Vannak olyan pillanatok, amikor epekedve vársz valamit, aztán mikor az megérkezik, azt kívánod, bár soha nem érkezett volna meg. Így volt ez velem is, mikor az első éves kis Jemma izgatottan felkiáltott, ahogy a baglyok berepültek az ablakon, csőreikben a várva várt levelek. Tudtam, hogy a havi beszámoló ma érkezik anyámtól, és mivel a nővérem most már mindennapos, nagyon kíváncsi voltam, hogy végre nagynéni lettem-e vagy nem. De ami a levélben fogadott… hát, mondjuk úgy hogy negyed annyira se volt jó hír – mit negyed, egy átkozott kulipinty kislábaujjának karmától is kisebb volt az örömöm – ami benne volt. Úgy pattantam fel az asztal mellől, mint akinek tüzes vasat vezettek a valagába, és csapdosó hajjal néztem körbe, reggeli van, annak az orosz állatnak is itt kell lennie valahol, nem? Még pont elkapom, ahogy kilép az ajtón, csak egy kis résen, lehet nem is ő volt, de ez érdekel most a legkevésbé. Utána iramodok, a fejemben szinte hallom anyám hangját, ahogy a levelet fogalmazza és pámét, ahogy diktálja mögötte a tényeket.
Nala, kedvesem! Bizonyára emlékszel rá, volt már szó róla, hogy általad kell megerősíteni a vérvonalat, a családi kapcsolatokat. Akkor azt hihetted, csak a levegőbe beszélünk - Minden épeszű lány azt hiszi, a szülei viccelnek, mikor a jövőjéről beszélnek, minden épeszű szülő viccnek is gondolja! - pedig nem így volt. Hónapok óta tárgyalásokban voltunk, és most végre megtaláltuk neked a megfelelő jelöltet. Amint végeztetek a RAVASZ-okkal, egybekeltek, de addig is viseld gondját a jövendőbelidnek. Szeretettel ölel: Anyád. U.I.: A nővéred még nem szült meg! U.U.I.: Majd elfelejtettem, kiről is van szó… Antonin Prior Dolohov lett kiválasztva neked.
Tárgyaltak… hát meghalok. Az én magánéletemről. AZ én házasságomról. Valóban, volt már szó róla, ilyen melléktémaként megemlítve a vacsoraasztalnál, de hogy így nyíltan kijelentsék, hogy már dátum is van… Pofám leszakad, és elszalad, komolyan. Szinte futva szelem a folyósokat, fellökve az elém kerülőket, az érdekel a legkevésbé, hiszen lassan kezdem szem elől téveszteni azt, akit keresek. Az ötödiken érem utol, lihegve állva meg egy ablaknál lévő pihenőnél, a falnak támaszkodva, összehúzott szemekkel pislogva az előttem még mindig magyarázó mardekárosra. - Dolohov! – Kiegyenesedek, és ha szembe fordult velem, elé lépek, és a kezébe nyomom a levelet. – Ez mi ez itt? – Ütögetem meg kicsit a pergament a mutatóujjammal, majd idegesen a hajamba túrok, és kicsit talán kétségbeesetten meredek rá. Eddig észre se vettem, de remeg a kezem, remeg a gyomrom, remeg mindenem. Ellépek előle, és lehuppanok az ablakba, szó szerint. Szerintem teljesen el is sápadtam, ahogy az agyamig jutott a gondolat. - Kérlek mondd, hogy ez csak valami vicc… - nézek rá kérlelően, elhaló hanggal, és úgy érzem, menten elbőgöm magam.
Roppantmód jellemző rám, hogy nagyon nyugodtan csinálok mindent. Nem kapkodom el a felöltözést,a fürdést, vagy az étkezést. Ma reggel is halál nyugodtan étkezem, jól megrágok minden falatot, és úgy teszek mintha a világon minden rendben lenne. A kezemen ott figyel a Dolohovok gyűrűje, mint valami bilincs, folyton emlékeztetve, hogy ki van jelölve az utam, nincs választásom. A párja, ami hasonlóképpen faragatlanul van megmunkálva, valahol a táskám mélyén figyel, várva arra, hogy felhúzzam Nala Zabini karcsú ujjára. De arra aztán várhat. A gyűrű is meg az anyám is, mert őszintén szólva én nem fogom megkérni, hogy legyen a feleségem. Majd ott az oltár előtt örök hűséget fogadok, békét, szeretetet és védelmet, miközben az ujjamat csuriba szorítom.
- Menjünk Rod. Az a ribanc kipécézett magának, el akarom olvasni az anyagot óra előtt.. - Fejemmel biccentek drága barátomnak, majd felállva az asztaltól, nyugodt, határozott léptekkel indulok útnak. Egészen csendben vagyunk. Rodolphustól megszoktam, hogy ha szar napja van nem jó háborgatni- bár néha megteszem- nekem meg nincs kedvem feleslegesen jártatni a számat. Hétfő lévén a múlt éjjel nem sokat aludtam, órákig beszélgettünk, és lángnyelvet szlopáltunk. Túl álmos vagyok akármiféle kommunikációhoz.
Gondolataimból, amik nyugodtak akár napfényes délután a tenger, egy furcsán éles, kissé ismerős, de nagyon megrettent, mégis kellőképp haragos hang ránt ki. Hátrafordulok. Nala Zabini lohol - szó szerint - felém, meglepően rossz látványt nyújtva. Rodra vigyorgok, fejemmel intek neki, hogy hagyjon. - Nocsak, nocsak.. ez beugratós kérdés? Levél.. de szerintem ezt te is látod.. - Hangom gunyoros, és kifejezetten undok. Ajkam félmosolyra csúszik, miközben lustán veszem ki a kezéből az eddig zászlóként lengetett levelet. -" Nala, kedvesem!Bizonyára emlékszel rá, volt már szó róla, hogy általad kell megerősíteni a vérvonalat,..." - Az egész levelet felolvasom neki a tőlem megszokott nyugodt hangon, érzelemmentesen, egy pillanatra sem megakadva. Miután befejezem a felolvasást még egy fél percig nézem a levelet, aztán felé nyújtom. - Gratulálok a nővéred terhességéhez.. Ha minden jól megy egy év múlva már a fiamat hordod a szívem alatt.. - Arcom érzelemmentes, nincs félmosoly, de még csak a szemem se rezzen. Nem érzek semmit. Se haragot, se örömet. Nem jelent számomra semmit. Attól a pillanattól kezdve, hogy a feleségem lesz, alám lesz rendelve. A Dolohov kastélyban fog élni, úgy ugrál ahogy én fütyülök. Ezt pedig valószínűleg Ő is nagyon jól tudja, ezért van így kiakadva.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Pént. 22 Ápr. - 11:14
- Összezavarodott vagyok Dolohov, nem hülye! – Szűkítem össze a szemem, ahogy elveszi a kezemből a levelet, és elkezdi felolvasni. Gúnyosan, gonoszan, én meg legszívesebben felképelném, de tudom, hogy semmit nem érnék el vele, és csak feleslegesen okoznék neki örömet. Mert ő szerintem élvezi, hogy kínozhat. Ebben biztos vagyok! Habár magam sem értem, miért nem szakítom félbe az olvasását, miért nem tépem ki a kezéből, és inkább írok rögtön apámnak, hogy ez nem így működik. Talán azt hiszem… igen, határozottan reménykedek benne, hogy az amit ő olvas, más lesz, mint amit én olvasok. És kiderülne, hogy csak képzeltem az egészet, jól lejárattam magam Dolohov előtt, na nem mintha évente három szónál többet beszélnénk, más körökben mozgunk… de nem. Minden egyes betű ugyanaz, ugyanazok a szavak követik egymást, minden egyes mondattal tőrt állítva belém újra. Szinte fel se fogom, amit mond, nem is akarok felfogni, mert senkinek nem lenne jó, ha én arra válaszolnék. Úgyse érne fikarcnyit se, hiszen semmilyen érzelmet nem mutat, pedig tisztában vagyok vele, hogy még neki is akadnak, valahol mélyen, elrejtve. De abban is biztos vagyok, hogy ezeket nem nekem fogja megmutatni, én pedig nem akarok olyan ember felesége lenni, aki nem érez irántam semmit. Bambán elveszem a felém nyújtott levelet, rég letéve arról, hogy erősnek és összeszedettnek tűnjek előtte. Felesleges, amennyire őt hidegen hagyja, nekem annyira fáj, hogy a szüleim képesek voltak ezt tenni. - Valamit tennünk kell… - Suttogom magam elé, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Ha nem is miatta, magam miatt kell higgadt maradnom, és megoldani a problémát. Nem hagyhatom ezt ennyiben. Kinyitom a kezem, felállok, és újra szembefordulok vele. - Oké. Jó. Ez van. Képzelem, hogy neked se az az életcélod, hogy engem feleségül vegyél, úgyhogy találjunk ki valamit. – Kezeimet a talárom zsebeibe dugom, úgy nézek rá, komolyan, és határozottabban, mint valaha. – Lennie kell valami megoldásnak, ami miatt a szüleid vagy az enyémek meggondolják magukat. - Lennie kell. Hajtogatom magamban, hogy én is elhiggyem, de valamiért a kis hang a fejemben az ellenkezőjét kántálja. - Felmentelek az átváltoztatás tan alól, sőt, ha kell utána a bájitaltan alól is… – Még szerencse, hogy egyforma órarendünk van. És hogy prefektus vagyok. – Csak mondj el mindent, ami eszedbe jut, ami arra késztetné apádat, hogy visszahátráljon. És ne gyere nekem az „egy Dolohov nem hátrál meg” szöveggel! – Dőlök a falnak, folyamatosan őt nézve, továbbra is zsebre dugott kezekkel, várakozva. Biztos oka van annak, amiért én vagyok a megfelelő lány neki, és ezt az okot meg kell szüntetni. Ilyen egyszerű az egész.
- Azért ezt lehet, hogy vitatnám.. - Halkan jegyzem meg, még abban sem vagyok biztos, hogy hallja, bár titkon reménykedem benne. Szeretek másokat kihozni a sodrukból, és nézni miként kelnek ki magukból, hogy őrjöngnek. Egyfajta furcsa szórakozásom ez. Nala pedig tökéletes alany most erre. Kellőképpen zaklatott, és elmondása szerint összezavarodott. Heccelem, mert úgy esik jól, és mert valószínűleg vevő rá. Persze tudom, hogy nem hülye, hiszen akkor NEM lehetne a feleségem és nem ott lenne éppen ahol. Prefektus, jó tanuló, és a szülei valószínűleg egyik legféltettebb kincse.
Néma csendben figyelem kiborulását, és azt, hogy mennyire összeszedettnek próbál tűnni, miközben egyáltalán nem az. Nem felnőttként kezeli a helyzetet, de valamilyen szinten megértem. Számára nincs más választás, ő nem mondhat nemet, egész életére mellém lesz láncolva, és nem táncolhat ki. Az én szabályaim szerint kell játszania, és én leszek az úr. Nekem ez meg csak egy papír, és nem kevés alkalom szex. De nekem ott a lehetőségem, hogy szeretőt tartsak, vagy munkába meneküljek. Neki viszont csak én leszek. Ezért pedig őszintén sajnálom. Nem vagyunk és valószínűleg nem is leszünk olyan viszonyban ami könnyítene helyzetén.
Szánakozva nézek rá, amiért ennyire menekülne a helyzetből. Nem arról van szó, hogy én nem, de én sohasem tennék ilyet, mint ő. - Igazad van, nem életcélom téged feleségül venni.. bár lehetne az a célom, hogy egész hátralévő életedben lássalak szenvedni... - Vigyorom kiszélesedik és gonoszan torzul arcomon. Persze nem célom, csak a fent említett okok miatt jó szívni a vérét. - De lásd milyen kegyes vagyok.. segítek neked.. - Nagyot sóhajtok, és úgy teszek, mintha nehezemre esne, pedig ez nem csak az Ő célja, hanem az enyém is. Az ablaknak támaszkodom, és a távolba bámulok. - De ezért sokkal jössz majd nekem.. - Élesen pillantok rá, tekintetem elszántságot tükröz. - Kezdve azzal, hogy leigazolod nekem ezt az órát, ha már miattad késtem le.. - Na nem mintha kedvem lett volna bemenni. - Nem tudom.. elszegényedtek hirtelen, kiderül, hogy sárvérű vagy, véráruló a családod, halálos beteg vagy.. - Az utolsónál a szemem felcsillan, vad vigyorral lesek felé, a szemöldökömet huzogatom. - Ha gondolod nyomorékká tehetlek egy életre.. - Felkacagok, és talán egy egész pillanatra még komolyan is gondolom.
Kezdőlap
Vannak olyan pillanatok, amikor epekedve vársz valamit, aztán mikor az megérkezik, azt kívánod, bár soha nem érkezett volna meg. Így volt ez velem is, mikor az első éves kis Jemma izgatottan felkiáltott, ahogy a baglyok berepültek az ablakon, csőreikben a várva várt levelek. Tudtam, hogy a havi beszámoló ma érkezik anyámtól, és mivel a nővérem most már mindennapos, nagyon kíváncsi voltam, hogy végre nagynéni lettem-e vagy nem. De ami a levélben fogadott… hát, mondjuk úgy hogy negyed annyira se volt jó hír – mit negyed, egy átkozott kulipinty kislábaujjának karmától is kisebb volt az örömöm – ami benne volt. Úgy pattantam fel az asztal mellől, mint akinek tüzes vasat vezettek a valagába, és csapdosó hajjal néztem körbe, reggeli van, annak az orosz állatnak is itt kell lennie valahol, nem? 
