Angina pectoris

Kínoz valami hányinger - nem az ostrom, az öldöklés teszi, arra számtalan időn keresztül készültem, miközben a kézimunkára fordítottam a figyelmem, ujjaim között megcsillant a tű, letettem egy pillanatra, és aztán újrakezdtem. Ebben a történetben mellékszereplek csupán, a háttérben táncolom a szerepem, észrevehetetlen, nem is hoz igazán katarzist senki számára.. Talán csak magamon segítek azzal, hogy engedélyt kértem és kaptam arra, hogy evakuáljam a betegeket, a magukat megadókat. A Nagy Ember megértően tekintett le rám, az egészségem után érdeklődött, aztán megérintette az arcomat: utána érted jövök.
Lenyelem a hányinger csiklandását, mély levegőt veszek a porból, sikolyokból, mindenből, ami hátramaradt, ami otthonosnak tetszik, mintha én okoztam volna nosztalgiából - Nagy Oroszország befúj az egyik lőréssé vált ablak helyén, szilánkos pislogása egy régi világba ringat, ahol futhattam volna az utcán előlük, de ahol a történelem végül elrohant mellettem, és mást kapott a puskacsöve végére: nem vagyok a saját mesémben sem főszereplő, percekre esetleg, végtelennek tűnő percekre, amelyek segítenek zárva tartanom a számat, ha kijönne rajta valami. Mondjuk a gyomrom tartalma.
Ezt a szárnyat átnézték már - mondták ők, kapkodva, alig vettem ki a szavakat az erőszaktól fűtött egymondatos kijelentésekből - de ha visszajövet maradna itt valaki, árulónak minősül. Nem jegyezték meg, de talán csak nem értek rá a gyilkolás közben: csak azért hagyják, hogy itt sétáljak, mint valami háborodott, mert félnek a Nagy Ember helytelenítésétől. Mondtam, épp olyan, mint otthon, de rám még túl nagy a hatalom talárja, megköt ott, ahol eddig hajlékony voltam, gúzsba csomózza a tagjaimat akkor, mikor azok ösztönszerűen menekülnének. Egy dolog maradt a régi: a közöny az arcon. Talán ebből is látszik, hogy nem itt születtem.

Mintha lépések kísérnének, pedig nincs itt semmi - a szél zörgeti az üvegcserepeket, talán az a benyomásom, hogy a Koldovstoretz mögötti sírkertben járok: ott nyugodtabb lennék, mert senki nem követelne rajtam elégtételt, ott már mindük végtelenül ráér. Gyermekként szerettem ott virágot szedni, elbújni a testvérem elől, és főleg a szúrós növényfalat, amely elválasztotta az avatatlan szemektől és azoktól, akik nem voltak kíváncsiak az iskola kevésbé kézzel fogható emlékeire. Minden kevésbé tűnt morbidnak, de elképzelhető, hogy patológiás a viszonyulásom a halálhoz..
És mikor a halált emlegetem, felbukkan: felbukkansz, a jelenléted megsimítja a fejem, ismét lecsitítja az esetleges aggodalmam a korai őrülettel kapcsolatban. Itt vagy, a megérzésem pedig helyes volt.
- Vissza fognak jönni. Talán jobb lenne, ha elmenekülnél.. megint.

Az előbb még tudtam, merre indulok, mi a célom, mit kell megtenni vagy megpróbálni legalábbis, még ha a racionális értelme megkérdőjelezhető is, az erkölcsi legalább nyilvánvaló. Az előbb még tudtam, mi a következő lépés: végigfutok a folyosón, a testem sose érződött még ennyire koloncnak, ennyire hasznavehetetlen, lecserélendő munkagépnek, és most még itt az adrenalin, a sérülések fájdalmát nem is érzem, ha elmúlik majd a vészreakció felfokozottsága, talán ott is maradok végleg, most csak ég a torkom, szúr a tüdőm, a további megerőltetés ellen remegve tiltakozik a quadricepsem. De nem ezért állok meg.
Mintha keresztülhasítana a kinti malignus ködön és a szálló poron a verőfény: mellkason vág a ragyogás, szívig nyilall és ball vállba sugárzik, kiszorítja a belihegett levegőt a tüdőmből. Megtántorodok tőle, odakapok a pálcás kezemmel, lehajtott fejjel tűröm, várom, hogy csillapodjék, mintha ilyesmire volna idő, de van, mert már nem emlékszem, merre indultam, arra is csak félig-meddig, hogy hol vagyok. Ez a folyosó lehetne az a folyosó is, kissé hasonlít a fény is, illetve annak a hiánya, mennyit álmodom magam azokra a folyosókra.
- Mit keresel itt, Polina? – kérdezem automatikusan, félig angolul, tele arrogánsan pergő amerikai r-rekkel, félig oroszul, érthetetlenül, aztán megismétlem, rendesen, mintha ennek a kérdésnek volna valódi értelme.
Másodpercek után nézek fel újra. El kell mosolyodni, ahogy fellángol a szorítás, ahogy beiszom a látványát, mennyi megváltozott részlet. Persze, hiszen ő még mindig abban a korban van, amikor még minden nap újabb változást hoz, és természetellenesen hat rajta az öltözet, vagy a haja hosszabb, nem, a bőre árnyalata más valahogy, vagy talán a turgora, a fénye, nem is tudom igazán megfogalmazni, mi annyira szembeszökően más. Hiszen fenőttnek látszott mindig. Most mintha maga mögött hagyta volna a lányságát végképp. Persze. Hiszen eljegyeztek, azóta nyilván férjhez is mentél már. Talán ez. Talán.
Egyetlen dolog különbözteti meg a szorítást a mellkasomon a pusztuló szívizomszövet tüneteitől: a bénító halálfélelem hiánya. Bármilyen halálfélelem hiánya.
- Talán jobb lenne – hagyom rá rekedten, még mindig úgy karcol a hangom, mintha azóta nem szólaltam volna meg, hogy utoljára beszéltünk, mintha az oroszomat elraktam volna egy papírbélésű dobozba csak számodra.
A zsebemben még van néhány főzet, amelyek eredetileg ugyan a gyógyítást szolgálták, de egymással vegyítve remekül szolgálnak robbanószerként, most elfeledkezem róluk, elfeledkezem a kormos körmeimről, az égett alkaromon elővillanó, rózsaszínű, eleven húsról, a megperzselődött hajamról, arról, hogy valami groteszk kegyelemből minden cinikus antiheroizmus ellenére mégiscsak sikerült elvinni az osztályról azokat, akiket érdemes volt, és nyugalmat adni azoknak, akiket nem, és most meg kellene… de valójában az ordítások és a varázslatok fütyülése, csattanása, villanásai közepette én csak nézlek, és arra gondolok, ahogy a testünk hézagtalanul illeszkedik egymáshoz, olyan tökéletességgel, amelyet csak teremteni lehet, de nem hozhat létre semmilyen evolúció. Az utolsó cigarettára a szádban, a sziluettedre az ablaknál.
Valahol egész közel sikolt valaki, és én csak rá akarok gyújtani, annyira rá akarok gyújtani, hogy már ettől fáj a tüdőm, és meg akarlak érinteni, keresztülnyúlni az elmúlt három éven és hozzád érni, Istenem, hozzád akarok érni, a hasadra borult arccal akarok imádkozni.
- Gyere velem – mondom automatikusan, aztán elmosolyodok, szélesen: nem, ezt én sem tudom komolyan gondolni.

Valahogy mindig az a benyomásom, hogy eljátszom csupán, megértem mindazokat, akik tőlem nyugatabbra születtek, valódi fogalmam soha nem lesz a szívükbe hímzett valódi szabadságról, ahogy számukra is csak örökre megtört, meghunyászkodó alak vagyok a múltból, talán nem is egészen ember, mert az ez ember nem képes ilyen szolgaiságra és türelemre. Mindig sajnálnak, mindig valami rémülettel pillantanak ránk, mintha megfertőzhetném vele őket, mintha helyettem és ellenem is lázadniuk kellene - amerre megyünk, mindenhol csendes forradalmak törnek ki, életek fordulnak meg, mert a Nagy Oroszország oly távolról is befolyásul mindannyiunkat. Ha a kérdése nem a véletlen szülte volna, nem tudnék rá válaszolni.. hogy mit keresek itt, sosem kérdeztem meg magamtól. Nem lényeges, nincs is értelme sírni valami után, amit egyáltalán nem ismerek.
- És hová? - nem változott, én is leginkább annyit, amennyit Karkarovnak lenni jelent, súlyos szabású ruhák, legalábbis így képzeltem el, a Nagy Ember nem ragaszkodik hozzá úgy. Egyikünk sem megközelíthetetlenségből visel kesztyűt. - Nem lehet örökké menekülni.. az olyan, mintha sosem élnénk igazán.
De nem hiszem egy pillanatig sem, hogy egyetértene velem, és nem is várom, hogy hallgasson rám - ajánlani sem ajánlottam semmit, és nyilván nem azért maradt az épületben, mert mostanában kíván halálfalóvá lenni. Ő más, mint én, lát értelmet a futásban, nem lassítja annak hiábavalósága: ha azt mondanám, állapodjon meg, fogadjon el, addig szaladna, amíg belehal. Átsétálok a törmeléken, kigombolom a köpenyem, megkeresem a mélyre elrejtett cigarettát, és felé nyújtom a dobozt.
- Talán meg kellene próbálnod a franciákkal. Ott még sosem jártam. - sokat sírtam utánad, egészen eltorzult arccal sírtam sokáig az ágyadban, miután elmentél, aztán rágyújtottam, és hazasétáltam. Ez nem változtat azon, hogy pontosan tudom, miért nem kerestél és kerestelek évekig: te tavasz, néha nyár vagy a télben, forró és szenvedélyes, önpusztító és végül.. ellobbanó - de a legnagyobb tűzvész sem melegíti fel egész Szibériát.

- Bárhová – vonom meg a vállam, de már csak azért, mert a saját elhangzott kérésem kényszerít rá, hogy folytassam, noha érzem az abszurditását. Lehetne megalázó a szelíd visszakérdezés, de tőle nem az, ahogy az előbbi megjegyzés sem volt. Ilyennek lát tehát? Nyilván igaza van. Szerettem azt, akivé a tekintete tett, hát visszás volna tiltakozni az ítélete ellen. De igaza van. Igazad van. Most is lenyűgöz a bölcsességed, honnan tudsz ennyi mindent, honnan látod ennyire kristálytisztán a világot, mikor egyetlen ránc sincs a szemed sarkában.
- Nem, valóban nem lehet – hagyom rád, mert álszent lenne arról beszélni, hogy a becstelenség ellenében választottam a menekülést, nem ellenedben, de választottam azt már épp a becstelenség miatt is. Lehet, hogy te tisztábban látsz engem, mint én. Lehet, hogy a kóborlás soha nem érhet véget. De én már éltem, nagyon is eleget éltem igazán, nem úgy mint te, és tudjuk ezt mindketten, nekem ez is megfelel, pont úgy, mint bármi más. A te életedet vette volna csak el, most is elvenné, ha velem jössz.
De tényleg azt akartad volna, hogy maradjak, történjék bármi, legyek káder, legyek hóhér, legyek elvtelen? Ezt kellett volna tennem, Polina? Kinyúlok a dobozért, de a kezedet fogom meg, meztelen burokba szorítom a kesztyűs ujjakat, és egyenesen a szemedbe nézek; a bőröd még úgy is villámcsapásszerű, hogy nem érzem az érintését, csak elképzelem, előhívom az emlékeimből a langymelegét, a kézfejed simaságát a vénák dombornyomataival, a tenyered gyűrött selymét. Nem teszem fel a kérdést, mert ez nem a te kérdésed, hanem az enyém. Nekem kell tudnom, miért döntöttem így, és hogy megbánjam-e – nehéz nem megbánni, ahogy nézlek, nehéz nem vágyni akármilyen becstelen életre, ha az esték a te ágyadba visznek és a te hajadba fulladva találnak a reggelek. De ez már csak alkudozás, nem illik hozzám, nem illik hozzád sem. Egyikünk sem bírta volna elviselni, ha kivetkőzöm magamból, egyikünknek se kellett volna az a férfi.
- Azt hittem, itt sem jártál korábban. – És most sem lenne itt, nyilvánvalóan, ha nem volna Karkarov. – Nem tudok franciául – vetem még ellen, kioktatóan csattan a hangom, de csupa önirónia ez az orosztudásom ismeretében. Hogyan kérdezzem meg, hogy megérte-e, hogy neked nem kell már menekülnöd, Karkarov oldalán nincs szükség rá, hogy boldog vagy-e. Nem tudom megkérdezni. Odakínálom neked a saját cigarettádat, én is elveszek egy szálat, aztán tüzet adok neked. Az is jó, ha csak itt maradunk, csak nézlek és megújítom az agyamban a képmásodat, míg körülöttünk lerombolják az ispotályt, mert ameddig tart a cigaretta, megmaradhat az illúziója annak, hogy semmi sem változott, hogy egy emléket játszunk újra a maga tökéletességében.
Nem tudok a betegeimre gondolni, sem a gyakornokokra, senkire sem, semmi sem érdekel, csak ez a pillanat; a Szovjetuniód, a pártod, az elvtársaid nélkül is tudok elvtelen lenni, látod: te is elég vagy hozzá.

Természetesen, bárhová, csak innen el - az álmodozók nagy kinyilatkoztatása, tele vággyal a valami másra, eltelve a majd valahogy lesz ígéretével.. Talán azért nem hiszek benned, mert ez számomra sosem volt lehetőség, de el tudom képzelni, a szocializmus mindegyikünk gerincét meggörbíti. Megannyi, azóta lekapart freskó hirdette az iskolai folyosóin az őseim lánglelkű idealizmusát, a hűségüket a szabadság iránt - ők minden bizonnyal lekívánkoztak volna maguktól is, ha tudják, kik az utódaik. Természetesen ott a nagyanyám, ott van Konstya, mindketten mesebeli hercegek kitartásával, kivont kardjaikkal, soha el nem apadó folyóként ostromolják a nem lehet kapuját..
Talán most jövök csak rá igazán, hogy az én vagyok.
Ők mind ellenem harcolnak annyira.
- Ezt a helyet már segítettem tönkretenni, azt még nem. - és nagyobb kommunistának érzem magam, mint bármelyik odakint. Ők csak gyerekek a fegyvereikkel, de én tudom, mit tesznek, higgadt vagyok, következményeket belátó: én nem egyszerűen hallgatok, hanem egy halálfaló feleségeként cinkosuk is vagyok. Nem lenne ezen a földrészen egyetlen bíró, aki nem nevezne bűnösnek. Te előlem akarsz elszökni valahová, bárhová, hiába cáfol erre a markod szorítása. - Azt hittem, Konstya tud rólad.. de őt lefoglalja, hogy helyettem is gyűlölje Karkarovot.
És milyen felesleges az is, felesleges erőfitogtatás, mikor látom, hogy fordul a keze a közelében, hogy réved el a tekintete, mikor arra gondol, megöli majd. Gyűlöli annyira, hogy megpróbálkozzon vele, de érzékeli a válaszaimat: az összevont szemöldököm, a beharapott ajkam, ismer annyira, hogy tudja, nem akarom, hogy ezzel foglalkozzon. Nem azért hoztam azt az áldozatot, hogy tönkretegye, még ha ezért el is kell fogadnom, hogy eltávolodik tőlem, hogy lesz egy nap, amikor már nem tudom benne csírájában elfojtani azt a haragot.. aminek akkor már tárgya leszek, nem kiváltója. Meg fogom érni, és aznap úgy állok majd a családom előtt, hogy tudom, az ellenségük vagyok, pedig én adtam a kezükbe a fegyvert.. Neked is minden jogod meglenne arra, hogy most haragudj rám, de te kiélvezed a csendes pillanatot. Megérintem a vállad, még mindig kesztyűben.
- Menj, ha van hová. Nem akarom, hogy elkapjanak.. ha időre van szükséged, megadhatom neked. - abból sok van, Karkarov tartja vállán az óraszerkezetet, én pedig számolatlanul rendelkezem vele. Végül is nem azért lettem a felesége, hogy ne saját akaratom szerint használjam.. és ezt ő is tudja. Mindannyian tudjuk. - De ha eddig nem vettél részt egy háborúban, kérlek, ne most kezd el.
Csak kérhetlek rá, a szembogarain lassú ringatásával, a feléd forduló testem egész alakjával, azzal, hogy félrefújom a füstöt, óvatosan elmosolyodom - csak kérhetlek, azt sem igazán komolyan. Mind halljátok a kéréseimet, és mind arra gondoltok: miért is fogadnám meg, mikor küzdhetek és harcolhatok is? Mit tud ez arról, milyen az, milyen a szabadság és milyen kiérdemelni.. és aztán engedtek nekem. Mert a halálban nincs semmi hősies, ha értelmetlen.

- Még – visszhangozom, de nem túlzom el a hangsúlyt. – Bármely helyet tönkretehetsz. – Mert nem az vagy, aminek látszol, mert valahogyan egészen máshogy gondolkodsz, máshogy működsz, mint bárki más, mert én sem vagyok benne biztos, hogy tudlak követni; mert veszélyes vagy a mélységbe rántó szemeidtől kezdve a balettal tönkrenyújtott, gótikus lábízületeidig, szakadék, amibe pont úgy belezuhanhat a közkedvelt, dörzsölt Karkarov is, mint a legszentebb, legnaivabb lény.
És ezt tudod. Ezért vagy a felesége, mert tudod, hogy elbírsz vele (csak megvonom a vállam a fivéred említésére, hogy is lehet Karkarovot gyűlölni, mikor téged kellene).
- De miért tennéd? – ingatom a fejem, de egy másodpercre sem veszem le rólad a pillantásomat. – Most miért teszed?
Nem tudnál semmit mondani vagy tenni, ami bántóbb lenne, mint a kesztyűd és a mozdulatlanságod a kezem alatt, de olyat sem, ami jobban kijózanítana. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ezzel te is tisztában vagy. Egy kissé incselkedik még a tarkóm alatt a késztetés, hogy tépjem le rólad a kesztyűt, húzzam végig a dörzspapírrá cserzett ujjbegyeimet a tenyeredben, emeljem a számhoz a csuklódnál fogva, nyomjam az ajkamat követelőzve az élet- és fejvonal közé: attól majd elevenné válsz, attól emlékezni fogsz arra, hogy az enyém lettél. A gyerekek gondolkodnak így. Csak egy gondolat, mégis szégyenkezem miatta, a szégyen pedig dühöt húz magával, de én nem akarok dühös lenni rád. Még most sem, hogy megalázol a kéretlen kegyosztásoddal meg azzal, hogy azt mondod, ha van hová, de még a szánalmad sem annyira visszataszító, mint a hidegséged.
- Nem kell az időd. – Nyersen, de nem dühvel: most sem vagyok dühös. Olcsó lenne azt mondani, hogy nem a tiéd az idő, amit ajánl, hanem Karkarové, és hamis. Dehogynem a tiéd. – Kérsz? Kedves. De ez nem az én háborúm. Ez nem az én országom. Nem érdekel. Ez a munkahelyem, Polina, amit tönkreteszel éppen – intek körbe a gyűrűs- és középső ujjam közé szorított cigarettával. Szusszanok, leverten, de most már kisüt a csúfondáros jókedv a fellegek mögül a szájhúzásomban. Nem, dehogy, hogy is gondoltad, hogy küzdenék, épp az imént könnyű, csendes álommal megöltem azokat, akiknek korlátolt elmémmel nem becsültem esélyt, de egy csirke nyakát sem tudnám elvágni, két ökölcsapás után is nyüszítenék az életemért, amelyet nem sajnáltam volna saját magamtól keserves lassú kínok közt elvenni. Hogy is gondoltad?
A számba veszem a cigarettacsonkot, zsebrevágom a kezem, egy kicsit beleszakad a szívem a mosolyodba, ahogy a füstöt fújod, kitapintom a fiolát, négyszögletes üveg a zsebemben a többi között.
- Nem hagyhatlak itt, hogy részt vegyél benne.

Azt várod tőlem, hogy ezúttal veled tartok? Mondhatod, hogy a családom sorsa immár a hatásomon kívül került - Zináról sosem ejtettük szót, Konstya szabad lett, a szüleimért pedig nem vagyok felelős, talán eredetileg sem voltam, apám borús tekintete árulkodott róla, mikor bejelentettem, hogy férjhez megyek. Lehúzta a kávéját - megrebbent a bajsza a rozsdás mellékíztől, akkor már egy hónapja csak ilyenhez jutott hozzá - és nem is tudta igazán, melyik kifejezést használja a csalódottsága kifejezésére. Bármennyire nehezen engedte el a kezem a vonatút előtt, bármennyire sokáig is tartott a karjaiban az azt megelőző délutánon.. tudom, hogy magammal hoztam azt az érzést, és bármerre sodorjon tovább a véletlen, nem szabadulhatunk tőle.
Olyan vagy most, mint az a nézés - hiába hagytál a kihűlő ágyadban szomorú hátíved mögött, most mégis számot tartasz a hevületemre, a szenvedélyemre. Pedig mindketten lemondtunk már róla.
- Miért akarnám, hogy megsérülj, vagy megöljenek? - összefonom a karjaimat, és nem értelek. Főleg nem értelek - ha úgy is gondolod, hogy semmi jogom félteni téged, attól még teljesen átlátható, hogy így van. Az emberi érzések a legkevésbé sem racionálisak, azonban meglétüket felismerni számodra nem lehet akadály.. velem kapcsolatban biztosan nem. - A munkahelyed ebben a formájában nincs többé. Ha magadtól is elhagynád, vedd úgy, hogy egyetlen szót sem szóltam.. de nincs értelme küzdeni tovább azért, ami elérte a biológiai halál állapotát.
Nincs értelme részleteiben lefestenem előtted, hogy működik majd: egy új, ellenőrzött komplexum, az egészség kizárólagossága. Elvtársak, remélem, nem gondolják, hogy mind egyenlőek vagyunk..
Látom, hogy bántalak, látom a vállad tartásából, az ajkad formájából. Nem gondoltam volna, hogy engem ez bánt majd ennyi év után, de már akkor is hiába fújtam rá valami kényszerből a parázsra, amit gyűlöletté, haraggá kellett volna szítanom magamban ellened.. meg a túlélésért, akkor is meddő kísérletnek bizonyult. Megérintem a kezed, mielőtt visszahúznám a sajátom, hogy a puszta bőrömmel tegyem ugyanezt. Talán te voltál az első a családomon kívül, aki enélkül látott: lényegében meztelenül.
- ...és akkor most elrabolsz, vagy megölsz? Törvényes út innen ki már nem vezet.

Nevetségesnek tarthatsz. Nem tudom. Túlságosan is tele vagyok most veled ahhoz, hogy igazán lássalak téged is. Még ha soha nem is teljesült volna be az irántad való vágy, még ha más asszonya is vagy is, a legélőbb részem lettél, hogy tudnék megválni pont ettől pusztán a békés űr kedvéért? Csak azért gyógyultam ki az egyik függőségből, hogy találjak magamnak egy másikat, és ezt nevezem isteni gondviselésnek.
- Nem gondolom, hogy akarnád – rázom meg a fejem, nem, dehogy, te azt akarod, hogy tűnjek el, sokkal – kényelmesebb számodra, ha elmegyek –, így hát ezt kívánod tőlem, de én voltam itt hamarabb, mindez sokkal inkább az enyém, mint a tiéd, neked kellene elmenned, ha kellemetlen rám nézned, neked kellene visszamenned oda, ahova tartozol, ahol nem vagy ennyire ordítóan oda nem illő. Nem azt kérdeztem, miért akarsz időt adni, hanem azt, miért veszel részt benne. Karkarov kevés indok. Persze, az ő lojalitása ezzel világossá vált, de te nem azért vagy itt, mert bármire is kényszerített volna. Miért vagy itt? Ennek az erőszaknak zöld és ezüst és fekete a színe, nem vörös, más az íze, nem a tiéd, nem a te lélegzeted. Nem is a te országod, de lehet még tiéd a hatalom és a dicsőség? Ezért mentél hozzá? Már nem értelek, most nem, erre most döbbenek rá, és ez az értetlenség, ez az idegenség sokkal durvábban csorbítja meg a birtokjogomat feletted, mint a gyűrű az ujjadon, ha egyáltalán viseled a kesztyű alatt.
- A biológiai halált még a magnixek sem tekintik véglegesnek, s százból egy alkalommal igazuk van.
A szám sarkában marad a csonk, ahogy megérintesz, mert az egyik kezem a zsebemben, a másik a tiédben. Gyönyörködve rándulok bele a puszta bőröd érintésébe, és elfog a diadalittas mámor: valahol még mindig az enyém vagy, és én megbocsátom, hogy hozzámentél (a szögletes üvegcse a másik kezemben), megbocsátom, hogy megmutattad magad neki, megbocsátom a papírvékony bőrödnek, hogy más is megismerte. Gyengéden fonom az ujjaimat a csuklódra, de szorosan (felpattintom a dugót a hüvelykemmel), hogy a számhoz emeljem a kezed, belemosolygok a kézháti vénáidba a szavaidon, kihúzom a jobbomat a zsebemből, és ugyanazzal a mozdulattal pontosan, szabatosan a ruhaujjadba öntöm az oldatot (a nehéz szövet majd végigvezeti a folyadékot a bőröd mentén elég nagy felületre ahhoz, hogy ideális dózist érjek el, nem tudod elég gyorsan letörölni, szilárdan tartom a kezed, nehogy rám cseppenjen), előrelépek (amint néhány másodperc alatt felszívódik azon a papírvékony bőrödön át, és a lábujjadtól kezdve megszakítja a kapcsolatot az izmaid és az akaratod között), és elkaplak majd, mielőtt összecsuklanál.
- Ide se az vezetett, Polina, hozzád se; azt az utat nem is ismerem.

...és te élénken, életerősen ellenállsz annak a késztetésnek, hogy végre alámerülj a könnyebb, a gyűlölettel színezett emberség mocsarába, te szeretni, de legalábbis birtokolni akarsz - mintha lehetne a kettőt egymás nélkül, mintha létezne tűz a szikra nélkül! - és megragadni, amíg maradt belőlem bármi. Ez nem a szelíd istenfélő lappangásod a takaró alatt, ami szelíden simogat, mint egy szent, a történetei is róluk szólnak, miközben a mesélő egyetlen hangsúlya sem illik hozzájuk.. És ahogy hittem neked akkor, úgy tudom most, hogy nem fogsz elengedni. Mégis én kell legyek a naiv, hogy azt képzeltem, az én bűnöm hatalmasabb lehet a tiédnél.
- Nem hiszem, hogy van időnk rá, hogy megbánts. - és nem teszem hozzá, hogy azt megteszi helyetted kettőnk élettörténete, az, hogy végül elmenekültél, és hogy én most mégis ugyanezt kérem tőled. Ha nem bántottál volna, nem számított volna semmit a sok közös pillanat.. most pedig épp oly roppant súllyal kényszerít rá, hogy letérdeljek eléd, úgy könyörögjek érted.. mert nem számít a büszkeség, minek az, Aristides, minek az, minek a hősi halál és minek minden győzelem, lánglelkű forradalom, ha valaki sír utánunk...? - A rossz dolgokban mindig igazam van.. de ha ezt kívánod, ezúttal ne legyen.
Nem foglak meggyőzni, ismerem el egy mély kifújás közben, és te sem fogsz változtatni a történelem sodrán, siklik a hajó, ahogy siklott a vonat, és mi vele tartunk, megint két különböző irányba, más vár az állomáson, és hogy mire gondoltunk az ablakon kinézve, vagy a tengeren.. egyik sem fogja megkérdezni. Nem nekem adod meg magad, csak az emlékeinknek, mint felébresztettem volna a szunnyadó örömöd, az egykori éned örömét, és az enyém vele tart, mint korábbi álmatlan éjszakákon. Te gondolom, tudtál aludni helyettem is. Te olyan nyugodtan aludtál mellettem, mintha úgy teremtett volna az Istened - de az rám nem gondolt, én virrasztottam, halkan lélegeztem, csak a tekintetem simított végig a hátadon, az gondolt rá, vajon csak azért van-e, mert nem is hiszem el, hogy megtörténik.
Nincs jelentősége most, hízeleg a szemed, az orrod, az ajkad - és csak akkor jövök rá, miért, mikor megérzem az alkaromon a bájitalod. Valószínűleg annyi idő alatt rá sem jönnék, pontosan mi ez, amíg hatni nem kezd, amíg a részemmé nem vált: leeresztem hát a most már csikké aszalt cigarettát, némán huppan a törmelékre, a csizmám orra elé, oda, ahová hamarosan én is kerülök majd, mert nincsenek kétségeim, hogy komoly vagy, templomi-komoly, koporsót vivő-komoly. Elmosolyodom a vakmerőségeden, míg lassan kifut alólam a lábam.
- Bármelyikre készülsz is.. nem lesz benne köszönet. - nem rántok pálcát, ugyan minek? Talán megátkozhatlak, elkábíthatlak, és akkor ketten fekszünk majd itt, mindkettőnk koporsója lesz ez a szép eszme, annak lerontott falai. Aranyszeplős balladai alakok leszünk, ahogy ti mindig akartátok, ti, hívő gyermekek, akik engem is meg akartok váltani önmagamtól, magatoktól, az eredendő bűntől.. elfolyik a térdem, követi a csípőm, és nem kapaszkodom a karodba többé, ha nem kapsz el, mindennemű diadal nélkül vágódom el, csak a csupasz kezem kapom magam alá. - Aristides.. a testemet győzted le. Mi lett volna, ha mindenre igényt tartasz...?
Pedig felesleges ez a szép végszó, nincs benne megnyugvás, a kövekben, a szürkeségben, a tudatban, hogy mindketten tudjuk, egykor megtetted - akár csak lebénítottál, akár megmérgeztél, kitéptél egy darabot belőlem irgalmatlanul, és lopva a saját mellkasodba varrtad, most csak figyelhetem, hogy dobog benned tovább: ott viszed magaddal a reményem arra, hogy egyszer élhetek, élhetünk majd bűnök és a bűnbocsánat örökös, meddő, de tehetetlen üldözése nélkül. Bezárom a szemem, hogy mire kinyissam, talán betöltsd az egészet - arra még van erőm, hogy újra elmosolyodjak, és odaadjam neked mindazt, ami ezek után még maradt belőlem.

- Gondolod, hogy olyan időigényes lenne bántanom téged? – kérdezek vissza könnyedén, azzal a hanyag szarkazmussal, amit annyira becsültél bennem, mielőtt magadhoz szelídítettél, és puszta alávalósággá tördelted a gúny kiálló tüskéit. Mit játszunk most épp, Polina, hiszen te azt akarod, hogy meneküljek, és én is menekülni akarok tőled, ha lenne bennem szemernyi józanság, menekülni akarnék, s ez most csak annyi, hogy farkasszemet nézünk, könyörögve bámulunk a másik szemébe, hogy engedjen már, legyen ő a gyengébb – de az is lehet, azt kérem: győzedelmeskedj hát, jól áll a fennhéjázás, különösen jól szabott talár, kár, hogy nem volt divatja odaát, és egész idáig kellett jönnöd a szabásmintáért.
Tudom, hogy igazad van. De ha azt hiszed, azért teszem ezt, mert azt gondolom, képes vagyok visszapörgetni az időnket, te sem értesz, nem értjük egymást, édes kommunizmusom, és nincs ennél szomorúbb, nincs ennél magányosabb felismerés, pedig hányan vesznek ma oda a semmiért, nyilván e pillanatban is, egy korszak vész oda, egy generáció, egy értékrend – és én mégis annyit tudok sajnálni, hogy mi ketten, bűnösök, visszafordíthatatlanul idegenné váltunk hát egymás számára.
- Persze, hogy nem lesz – nyugtázom fásultan: tényleg nem értesz.
De nem hagylak itt akkor sem, hiába nem magamnak viszlek.
Halk bűbájt mordulok, óvatos aprólékossággal eltüntetem a bájital fel nem szívódott cseppjeit a ruhádból és a bőrödről, mielőtt igazán a karomba vennélek, de ne aggódj, a hajad szálát se engedném görbülni.
- … erővel akkor is csak a testedet győzhetem le – kijelentővel viszonzom a feltételest.
Olyan gyengéden tartom a rongybabává ernyedt testedet, mintha törékenyebb lennél annál is, mint amennyire a fizikai valód törékeny, pedig nagyon is tudom, hol a határa a durvaságnak, amit még elbír a filigránságod. Megint gúnyolódsz: mi mindenre igényt tartottam, és mindent meg is kaptam – de akkor biztos voltam abban, hogy rám van szükséged, és senki másra, hogy nálam jobban nem szerethet senki, nem törődhet veled senki, nem gondoskodhat rólad senki, nálam jobban senki nem tudná megmutatni neked, mi a szerelem, mi a gyönyör, mi a pillanat önfeledtségének csalhatatlan biztonsága. Most viszont…
Most viszont minden racionális futáskényszer ellenére vissza kell mennünk a krónikus varázstraumák osztályának bájitalraktárába. Nem indulhatok veled anélkül, hogy magamhoz ne vennék legalább egy tucat vérelfogyásgátló főzetet, és veled együtt már terv kell, stratégia, veled a karomban már nem elég csak menni és remélni. És eredetileg oda indultam, hogy magamhoz vegyem, ami értékes, és felrobbantsam a többit; az emberiesség parancsa azt követeli, kapjon ellátást a sötét és világos egyaránt, de biztos, hogy nem az én főzeteimmel, ezt nem mondta az emberiesség törvénye. Majd meggyónom; annyi mindent megbocsátott már, megbocsáthatja már ezt is.

- … van húsz percem? – simítom ki a hajad az arcodból (megbomlott a kontyod, és máris ugyannak a lánynak látszol megint, nem, nem asszonynak, leánynak csupán) percekkel később föléd hajolva, zihál a hangom, érzem, hogy a vérem a végtagjaimból összeszaladt a létfontos szervekbe, szédelgek, pedig közben nem is éreztem a pillesúlyodat, csak a saját testemet nehéz vonszolni, meg azt a kisebbfajta méteráru-üzletet, amelyet Karkarov rád adott. Biztosan örülsz, hogy az izmaid feletti kontrollal lassan a bőröd érzékelése is fokozatosan kiesett, nem érzékelhetted a hőmet, a bőröm textúráját, az egyre görcsösebb szorításomat a térdhajlatod felett és a karjaidon. Te mindvégig csak sterilen lebegsz a levegőben, zárt szemhéjjal elfeledkezhetsz mindenről egészen addig, míg meg nem szólítalak, és ki nem szakítalak a testtelenség álomszerűségéből. Egy tisztára sikált asztalon fekszel most a raktárban, nyilván felismered, a mennyezetig érő polcokon gondosan felcímkézett palackok, üvegek, fiolák, tégelyek. Pontosan tudom, mit akarok elvinni, célra tartva dobálom táskába a vitrinek tartalmát, és teszem félre, amire most azonnal lesz szükség.
A sárkánytűz okozta égésekre való balzsammal elegyítve az egyik saját fejlesztésű heghalványító szuszpenziómat, ha kiforralok belőle néhány frakciót, és hozzáveszem az egyszarvúszarv-őrlemény tinktúráját…
Ha van húsz percem, ha tökéletlen is, ehhez egy kiábrándító bűbájt hozzátéve, hidd el, a vasfüggönyön is keresztülviszlek, ha kell.

Nagyot nyelek - megint itt az ismerős hányinger, mostanában mindig helyet foglal mellettem, mikor azt hinném, összecsomagolt, távozott - sorban mind visszatértek ti, régi barátok, bűntudat, fejfájás, az ismeretlentől való mozdulatlanság, míg várom, hogy megérintsétek a bőröm, mielőtt megadom megint magam, azelőtt, hogy elvennétek, ami jár.. sóhajtok egyet, ez csak a delírium, amit nekem ajándékoztál, olyasmi, mint táncolni, amiről soha nem beszélek, egyikőtöknek sem... mert hálátlanság, hogy újra meg újra megteszem, éppen én, éppen én, akit a szeretetetek vitrinbe zár.
- Ha komolyan gondolod, igen. - mondtam, és lágyan a mellkasodnak ütődik a fejem, benne rezeg az emlék, összezárom a számat, megszorítanám az ujjaim, ha lennének. Úgy viszel, mintha én lennék a koporsó, az együtt töltök idők fekszenek bennem, és én élvezettel kerülök a hideg földbe, meglásd, egy hangot sem adok majd ki, talán oda vágyom magamtól is.. - Tudod, hogy annyi van... amennyit akarsz belőlem.
Fuldoklom most a köpenyem alatt, ügyetlen mozdulatokkal kigombolom, küzdök a tengernyi tafttal, a színházi függönnyel, a halotti lepellel, úgy is érzem magam, mint akit a gödör felé menet ébresztettek, álmos értetlenséggel a számban nézek rád, várom, mi rejtőzik még a ruhaujjadban, ezúttal hol születik a szikra, ami már megint beragyogja majd az eget. Ha eljutottam a barikádig - onnan tekintek most le, és még nem vették észre, hogy az Állam én vagyok - ha eljöttem veled eddig, látnom kell, hogyan és hová ugrasz.
Vajon ott, a szakadék legmélyén, ahol az emberek felszakítják akaratukkal a vágyuk falait, vajon ott rejtőzünk mindannyian? Úgy tartottam magam távol tőle, hogy csak akkor súroljam, újra meg újra, amikor a színpadon álltam - ott valódi az ütközet, nem takarjuk az arcunkat, valódi a gyűlölet, valódi a feloldozás.. ismerlek titeket. Ott voltam és vagyok veletek a kibomlott zászlóban, a csatakiáltásban, a kapunak nekirontásban - és hiányzom minden közös képről, amely hősökről készült. Mártírokról. Láncon tartott háború vagyok, és meg kell fognom a saját kezem - milyen kis ügyetlen gesztusnak tűnik ez a te rombolásod mellett - mielőtt megelőzné a tiédet.
- ..hiányoztál, Aristides. - megköszörülöm a torkom, mert elnevetném magam, és még nem tudom, van-e értelme.. hogy ez-e az a pillanat, amikor értelemmel telik meg a mártírok nevének minden szótagja, mikor nem hiábavaló az áldozat. - És az is, aki melletted vagyok.. de a húszból áldozz egyet arra, hogy átgondold - nem gyújtottál-e olyan tüzet, amit nem tudsz eloltani...?

Minden egyes ütemre, ahogy a mellkasomhoz ér a fejed, újabb emlék kerül elő a mélyből, mint a vízbe dobott kavics által vert vízgyűrűk, emlékek, amikor a karomban tartottalak majdnem pont ugyanígy. A véred illata, a sok-sok, alvadni nem akaró vér, alig sötétebben, mint a hajad, a rég nem érzett, de gyűlöletesen ismerős pánik, amit nem érdekel, mennyit tudok, mennyit tapasztaltam, hányszor csináltam, a pánik, hogy én vagyok az a gyógyító, akiért kiabálnak, nekem kell tudnom, de mi van, ha kevés vagyok, mi van, ha most megint kevés leszek. Az tested rejtett zugainak illata, a kezem alatt mint hangszer, lejátszok rajtad minden hangot, amelyet ismerek, lefogok minden akkordot, csak hogy aztán épp te, a hangszer döbbents rá, hogy ez még mindig nem az egész, hiszen sok van még, leéltem egy fél életet, és mennyi dalt nem hallottam még. A hajad illata, ahogy átölellek hátulról a dermesztő hidegben, amit beengedtél a nyitott ablakon, és úgy fúrom az arcom a rézerdőbe, mintha onnan akarnék lélegzetet venni a hátralévő összes évemre.
Nem mondom, hogy egyáltalán nem akarlak bántani.
Nem mondom, hogy mindent akarok belőled.
De ahogy a ruhádhoz nyúlsz, fájóan tudatába kerülök, hogy nemcsak emlék vagy, test is vagy, egyre ernyedtebb a karomban, egyre élettelenebb, de mégis test. És én is test vagyok. Nem segítek, hagyom, hogy vergődj a karomban, csak arra figyelek, ne hagyj el semmit menet közben, míg a raktárhoz érünk. Pedig ha nyomot akarnál hagyni magad után, megtehetnéd, ha nem akarnád, hogy elraboljalak, kiálthatnál is, a pálcádat sem vettem el. Nem is segítesz, de hagyod, mintha egy számodra érdektelen, de nem jelentős kedvtelést hagynál rám.
Csak futólag nézek rád, de kénytelen vagyok mosolyogni a tekinteteden, pedig az én mosolyom feszes, mint a felhúzott íj, ezt tényleg nem kellett volna mondanod. Pedig persze, miért ne hiányoztam volna, miért ne hiányoznál magadnak, én nem kértem belőled semmi különöset, csak a komplikálatlan mindent, hogy is ne hiányozna a legnyersebb verziód, hogy ne hiányozna nekem ugyanez magamból? Lehajtom a fejem, a bájitalokra koncentrálok.
- Te még mindig hiányzol nekem, Polina.
Újabb cigarettát húzok ki a dobozodból, leülök melléd az asztalhoz, elegyíteni kezdem a komponenseket, olyan megerőltetőnek tűnik még a pálcamozdulat is, amely a mozsártörőt forgatja a mozsárban.
- Attól tartok, most nem sok értelme lenne megkínálnom egy szállal – hajolok föléd, és a kezembe veszem az arcodat. – Hozzám kellett volna jönnöd – megtámaszkodom a csípőd mellett az asztalon, ahogy még lejjebb hajolok, fáradt vagyok, annyira fáradt vagyok. Azt akarom hallani, hogy csak engem szeretsz, hogy azt sem hagytad, hogy hozzád érjen, de ezek mesék, Polina, a mesék a gyerekeknek valók. Átfújom a tüdődbe a füstöt; csak súrolom a szádat közben, csak a bőr a bőrön. Nem lenne értelme többnek. Nem lenne értelme hozzád érni úgy, hogy nem rezdülsz.
- Nagyon remélem, hogy olyat gyújtok – suttogom a szádnak, mielőtt felegyenesednék. A gyávaság előnye, hogy az ember nem vár el túl sokat magától, nyertes helyzet. Itt fekszel a munkaasztalomon, és azt tervezem, hogyan loplak el. Tulajdonképpen lenyűgözünk engem.
- Szeret a férjed? – kérdezem inkább azért, hogy csontsovány lelkiismeretemet nyugtassam, amely epizódokban támad fel, mint a tüdőbetegség, és azt követeli, használjalak fel, lássak messzebbre nálad és nálam, de én csak téged akarlak megmenteni és magamat, mindkettőnket külön-külön tőled, együtt magamtól.

Hogyan lehetséges, hogy az istenetek mindent megbocsájt nektek, míg ti nekem soha semmit...? Azt mondjátok, ő nem ad oly terhet, amelyet nem bírtok el - de ti kegyetlenek vagytok, haragszotok a virágra, amiért töviseivel a kezetek után kap. Te nem bocsájtod meg, amiért nem mentem veled, Konstya azt nem, hogy most itt vagyunk, Yves tekintete pedig a gyávaságom dajkálja nem szűnő fájdalommal - magyarázatul a szeretet áll, de az enyém mindig bűnnek tűnik a tiétek mellett.
Az én áldozatom oly súlytalan előtted, mint amilyen a lélegzetvételem. Kényelmesebb a köpeny nélkül, elismerem, elismeri a mozdulat is, amivel nem nyúlok utána, de ez a bizonytalanság kényelme, valami, amit úgy igyekeztetek megosztani velem, és valami, amit eddig én szilárdítottam, hogy ti szabadok legyetek..
- Ha ez egy tündérmese lenne, hozzád mentem volna. - és te megtaláltad a szocializmus egyetlen szilárd tégláját, amire sok másik épül, te ezt akartad magaddal vinni onnan, ahol már mind részei lettünk egy rendszernek.. és nem tévedtél nagyot, szinte bármely kortársam boldog lett volna ezzel, bármely másikuk engedelmes gesztusai alatt meghúzódhatott a messzevágyás, a messze futás igénye, te mégis megtaláltad az utolsót, amely nem rezdült, és amely, ha dőlne minden, a legaljára kerülne. Megint gyermek vagy ezzel a szúrással, aztán már nem, az ajkaddal, a majdnem-csókoddal, tudom, szeretnéd, hogy én lépjem át ezúttal a határt, bontsak fel minden egyezményt, hirdessek háborút - magam ellen - és tegyem jóvá, amit szerinted elkövettem. Jaj, Aristides, miért épp az alapkövet akarod az új házad ékének?
- Könnyebb lenne, ha tudnád a választ? - megint az önostorozás, megint ez a végletesség, istenítélet és dörgedelem, ha nem szeret, hát jogos, hogy most elvigyél magaddal, hiszen nem érdemlem, hogy egy szeretetlen házasságban éljem le az életem. Megérintem a vállad ismét, gyengén, koordinálatlanul a mellkasodnak simulok féloldalasan, álmos még a testem, a tagjaim aludni szeretnének ezen az asztalon, amíg elmúlik minden felettem. Amennyi erő van bennem, mind megmarkolja az inged nyakát, fordulj felém, csak az arcomra figyelj. - Te nem tudsz együtt élni a tetteid következményével: hozzád kellett volna mennem, hogy végignézzem, mint ölöd meg magad bűntudatodban?

Nem tudom megállni, fel kell nevessek ezen, őszintén élvezem a kijelentésed humorát, hirtelen nehéz eldönteni, hogy élcelődsz most, vagy mégis van benned valahol egy kislány, akit sosem tudtam felfedezni a tükörsima bőröd mögötti időtlen lélekben.
- Az nem tündérmese lenne, ha hozzám jössz, darling – rázom meg a fejem még mindig nevetve halkan. – Meggyűlöltelek volna, megundorodtál volna; a szobánk jéghideg lenne, az ágyunk gyűrött, mindenhol csikkek volnának csak meg szellemes, mérgező odaszúrások… megcsalnálak. - Végignézek rajtad, és látom magam előtt ezt, akkor is láttam, akkor is, amikor megkértelek, és teljesen komolyan gondoltam, hogy akarom, bár nyilvánvalóan ostobaság volt, de te ostobát csináltál belőlem, és mind szeretünk boldog ostobák lenni. – Neked volt eszed helyettem is. Bár – szívok még egy pár slukkot, gyors egymásutánban vállvonva – azt hittem, te nem létezhetsz a táptalajodból kiszakítva, elsorvadnál, mint egy ültetéshez túl idős fa, és látod… hiszen itt vagy.
Vagy talán a házasságod a szocializmus reklámarcával épp úgy megfelel ültetőgödörnek, mint a hazád volt.
Milyen jólesik, hogy félreértesz, nem tud így félreérteni az, aki nem ismer ennyire, mint te, hogy annyi komisz vonásom közül bármelyiket képes behelyettesíteni indítéknak. Mosolygok rajtad. Talán még szégyellem is egy kicsit, hogy nem egyre gondoltunk.
- Könnyebb lenne, ha tudnám, vagy-e elég fontos alkutárgynak, hány életet lehetne megvenni rajtad?
Persze, hogy szeret, könnyű azt szeretni, aki szeretetreméltó, könnyű akarni a fiatal, hálás, önkéntes testedet, az áradóan természetes szemérmetlenségedet, mért ne szeretne, hogy is tudna téged valaki ne szeretni?
És ha Karkarovnak a szeme fénye vagy is, hogy is tudnálak felhasználni, hogy is bírnálak elcserélni az egész teremtett világ üdvösségére bár?
Az elkészült elegyet két szemre egyenlő részre osztom, két külön serlegbe, az egyikhez néhány cseppet adok egy égszínkék tartalmú fiolából. Az lesz a tiéd. Félbemarad a mozdulatom, ahogy megérintesz, némán sóhajtok, hagyom, hogy elmondd, amit el kell mondanod. Élesek, sarkosak a vonásaim a szemed tükrében, lehet, hogy bántóan azok, de nem bánom, a tónustalan izmaidhoz képest is fojtóan erősek az ingnyakamat rángató ujjaid, de otthonos ez a keresetlen nyerseség, bizalmas, cirógatóan kendőzetlen.
- A világrendem alapvetése a vétkezés és megbánás örök ciklicitása; jogom van tévedni, felismerni a tévedést és a mellemet verni miatta, ezért kaptuk a szabad akaratot – veszem a kezembe az arcodat, milyen lágyak a vonásaid, milyen szelídek, miközben ostorozol, de igazad van, mennyivel kényelmesebb valaki mást hibáztatni, amiért nem tesz téged boldoggá, mint együtt élni azzal, hogy én semmizem ki az életedet azzal, hogy igényt tartok rád: hát nyugodj meg, nem tartok rád igényt.
A tarkód alá nyúlok, megtartalak így, félig felülve, hogy ne kelljen küzdened az ingembe kapaszkodva, a szádhoz emelem a serleget. Szúró, kicsit mentolos szag árad belőle, ide érzem.
- Idd meg, és ne akadékoskodj, kérlek.

Mást vallunk a tündérmesékről - a mieink egyik főszereplője éppen Tél tábornok maga, a legkevésbé sem engesztelhető, kedves alak, azok közé tartozik, akik elől éjszakánként egymásban keresünk menedéket, mert még a szocializmusnál is nagyobb rettegéssel tölt el a lépte a ház körül, és ahogy bepillant az ablakon, nincs már értelem, ami megvédjen tőle: ilyen vagy te is, mint valami lappangó láz, könnyedén a tenyerembe veszlek, sálat viselek és azt gondolom, mindent megértettem, amit mások tekintetéből kimerni lehetséges, te pedig hirtelen elragadsz, és olyan könnyű beléd halni, benned elkárhozni, mint összetenni a két kezem, és azt suttogni: ámen.
- Mostanra anélkül is megértetted, hogy elmondjam: a szüleim így megtarthatták az iskolát. - te ismerted őket kollégaként, beleláttál a számlától ködös tekintetek mögé, és pontosan felismerted az összeomlás jeleit. Egyikük sem mondta ki, de mintha negyedik személyként helyet foglalt volna az asztal mellett annál a bizonyos vacsoránál a kimondatlan, hogy te nálunk hamarabb ismertél rá a rothadásra, és melyikünk hibáztathatna, hogy nem vonszoltad tovább a közös keresztet. Mi nem hibáztatunk, mi.. vajon számít egyáltalán, mit érzünk, ha sosem mutatjuk ki? Mi örök áldozatai vagyunk saját magunknak. - Gyönyörű áldozat lenne, de teljesen felesleges, ők nem így gondolkoznak. Nálad működne, de ők előbb áldoznák fel magát Karkarovot, minthogy meghallgassák.
Nem mintha ennek a történetnek nem az antihőse lennél, az örök szürke, a magát felmentő, jó érzékkel menekülő - de amit meg akarsz menteni, esetleg magaddal vinni, darabokban van, összerakni ilyen körülmények között lehetetlen. Az emberi ostobaságot nem lehet és nem is kell legyőzni, csak együtt élni lehet igazán vele, nem figyelni rá, nem megjegyezni, hogy hideg van a teremben, hideg az ágyban, főleg hideg a másik ölelésében. Lehet, hogy olyan csonkig égtem, hogy az egyébként is tükörsima arckifejezéseimből hamarosan kikopik minden maradék empátia ígérete.. de lásd, akkor sem akarom, hogy olyan célra lőj, ami valójában soha nem is létezett.
- Ha olyan rossz lenne, mint leírtad, miért vágysz utána? Rossz még enélkül is lehet. Vagy most lesz az? - ha figyeltem volna alaposan egykor az óráidon, vagy belelapoztam volna Konstya könyveibe, talán tudnám, mire készülsz, valószínűleg elég okos lehetnék, hogy megsejtsem, elkéstem-e a futással, elkéstem-e azzal, hogy ebben a történetben te legyek, és felmentsem majd magam az otthon biztonságában, és szépen megsimuljak önnön emberségem tudatában.. de nem voltam, látod, én nem voltam elég okos ehhez, úgyhogy most beleiszom a pohárba, mit beleiszom, az egészet kiürítem, mert bár nem hiszek abban, hogy vannak hibák, melyekről úgy tudható, valóban azok-e, ha elkövetjük őket... abban hiszek, hogy te ezekben a hibákban hiszel. Mutasd hát meg, mi az, amit elméletileg sosem tudhatok majd magaménak, miről maradok le, milyen az a szabadság, amit azelőtt kivontak a csontjaimból, hogy megszilárdultak volna. - "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem."

Elkapom a pillantásodat, és ez azon kevés pillanatok egyike, amikor az ember egészen biztosra veszi, tudja, mi jár a másik fejében, és csak annyit mondok, alig felnézve, egy bólintással:
- Koschei, a halhatatlan.
És mosolygok. Épp ez a baj a tündérmesékkel, hogy még ha tele is vannak véresen könyörtelen részletekkel, az erkölcsük lebutított és épp ezért kristálytiszta. A valóság pedig annyira komplikált, mint a szavaid, mint a véredben az alvadási kaszkád simulékony defektusai, amelyek pengeélre helyezték ugyan az életedet, de mégis megengedik, hogy élj, és csak néha gondolkodj azon, hogyan, miért.
A valóság ez, ahogy nem voltál képes hozzám jönni, pedig tudtad, hogy szeretlek, és szerettél is, nyilvánvalóan kevésbé komplikált, elemibb szerelemmel, mint az utánam jövőket, és mégis igent mondtál, meg nemet is – hogy aztán áldozatként add a kezed az iskoláért, amit cserébe örökre elhagysz? És ismerlek, Polina, tudom, hogy még csak ez sem ennyire szimpla tenálad. Ha nem is szerelem, úgy nem is egyszerű ajándék, nem egyszerű áldozat, nem egyszerű csereüzlet, ami Karkarov feleségévé tett, talán épp a hatalom íze olyan édes az ínyeden: a hatalomé, hogy senki nem kérte, de te mégis odavágtad eléjük. Nyilván még ennél is komplikáltabb: öregnek és fáradtnak érzem magam, ahogy erre gondolok, és még fáradtabbnak, ahogy arra, milyen kockázatot vállalok azért, hogy elraboljalak a férjed győzelmi ünnepélyéről ebből a provinciális kis háborúból.
És hogy minek. Egyáltalán minek.
És hogy minek érvelsz, hát nem látod, hogy akármit mondok, nem tudom értelmezni az árfolyamot, hiába akarnálak adni vagy venni. Hagyom, hogy gúnyolj – biztosan kegyesek metsző szavaid ahhoz képest, amit tényleg gondolsz.
- Jó, rossz… - vonom meg a vállam, pedig te vagy a józan megint, és ez vagy babonásság, vagy önhittség, azt gondolni, hogy vannak dolgok, amelyek túlmutatnak a puszta minőségjelzőkön, mintha a szerelmed egyúttal erkölcsi identitás is lenne, mintha megesküdtem volna már veled, s innentől mindegy, hogy jóban, rosszban, betegségben, egészségben (már ezért is érdemes lett volna, hogy legalább az eskü szövege egészséget is jósoljon nekünk).
Komoran nézlek, ahogy a szentáldozás szavaira kiüríted a serlegedet - milyen romlatlanul, milyen tisztán tudsz te káromolni, Polina -, mielőtt a számhoz emelném a sajátomat. Könnyű álomital van a tiédben: nem kínozlak tovább azzal, hogy megéld, ahogy mind tökéletesebbé válik az izmaidban a bénulás, gyerekeknek való álomital, felszínes, színes álmodással teli alvással fog meglepni, és hamarosan teljesen elszenderedsz. A szemeden látom, hogy még észreveszed, ahogy halványodni kezdünk mindketten, áttetszővé, légneművé válunk, mint a kísértetek hajnalhasadtával.

A szemközti falnál ülök, a padló tövébe csúszva, és nézem, ahogy ébredsz, nézlek órák óta, a tenger hullámai verik a padlótól plafonig érő ablakokat, néhányszor visszaigazítottam rád a gyapjútakarót, amíg aludtál, de most ismét lecsúszni készül.
Akármilyen gondosan kiválasztottam a tarkódon azt a tincset, amiből levágtam, a boglya aljáról is folyton előkunkorodik vádlón.
A fülemre szorítom a tenyeremet, a karcolásokat már eltüntettem, de a bal fülem még mindig süketen zúg, és meghúzom a sört – már az üveg felénél járok, de még mindig nem mosta el, hogy megcsókoltalak, amíg aludtál, csak hogy tudjam, megváltoztatta-e az anatómiát Karkarov, idegenné tette a puszta lélektelen húst a hitvesi csókjának szelleme, csak ezért – vagy mert még alávalóbb vagyok, sokkal alávalóbb, mint ahogy azt legsötétebb óráimon gondolom. Milyen különös, hogy épp a kafarnaumi százados szavait idézted, a liturgiát, amelynek végén hallom a ministránsok csengőjét, órákkal később is, végtelenítve, a te hangodon, az ismétlések végén csengő, mintha a Szentlélek szólna belőled, és az parancsolna alázatot. Hogy is gondolhatnám, hogy az enyém lehetsz, mikor épp úgy nem lehetsz az enyém, ahogy az övé sem. Nem a mi hatáskörünk.
- Hogy érzed magad? – kérdezem.

Mindig reméltem, egyszer engem is meglátogatnak álmomban azok a szivárványszín csodálatot viselő jelképek, útmutató őrlángok, amelyek a testvérem tekintetében testet öltöttek és melegítették a hideg éjszakákon.. különösnek találtam, hogy bennem vélik felfedezni a művészek múzsájukat, mikor annyira egyszerű voltam, hogy bármely utcán sétáló arckifejezésében felfedezhető volt minden kifelé közvetített szívdobbanásom. Vágytam rá és féltem is tőle - de az ember a biztonságból mindig óhajtja a kalandot, és te végül megérintetted az elmém azok helyett a delejes, cukros álmok helyett.. tüzet gyújtottál, és ki mondhatná, hogy nem vagy éppoly veszélyes, mint a szabadság utáni vágy? Messzebbre sodortál, és elképzelésem sincs, hová jutunk majd.
- Kíváncsi vagyok. - emelem fel a fejem, rád pillantok, de te nem változtál, még ha a világ egy világnyit is. Nem ismerem fel a díszletet, én nem jártam itt, de azokon a tájakon sem, amelyek téged ezek szerint visszahúztak: nem jöhettél ok nélkül, ennyit még én is tudok a hoppanálás természetéről, még ha az olyan ellentétes is az enyémmel, mint tiéddel a hideg racionalitás. Incselkedünk vele, bizonyos részleteit felismerjük, de valódi testvériségbe nem bocsátkozhatunk vele. - Kíváncsi vagyok, meddig tudsz futni még ekkora teherrel is.
És valóban kíváncsi vagyok mindennemű rosszindulat nélkül, az nem jellemező rám, rég szanaszét hagytam magam mögött a történelemben a hasonló súlyokat, ezek hozzád tartoznak, a közeledben kap színt az arcom és az ajkam is, a közeledben tűnök embernek, már-már egészen létezőnek. Olyan utakra vállalkoztál, amelyeknek árát én soknak érezném, a beleölt energiát a rezzenéstelenségbe kovácsolnám, és mégsem vetlek meg érte, mert az egy másik élet, egy másik síkja a létezésnek, és csak ámuló szemekkel figyelhetem, amint az enyémbe ékelődik. Talán elpusztít, talán elragad.. de erről említettem már, hogy kiszámítanom lehetetlen.
- És vajon nem épp te fogod-e beteljesíteni azt a jóslatot, amit rólunk mondtál.. addig azonban nyilván rád vagyok utalva. És te rám. - legalábbis első lélegzetvételre, első látásra, utána megszokjuk egymást, és a körülményeket, minden szilárdabb lesz, olyan szilárd, amin mutatványokat végezni - egymást bántani, egymásnak esni, önmagunk ellen a másik kezével törni, elfutni - könnyű lesz mindkettőnknek.

Találkozik a pillantásunk. Bármennyire is kijózanítóak a szavaid – vagy talán pont azért, mert azok –, fel kell nevetnem rajtuk, de csak egy hang, aztán a belső szerveim emlékeztetnek, hogy semmi kedvem nevetni.
- Fizikailag értettem. – Mert ami engem illet, pocsékul vagyok, de az én szervezetem persze nem valami szívós jószág, már önmagában a hevenyészett láthatatlanná tévő permettől besárgult a szemfehérjém és szúrni kezdett a jobb oldalam. Te viszont nem nézel ki rosszul. Csupa szín vagy, rózsás és cseresznyepiros, eleven, mint egy ciánmérgezett, ez azonban sejthetően a rajtad tökéletesített vérpótló elixír mellékhatása, és nem jelenti feltétlenül, hogy nem tettem benned kárt. Ha nem ismerném annyira a testedet kívül-belül, nyilván óvatosabb lettem volna a bájitalok vegyítésével. Legalábbis ezt mondom magamnak, mert nem voltam óvatos. Semmiben nem voltam óvatos, talán csak a véredre vigyáztam nagyon, de arra se eléggé ahhoz, hogy ne lopjak belőle, bár gondos pólya alatt nyugszik a tűszúrás a karodon. Nem, nem voltam óvatos, és ez a mentségem, hogy ismerlek, önhitten tudni vélem, mi a kockázat. Mintha volna olyan a gyógyításban, legyen szó varázslókról vagy magnixekről bár, hogy az ember száz százalékig tudja, mire számíthat.
- Nem tervezek futni. Inkább kényelmes sétára gondoltam, mindenki a saját lábán.
Követem a pillantásodat, amely épp csak hogy nyugtázza az üvegkalitkát a sziklányi méretű szigeten, ahol vagyunk, néhány mérföldre a parttól, nem is tudom, látod-e egyáltalán, vagy érdekel-e, minek látod, mit gondolsz, hova és minek hoztalak. Nem lepődsz meg, egyáltalán nem is reagálsz sehogy, belesimulsz ebbe is, mint bármi másba, sima, friss, kecses közömbösségeddel, kifejezéstelenül kíváncsian. Sóhajtok, és leteszem magam mellé az üveget. Elég volt.
- Minden Baba Yagán és a thesztrálokon múlik – vonom meg a vállam nyugodtan, gunyoros nyugalommal, és ezzel a kietlen nyugalommal nézek vissza rád. Szép szavak. A valóság azonban az, hogy akármit csinálok most, akárhová hurcollak, visszapattansz majd, és minél erősebben markollak, annál inkább kifolysz majd az ujjaim közül. De ezt mindig tudtam. Talán épp ezért sose volt tehát bátorságom túl erősen szorítani. Talán kellett volna legyen. De ez már a befejezett múlt. Nem azért hurcoltalak el, hogy az enyém legyél – de ha ezt mondanám, úgysem hinnéd, és lehet, én sem hinném –, vagy legalábbis voltak racionális okaim is. Sokkal inkább tűnik gondolatkísérletnek. Egy nagyon drága, nagyon kapkodó kidolgozású gondolatkísérletnek.
- Franciaországot mondtál, mit szólsz Kanadához? Svájc is kedves helynek tűnik. Vagy Dél-Amerika. Az ausztrál balett szülőanyja az orosz volt, azt hiszem, otthonosnak tartanád.
Már biztosan nem táncolsz. Már akkor is látszott, nem sokáig táncolsz még, amikor utoljára láttuk egymást. De úgy tűnik, egyikünk sem fordít hátat a nagy szerelmeinek csak azért, mert az elfordult tőle. Vagy te mégis, Polina?

Neked pokoljárás kell, és életnek becézett rémálmok egymáshoz láncolt forró, arcba nyomott zsebkendője, abból lélegezni, másból soha nem szippantva hinni, hogy az élet jó, küzdeni és szenvedni főleg jó, rendeltetésünk, és én, aki ezen mosolyogva csak ültem kócosan az ágyad tetején, valójában inkább kerékkötője, mint átélője vagyok. Talán ezért érezted kötelességednek, hogy elronts, és megismertesd velem a valóságot, amelyben létezel, és amely nem lett volna a napjaim ismérve - mondd, melyik őrült pillanatom kalandozott volna idáig, hogy ezt elképzeljem, ezt a szeletet itt, ami megtestesül kettőnk között? Mélyet sóhajtok, mosoly követi, mint nyáron a sejtést a vihar, az eget átszelve, pont úgy, ahogy te szoktál engem. Még mindig nem mondtam neked igazán nemet semmire, maradéktalanul kiiszom a keserű poharad, kiélvezem minden kis cseppjét.. végül is, megérdemlem.
- Micsoda tévhit azt hinni, hogy otthonosnak találhatok bármit, amiben nem vehetek már részt. Nem szeretem a táncosokat, és nem tartozom azok közé, akik további élvezettel járnak előadásokra: túlságosan irigy vagyok hozzá, hogy élvezzem. - otthon ezt mondani természetes, mint levegőt venni, otthon nem örülni más sikerének alapvető, érthető, azonos néven szólító nagy közös erő, egyetlen felvont szemöldököt sem váltanék ki a véleményemmel. Nem Karkarov tiltotta meg, hanem az állapotom.. legyek akárkinek rokona, senki sem kívánná berendezni a színpadot az esetleges halálomhoz, csak az otthonom engedte meg magának a nyílt vérszomjat, csak az olyan közönyös és rideg, hogy elfogadja az áldozatomat. Felkelek lassan, ösztönszerűleg kiropogtatom magam, elindulok feléd, mintha bemelegíteni készülnénk, mintha táncolni készülnénk. Nem fáj a kegyetlenséged, én sokkal kegyetlenebb vagyok magamhoz. - Menjünk olyan helyre, ahol sosem ismerték a szakmám. Mutasd hát meg azt a nagyszerűt, amit elméletileg sosem ismerünk meg mi, oroszok, ami a vasfüggöny mögött várna ránk, csak mi ostobán nem kérünk belőle. Legyél szellemi iránytű, jöjjön minden rossz és valódi..
Teszek feléd egy mozdulatot, azt a bizonyost, amelyet a színpadra tartogattam, és amelyet jól ismersz, jól ismersz engem, jobban, mint akkor szerettem volna, de jobban, mint most kényelmetlen lenne. Te beleláttál a mozdulataim mögé, felmérted és megmérted őket, aztán súlyosnak találtál, és erre kevesen képesek.. mindig rebbenő könnyedségnek vizionálnak, de te nem kímélsz majd csak ezért. Beválthatod a fenyegetésed, lehetsz a legrosszabb, megcsalhatsz és bánthatsz a képzelet összes tánclépésében, mindaddig, amíg tudod, viszonzást remélhetsz: különben megöl bennünket minden kétségünk, minden bizonytalanságunk ezen a világvégén.
- De ha azt gondolnád, hogy az aranyból készült kezek csak hidegek: ő is pontosan olyan jól tudja, hogy egy nő keze felmelegíti azt. - aztán lehajolok, követnek a szoknyáim, mint hullámokat a tekintet a tenger felett vágyakozva a szabadság ízével szájában, és az enyémet a tiédhez érintem. Jöjjön hát minden, amit nem tettünk meg.

Elmosolyodom a szavaidon, fanyarul, de gyengéden; téged aztán nem tart kordában a megszokás kétszínű erkölcse, a belső kéne, nem kéne, te szégyentelenül őszinte vagy. Nézem, ahogy felkelsz, ahogy átmozgatod az ízületeidet, és rád gondolok tánc közben, ahogy a legnagyobb természetességgel létezel a színpadon, természetesebben, mint a hétköznapi valóságban, a mozdulataid kérlelhetetlen pontosságára, hogy pont annyira mérnöki tudomány, mint művészet, amit az izmok, inak létre tudnak hozni. Aztán arra, hogy milyen jó, hogy láttalak és emlékszem, és az én fejemben még mindig táncolsz, évek múlva is fogsz, amíg csak vagyok és emlékszem. Mintha láttam volna, milyen volt a milói Vénusz karokkal.
- Teljesíthetetlen követelményeket szabsz, hogy törvényszerű legyen csalódnod az ismeretlenbe helyezett ideálban? Milyen ravasz. – Kicsorbult a szarkazmus éle. Mélyet lélegzem önkéntelenül, amint nézlek, aztán visszafojtom, mindjárt felrobbansz a kezemben, és darabokra szedsz, minden ugyanolyan, ugyanolyan volt az alvó ajkad formája és a bőröd textúrája, ugyanúgy gyengévé teszel, és én élvezem, ahogy porrá mállanak a csigolyáim és kicsordul közülük az elfolyósodott gerincvelőm. – Kérned kell belőle, hogy működjön. Akarnod kell kezdeni valamit a lehetőséggel: mit akarnál, Polina, milyen életet választanál? Én nem tehetem meg helyetted.
Nyugodt a hangsúly, de olyan érzés, mintha zihálnék, kifárasztott pár mondat, közelítesz: gyönyörűség és torokszorító pánik egyszerre, közelítesz, te az életemet féltetted, én a becsületre hivatkoztam, de hát van egyáltalán bármi, ami akár csak feleannyira fenyegető lehetne, mint te magad, hogy teljes disszociáció ülni előtted, várni, hogy feloldódjak benned egészen, és megszűnjek létezni – mi lehetne annyira félelmetes, mint ez. Te azt hiszed, kínzom magam, de én szeretem azt az otthontalanságot, azt a derűs, életigenlő cinizmust, amiben élek. Előtted is szerettem, most is szeretem. Pánikba ejt, hogy jobb legyen a fuldoklás puszta hiányánál, hogy jól legyek, otthon legyek benned – egy otthont mindig porig lehet égetni, ki lehet rabolni, el lehet venni. Az otthontalanság nem fenyeget azzal, hogy véget ér. A lemondás biztonságos.
Mennyire felületes és kétszínű is az én hitem: pusztán abban gyökerezik, hogy Jób már nem veszíthet többet, a teljes kifosztottságban le lehet telepedni.
Tovább kellett volna menekülni előled, ehelyett éppen hogy magammal hurcoltalak, összekötöttem a sorsunkat megint, és rögtön megbosszulod: miközben a szád az enyémhez ér, miközben a kezem a derekadra simul és az ölembe húzlak magamhoz, beterítenek a ruhád nehéz szövetrétegei, miközben képtelen vagyok nemet mondani, és úgy csókollak, mintha időnyerővel csak három fordítás lenne három év, te a férjedről beszélsz nekem.
- Biztosan borzasztóan szomorúvá teszi az elvesztésed… szegény – sóhajtom a megbánás legkisebb jele nélkül, és a kezembe veszem két oldalról az arcodat, összeérintem a homlokunkat, a szemedbe nézek: te vagy a hazaérkezés, te vagy az én hitem, Polina, te vagy az én bizonyságom, hogy Isten, ha szar apának tűnik is, kurvára szeret minket.

Te ismerted a testvérem - mindazt a feszes lázongást, az égre törő ambíciók kilőtt nyilát, és egy időben még irányba is helyezted akaratlan, irányba, hogy bevilágítsa az eget, épp úgy, ahogy egy forradalom kezdődik. Mi lehetnél, ha nem apja a következő lángtengernek, és mi mást akarhatnál, mint felolvasztani valamit, ami rég a jég alatt szunnyad...?
Most, ahogy a tekinteted gyermekké kuporodik az enyémben, úgy érzem, én a történet gonosza vagyok, nem az alvó hercegnő, és ez tükröződik a szembogarak élén, egyetlen összpontosuló felismerésben, amelyet a kétségeid még elfednek majd, mint tenyerem a nyakad, a nyakad vénáit. Ismerted a testvérem, és megismersz majd engem is minden ízemben, mindazokban, amelyek akkor rakódtak az arcomra, mikor valaki hatalmat húzott az ujjamra, és talán egyetlen lépéssel előtted, de felismerte, hogy a valódi túlélők egyike sem olyan önzetlen, hogy a te Istened valóban magához fogadja.
- Ez egy tisztességtelen ajánlat valaki számára, aki nem tudja, mire mond igent és mire nemet. Miért attól kérdezed meg, hová bújjunk el, aki sosem volt jó a bújócskában? - és magadtól vajon miért nem kérdezed meg, mi változott bennünk, rajtunk? Mi lehet az összetevő, ami most közössé keveri a soha nem lehetetet, az eredeti, össze nem álló, idegen halmazállapotú minket? Olyan nehéz lenne kitapintani az eret, azt a bizonyost, ami menten elárulná, milyen ijesztő is vagyok valójában? Mikor Konstya gerince mentén húztad az íjat, én álltam ott, a messze távolban, mint a célpont. Én vagyok a valódi ellenségetek, a nevető ellenfeletek, mert én sokkal mélyebb sebeket téphetnék bennetek, mint bármi. - De ha kívánhatok.. mindig látni akartam a másik Liliya szülőföldjét. Izlandot még nem tettem tönkre.. menjünk el Izlandra. Viltu dansa við mig?
Pedig ott is elememben leszek, ott is előtted járok majd.. de talán épp ezt szeretnéd, és ezt szeretné igazán Karkarov is, ti mindannyian, nyughatatlan lelkek, mindig menni valami után, és végtelen elégedetlennek lenni, ha utolérnétek, hát el kell lökni, szaladjon ismét, mert nem lehet nélküle, de vele is óborzalom lenne. Abba egyikőtök sem gondol vele, milyen erő van az akaratban, amely úgy tud dönteni, hogy kezetek közé simul, lesz a játékszer, időnként a partner, de egyetlen pillanatra sem bizonytalan önmagában. A távolban villámlik, és ha engeded, kivezetlek az Édenkertből.. örökre.
Mert te épp ezt szeretnéd.
- És ha a gyermekével lennék terhes...? - kioldom az inget nyakát, mintha itt akarnék beléd harapni, pedig megteszik azt a szavaim: hideg lesz, sötét, ideje hát kilőnöd azt a nyilat, és eltalálnod vele. - Megundorodnál tőlem, ha tudnád, mit tettem?

Előtted könnyű gyengének lenni, riadtnak, gyávának, bárminek könnyű előtted lenni, veled sosem volt kétséges, hogy elég lesz belőlem mindig pont annyi, amennyi vagyok, hogy bármilyen kevés volnék is, bármilyen csonka, árnyéka önmagamnak bár, akkor is hézagtalanul illeszkedünk majd egymáshoz, mint egymáson csiszolt felületek. Talán épp annak a lehetősége a legrémisztőbb, hogy ez egyszer mégsem így lesz, hogy egyszer ez a ragyogó, fölényes tekinteted annak lát majd, aminek bárki más, akinek én magamat, ha nem a te szemtükrödben szemlélem magam. Azt az arcot magától értetődő viselni. Azt az önmagamat tanultam meg elviselni, akit a te szemedben láttam visszatükrözve, vagy azért tudtam a szemedbe nézni, mert újra elviselhetővé váltam a magam számára? Gyógyszere voltál a gyógyulásomnak, vagy a tünete? Ez olyasmi, amit nem akarok tudni, de most muszáj gondolnom erre.
- Egyetlen nem vagy igen sem végleges vagy kijavíthatatlan. Hogyan sajátítanád el, ha nem élesben próbálod? – Ez volt a mentségem. Hogy nem magamnak rabollak el, hanem az élet számára, bármilyen életnek, amit választasz. Mert nem választhattad Karkarovot, a pusztítást… de hát tudom én is, hogy nemcsak hogy választhattad, hanem választottad is. Ez is te vagy, sőt ez vagy igazán az éterien törékeny felszín alatt, tűz, ami megemészt mindannyiunkat, mielőtt meghallanánk a ropogását. – Izland – ízlelgetem a gondolatot –, maréknyi varázsló, korlátlan lehetőségek, ahhoz kezdesz, amihez csak akarsz. Tarthatnál például kecskéket – vetem fel gunyorosan, pedig látlak így is, látlak én mindenhogyan, te csupa lehetőség vagy, mint a megmunkálatlan anyag. Az ujjaim a hajadba fésülnek gyengéden és még mindig gúnyolódva, meddig fogom azt hazudni, hogy az életnek raboltalak el a magad választott életből, és nem magamnak, nem azért, hogy az ölemben tartsalak így, ilyen természetesen és mégis pattanásig feszült érzékekkel. – Nincs az a talpalatnyi föld, ahol nemet mondanék, bármit is kérdezel – mondom meggondolatlanul, bár csak sejtem, mit jelent a kérdés. De hát is mit is jelenthetne. Újra megcsókollak, hogy letöröljem az ajkadról Karkarov keserű ő-jét, hogy újra csak ketten legyünk a világon.
Talán működhetne. Lehetne egy nagy házunk, felépíthetnénk egy életet az északi fények alatt, valóságos életet alapzatnak. Talán elég lennék neked: talán boldoggá tennélek. Talán egy idő után megadnám magam én is a meg nem érdemelt, nem is evilági boldogságnak, talán elhinném, hogy az enyém vagy holtomiglan, berendeznélek az otthomnak, és nem félnék többé, lennék az a bátor bolond, aki kockáztatja, hogy újra kifoszthatják bármikor…
És még csak gondolatban kínáltam oda a fedetlen gyengepontjaim, te máris kifosztottál engem, Polina.
Egy szívdobbanásnyi csend.
- Nos, ez… némiképp szuboptimális fordulatot jelentene – válaszolom aztán majdnem azonnal, szenvtelenül, mértéktartó szarkazmussal.
Kihűl a levegő közöttünk. Éget az érintésed nyoma a fedetlenül maradt nyakamon. Csak nézlek. Kiszáradt szájjal próbálok mondani valamit: persze, hiszen a felesége vagy. Hiszen fiatal vagy és egészséges, ő pedig nemzett már, miért is ne foganhattál volna meg tőle. Mégsem gondoltam ilyesmire eddig, meg sem fordult a fejemben. Hideg kövek vannak a gyomromban. Hideg, nehéz kövek. Émelyítő gondolatok.
- Terhes vagy tőle? – kérdezem nagy sokára, bénultan. Aztán rád kiáltok rekedten: – TERHES VAGY? – A ruhádhoz nyúlok, először, hogy megbontsam, aztán, hogy letépjem, mindegy, csak bizonyságot szerezzek róla, hogy hazudtál. Pedig ha hazudtál is, mindegy valahol, egy pillanatra már védtelenül hagytam a mellkasom, már seb vagy, már só vagy a sebben, már a vérem vagy, ahogy kifolysz a bőröm alól.

Egy köpeny - sötétszürke, grafitszürke, lényegtelen, mint a viselőjének kellene lennie, széles kámzsa, úgy vonul át az alakomon, mint viharláncok szelnek át országok felett, épp annyira váratlan a szabása, és olyan könnyű eloszlatnia valami melegnek, valami melegnek, mint a kezednek, nem erős védfal a kabátom, vagy a mellényem sem, ismerlek már, ha be akarsz az együtt nehéz anyag alá látni, nem állja majd az utad sokáig a halovány fűző... de talán elfelejted, hogy mikor lettem feleség? Elfelejted, hogy valódi bizonyítéka még nem leszek a félelmednek? Három hónap kevés ahhoz, hogy fejfájást okozzak neked vele.
Hátrahajtom a fejem, megadom magam neked, akkor sem állítanálak meg, ha sebeket ejtenél rajtam, mert így akarom, mert azt akarom, hogy érezd az idő múlását, a tetteid súlyát, ahogy a tenyered alatt dobban párat. Konstya vette észre, ez az egész mintha neki lett volna fontos, jobban kutatta az igazságot, mint maga Karkarov - és főleg jobban, mint én tettem volna. Számomra még nem létezik az életem azon változata, amelyben gondoskodom valakiről, nem von az ösztön a kandalló mellé elgondolkozva simogatni a hasam, nem suttog a nagy érkezésről a vérem, nincs elandalodás az anyaságban. Pedig nem erőszakból fogant, de nem az én részem lesz, nem az én kívánságom.. és nem is az én utódom. Téged mind jobban akartak, mindből több érzelmet: büszkeséget, haragot, tehetetlen gyűlöletet, irgalmat váltasz ki, mint belőlem, és mégis engem kell majd anyának szólítanod, és én mégsem leszek az édesanyád, csak valaki, aki létrehoz.
- ...ez megválaszolja a kérdésem, Aristides. - nem öltözöm fel, ha félreteszel, felállok, hosszú palástot vetek a padlóra, és ablakot keresek, az örök menekülési útvonalat az ilyen jellegű beszélgetésekből a szembogaraim számára. Talán tényleg undorítónak találsz, szíved joga, esetleg megbocsájtást lelsz majd az ingoranciában, amit időnként Istennek nevezel, talán elkap a félelem, hogy elkéstél, és valami visszavonhatatlan történt velem. De én mindig csak a rosszat feltételezem rólad, mindenki másról.. - Tudod, milyenek vagyunk, a nagyszerű történelmünkkel és a csodálatos utódainkkal. Mindig csak mi és a kötelességeink.
Mert ha a szavunk fele annyit is, az áldozataink duplát érnek - Koldovstoretzék életben maradtak valahogy, legalábbis egészen eddig, de a szüleink rég megértették, hogy az iskoláért cserébe odaadják azt, ami fenntartotta idáig. A szabadságunkért cserébe a jövőnket - a sok kis Koldovstoretzért cserébe az egy nagyot. Mi lehetne ennél nagyszerűbb, ennél hányingerkeltőbb, ennél kommunistább? Én vagyok a kommunizmus maga, tudom, érzed, ahogy hátranézek a vállam felett, valahol a távolban Oroszország anyácska jéghideg fogaskerekei egymásba kapcsolódnak.
- Még mindig nincs az a föld, ahol nemet mondanál...?

Annyira megadóan simulsz el a kezem alatt, hogy elfog a szégyen, pedig nem bántottalak, a fűződ kapcsai is ilyen engedelmesen adják meg magukat a kezemnek, nincs is szükség rá, hogy akár csak a ruhádban kárt tegyek. Szégyellem magam, nem nézek a szemedbe, kerülöm a pillantásod, pedig érzem, hogy rajtam függ. De mégsem állít meg a saját szégyenem. A hasad a tenyerem alatt, ismerős a sima hűvössége, mégis van benne valami új, annak az új fénynek a tapintása, ami az arcodon is látszott - de most nem úgy érek hozzád, a gyógyító tapintja át a szerveidet, a gyógyító mordulja az igét a méhednek.
Lub-dub-lub-dub-lub-dub-lub-dub.
Lehullik rólad a kezem, mereven nézek el a tested felett, összeszorul a torkom és meggyűrődik a bőr az arcomon. De amint moccannál, hogy kicsússz az ölemből, magamhoz húzlak, a meztelenséged most csak gyógyító és betege közötti mellékes bizalmasság, de semmi más nem az, két kezem fürdetem a hajadban két oldalról, aztán az arcomat is odatemetem, az ajkam a fejed tetejéhez nyomódik mozdulatlan csókkal, Pietà vagyunk. A szívhang csiripel még a fülemben: a tiéd ritmusának két-háromszoros sebessége.
- Nem, nem válaszolja meg - reszelem erőtlenül, nem, nem undor az, amit érzek. Üresség. Tátongó üresség, ami széttépkedi a zsigereimet belülről, mint az űrbeli vákuum. - Hogy undorodhatnék, azt tetted, amit egy feleség tesz -, ő pedig azt, amit egy férj. Amit én nem adhattam volna neked a helyében sem. Dehát nem volt benne ez a gondolat a futásomban, nem ez lett volna a tisztességes indoka annak, hogy elhagyjalak - hogy ha velem maradsz, attól fosztalak meg, ami most talán még nem hiányzik, de később minden más vágyat felülírhat egy asszonyban? Mély lélegzetet veszek, még a levegő is keserű a számban, hiába édesíti a hajad illata.
- Akarod... ezt a gyermeket? - kérdezem, és elsüllyedek, jó, hogy hunyt szemmel, a hajadba mint sírba hajolva nem kell látnom a pillantásodat. Száma sincs, hányféle módon árulom el magamat, magunkat ezzel a becstelen kérdéssel, hogyan is juthat eszembe kitépni a testedből a kakukkfiókát, a részedet, a te méhed gyümölcsét, vagy egyáltalán bármilyen ártatlan életre hogy jut eszembe kezet emelni… de már megtettem. Már lehet, hogy hiába is fogadnám el Karkarov vérét a sajátomként, már hiába szeretném a hasadban támadt életet akként, ami. Kínlódó lélegzetvétellel érek újra a hasadhoz előbb kézzel, majd a pálcámmal: minden belső szerve megvan már, néhány centiméteres miniatűr Karkarovból és belőled, főleg belőled összegyúrva, már csak néhány utolsó vonás hiányzik, mielőtt rohamosan növekedni kezd, és látszani fog a jelenléte. De hogy látszani fog-e és mikor, hogy én és a bájitalaim mit tettünk vele..?
- Ez megmagyarázza, miért vagy szebb az emlékeimnél - nézek a szemedbe, állom a tekinteted akkor is, amikor válaszolok, bármilyen istentelenül nehéz is. - Még mindig.

Tudom, hogy bánt, amiért megadó vagyok - könnyű győzelem bűntudatot ébreszteni valakiben, aki annyira óvja az összes gondolatát ezen lehetőségtől.. Látod, igazad van, mindig igazad van, mikor a szemöldököd ívén végigfut a merengés, hogy nincs miért sajnálj, nincs miért szánakozz az ártatlan virágszálon, akit megtört egy jéghideg diktatúra marka. Nem tudom, ha máshová születünk, máshogy kerekedik-e a történet fonala, lehetnék talán egészséges, valóban szelíd, mint az arcom sejteti, valóban engedelmes, mint a nevem ígéri, és én mégsem lettem semmi ezek között, senki a mártírok és vértanúk között.
Nehéz lenne megmagyaráznom, még az anyanyelvem biztonságos talaján állja is, oroszul forgatva a szavakat óvatosan a mondatok alatt, hogy mit jelent túlélni számomra. Nem erőszak, hiányzik a villanó képek közül az igazi háború, a fegyverropogás, pincék és főbelövő hazugságok vannak helyette, féligazságok, és annak borsos, torkon nehezen lecsúszó ténye, hogy végül minden ez alá rendelődik majd: de nem vagyunk érzéketlenek, főleg nem vagyunk tökéletesek. Ha be is húzódunk végül a biztonságot nyújtó rendszer menedékébe, az ablakon kibámulva sosem szűnünk meg szeretni, ragaszkodni, és az, hogy nem olvashatod vonásainkat, csak azt jelenti, hogy azt akarjuk: te menekülj meg. Te nem osztozol a Nagy Oroszország generációkra rótt örökségében, neked nem kell súlyát sem megtartanod válladon, méheden, ajkaidon - nem kell a gerincet kihúznod egy valaha eldalolt birodalom holttestén állva, nem kell karodba ölelned az utódokat, akik segítenek majd mélyebbre ásni, és főleg nem kell őszinte szóval hazudnod.
Túlságig ragaszkodtam és ragaszkodom hozzád ahhoz, hogy ne álljak abban az ablakban örökké, figyelve, amint menekülsz.
- Nem. - téged jobban bánt a válaszom lehetősége, mint engem.. de te nyilván gyógyítóként is látsz, és most azon személyiségednek engedsz teret, amely végiggondolja, vajon milyen következményei lehetnek a bájitalaimnak, vajon nem lettem-e akaratlan bűnös...? De nem hibáztatlak ezért, nem kívánnám, hogy felejts el mindent, amit valaha tanultál. Ez ugyan valahol óhatatlanul mindig alárendelt szerepbe fog kényszeríteni melletted, mint ahogy kezdődtünk, mindig a rászoruló leszek, a kiszolgáltatott, de ez olyasmi, amit jól ismerek, még ha ellenkezik is a te elveiddel. - Nem mind vágyunk az anyaságra.. de egy férfinak még mindig inkább bocsájtják meg, ha rossz szülő.
Karkarov természetesen kivétel, de ő embernek rossz, három, zsarnok anyától rettegő gyermek szemében egyenesen maga az ördög, aki nem vetett véget a szenvedésüknek.. De én nem vágyom erre a szerepre, sosem kívántam gondoskodni senkiről, nem kívántam felelős lenni senkiért. Nevezhetnénk hálátlanságnak, de a mi szótárunk nem ismeri ezt a kifejezést, a tiéd talán, te látod a sorok között a felsejlő alakját, talán hálátlan vagyok, és talán végre tetten érhetsz, hogy nem vagyok jó ember: hiszen az nem is lehet jó ember, aki nem jó anya.
Egészen darabokra téptél, hogy most lágy légy, körbeölelj, én pedig ezt is úgy tűröm, mint a haragod - a felismerés a tiéd, én csak jelen vagyok.
- És azon a földön akarsz házat... vagy sírt emelni egy másik férfi gyermekének?