Héloïse Volanges-Delacour

Quand les blessures sont mortelles, tout secours devient inhumain.

Héloïse / Maman


29


nem minden arany, ami fénylik


Delacour


a hadviselés művészete


mágiahasználó


Emmy Rossum


keresett, egy kis canonnal fűszerezve

Papa nem akart rosszat, ezt mindenki tudta, és mind igyekeztük a legjobbat feltételezni róla, akkor is, amikor minden üzlete sorban bedőlt, mikor minden megtakarítást feléltünk, mikor újabb és újabb álmokat kergetett, bár mögötte minden híd lángokban állt. Mama kitartott, kitart ma is, nem rettent vissza a nincstelenség folyamatos árnyékától, egy közös zsinóron rángtunk mind, mióta élek, ugyanazokkal a makacs szavakkal, majd csak észhez tér, majd csak észhez tér.
De nem tért. Kölcsönt vett fel, mindig újabbat, és egy napon Jean-Claude Delacour, hajdani üzlettársa, sem adott neki többet. Talán abban a mozdulatban, abban az összeráncolt homlokban, megpecsételődött mindannyiunk jövője. Változott a hang, feszesebb lett a zsinór az ujjaink között, valahogy meg kell mentenünk, de Françoist semmi nem érdekelte mindabból a szennyből, ami a nevemhez tapadt, rajongó volt és megragadhatatlan, mielőtt én sem érdekeltem többé. De a zsinór még itt van, ég a kezem alatt, és egyre rángatják, alig hallom, de mindig értem, hogy ezúttal nem nekem, hanem rólam suttog.

Végignéztem, ahogy a rajongás felzabálta őket, egyiket a másik után, nagy férfiak ebben a küzdelemtől verítékes életben, és tudtam, hogy semmire nem vágyom, ami apámhoz hasonló. De lassan tanultam meg, tanulom még ma is, hogy egyszerre szeressek és ítéljek el cselekedeteket, melyek olyan nyilvánvalóak, hogy üvölteni tudnék, hogy néha nem vágyom másra, csak a fejemet a falba verni, addig, amíg ismét naiv gyerek leszek, hogy ne fájjon mindaz, amit látok, hogy ne kelljen vicsorognom, odakapnom, mint a kölykét védelmező anyaállatnak, ha valaki túl közel merészkedik.
Ez a csapongó, mézzel itatott rajongás ma már csak keserű íz a nyelvemen - mindenki tudja ezt, akit egyszer hozzám hasonlóan szerettek, lángolva, kiégetve minden más gondolatot, ambíciót, célt, érvet, mindenki tudja, aki egyszer lemondott a Régiről, mert kell a hely a szekrényekben, az álmokban, a paplanok alatt, a fűszertartóban, a kerti hintaágyban, mindenhol kell a hely az Újnak - az nem fér el egy kis sarokban.
Talán nem fájna mindez, talán nem fájna semmi, ha nem érezném, milyen fűrészporízű minden szavam, ha nem látnám, milyen kéretlenül kanyarognak a betűim, az összegyűrt papírok hullahalma vádol, miért hagytad, miért hagytad, hogy kiüresedjünk? Régen más volt, csupa könnyed vállrántás, vakmerő ígéret, hogy mindig lesz jobb, mert mindig van egy sztori, amit meg lehet írni, mindig van egy ügy, aminek a végére senki más nem tesz pontot, de én, aki emelt fővel járhattam, keménykötésű voltam a sok papírborítós macskajancsi között, én ma csupa vádló ige vagyok, és erőltetett melléknév - kitépték gerincemet.

Rajongó izgalom volt, csupa rezzenéstelen figyelem, zörgő csomagolópapír, és százegy szál fehér rózsa, mert ő sem állhatta a szimmetriát, csak a szabályt látta benne, amit bármi áron, de meg kell törni, és hiába álltam ellen – nyilván nem túl hihetően vagy eredményesen -, hiába ráztam le hétfőn, kedden már megint ott várt a virág, a gyémántkarkötő, a csokoládé, ügyeskedések végtelen sorozata, és hangos sóhajtozásban olvadozó kolléganők, tetszett az irigység a szemükben, talán még jobban tetszett, mint François első csókja, rajongó csók volt, birtokló, és tudtam, a gyomrom mélyén éreztem, hogy addig vagyok biztonságban, míg a számomra épített piedesztál tetején állok. Ha lelépsz, magammal sodorlak, megtörlek, eltaposlak, ígérte a benne ajtót kaparó szenvedély. Mégsem féltem, mégsem tétováztam, mert valahogy a rabjává lettem, a rabjává ennek a figyelemnek, felszegett fejjel szagolgattam sosem látott ideig frissen illatozó rózsacsokraimat a szerkesztőségi irodában, beleszerettem a szerelmébe – míg számára valahogy rögeszmévé váltam.


Elfehéredő ujjpercekkel kulcsolom össze a kezeimet, mert mindketten tudjuk, miért vagyok itt, és mindketten tudjuk, miért ilyen hideg a válasz, nem ezt érdemlem, egyáltalán nem ezt, de ha valamit biztosan megtanultam François feleségeként, az a látszat kezelése, és valóban, úgy mosolygok rád, hogy ne érezhesd egyetlen arcizmomból se a megvetés üzenetét, hogy ne láthasd, mennyire gyűlöllek ebben a percben. Hogy ne láthasd ezeket a sebeket, egy női kebel csak önmagának torz hallucinációja lehet, ha hegek borítják, még ha azok képzeltek is – nézd, ezt a férjem árulása vágta belém, mikor huszonöt hét házasság után rám unt, talált más tárgyat a rajongásának, mindig így van ez ezzel a fajtával, ez itt, ez pedig a Delacourok maníros elutasítása, nem vagy elég jó, megannyi karmolásnyom, és az arisztokrata hölgyek körme talán a legélesebb fegyver a földön. Jól nézd meg, ez itt a harag, mert Léon születésének másnapján François megint útra kelt, és az ott gyász, mert bár a fiunk lett az új mániája, ez nem tartott elég sokáig. Egyetlen hét. A gyerek nem is emlékszik az apjára, csak a rózsavízzel és hárfaszóval nyakonöntött anekdotákat hallja, és még olyan kicsi, alig múlt másfél éves, még nem látja, hogyan húzódik lekicsinylő mosolyba a szám, mikor vele együtt kell hallgatnom ezeket. Apád rajongott, hűtlenül, mindenért, és hűtlenül halt meg, a történet ennyi lenne, de néhai újságíróként ki tudná nálam jobban, miként kell történeteinket becsomagolnunk ahhoz, hogy fogyaszthatóvá váljanak?



A Le Coq Bleu visszadobta a jelentkezésemet, nem kellesz, nem kellesz, valahol itt zörög minden papír, amire valaha írtam, itt zörög minden interjú, amit készítettem, és igen, az ügy az afgánnal nem volt éppen fényes, minden jogod megvan arra, hogy zabos légy, de arra semmi nem jogosít fel, hogy évek után is, mint törékeny csecsemőt, pátyolgasd ezt a haragot velem szemben, mert nem szolgáltam rá, és nem, valóban nem okoz örömöt hasoncsúszva visszatérni a Próféta szerkesztőségébe, ahonnan néhány évvel ezelőtt vidáman távoztam, viszlát, kispolgárok!, minden tagomból sugárzott a győzelem, de most itt vagyok, az özvegyek minden méltóságával, a gyermeküket egyedül nevelő anyák minden eltökéltségével, itt vagyok, mert sehol máshol nem kapnék újabb esélyt. Sehol máshol, soha többé, köszönhetően vipera anyósom éles nyelvének, és szerteágazó kapcsolatainak egész Franciaországban. Az a szuka méltatlanul bánt a fiammal, csak a pénzére fájt a foga, és minden szeretetét megtagadta tőle! Nem kizárt, hogy a fiú sem az övé, hiszen, emlékszel Françoisra, folyton jött és ment, amerre a kötelesség vitte – ki tarthatná ezt lehetetlennek? Valóban. Ugyan, ki?