közeledőket, ahogy elhagyjuk a helyet, elveszem a gondolataimban.
Lassan mozog az agyam, miközben körülnézek a nyomorúságos házban azután, hogy összeszedtem magam a hoppanálás okozta megrázkódtatásból. Furcsa, hogy a lány nem utál, nem undorodik tőlem, hogy még mindig nem menekült el vagy rázott le valahol. Biztos meglett volna rá a lehetősége, aki nem ostoba, könnyen talál megoldást arra, hogy elmeneküljön a megfelelő pillanatban. Úgy tűnik, hogy tényleg őszinte. Tényleg nem lát másnak, mint ami vagyok.
- Köszönöm.- nem tudom jobban kifejezni, hogy mit érzek, miközben felnézek rá. Nem látott már nagyon régen senki engem emberként, és talán nincs is most más, aki nem undorral és megvetéssel nézne rám. Ez talán azt jelenti, hogy még sincs teljesen vége mindennek, még ha nem is merem ezt most azonnal elhinni. A lány viszont talán rájött arra, hogy számára sincs vége mindennek.
Csendben az ablakhoz lépek, miközben a lány befejezi a mondandóját, és kinézek az egyelőre üres utcára. Nem mozdul senki a lámpák fénykörén belül, de érzem, hogy jönnek: a Zsebpiszok urai nem fogják hagyni, hogy valaki ilyen brutálisan nyíltan szembeszálljon a hatalmukkal és a befolyásukkal. El kell tűnnünk innen. Jobb is így, a lánynak jobb helyre van szüksége, olyanra, ahol újra önmaga lehet.
- Sokat jelent nekem, hogy úgy látsz, mintha még lenne jövőm. Talán megérted, hogy én is úgy látlak téged.- nem akarom már tovább firtatni ma ezt az egészet, ez minden, amit ma elmondok még neki erről- legalábbis itt. Néhány másodpercig gondolkozok még, mintha várnék rá, hogy pakolja össze a nem létező holmiját, azután kinyújtom a kezem felé. - Tudok egy helyet, ahol ma éjjel meghúzhatjuk magunkat. Nagyapámnak volt egy kis horgászháza Devonban, amit nem használtunk, mióta meghalt. Messze van innen, és biztonságos. Odaviszlek ma éjjelre, ha megbízol bennem.- úgy tartom a kezem, mintha csak jelezni akarnám neki, hogy nem kényszerítem őt ezzel semmire. Ugyanúgy elmehet, ugyanúgy visszatérhet ehhez az élethez, ha akar, és ha nem tudom meggyőzni a szavaimmal- persze csak elméletben. Nem tudom elképzelni, hogy sok szerencsét kívánva neki hagyom, hogy elvesszen ezeken az utcákon.

Még mindig nincs több okom bizakodni, még mindig igaz minden rossz, amit ecseteltem neki - sikertelenül, és újra sikertelenül - ahhoz legalábbis egészen biztosan, hogy abba a hitbe ringassam magam, hogy kiutat mutat ebből. Nem mutat ebből ki semmi, vaksötétben tapogatózunk, hogy aztán majd ásni kezdjünk, előhívjunk magunkban az utolsó ösztöneinket - de Bones nem is sejti, mennyire híján vagyok az ilyen címzetű szenvedélynek. Anélkül vettem a vállamra a sorsát, hogy valóban beleegyezett volna, és anélkül ígértem meg neki, hogy sosem kezelem majd úgy, mint mások, hogy igazán kiismertem volna.
- A halott emberek történetei nem folytatódnak, a betegeké igen. - összekulcsolom a karjaimat, és elfordítom a tekintetem a hátáról. Rossz kimondva, de maga a gondolat még őrjítőbb, hiszen igazam van, ő mártír, én pedig jogi értelemben mindenképpen halott vagyok, épp csak sírt nem emel már senki, nem maradt senki, akit érdekelne a történetünk. Eljátszottuk a szerepünket, átadjuk a szkénét egy újabb kevéssé érthető tragédiának - de Bones a társadalmunk tagja maradt, lehetne még jogvédő, lehetne egy vezéralak. De megengedem, talán számára az ő állapotából igaz mindez rám. - Nem fogom megérteni magát, de gondolom nem én vagyok az első és az utolsó.
Én azokat értem meg, akik ebben a negyedben élnek, mindent magukért tesznek, és nem kérdeznek olyasmit, mi mutat ezen vagy azon túl. Ha rendelkeznék akár egy marok empátiával, nem húztam volna anyám már akkor véges türelmét az észérveimmel, amelyekkel nem volt képesítése egyetérteni, pedig bizonyára nem volt célja a boldogtalanságom. Mennyit merengtem gesztusain, döntésein, arckifejezésein, mennyit álltattam magam azzal, hogy jobb vagyok nála, miközben én sosem voltam képes töredékére sem annak a szeretetnek, megértésnek, amivel ő minden nap viseltetett irántunk. Ha háború lett volna, nem az vet véget neki, hogy ő meghalt: sokkal inkább az, hogy megértettem, nem is volt miért vívni.
- És hol volt ez a menedék, mikor az utcára került? Mert kitették, ugye? - alaposan végigmérem, az összes leharcolt részletet az arcától a csizmájáig, a gyűrött ing bizonyára mesélhetne történeteket, de nem olyanokat, ahol ilyen hirtelen jövő tűz jót jelent az ember lelkében. Nem gyújthattam meg ennyivel azt a fáklyát, ami elméletileg régen kialudt, és ennek nem csak logikai alapokon nyugvó oka van: én nem vagyok képes ilyesmire. - Ha át akar verni, és a Rendhez visz.. nem vállalok felelősséget a cselekedeteimért. Én nem vagyok olyan... olyan, mint maga. Nekem nem okozna gondot, hogy megharapjam.

Nem bólintok, nem reagálok sehogy a megjegyzésre- a történetem valóban folytatódik, de már nem én döntöm el, hogy merre is megy pontosan. Még ha kormányozhatok is, a kormánylapát eltört, szétroncsolódott, véglegesen kicsúszott a kezemből az irányítás legjava. Talán nem vagyok halott, de bizonyos szempontból olyan vagyok, mint egy befejezett történet, amit éppen túlnyújtanak, elrontanak, hogy végül mindenkinek csak a szánalmas befejezés maradjon meg az emlékeiben.
Nem várom el, hogy a lány megértsen engem egyetlen pillanat alatt, de tudom, hogy ha elég ideig vezetem, egyszer ő is meg fogja látni a fényt az alagút végén. Talán ő is lát valami fényt számomra, talán majd kitámogatjuk egymást, legalább közelebb visszük, de ha nem is sikerül, akkor is boldog lennék, ha legalább egy valakit kisegíthetnék onnan, abból a feneketlen gödörből, ahonnan látszólag nincs kiút. Segíteni akarok neki, talán jobban, mint auror koromban bárki máson.
Csendben behunyom a szemem, mielőtt válaszolnék a helyet illető kérdésekre. Eszembe jutott már a hely, de nem akartam azokat a végtelen nyarakat, gyerekkori emlékeket bemocskolni, nem akartam, hogy a helyet ebben az állapotomban lássam újra. Jelenlegi állapotomban bemocskolok mindent, amihez csak hozzányúlok, és régen szépnek találtam, de így, menedéknek máshogy látom a helyet. Úgy képzelem el, ahogy szerintem most kinéz: látom a horgászházat nyáron, a mozgó vízfelületet, a poros, de még mindig álló épületet, és valahogy sikerül elképzelnem a mólót is a karosszék nélkül, amiben nagyapám ringatózik. Ott halt meg, és anyám azt mondta, hogy abban a székben ült akkor is, amikor megtalálták. Elaludt.
- Nem tettek ki. Inkább... finoman, udvariasan jelezték, hogy nem kívánatos a jelenlétem. És azért nem mentem oda, mert nem volt ott célom, és nem akartam ilyen állapotban odamenni.- talán nem is az állapotom az elsődleges oka annak, hogy nem jártam ott. A ház mindig azokat az elmúlt, soha vissza nem térő nyarakat juttatta eszembe, ezért amúgy sem jártam szívesen oda. Az volt az elképzelésem, hogy ha lesz gyerekünk, majd leviszem őt, és akkor más lesz. Ez nyilván tárgytalan azóta, soha nem lesz gyerekünk. - El akarlak vinni a Rendhez, ők tudnának segíteni neked a leginkább. De nem foglak elrabolni, az engedélyed nélkül nem fogok tenni semmit. Ez a te döntésed. Megharaphatsz nyugodtan, ha úgy gondolod, hogy hazudok.- elmosolyodok kicsit, de valóban nehéz elképzelnem, hogy csak úgy elengedem őt, ha végül nem tudom meggyőzni. Egyelőre úgy gondolom, hogy sikerülni fog előbb vagy utóbb.
Kinyújtom a kezem, és ha elfogadja, már indulunk is. Messzebbre, mint előbb, de természetesen nem zavarja meg semmi a koncentrációm- a hoppanálás az egyik legfontosabb terület, amit egy aurornak tökéletesen ismernie kell, emlékeznie kell minden részletre, és ha azt parancsot kapja, öt másodpercen belül eljusson bármilyen fontos helyre, ahol járt már. Én is pontosan oda érkezem, ahová akartam: a móló legvégére, arra a kis helyre, ahol még a védővarázslatok bűvkörén kívül vagyunk. Ez az egyetlen nagy, sebezhető pontja a háznak, mert hiába nem látszik sem a ház, sem a móló többi része, alapvető logikával rájöhet bárki, hogy ez a kis darab stég jó tíz méterre a parttól nem magában áll itt, és mivel nincs másik épület a közelben, az sem hihető, hogy csónakkikötőnek használják.
Megfogom Cailin kezét, és egy bizalomkérő pillantást követően belépek vele a téren belülre, ezzel, mint titokgazda, megosztom vele a hely jogosultságait. Behozhattam volna rögtön is, de azt akarom, hogy lásson valami szépet, és ahogy látszólag lelépünk a vízbe, és megelevenedik a szeme előtt a két szintes, szürke-téglás nyaraló kopott-zöld ajtajaival és ablakaival, világosbarna cseréptetejével és kéményével, a parton álló vadonatújnak tűnő csónakkal, ahogy láthatóvá válik a kis, fekete vasalt kerítés a birtok körül, talán láthat valamit, ami kicsit elfeledteti vele az elmúlt heteket. Engem mindig felvidított, ha beléptem egy addig Fidelius-bűbáj által védett helyre, mintha valamilyen féltve őrzött titkot kaptam volna ajándékba valaki más lelkéből.
- A háztartási bűbájok még elvileg aktívak, úgyhogy remélhetőleg van itt étel és ital, illetve meg van ágyazva.- tudom, hogy valószínűleg érdektelenek most számára a kényelmi funkciók, de megfogom a kezét, és odavezetem az ajtóhoz, ami természetesen zárva van, de a kulcs most is a felette lógó jókora kitömött sügér szájában rejtőzik. Kicsit még azután is tartok tőle, hogy biztosan tudom, nem harap meg, nincs megbűvölve. Vetek egy pillantást Cailinre, talán picit el is mosolyodok, miközben kinyitom az ajtót.

- Ez olyan, mint a szakítás, nem lehet szépen csinálni. Értem, itt bizonyára rengeteg fontos, lezáratlan ügye tartotta, találnia kellett valakit, akit akaratán kívül megmenthet. Minden világos. - makacskodom még, de csak passzióból, nem is különösebben élvezem, sőt, elismerem halkan, csak magam előtt, kibírhatatlan perszóna lettem 'vénségemre'. Ettől Bones maga nem lett kedvesebb, de én is kezeskedem a hangulat további romlásáról, és ha élne még olyan családtagom, aki felelt egykor a nevelésemért, bizonyára bőven találna kivetnivalót egykori munkájában. - Azért bízik bennük, mert magában nem tud? Jó, rendben, elismerem, az, hogy magával tartok, az ön érdeme, nem azoké. Nincs szüksége rájuk, hogy jót tegyen.
Még ha a jó itt idézőjelek mögé rejtőzik is, elvégre a képlet inkább olyasmi, hogy nyomorúsága meggyőzött arról, nekem kell megmentenem őt, felelősséggel tartozom azért, amit egyszer a pártfogásomba vettem. Akaratlanul, persze, anyám irgalmassága nélkül ez még mindig csak a politikai ambíciók előszobájában üldögélés, senki nem minősítené önzetlenségnek, ha belesne a függönyök mögé...

Eljövendő menedékünk állapota, milyensége teljességgel lényegtelen - csak van, mint egy ködből kibontakozó kalózhajó, aminek létezését sejtjük talán, de hinni nem hisszük. Ha fel is fogom, Bones miért tartózkodott tőle, hogy ide húzódjon, érteni nem fogom már: hogy nem létesített menedékhelyet belőle sokkal korábban, és miért engem tüntet ki a türelmével? Olyanok vagyunk, mint akik későn ébredtek, és most valami remélt előnnyel próbálnak a mezőny élére törni, én inkább rezignált kötelességtudattal, Bones pedig lógó nyelvvel.. komikus páros vagyunk, egy hatalmas vicc, ha mi leszünk mostantól a remény mértékegysége.
- Ha nem mondta volna, hogy meg van ágyazva, azonnal távoztam volna! - jegyzem meg, és kihúzom a kezem az övéből, kicsit olyan is a mozdulat, rögtön rácáfol az iménti gúnyra, ezek szerint azért még mindig nem tartom illendőnek a belsőségességét. Pedig Bones bizonyára sosem próbálkozna semmilyen trükkel, túlságosan mélyen merült már az önostorozás iszapjában ahhoz, hogy férfinak tekintse magát, esetleg engem nőnek.. de nyitva tartom a szemem. Könnyebb ezzel a kicsit hiábavaló tudattal egy fedél alatt aludni valakivel újra, mintha elismerném, hogy tulajdonképpen bármikor megtámadhatna. - Nem most kellene a karjában átvinni a küszöbön...? És mondja, mihez kezdünk a körbevezetés után, mi a terve? Kérem, ne mondja, hogy a Rend, utálnám úgy megharapni, hogy látom, az a hal sokkal jobban el tudná látni ezt a feladatot, nem akarok tengelyt akasztani vele.

Bólintok, de nem értek teljesen egyet Cailinnel. Talán tudok segíteni, elég erőm van, hogy önállóan döntsek, segíteni akarjak, ne adjam fel és továbbra is akarjam, reméljem a változást, de ahhoz egészen biztos gyenge vagyok, hogy tartóssá, igazán jóvá tegyem. A Rend segítsége elengedhetetlen hozzá, hogy változtatni tudjunk ezen a helyzeten, még ha az első lépést nélkülük is kell megtennünk. Sajnos a szándék kevés, befolyás kell, és bármit gondol is Cailin, a Főnix Rendje olyan varázslókból és boszorkányból kell, akik valóban változást akarnak. Talán még a Minisztérium kötelékébe is tartoznak néhányan ilyenek.
Enyhe csalódással figyelem Cailint, aki nem úgy reagál erre a helyre, ahogy a legtöbb vendégünk szokott. Nem is tudom, hogy miért lep ez meg engem, számára a varázslat már nem a látványos és szórakoztató bűbájokat jelenti, hanem az átkok és a pusztulás világát. Emlékszem a napra, amikor nekem is megjelent a sötétség az életemben, ami azután lassan megnőtt, az addig társnak tekintett pálcát fegyverré tette, a másokat védő és segítő varázslatok pedig egyre inkább elkezdtek olyanná válni, mintha nem lenne más céljuk, mint elvenni valaki életét. Ahogy az egyik felettesem egyszer mondta, nincs olyan varázslat, amivel nem lehet embert ölni. Groteszk irónia, hogy a halálfaló, aki megölte, valamilyen perverz átokká alakított háztartási bűbájt használt: szinte ugyanaz a bűbáj, csak nem a ruhát szárította ki vele.
- Azt hiszem, hogy a küszöb résztől most eltekintenék.- kicsit elmosolyodok, pedig aggaszt a feltett kérdése azt illetően, hogy mi a terv. Magam sem tudom a tervet, nem találtam ki, nem készültem vele, és ha tartom a szavam a Rendet illetően, amit egyelőre valóban nem áll szándékomban megszegni, nem is tudom, hogy hogyan haladhatnék tovább. Nem voltam soha rossz az emberi lélek megértésében, de nem vagyok pszichiáter, fogalmam sincs, hogy mit kell tennem hozzá, hogy segítsek visszailleszteni egy fiatal lányt a társadalomba, miután valószínűleg tanúja volt a szülei meggyilkolásának. Ezután természetesen felmerül az a probléma is, hogy a társadalom bizonyos elemei továbbra is meg akarják őt ölni. Nincs megoldásom akkor sem, amikor leülök az asztalhoz, és a varázspálcám intésére szerény vacsorát varázsolok az asztalra. Nem romlik meg semmi a hűtőnkben, de ettől függetlenül nem több az egész két bagettnél, három paradicsomnál, egy-egy kis szelet baconnél és nagyjából negyed font sajtnál. Emellett az is érezhető az étel ízén, hogy nem friss, a varázslat sajnos mellékízt hagy rajta, érezni egy kissé az éveket. Ettől függetlenül intek Cailinnek, hogy foglaljon helyet ő is, és költse el velem ezt a vacsorát.
- Ahogy azt megígértem, nem megyünk a Rendhez, amíg nem érzed úgy, hogy készen állsz rá. Egyelőre biztonságban vagy itt a halálfalóktól és az Abszol minden bűnözőjétől, de nem maradhatunk itt örökké. Valamerre tovább kell állnunk. Nincs esetleg rokona, barátja, akihez elutazhat?
Mélyen a lány szemébe nézek, most valamivel összeszedettebben, magabiztosabban, mint eddig. Én biztosan azt javasolnám neki, hogy hagyja hátra az országot, kezdjen új életet valahol a halálfalók karmaitól távol, de megértem, ha nem akar mindent hátrahagyni. Én sem adnám fel, hagynám, hogy elvegyenek tőlem mindent, harcolnék- ha egy ismert vérfarkas sebez meg szándékosan, talán lenne most életcélom, de az egész csak egy ostoba baleset volt figyelmetlenségből, a másik résztvevő pedig már halott. Összességében én jártam jobban. Beleharapok a bagett sajttal bekent végébe, éppen csak leszakítva pár morzsát a fogaimmal.
- Nem sokat tudok segíteni, nem vagyok gazdag vagy befolyásos, de ha bármire szüksége van, igyekszem megszerezni.

Ha létezik a keresztények mondái között megelevenedő pokol, annak egyik szegmense biztosan ez a menedék, ezt érdemlem annyi év túlteljesítés után, társat a teljes reménytelenség pereméről, aki élvezettel halászik a semmiért. Nem tudom megállni, hogy forgassam a szemem, pedig nem vagyok abban a helyzetben, hogy feloldjon bármit, akár könnyítsen az elégedetlenkedésemen, csak valaminek a hiánya. Akár számolhatnánk is, hány olyan megjegyzés hagyta el az ajkait, amiért másokat szükségszerűen faképnél hagytam volna, ez a griffendéles bátorsággal kevert őszinte világfájdalom mindennek féke, egyensúlynak pedig kevés leszek még szarkazmussal együtt is.
- Mondja, eldönti végre, hogy tegezni vagy magázni fog? Csak hogy ennek megfelelően mondhassam, hogy ön egy megveszekedett bolond, vagy hogy hülye vagy. Fogja fel egyszer és mindenkorra, hogy a Rend NEM nyújt valódi segítséget, ha nem az én idézőjeles elfogultságomnak, a tényeknek higgyen: nincs kapacitása valódi rétegeket megmenteni, politikai befolyása nincs, komoly anyagi háttere délibáb, az aurori kollégium pedig a Vasprefektushoz hű. Edgar, maga nem bolond, csak élvezi, hogy annak tetteti magát, és ezt be kell fejeznie, ha nem akarja, hogy kiállhatatlan legyek. - a fintora alapján arra következtetek, hogy szerinte ez már bekövetkezett, de kivívta maga ellen az elemeket a megmentésemmel, ázzon bőrig és süsse csak a nap: aki valódi változást akar, táncol az ördöggel is érte, én pedig egy hajszállal ügyesebb vagyok a patás állatnál. Az asztalra tenyerelek, a kezem szürke lenyomata szinte beleivódik a felületbe, az orrom pedig az övébe. - Akar hallani egy valódi tervet? A háború konfliktusa politikai kérdés: nem a harc, a politika oldja majd meg azt. A Rendje nem több egy önjelölt fegyveres szervezetnél, legyen bárki is az alapítói között, nem szentesíti jog, nem öregbíti törvény, és kik maguk néhány önbíráskodó, arctalan terroristán kívül? Senki és semmi, akárki és akármi, ez a háború pedig közügy, ott van minden háztartásban, munkahelyen, ott lesz majd az iskolában.. a jövőben, Edgar.
Dühösen fel-alá rótt körökben járom be a rendelkezésre álló teret, mit érdekel engem most az étel, a higgadtság csábítása, ugyan mire lenne jó most megpihenni, ha az elmém eleget porosodott a tokjában a sok lom alatt? Választhatott volna egy egyszerű áldozatot is, valakit, aki szerény, csak a kabátjába kapaszkodva megváltódni kíván, hálás arcán nem tolulnak érzelmek, legfeljebb üdvözült könnyek, általa könnyebb a megváltás. Mikor rokonokat emleget, kínomban megállok, és nevetni lenne jó, csak min.
- ...ilyen nehéz elfogadnia, amit mondtam? Ha menni akar, vagy engem küldeni, nekem úgy is jó. De ha az egész hősködés komolyan volt.. ha tényleg akarja, és engem is akar, akkor szerezzen be egy tiszta inget. Megmutatom, mire vagyok képes.

Csendben, bár arcomon enyhe megbántottsággal hallgatom végig a lányt, csak egy enyhe bólintással jelzek, hogy figyelek. Vagy, hogy egyet értek vele, nem is tudom biztosan, hogy melyik inkább. Nem úgy látom a Főnix Rendjét, ahogy ő teszi, de abban talán igaza van, hogy valóban nem lehet csak úgy megváltani a világot politikai hatalom nélkül. A halálfalók talán ötszörös, tízszeres túlerőben vannak a Főnix Rendjével szemben, akik között sok a fiatal, szinte még gyermek boszorkány és varázsló, akikben jóval több a lelkesedés, mint a valódi tudás. Nem a legjobb sereg ennyi kegyetlen gyilkossal szemben.
Volt olyan idő, amikor elhittem, hogy a halálfalókat nem hősök, politikusok vagy más szörnyetegek győzik majd le, hanem olyan egyszerű, gyenge emberek, mint én magam. Azt gondoltam, hogy ha nem válunk azzá, amivé Crouch alatt válunk, ha segítünk a Varázsvilágnak, ha megpróbáljuk elhitetni velük, hogy valóban értük és velük vagyunk, a halálfaló elveszítik a táptalaját az egész mozgalmuknak, és lassan egyesével elpártolnak a mesterük mellől, amíg nem marad más mellette, csak néhány őrült fanatikus. Én sem hiszem már, hogy így fog történni. Veszek egy mély levegőt.
- Rendben, akkor tegeződjünk! És talán igaza van abban, hogy a Rend képtelen megvédeni mindenkit, de mégis mik az alternatíváink? Szeretném azt hinni, hogy elég egyszerűen csak hinni, meggyőzni az embereket, de ebben a politikai helyzetben már csak két nagy alternatíva maradt. A Rend az erejéből fizeti meg az árat, amit a Minisztérium a moráljából adott el.- tényleg, mit változtathatnánk mi ketten? Mi mást remélhetne Cailin, ha nem egy védett házat vagy egy biztonságos útlevelet néhány embertől, aki szívesen segít rajta? Mert ennyit egészen biztos, hogy megadnának neki.
Összevonom a szemöldököm, ahogy szóba kerül az ing. Nem egészen értem, hogy miről van szó, mit akar pontosan, és hazudnék, ha azt mondanám, nem dühít egy kicsit sem a stílusa, ahogy bánik velem azután, hogy kimentettem arról a helyről. Nem tudom, hogy mit akar pontosan tenni, miért nem akarja a segítséget elfogadni Dumbledoretól, és hogy egyáltalán miért kell neki az az ing. De valamiért úgy érzem, hogy megbízható, hogy érdemes hagynom, hogy most kicsit ő vezessen. Neki, úgy tűnik, van még valami elképzelése arról, hogy hogyan tovább.
- Megszerzem az inget. Azt hiszem, talán van is önnek megfelelő méret az egyik fiókban... de mit akar akkor? Miben segítsek önnek?- érzem benne azt a szenvedélyt, amit akkor lehet érezni egy emberben, ha nagy elhatározás elé lép, ettől pedig szinte szenvedélyes vágyakozással pillantok rá, mintha a szavai mindjárt véget vetnének a háborúnak, újra emberré tennének engem, és hirtelen más megvilágításba helyeznének mindent. Valamiért ez a fiatal, szinte roxfortos korú lány rá tud venni, hogy higgyek.

Érzékelhető, mennyire ellenszenves vagyok neki - de kis túlzással hozzászoktam már, nem kifejezetten azért, mert az emberi személyiség nehezen viseli az igazságot, hanem mert a neveltetésem nem indokolta mértékben zsarnok tudtam lenni, bosszantott, ha valaki dadogva olvas, mikor elsőben elfoglaltuk helyeinket a padokban, aztán nem fogtam vissza a szemforgatásom a számomra egyszerű bájitalok feletti kudarcok láttán, kiérdemelve ezzel évfolyamtársaimból mindenféle jelzőt, amelyek között a grófnő szinte inkább dicséretként hatott. Nem is kifejezetten önnön személyiségemnek szólt a belső, néma önhittség, inkább csak a türelem hiányzott belőlem, főleg a megértés és valami emberszerű empátia, amit anyámtól irigyeltem, de amiért még őt is megvetettem. A nyomorúság nem faragott belőle, legfeljebb irányba állította, és mikor Bones ragaszkodott hozzá, hogy megmentése áldozatává tesz, szerzett egy házi mantikórt, csak arra kell ügyelnie, mások ellen fordítsa.
- Nos, azt nem mondtam, hogy magával a Rend ideájával nem értek egyet, de a működése vállalhatatlan. Tudja, a kommunizmus is nagyszerű ötlet, csak a valóság teljesen más.. - de nincs most ideje gyöngédségnek, én nem becézni és szeretni születtem, bármit is mondtak egykor, nem leszek népszerű, de egyetlen nő sem az, ha nem tartja magát az íratlan szabályokhoz, mert ami jól áll egy férfinak, egyből elcsúfítja a nőt, hiába mondják akár szó szerint ugyanazt. Háború van, Bones és én pedig akárhogy mímeljük a humanizmust, azért mégis részei lettünk, vagyunk valahogy, nem úszhatjuk meg csupán annyival, hogy könyörgünk szeretteink és elveink biztonságáért másoknak. Ráérő időmben imádkozom majd, hogy ezt ő is belássa.. szeretném, ha belátná.- Akkor miért nem adják vissza a reményt az embereknek? Szerinted tud bárki bármit Dumbledore működéséről, értik, hogy az érdekükben cselekszik? Egy titkos testvériség nem érhető el minden ember számára, nem jutnak el a hírek sem minden háztartásba, de ott vannak a frekvenciák, újságok, miért nem ragadják meg a közvélemény befolyásának lehetőségét, miért hagyják azt Crouch kezében? Nincs emberi kapacitásuk mindenkit megvédeni, de tapasztalataikkal, információval mindenkin egyszerre segíthetnének, talán maguk is kapnának segítséget, fordulhatnának a külföldi kapcsolataikhoz, bármi megengedett, amíg nem rekesztik ki az országot. Edgar, tudom, hogy maga most nagyon utál engem, nem is kell, hogy szeressen, de lássa be, hogy segíteni akarok, menteni azt, ami menthető, de reális talajon, reális ötletekkel.
Egészen elfogy belőlem a levegő, leülök most mellé, keresem a tekintetét, várom az esetleges ellenkezését, de akkor felállok és elmegyek, nincs értelme rángatnom magammal azt, aki nem készül ugrani, lapulni is nehezen tud. Annyi ötletem van, kattognak bennem a fogaskerekek, kirajzolódik minden nélkülözés között sem elenyészett egykori vérszomjam valami hatalom irányába, nem hiába akartam én a miniszter lenni, de elvétettem, nem békeidő való nekem, ideje leróni a kegyeletemet, ha szokatlanul is, azok előtt, akiktől a nevem, személyiségem kaptam.
- ...legyen az összekötőm. Ha tényleg hisz a Rendben, nem zárkózom el tőlük, de meg kell értenie, hogy van egy másik út is. A politika, és ez az önök érdeke is.. mielőtt mindannyiunknak késő nem lesz. - mégsem tudom ilyen beszédek között letegezni, ég az arcomon az elhatározás, legszívesebben a karomba kapnám, körbetáncolnék vele, értse csak meg, nem vagyunk mégsem elveszve teljesen. Most csak a vállára fogok rá, csöppet sem izgat, mi lehetne, ha a hold felkel, nem érdekel az idézőjeles szörnyeteg, én úgyis rosszabb tudok lenni, és egészen közel hajolok. - Azt akarom, hogy emberhez méltón élhessen, és ígérem, mindent meg is teszek ennek érdekében. De ahhoz, hogy ők is emberhez méltóan élhessenek, tudniuk kell, mi leselkedik rájuk, mit tehetnek, hogy dönthetnek a saját életükről.. Edgar, mikor bizalmat szavazott nekem, nem fogtam fel, mit jelent ez. De most már értem: együtt, először ketten, aztán mi mind, együtt megnyerhetjük ezt a háborút. Újra emberek lehetünk.. ahogy mondta nekem. Kérem.. mindenre kérem, higgyen bennem még egyszer, és minden, ami bennem él, az ügyünké.
A magáé.

Figyelemmel hallgatom Cailin minden egyes szavát, átgondolom őket, és még ha nem is értek egyet azzal, hogy a kommunizmushoz hasonlítsuk a Főnix Rendjét, végeredményben igaza van sok dologban. Tudom persze, hogy Dumbledore talán attól fél, hogy politikai törtetőnek, egy második Sötét Nagyúrnak fogják látni őt, ha ennél nagyobb, ennél erősebb hadsereget szervez külföldi támogatókkal, és a Minisztérium végleg elveszíti minden támogatóját. Nem ismerek senkit, aki nyíltan szimpátiát merne vállalni a Vasprefektus módszereivel, elveivel bármilyen baráti társaságban, még akkor sem, ha valójában egyet ért. A tisztességes boszorkányok és varázslók megvetik az erőszakot, a nyílt brutalitást, amit Crouch vérebei követnek el, ennél pedig már csak annyival is népszerűbbé válna Dumbledore, ha megígérné, hogy ő nem fog statáriumot bevezetni. Még ha nem is akar majd semmi személyes előnyt, a Minisztérium nem fog mást látni benne, mint riválist, aki a hatalmára tör. De talán ez lenne a kisebb rossz.
Töltök egy pohár vizet a lánynak, amikor leül, amikor kifárad, de nem szólok közbe. Helyes az érvelése, helyes azt tekintve, hogy a Rend talán tényleg csak egy titkos társaság a nagy tömegek számára, amit, még ha köztiszteletben álló varázsló vezet is, ismeretlen célokat üldöz. Érthető, hogy ma már senki nem tud igazán bízni másokban. Talán tényleg nehéz elképzelni, hogy létezik még a világon olyan boszorkány vagy varázsló, aki nem az önös érdekeit üldözi a politikában.
Hagyom, hogy befejezze, amit mondani akar, nem szakítom félbe, hagyom, hogy elragadja a szenvedély. Hagyom, hogy engem elragadjon a szenvedélye, a reménye rá, hogy más eszközökkel még győzhetünk valahogy. Szeretnék én is hinni ebben még, hogy van valami, ami megállítja ezt a zuhanást a sötétség felé. Ahogy nézem őt a félhomályos halászkunyhóban, ahogy szónokol szakadt ruhájában, úgy látom őt, mintha a Wizengamot tanácstermében állna, kezében felemelt pálcával hirdetve, hogy lehet még jobb. Meglep, hogy mennyi tűz van még benne azután, hogy két órája még élőhalottként járta a mocskos sikátorokat. Felállok a székből.
- Segíteni fogok. Elintézem, hogy találkozhass Dumbledoreral és meghallgasson, elintézem, hogy könnyedén eljuthass bárhová és megkaphass bármit, és vigyázni fogok rá, hogy senki ne bánthasson. Nem tudom, hogy meg tudod-e győzni a Rendet, hogy meg tudod-e győzni az egész ország varázslóközösségét abban, hogy higgyenek valamiben, de engem meggyőztél. Én hiszek benne, hogy együtt meg tudjuk változtatni a világot.- nem érzem nevetségesnek a vallomásomat, ahogyan azt sem érzem annak, hogy könnyek csillognak a szememben. Nem szégyenkezem, hogy ég a belsőm, hogy ennyire boldog vagyok attól, hogy valaki megmutatta nekem, hogy még létezik az a részem, ami hisz az emberekben. Még ha nem is tiszta szívjóságot ígért, Cailin akkor is elhitette velem, hogy létezik egy jobb, egy tisztább út Crouchénál vagy az övékénél. Nem voltam ennyire boldog már hónapok óta.

» broken bones
» Bones & Selwyn
» rest your bones
» Amelia S. Bones

Lowe Beyond Bones

Lowe Beyond Bones

Similar topics

Similar topics