Problem Child

Lestrange & Dolohov

Régebben azt gondoltam, a minősíthetetlen viselkedést minden gyerek otthonról hozza. A nevelés alapját a példamutatásban láttam, azt gondoltam, az én fegyelmezett, kifogásolhatatlan modorom, a rutinból jövő, begyakorolt illem átragadtak mindkét lányomra. Tévedtem. Svetlanára sosem érkezett panasz, nem keveredett zűrös ügyekbe, kiváló tanulmányi eredményekkel büszkélkedhetett és csak a kiemelkedő RBF vizsgáiról kaptam értesítést, semmi másról. De Nina... Nina ő más volt. Sosem érezte át a nővéréhez hasonló természetességgel, mikor hogyan kéne viselkednie, azonban eddig azt gondoltam, hogy ez a jellemhibája megrekedt egyszerű sutaságnál a külvilág szemében. Azt hittem, a kezelhetetlen hisztirohamait, a fájdalmas sértéseit és a polgárpukkasztó viselkedését egyedül nekem tartogatja. A levél, amely két napja érkezett a Roxfortból, nem erről árulkodott.
Rodney Lestrange szignózta az üzenetet. Az a Rodney Lestrange, akit lassan húsz éve láttam utoljára, kamasz fiúként, valami borgőzös éjszakán, talán valamelyik aranyvérű kölyök születésnapján. Nem voltunk barátok - még csak az kéne -, de olykor-olykor egymás mellé keveredtünk. Nem egy társaságba jártunk, viszont megesett, hogy végül egy kocsmában egy asztalnál kötöttünk ki tizenévesen, fizettünk egymásnak egy kör Lángnyelvet és versenyeztünk, melyikünk szerzi meg hamarabb a legcsinosabb lányt a teremben. Az a Lestrange, aki füves cigarettát sodort a Szárnyas Vadkanban, valószínűleg cseppet sem hasonlított a felnőtt férfire, aki aggasztó hangvételű levélben kérte, hogy fáradjak be Nina "tarthatatlan megnyilvánulásai" miatt. Úgy hallottam, hogy a kitagadása óta örökbefogadott néhány kölyköt Averyvel (még mindig nem tudtam elhinni, hogy a folyton fülig piruló, esetlen Richard Averybe szeretett bele olyan menthetetlenül), és arra gondoltam, talán a saját feltételezett apai ösztönei megértésre sarkallják majd. Nem tudtam, mivel húzta ki így Nina a gyufát, de előre felkészültem mindenre. Előre tudtam, mit fogok mondani és hogyan. Az olyan emberek érzéseire, mint Lestrange, nem nehéz hatni. Csak meg kellett győznöm róla, hogy Ninát megviseli az anyja hiánya, az új nő az életemben és különben is, nehéz tizennégy évesnek lenni. Úgy számoltam, hogy fél óra után már elégedetten sétálhatok majd ki Lestrange irodájából. Ugyan mégis miért hívathatott be? Nina bizonyára feleselt vele, talán rosszul lett az óráján vagy nem volt hajlandó dolgozni. Semmi olyan, amit kellő magabiztossággal ne tudnék kimagyarázni.
Percre pontosan érkeztem Lestrange irodájához. Határozottan kopogtam az ajtón, majd ösztönösen megigazítottam a nyakkendőmet és a zakómat, várva, hogy beengedjen. Csak fél óra, igazán semmiség, csupán egy kevés csúszás a munkával, semmi behozhatatlan lemaradás. Ha nem akadékoskodik túl sokat, még arra is marad időm, hogy elvigyem Fionát vacsorázni. Ezek a gondolatok megnyugtattak a kényszerszünet miatt, amit kénytelen voltam beiktatni a munkaidőmbe.

Dolohov & Lestrange

Nagyon ritkán történt meg, hogy én behívtam egy szülőt elbeszélgetésre. Jobban szerettem magam kezelni a problémás gyerekeket, mivel a gondok forrása sosem tartozott a szülőkre, hanem egyszerűen a Roxforton belül megoldható volt, a másik véglet pedig teljességgel kizárta a szülők jelenlétét, mert nyilvánvaló volt, hogy az nem hogy nem segítene, de még rosszabb lenne tőle a helyzet. Azonban néha ilyen is akadt, mint ez a mostani, a kisebbik Dolohov lánnyal. Vele egyszerűen nem jutottam dűlőre, hiába igyekeztem már tanév eleje óta, menthetetlennek bizonyult a helyzet, úgyhogy kénytelen voltam behívni az apját. Tudtam, kicsoda Levin Dolohov, ismertem őt kölyökkorunkból és még később, a Minisztériumban is összefutottunk egy-két alkalommal. Nem mondom, hogy kedveltem őt, mert hatalmas hazugság lenne, de nem gyűlöltem és vetettem meg úgy, mint a legtöbb aranyvérűt, aminek az egyetlen oka minden bizonnyal az volt, hogy ő sosem nézett rám undorral vagy köpött le a folyosón sétálva, miután apám kitagadott. Ő annál sokkal többre tartotta magát, nem süllyedt le ilyen szintekre, ezt pedig már csak azért is tisztelni tudtam benne, mert arisztokrata körökben ez nem volt éppen megszokott. Ha csak kezdetleges is, de legalább volt gerince. Még annak ellenére is, hogy nem volt kérdéses számomra, melyik oldal oszlopos tagjaként van jelen.
A Richarddal közös szobánkban vártam Mr. Dolohovra, máshová nem is nagyon tudtam volna hívni, irodám nyilvánvalóan nem volt, csak az itteni íróasztalom, azt is ritkán használtam, mert jobban szerettem a padlón hasalva javítani a diákok beadott feladatait. Most azért nem ott vártam, hanem a kanapén ülve, a dohányzóasztal mellett, és a szobában is rendet raktam. Ami természetesen csak annyit takart, hogy egy pálcasuhintással rendbetettem mindent, ami szemmel jól látható volt, egy másikkal pedig berepítettem a komód üres fiókjába Richard minden papírját, ami össze-vissza hevert a szoba különböző pontjain. Gondolatban már azon voltam, hogy mégis hogyan fogok neki mindent előadni a lánya viselkedéséről, amivel szemben már tényleg tehetetlen voltam. Azt hiszem, nem is a szavaim megfogalmazására kellett volna több időt szakítanom, hanem arra, hogy felkészítsem magam lélekben életem egyik legkínosabb beszélgetésére.
Már éppen kezdtem volna megnyugodni és elhitetni magammal, hogy minden jól fog alakulni és hamar letudjuk az egészet, amikor meghallottam a kopogást. Azt hiszem, Richard rossz hatása ilyenkor érződik rajtam, mert hirtelen olyan szocializációs problémákkal szembesültem, amikkel nagyon nem akartam. Kurvára kínos lesz.
- Mr. Dolohov -nyújtottam a kezem az előttem álló magas férfi felé, miután kinyitottam az ajtót. -Jöjjön be, ígérem, nem tartom fel sokáig. Gondolom, még sok a dolga.
Bevezettem a helyiségbe és az ülőgarnitúrára mutattam, üljön oda, ahová ő szeretne, én pedig utána vele szemben helyezkedtem el.
- Szóval Nina... Igazából azért halogattam ezt ilyen sokáig, mert szerettem volna, ha meg tudjuk oldani mi, a tanári kar tagjai és nem kell majd önt zargatnunk ilyen dolgokkal, a helyzet azonban az, hogy teljesen kicsúszott a kezünkből az irányítás, már ha egyáltalán benne volt valaha. Tud Nina, nos, problémáiról vagy ez teljesen új információ? Sok múlik rajta, bár mindkét esetben tudunk kölcsönösen segíteni egymásnak, úgy érzem.

Lestrange & Dolohov

Sosem mondtam volna ki hangosan, de találtam valami tiszteletreméltót Lestrange életében. Kivételes akaraterő kellett ahhoz, hogy ennyire nyíltan felvállalja önmagát, a legbátrabbak is megfutamodtak volna ettől manapság. Azonban egyben meg is vetettem ugyanezért. Nem azért, mert beleszeretett egy férfibe, tökéletesen hidegen hagyott, ki mellé fekszik le esténként. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartottam, hogy elfutott a kötelességei elől, mint a Lestrange család örököse. Mindez azonban nem befolyásolta a képességeit tanárként, a tény pedig, hogy behívatott - legyen ez bármilyen kínos is - , arra engedett következtetni, hogy törődik a diákjaival. Tulajdonképpen hálásnak kellett lennem, amiért odafigyelt a lányomra, ha már én nem tettem meg.
Kezet fogtam Lestrange-el, majd követtem a szobába. Az illem nem engedte, hogy tüzetesen körülnézzek és különösebben nem is érdekelt, milyen körülmények között élt. Persze a rengeteg szín nem kerülte el a figyelmem, nem éppen ezt a látványt vártam volna egy Sötét Varázslatok Kivédése professzor lakosztályától. Bár meg kell hagyni, volt benne valami meleg otthonosság, ami például az én irodámból teljes egészében hiányzott.
- Igen, valóban örülnék, ha minél rövidebbre fognánk. Még várnak a Minisztériumban. - Átléptem a padlón alvó kutyát vagy legalábbis azt a szőrös kis korcsot, amit ő valószínűleg kutyának nevezett. Norman keresztben lenyelte volna ezt a szánalmas jószágot.
Leültem a kanapéra, Lestrange-el szemben. A feszengő testtartását figyelve egyre inkább azt éreztem, hogy ez a beszélgetés nem lesz sem gyors, sem pedig kellemes. Nagyszerű, már csak ez hiányzott...
- Attól függ, mit ért probléma alatt. Tudom, hogy sokat betegeskedik és mindig bajba keveri magát, mindig ilyen volt. Ha viszont másra gondol... meg kell értenie, hogy ez nehéz időszak neki. Elhagyta az anyja, én újraházasodom és különben is tizennégy éves, a legkritikusabb korszakát éli. Néha elszalad vele a ló, de nem szeretne tiszteletlen lenni. Temperamentumos gyerek, ennyi az egész, majd kinövi. - Szerettem volna ebben ilyen biztos lenni...
A dohányzóasztal közepére helyezett, bekeretezett fényképre tévedt a pillantásom. Lestrange és Avery egy megbűvölt karácsonyfa előtt csókolóztak, előttük pedig egy vörös kislány szorongatott egy óriási ajándékcsomagot. Émelyítően idilli. A Dolohov kúriában egyetlen ilyen fotót sem találhatott volna. Inkább elkaptam a tekintetem a képről, nem akartam ezen rágódni, most különösen nem.

Dolohov & Lestrange

Nem tudtam, mit gondol rólam Dolohov és hogy őszinte legyek, nem érdekelt. Mindenki gondol, amit gondol, az teljesen a saját dolga és nem is lennénk emberek, ha mindenki mindenről és mindenkiről ugyanolyan véleménnyel lenne. Ha gyűlölt és megvetett is, azt nem hangoztatta és nem engedte befolyásolni a tanár-szülő kapcsolatot közöttünk, ami értelemszerűen a lányai javára vált csak.
Egyértelmű volt, hogy odafigyelek rá, minden gyerekre odafigyeltem és segítettem nekik ahol, és amiben csak tudtam. Megérdemelték ezt, mert ki tudja, otthon milyenek a szüleik, mennyire figyelnek rájuk és gondoskodnak róluk. Mugli születésű gyerekeknél ez még rosszabb volt, ott sokszor nem tudták a szülők megérteni, hogy mi is történik éppen a gyerekükkel, ha pedig igazán rossz volt otthon a helyzetük, akkor ez még inkább befolyásolhatta a diákokat. Nem engedhettem meg, hogy itt is azt érezzék, hogy senki nem figyel rájuk, senkit nem érdekel, min mennek keresztül és senki nem támogatja őket. Én itt voltam és mindent megtettem, hogy ezt bármelyik gyereknek megadhassam.
- Természetesen megértem -nyugtattam meg, nem akartam, hogy azt higgye, a körülményeket figyelembe sem véve leírom a lányát. Eléggé idegen lett volna tőlem. -Tudom, milyen nehéz lehet ez egy lánynak, pláne ennyi idősen. Sokminden történik körülötte, valószínűleg úgy érzi, hogy a családja és az otthona is teljesen szétesett, habá biztos vagyok benne, hogy ezt csak azért látja így, mert fél a valóságtól, vagy egyszerűen nem tetszik neki annyira, mint az, amit gyerekkorában élt át. Sok gyerekkel volt már dolgom, aki ugyanígy látta a saját helyzetét. Úgyhogy természetesen ezt figyelembe vettem, már többször is. Eléggé új vagyok még itt, de... -Hirtelen észbe kaptam és felálltam a kanapéról. -Ennyit a jó neveltetésemről. El is felejtettem kérdezni, hogy kér-e valamit inni. Bár csak whiskey van most kéznél, nem tudom, szereti-e. Még teát tudok felkínálni.
Meg sem vártam a válaszát, már beszéd közben egy pálcaintéssel magamhoz szólítottam két poharat és a félig már kiürült whiskeyt egy invitoval. Visszaültem a helyemre és mindkettőnk poharát megtöltöttem.
- Szóval azt kezdtem el mondani, hogy elég új vagyok itt és még nem sikerült feltétlenül kiismernem minden diákomat, de szinte mindegyiket sikerült némileg helyreráznom. Tudja, a tanári hivatást nem úgy fogom fel, mint egy szigorú, katonás dolgot, ami során a gyerekek fejébe verjük a tudást, de aztán legyen három lépés távolság... Szeretem úgy felfogni, mint egyféle mentor-mentorált kapcsolatot, és úgy tűnik, ezt a diákjaim is nagyra értékelik, sokuknak tudtam már segítséget nyújtani. És úgy érzem, Nina is megérdemelné, hogy valakire támaszkodni tudjon, aki nem feltétlenül kapcsolódik a problémáihoz, ami az ő esetében az otthoni. Meg is próbáltam segíteni neki, de mintha falba ütköznék. Aztán legutóbb... nos, ez így elég kellemetlen lesz, de Nina a legutóbb megkérdezte, hogy hogyan is működik a homoszexualitás, feltett még néhány kínos kérdést, aztán... hát, mondjuk azt, hogy egy pacsival búcsúzott, csak nem éppen a tenyeremet találta el vele. Ekkor jöttem rá, hogy ezt egyedül nem fogom tudni megoldani, lemondani viszont nem akarok róla. Ezért hívtam be önt, Mr. Dolohov, elvégre mindenkinél jobban ismeri a saját lányát, nálam biztosan. Reméltem, hogy tud nekem segíteni.

Lestrange & Dolohov

Megnyugtatott, hogy maga Lestrange is előre mentegette Ninát. Nem történhetett semmi elsimíthatatlanul komoly, ha már most ennyire előzékeny volt. Ő is beismerte, hogy új még itt, talán a kezdő tanárok túlzott lelkesedése ragadta magával. Megbocsátható ez a túlbuzgóság, tulajdonképpen örültem is neki, hogy a szívén viselte a lányom sorsát.
- Igen, valószínűleg pontosan ezt érzi. Persze nem örülök neki, hogy ez az iskolai munkájára is kihatással van, természetesen megbeszélem majd vele, amint hazajön a szünetben. A rivallókban sosem hittem. - Életemben egyet kaptam, de azt a mai napig a traumatikus élményeim között tartottam számon. Fogalmazzunk úgy, hogy apám egy megbűvölt levélen keresztül is nagyon fenyegető tudott lenni. - Mindegy, nem vagyok válogatós.
Világéletemben a vodkára esküdtem, de a minőségi whiskyt is kedveltem. Most azonban nem szándékoztam inni, pusztán udvariasságból fogadtam el a felkínált italt. Ezután még vissza akartam menni a Minisztériumba, munkaidőben sosem engedtem meg magamnak az efféle lazítást - másfélét sem. Még akkor sem, ha kivételesen jól bírtam az alkoholt, rengeteget kellett innom ahhoz, hogy a fejembe szálljon.
Eleinte érdektelenül - igaz, ezt jól leplezve - hallgattam Lestrange mondanivalóját, szórakozottan forgatva a poharamat. Türelmesen vártam, hogy végre kibökje mi a probléma. Azt hittem, hogy Nina feleselt, megtagadta az órai munkát vagy esetleg romlottak a jegyei. Csupa olyan gond, amit egy biztató mosollyal elrendezhettünk és több időt nem kellett volna egymásra pazarolnunk.
Amikor kimondta, mikről kérdezte Nina, majdnem elejtettem a poharat. A szégyen olyan hirtelen öntött el, mintha valaki tarkón vágott volna vele. Éreztem, hogy az arcom elsápadt és néhány pillanat erejéig kínos grimaszba torzult. Nem erre számítottam és ebben a percben úgy éreztem, ennél bármilyen válasszal könnyebben megbarátkoztam volna. Ritkán kívántam ilyet, jól kezeltem bármilyen helyzetet, most azonban legszívesebben a föld alá temettem volna magamat. Valaki öljön meg.
Egyetlen hirtelen mozdulattal felhajtottam az összes whiskyt, amit kitöltött nekem, hátha elmossa a szégyenérzetet. Indokolatlanul lassan letettem a poharat az asztalra és még el is igazítottam, csak hogy az időt húzzam.
- Nos... khm... ez valóban nagyon kellemetlen és sajnálom, hogy a lányom ilyen kínos helyzetbe hozta. Elképzelni sem tudom, honnan származhat ez a viselkedés, mert az egészen biztos, hogy nem otthonról hozza. - Sikerült összeszednem magam és jó politikus módjára nekiláttam a magyarázkodásnak. A gyerekneveléssel szemben ehhez legalább értettem. - Nézze, ha nem is túl jól, de ismerjük egymást. A legkevésbé sem érdekel a kapcsolata Averyvel, akkor is hidegen hagyott, amikor kiderült és ez azóta sem változott. Remélem nem feltételezte egy percig sem, hogy én tömtem Nina fejét ilyen ostobaságokkal. Elképzelni sem tudom, miért tett fel ilyen kérdéseket és miért művelt... hát... ilyesmit. Biztos vagyok benne, hogy a kortársak hatása állhat a probléma hátterében.
Komoly önuralom kellett hozzá, hogy beszéd közben mindvégig Lestrange szemébe nézzek és ne egy másik pontot szuggeráljak a szoba valamelyik színes sarkában. Ennyi év tapasztalat után azt gondoltam, engem már képtelenség zavarba hozni, de neki sikerült. Pontosabban inkább Nina hozott zavarba mindkettőnket. Nem is akartam elképzelni a kettejük között lezajlott beszélgetést, ahol Lestrange valószínűleg azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld.
- Az lenne a legjobb, ha egyszerűen ignorálná Nina megbotránkoztató viselkedését. Ha nem figyel rá, egy idő után abbahagyja. Biztosan csak fel akart vágni a többi gyerek előtt, ha nem kap figyelmet, akkor hamar ráun.

Dolohov & Lestrange

Nekem minden gyerek számított, függetlenül attól, hogy honnan jött, kik voltak a szülei, mennyire szerette a tantárgyamat vagy mennyire kedvelt engem. Ez így volt rendjén, tanárként teljesen függetlennek kellett maradnom ezektől a dolgoktól, mert egyszerűen így volt helyes. A saját gyerekemmel sem kivételeztem, neki annyiban volt szerencsésebb a helyzete, hogy bármilyen problémája volt, az apukáihoz tudott fordulni, nem csupán a tanárához. Attól függetlenül nem adtam neki jobb jegyet vagy több lehetőséget, hogy bármit javítani tudjon. Emellett az sem jelentett semmi különöset, hogy egy nagyon nehéz eseten próbáljak meg segíteni, így például Nina is jó esélyekkel indult nálam.
- Az nem is hiszem, hogy hatásos lenne, legfeljebb nyilvános megalázásnak jó, annak pedig nem igen van haszna. -Nálam sem segített semmit, pedig apám nagyon szeretett napi szinten rivallókkal megajándékozni. Hatodikra már mindenkki felismerte a hangját, meg sem lepődtek, amikor ki kellett bontanom és unott arccal végighallgatnom, amit éppen mondani akart. Sosem figyeltem oda, csak vacsoráztam tovább teljes lelki nyugalommal.
Láttam az arcán a hirtelen sápadtságot és egy pillanatra megrémültem, hogy itt fog helyben elájulni vagy szívrohamot kapni, netán agyvérzést. Hogy fogom kimagyarázni, ha meghal? Azkabanba zárnak és Richard egyedül marad Kenyérrel és a gyerekekkel. Merlinre, ez nem történhet meg... De szerencsére ez nem történt meg, csak nagyon gyorsan kiürítette a poharát, ami a lehető legjobb megoldás volt. Azt hiszem, más nem is működött volna neki, mert ezt nem sok szülő tudja egyszerűen feldolgozni. Pláne nem egy olyan, amilyen Dolohov is volt.
- Nem magam miatt aggódom, én már jól ismerem a kínos helyzeteket és nem ez az, ami engem zavarba hoz. Én itt Ninára gondolok, ő a fontosabb, mert lehet, hogy nálam megúszta egy döbbent tekintettel, mással nem lesz ilyen szerencsés. Nem szeretném, ha nagyobb gondja lenne ebből. Ehhez viszont nem vagyok elég egyedül. -Sőt, nagyon is kevés voltam, én gyakorlatilag nem voltam senki sem Ninának a szerencsétlen és botlábú tanárán kívül. Reménykedtem benne, hogy az apja segítsége elég lesz ahhoz, hogy javíthassunk a helyzeten. Őt még talán tiszteli is, nem tudtam volna elképzelni, hogy valaki ne tegye. Nekem is voltak róla vegyes gondolataim, de azt el kellett ismernem, hogy nagyon tiszteletreméltó ember volt.
- Egy percig sem gondoltam, hogy ilyenekre tanítaná a lányát -nyugtattam meg rögtön. Sokmindent kinéztem belőle, ilyesmit nem, egy kulturált, intelligens ember volt, aki nem alacsonyodik le ilyen szintekre. -Ezt megértem, persze, de nem hinném, hogy lenne eredménye hosszabb távon. Erre valami más megoldás kell. Olyan ez, mint a betegségeknél a tüneti kezelés, abban a percben hat, de később nem lesz haszna, ezért kéne a probléma forrását megtalálni.