Ha kapnék egy csokit minden egyes alkalommal, amikor holdtöltére készülve a srácok bezárnak engem a szellemszállásra, és Sirius utolsó mondata az, hogy “ez durva lesz”, akkor már rég édességboltot nyithattam volna Roxmortsban. Akkor legalább nem kéne azon aggódnom, hogy mihez kezdek, ha egyszer majd a Roxfort végetér. Amúgy sem szívesen agyalok ezen, sőt, mostanában nem is gondoltam rá egyáltalán, ami azért vicces, mert általában hatodéven jön meg a diákok kedve a pályaválasztáshoz. Kösz, én inkább ebből kimaradok. Nem túl jók az esélyei a magamfajtának a nagyvilágban, és bármennyire is bizakodom néha, az egész holdtöltés időszak általában rámnyomja a negativitás bélyegét. Ilyenkor valahogy mindg a dolgok rossz oldalát látom.
Amúgy vicces, hogy Tapmancs barátom mindig úgy beletrafál. Én mondjuk jobban örülnék, ha néhanapján tévedne, és amikor azt mondja, hogy durva lesz, nos, az alkalommal elmaradna a csontropogtatás vagy az álkapcsfájdalom, vagy a piszkosul kegyetlen éhség. Vagy mondjuk nyugodt lélekkel átaludhatnám az egészet.
Sajnos azonban az átváltozás teljes farkas- és emberlényemet is igyénybe veszi, ezért visszaalakulás után még jó pár órát öntudatlanul fekszem a földön. Igazából alszom. Ami nem is olyan rossz, mert a rengeteg hiányzásom, az éjszakai felfedező utak és frissen szerzett prefektusi jelvényem miatt egyébként nem nagyon jut időm egy jó kis szunyára.
Erről az állapotról a Thessa nénikém bungallójában töltött éjszakák jutnak eszembe. Thessa néni, anyám nővére pöttöm kis asszony, vagyis szó szerint törpe. Éppen ezért minden egyes bútordarab a házában az ő méretére van szabva. Még fiatal kisfiú voltam, de már jócskán megnyúltak a végtagjaim, és nem igazán fértem a kicsi kanapén, így aztán ha véletlenül sikerült elaludnom, iszonyatos zsibbadásra ébredtem másnap.
A zsibbadás most is adott, és a kicsvarodott végtagok úgyszintén. Amint öntudatomra ébredek, próbálom megmozdítani a karom, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerüt-e, ugyanis egyáltalán nem érzem ezt a testrészem, mint ahogy más se. Csak a zsibbadást, de azt úgy az egész testemben.
A következő próbálkozással a szemem nyitom ki résnyire. Ez legalább sikernek könyvelhető el a mai napra, ugyanis a fény egyből betolakodik a résen, szinte lyukat égetve a retinámba. Egy elhaló nyögést hallatok, és gyorsan visszacsukom a szemem. Hogy aztán pár másodperc elteltével egy újabb esélyt adjak. De ezúttal próbálom szabályozni a mozdulatot. Egy kicsit nyitva, egy kicsit zárva, aztán megint nyitva, míg végre annyira megszokom, hogy képes vagyok kivenni a tárgyak körvonalait körülöttem.
Úgy néz ki, arccal a padlón landoltam, és mellettem egy jókora nyáltócsa arra utal, hogy a bennem szunnyadó vadállat itt tusakodott önmagával, mielőtt ismét átadta volna a helyet nekem.
Az asztal, szék és a szekrény darabjai, amit Ágas mindig olyan nagy műgonddal preparál visza eredeti formájába, már megint szálkásra törve hever a padlón szanaszét. Mindig abban reménykedem, hogy ez a legnagyobb kár, amit tettem.
A fényviszonyokból ítélve már dél körül járhat. Zajokat viszont nem hallok, úgyhogy a fiúk még biztosan nincsenek itt. Lehet nem tudtak még ellógni, elvégre ha jól rémlik, McGalagony ma röpdolgozatot irat a.. miből is? Ja, animágiából. Ha Peter ebből is Trollt ír, akkor megengedem Siriusnak, hogy viaszt tömjön a fülébe, amíg alszik.
Ahogy telnek a percek, úgy kezdek egyre inkább magamhoz térni. A zsibbadás fokozatosan megszűnik, és helyét átveszi a csontjaimba nyilaló fájdalom. A törött ablakon befúvó széltől fázik az izzadságtól nedves testem, és ha még nem lenne elég panaszom, a gyomrom hangos mordulással figyelmeztet arra, hogy már itt kéne legyenek a Tekergők egy hatalmas véres steakkel. Vagy mindjárt hárommal.