Alig egy hete Clive McGonagall felkeresett egy számomra is izgalmas feljegyzéssel - ki tudja hogyan jutott hozzá egy ilyen ritka kincshez -, amely elméletileg Gellert Grindelwald tollából származott. Az eredetiségét semmi sem garantálta, azonban ha valóban ő írta és igaz volt, amit állított benne, akkor valami olyannak készültünk utánanézni, ami eddig elkerülte a kutatók figyelmét. A megsárgult papírlap elkenődött szövege alapján ugyanis Grindelwald hónapokat töltött 1928 tájékán egy wales-i varázslófalu környékén. Clive-ot nyilván a jegyzetben megemlített különös lény érdekelte, engem sokkal inkább az a tény, hogy a világ egyik legrettegetteb feketemágusáról senki sem tudta, hogy abban az időben Nagy-Britannia területén tartózkodott. Természetesen nagyon lázba hozott a felfedezés, egész héten másról sem tudtam beszélni Rodynak, aki valószínűleg már az első alkalom után is halálosan unalmasnak találta a témát. De mindannyiszor türelmesen végighallgatott, még akkor is, ha a reggeli mellett, félálomban egy szót sem értett a hadarásomból. Talán csak az zavarta egy kicsit, hogy nem vele töltöm a szombatomat, azonban ennek sem adott hangot. Csupán indulás előtt a lelkemre kötötte, hogy nem fogok megfázni és nem felejtek majd el enni meg inni, amire ilyenkor hajlamos voltam. Mindent megígértem neki, de ahogy Clive-val a település tükörjéggel borított utcáin botladoztunk, ez kezdett megoldhatatlannak tűnni. A helyieket akartuk körbekérdezni, ugyanis a faluban nem egy idős boszorkány és varázsló lakott, aki értékes információval szolgálhatott nekünk. Eddig kettőnél jártunk: az első idős hölgy a saját gyerekeit sem ismerte fel az Alzheimer miatt, a második bácsi pedig szabályosan az arcunkba vágta az ajtót. Szép kezdet, mondhatom... - Az ember azt gondolná, hogy az idősebb generáció még örül is a látogatóknak és hogy végre valaki meghallgatja az anekdotáikat - jegyeztem meg némileg kiábrándultan. Az arcomat próbáltam a sálam mögé rejteni, de sajnos ez sem segített sokat. Úgy éreztem, közel járok a fagyhalálhoz és kezdett egyre csábítóbbá válni a roxforti lakrészem gondolata. Próbáltam elkergetni a meleg pokrócok, a békésen szundikáló kutya és a Rody-féle túlcukrozott tea álomszerű képét. Elvégre hatalmas felfedezés elején jártunk, nem adhattam fel a hideg és egy demens meg egy zsémbes öreg miatt... Még akkor sem, ha a fél vesémet is odaadtam volna egy forró italért.
A hozzászólást Richard Avery összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 27 Feb. - 20:23-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Clive Staples McGonagall
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Tom Hiddleston
»
»Hétf. 26 Feb. - 20:36
Richard & Clive
Ez a kis lelet éppen kapóra jött. Már viszketett egy túrára, mégsem volt kedvem egyedül lóbálni a hosszú, sötét hajam. Grindewald nevével meg is pecsételtetett ki szerencséset viszek magammal. Kockára teszem a dolgokat, sok-sok nagy levegővel és tükörkép győzködéssel. Nem olyan bevetés, nem fogok megsérülni és Richard különben sem tudja. Olyan régóta ismerem, mint egynémely testvérem, egyszerűen...nem fedhetem fel előette. Azzal nyugtatom magam, laza kis kirándulás lesz, megyünk-jövünk, nevetgélünk közben. Valljuk be ez utóbbi tevékenység egyedül igencsak magányos és riasztó lenne. A szőke haj és visszafogott jellem tökéletes lesz. Ezérthát megint nagyon sokat bámultam magam a tükörben, ezúttal azért, hogy elkészüljek. Nehezen viseltem volna el egy okvetetlenkedő gyűrődést hosszú kabátomon, egy tincset, ami aszimmetrikusan lóg a homlokomba. A borostám viszont nem szedtem le, ennyi szemtelenség kell egy kalandtúrára. Ahogyan minden más pakolni való is, az ezen alkalmakra használt speciális sátram, amit alig várok, hogy Richard megcsodáljon. Persze a pergamen sem elhanyagolandó, amit elhoztam az útra - a tértágító bűbájjal ellátott ezernyi vacakommal együtt, mint például a nyúlláb. Ez utóbbi a cipzáromon fityeg, Richard még nem kérdezett rá miért. Bár kételkedett, hogy van valóságalapja ennek az egésznek, lelkesen belevágott. Valahogy úgy éreztem, rögtön mihelyst elindultunk, rá is nekem kell vigyáznom. Karma és nagy testvéri ártalom. Főleg, hogy kollégámnak, ezen a szép, szombat délelőttön, gyaloglás közben az embert próbáló hidegben, mintha kezdene elege lenni az öregekből. Egy lelkesítő szónoklattal kellene elállnom. Vigyorogva fordulok felé. - A következőre rátörjük az ajtót. Ez még csak kettő volt, kihívás akkor lesz, majd ha huszonkettőnél tartunk! Mindezt megtoldom egy ezerwattos vigyorral, hátha rá is rá...fagy. - A sátramban majd felmelegszünk. Még nem láttad az oldalkádat. A muglik valahogy úgy nevezik dzsa-ku-zii, de nem tudom jól ejtem-e. A mugliismeret sosem volt az erősségem. A viskó, ahová ezúttal érkezünk távolabb esik a többitől, ráadásul ferdén építették. Sűrű pöfeteg szállong görbe kéményéből és furcsa, hervadozó virágminták díszelegnek a behúzott függönyökön. Vagy lehet, hogy csak a ráncok miatt ilyen? Hunyorogva veszem szemügyre. Richardra mosolygok megint, tudom én, kell a biztatás, aztán erélyesen bekopogok a barna faajtón. Egy kopasz öregasszony nyit ajtót, ajkával rágcsálómód pampogva. Mielőtt megszólalna, már be is tolakszom és magammal húzom Richardot is. A szokásos sablonszöveget darálom le neki, miután olyan iramban mondom a nevem CliveStaplesMcGonagall (hangzik: KlíszStééépleszMegonagall) hogy biztosan ne fogja fel. Hozzátoldom még a professzort is, lassabban, mire hunyorogva bólogatni kezd. - Na látod, itt presztízsünk van Bököm oldalba Richardot. - Kérem, kérem, jöjjenek beljebb professzor urak. Szemrevételezém ama papiruszt, s meglátom tudok-e segíteni. Addig arra kérem Önöket, foglaljanak helyet. Parancsolnak esetleg inni valamit? Maga a belső tér egyetlen helyiségből áll. A mosdót csak odaképzelem. Remélem nem most jön majd rá Richardra. Attól tartok a néninek kerti és nem angol wc-je van. Szaglás alapján egész jól bírja, vagy csak ügyes boszorkány. A kandalló melletti vályogedények például elég gyanúsak. Apropó, kandalló! Mégpedig egész takaros. Előtte hervadt virágmintás heverő található, ezek valóban elszáradt begóniák. Nem átallom megbámulni őket, miközben úriasan helyet foglalok rajta. Vele szemben van az ablak, a heverő mögött könyvespolc és egy rozoga szekrény. Az ablak alá helyezte a néni kisméretű ágyát, mondjuk ő sem magasabb 150 cm-nél. A helyiség másik végében rendezte be a konyhát, arrafelé téblábol, attól függően mit parancsolunk. - Egy forró teát szívesen elfogadnék Teszem hozzá a magam részéről. Lehet, hgy Richard is szomjas, biztatóan nézek rá, ne szégyenlősködjön,maximum hervadt virágszirmok fognak benne úszkálni.
Nehezen lehetett rábírni, hogy kimozduljak otthonról, vagyis jelen esetben az iskola falai közül, de egy ilyen lehetőséget nem hagyhattam veszni. Még akkor sem, ha embertelenül hideg idő volt és abban sem lehettünk biztosak, hogy lesz bármi értelme a túránknak... ami egyre inkább tortúrának hatott. Ahogy a metsző szélben és hóesésben gyalogoltunk, valahogy kezdett alábbhagyni a lelkesedésem és ha Clive nem caplatott volna mellettem, biztosan az első meglátogatott néni után feladtam volna. Azonban volt valamiféle meglepően motiváló és megnyugtató kisugárzása, amelynek az okát nem értettem, de hatott rám. Talán ennyi testvér legnagyobb bátyjaként megtanulta, hogyan kell felvidítani másokat. Úgy képzeltem, egy átlagos családban ez a nagytestvérek különleges képessége. - Én azért örülnék, ha a harmadik már hajlandó lenne szóba állni velünk. - Kissé feszélyezett a szituáció, nem szívesen kopogtam be idegenekhez és zargattam őket. Ha nem lebegett volna előttem egy tudományos felfedezés reménye, Clive sosem tudott volna rávenni erre. - Hát... igazából fogalmam sincs, hogyan kell ejteni. Abban sem vagyok egészen biztos, mi lehet a funkciója. Apám annak idején megtiltotta, hogy felvegyem a mugliismeretet, szóval csak annyit tudok, amennyi az évek alatt itt-ott rám ragadt. Már tíz éve egy mugli városban élünk Rodyval, de még mindig alig értem meg őket - ingattam a fejem. Hiába mesélt annyit Flora, hiába hallottuk a szomszédokat, egyikünk sem tudott ennyi hátrányt behozni és még kevésbé tudtuk levetkőzni az aranyvérű beidegződéseket. Mindkettőnkben túl mélyen élt a hit, hogy mágiával mindent sokkal könnyebb megoldani. Aztán egy-egy felfedezésünk után alig akartuk elhinni, hogy például micsoda remek találmány a tévé. Még akkor is, ha a Bambitól mindig megállíthatatlanul sírnom kellett. - Néha különben elég kínos, nehéz volt hihető hazugságot kitalálni, hova tűnünk el mindhárman tanítási időben és miért röpködnek baglyok a ház körül. Úgyhogy most a szomszédok azt hiszik, hogy Rody ornitológus és baglyokra specializálódott. A ház úgy festett, mintha valamelyik gyerekkori olvasmányom illusztrációi közül emelték volna ki. Meglepően élénken emlékeztem még néhány mesekönyv rajzaira, valószínűleg azért, mert olyan gyakran forgattam őket. Mindig magamnak való kisgyerek voltam, szívesebben bámultam a képeket egy poros kötetben, mint hogy másokkal játszottam volna. Nem mintha túl sok társaságom akadt volna a nálunk vendégeskedő aranyvérű kölykök kivételével... Az idős hölgy nem keltett bizalomgerjesztő benyomást, én szívem szerint elhátráltam volna tőle, de Clive már tolt is befele az ajtón. Nem mertem látványosan ellenkezni és különben is felesleges lett volna, mert sokkal magasabb és erősebb volt nálam. Ő sárkányokat idomított, én meg legfeljebb a corgi kutyánkat, Kenyeret, ami bárhogy is nézem nem sokat javít az ember fizikumán. Mondjuk ki: egy szál ropin is több izom volt, mint rajtam. Nem voltam benne biztos, hogy a néni bármit is szemre tud vételezni, úgy tűnt, egy vakondnak is élesebb nála a látása. De inkább nem adtam hangot az aggályaimnak, csak követtem kettejüket a heverő irányába. Próbáltam minél diszkrétebben körülnézni, mert mégsem illik látványosan szemrevételezni más otthonát, azonban a kíváncsiságomat nehezen tudtam csak elnyomni. Az igazat megvallva az aranyvérűek kúriáin kívül ezidáig nem sok varázsló háztartást láttam. Nyilván, elvégre kevés olyan ismerőst tudhattam magaménak, akivel ilyen bensőséges lett volna a viszonyom, hogy beengedjük egymást az otthonunkba. Egyszóval lenyűgözött a viskó berendezése a maga egyszerűségével, mintha az összes bútordarab a múlt századból rekedt volna itt. Talán pontosan ez is történt. - Azt hiszem, egy csésze teát én sem utasítanék vissza - bólintottam, habár továbbra is kínosan feszengtem a kanapén Clive mellett. Levettem a sapkámat és a hozzá való kötött sálat, majd a szövetkabátommal együtt gondosan magam mellé hajtogattam őket. Otthon mindig rendetlenül szétdobáltam a ruháimat (Rody nem kis bosszúságára), csak vendégségben váltam ennyire gondossá. Ekkor felbukkant a semmiből egy vörös macska. Dühösen rám fújt, bizonyára érezte rajtam a kutya szagát, úgyhogy gyorsan arrébb húzódtam, mielőtt nekem ronthatott volna. Betelepedett kettőnk közé és dorombolni kezdett - nyilván nem nekem, az Clive kiváltsága volt. - Szóval... esetleg tudna segíteni nekünk a kutatásunkban? - fordultam inkább vissza az öregasszony felé, kerülve minden szemkontaktust a vörös bestiával. - Nagyon sokat jelentene nekünk. Mikor a néni nagyokat bólogatott, már az sem zavart, hogy valami teafűnek legkevésbé kinéző nos... dolgot tömködött bele éppen két filterbe.
Ha a harmadik matuzsálem is visszautasít, kitalálok valamit, amivel kicsit felrázom Richardot. Rody még leharapja az orrom, ha átfázva és depressziósan viszem vissza. Egyelőre csak dumálok, olcsó kis poénokkal traktálom biztatásképp, de látom ám, nem fog huszonkettőig várni. - Mindjárt kiderül. Ennél többet nem tudok hozzáfűzni, vakszerencse dolga. A jakuzzin elgondolkodom, végülis a muglik se használhatják nagyon eltérő dolgokra. - Elméletileg beleülnek, de a muglik sok mindenbe beleülnek, nem nagyon szeretnek állni. Különben érdekelt volna? Engem különösebben nem motivált annak idején, valamiért a jóslástant választottam az LLG mellé, a mai napig rémálmaim vannak vele. Súgom bizalmasan, vannak fenntartásaim a tantárggyal kapcsolatban. Arra persze jó volt, hogy minden megerőltetés nélkül szerezzem belőle a vaskos K-kat, elkápráztatva ezzel a családot. Elképzelni is szörnyű, mi lett volna, ha nem prefektusként, vagy iskolaelsőként kerülök ki, mint elsőszülött. A család témát nála mégis megpróbálom diszkréten kezelni, nem túlságosan belefolyni, Richardnál mindig tartok tőle mikor mondok esetleg illetlen dolgokat a témában. Érdeklődve pislantok felé, amikor a mugli életkörülményeikről mesél, én magam sosem voltam elég merész bevállalni egy ilyesmit, túlságosan a varázslás megszállottja vagyok. - Olyanok, mint a kémek, folyton figyelnek és okvetetlenkednek. Mintha minden mugli öregasszony volna egy kicsit, nem? Rody ornitológus mivoltán minden diszkréciót mellőzve jóízűen felnevetek. Máris magam előtt látom galambokkal a fején. - Bátor dologra vállalkoztatok, de szórakoztató lehet megtéveszteni őket. Tűnődöm el egy pillanatra a mesebeli ház küszöbén állva. Egészen varázslatos hangulatban telhetnek napjaik. A kopasz asszony látványa bizarrabb már nem is lehetne, de odabent meleg van és nem mondott rögtön istenhozzádot, így hát betolom Richardot. Azt is vállalják nekünk, hogy megnézik a leletet, nem is lehetnénk szerencsésebbek. A kanapé hervadt begóniás párnáját távolabb tolom, az valamiért taszít és leülök szépen Richard mellé. Örülök, hogy nem szégyellős a kolléga és ő is kér teát, vagy túl sok biztató vigyorral traktáltam? Követve példáját, lassan én is megszabadulok sportos, szürke kabátomtól, vastag kötött sálamtól. Takarosan elrendezgetem a kanapé kartámláján, Richardéval szemezve. Kényelmesebben elférnénk, ha az övét is szépen leteríteném az enyémre, de nem tudom mennyire venné kényelmesen. Pillantásommal mindenesetre célzok rá, ne rakjam-e el az övét is. Sokáig nem foglalkozom a kérdéssel, mert amint meglátom a macskát elkerekednek örvendező szemeim. A macskák mindig megérzik mennyire bálványozom őket, ez a szép, vörös példány sem kéreti magát soká. Rögtön ölbe is veszem, Richardon csak somolygom közben. - Te is segítesz ugye? Annyira nyálas vagyok ilyenkor, de egyszerűen muszáj gügyögnöm neki. Már most szerelmes leszek, előre látom milyen nehezen fogom elengedni. Annyira vele vagyok elfoglalva, hogy észre sem veszem mit tevékenykedik a néni teafüveinkkel. - Ó kedveskéim rögtön, azonnal. Amint kész a tea az Önöké vagyok. Egy forró ital mellett mindig kellemesebb beszélgetni. A macska az ölemben dorombol, a visszataszító néni igazat beszél, ígyhát minden rendben van. Hamarosan hozza is a két csésze forró italt, szépen lerakja elénk egy kis asztalra, magának pedig széket húz, közel hozzánk. - Köszönjük a kedvességét Mosolygom rá, majd elveszem az egyik furcsa mintázatú csészét. Belekortyolok, igazán gyógynövényízű, egy kicsit talán mentolos. Anya gyakran traktált minket ilyesmivel, nem idegen az íze. Jobban szemügyre véve koponyás állatfejek díszelegnek a csészén, elég morbid látvány, főleg, hogy egy kutyatetemből, mintha kukacok másznának ki. Összevont szemöldökkel bámulom, miközben indokolatlanul jó kedvem támad és lassan hehegni kezdek. Richadra pillantok, mutogatok a csészére mennyire vicces. Mintha kába is lennék egy kicsit, olyan...elvont érzés, mint amikor... - Ugye nem drogozott be minket? Kérdezem teljesen komolyan, mégis hatalmas vigyorral az arcomon.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Vas. 4 Márc. - 15:12
Clive & Richard
Csak a homlokomat ráncoltam, így sem egészen értettem annak a valaminek a funkcióját. Gyakran traktáltam Florát ilyen kérdésekkel, ő általában készségesen válaszolt is - miután alaposan kinevetett -, de a tudásom így is nagyon felületes és hézagos volt a muglik találmányait és életvitelét illetően. A környékünkön amolyan csodabogárnak tartottak minket, két felhők felett járó kutatónak. Mostanság az emberek már nem azon hökkentek meg, amikor kézenfogva láttak minket az utcán, hanem amikor a kisboltban véletlenül valamelyikünk számolni kezdte a pulton a galleonokat és félúton eszébe jutott, hogy nem is azzal kéne fizetni. - Nem is tudom... A mugli történelem már akkor is érdekelt, de a tantárgy felvétele inkább csak amolyan kamaszos lázadás akart lenni. Még annak is elég gyenge, apám gyorsan vérbe fojtotta és helyette ülhettem rúnaismereten és számmisztikán - vontam meg a vállam. Valahol ironikusnak találtam, hogy apám ilyen erőszakosan próbált a szerinte helyes út felé terelgetni, de végül egy olyan ösvényen sikerült eltévednem, amit eszébe sem jutott bebiztosítani. Pedig azt hiszem, mindig tudta az igazságot, csak azt gondolta, majd hozzá hasonlóan én is végighazudom az életemet. Tévedett. - A jóslástan egy katasztrófa, nem is igazán értem, miért tanítják a Roxfortban. Tudom, tudom, nyitottnak kell lenni mindenre, de én mindig szkeptikus voltam a jövőbelátással kapcsolatban. A hasonlatra elvigyorodtam, abszolút igazat kellett adnom Clive-nak. Még ennyi év után sem tudtam igazán megszokni a mugli környezetet, a hitetlenkedő tekinteteiket a baglyaink vagy éppen az időjárástól függetlenül ragyogó kertünk miatt. Mindenre kitaláltunk valami magyarázatot, de úgy tűnt, a baglyok jelenlétét könnyebben elfogadták, mint hogy a legnagyobb igyekezetük ellenére is a mi kertünk volt a legszebb. Hozzátenném, mi rettentően büszkék voltunk a virágainkra és a nemrég ültetett cseresznyefára, aminek a létezése teljesen ellentmondott a biológia törvényeinek. De hát csak nem árulhattuk el nekik Bimba professzor növénygondozással kapcsolatos trükkjeit, úgysem működtek volna náluk... És gyerekes módon élveztük is Rodyval ezt a kimondatatlan versenyt a szomszédokkal, különösen a szemközti szentfazék családdal, akik mindig ránk zúdították a keresetlen megjegyzéseiket. - Tényleg olyanok, néhány egészen elviselhetetlen. A helyi hitgyülekezet biztos a pokolra kíván minket... De azért vannak a környéken igazán kedves muglik is, néhány gyereket a szünetekben korrepetálok történelemből. Még szerencse, hogy ahhoz is konyítok, máskülönben kínos lenne. Clive felé akartam nyújtani a kabátom, de végül félúton meggondoltam magam, tekintettel a macskára. Nem akartam a közelébe kerülni, úgyhogy végül a kabát inkább maradt mellettem, én pedig kihúzódtam a kanapé szélére. Megértettem Clive rajongását, engem is kisfiús lelkesedés fogott el minden kutya láttán és valami leküzdhetetlen késztetés, hogy megsimogassam az édes kis fejüket. Nem is kaphattam volna szebb karácsonyi ajándékot Kenyérnél. Amint a kezembe került a csésze, érdeklődve tanulmányozni kezdtem rajta a szokatlan mintákat. Nem értettem, miért akarhat bárki is állatkoponyákat festeni egy porcelán teáskészletre, de ha az ember túllépett a morbid képeken, mégis csak megvolt a maga bája a gondosan megmunkált figuráknak. Ha jobban belegondoltam, az én Star Warsos bögrém sem volt logikusabb, ugyan mi köze Han Solónak a teázáshoz? A varázslók többsége amúgy sem tudta, mi az a Csillagok háborúja, ami nagyon szomorú. Nagyot kortyoltam a forró italból és hálásan a nénire mosolyogtam. Nagyon jól esett a kinti hideg után, felmelegítette a tagjaimat. Percek alatt egészen elzsibbadt tőle mindenem... vagyis addig a melegnek tulajdonítottam az érzést, amíg Clive bárgyú vigyorral meg nem szólalt. - Mi... mi volt ebben a teában? - kérdeztem gyanakodva. Felrémlett néhány ferde este Rodyval még jó régről, amikor minden ellenkezésemre fittyet hányva a kezembe nyomott egy füves cigit - tudni sem akartam honnan szerezte -, én meg persze beleszívtam, mert sosem tudtam neki nemet mondani. Ez is hasonló érzés volt, ennyi év távlatából is fel tudtam idézni. - Szerintem mennünk kéne - fordultam a bambán mosolygó Clive felé. A csészéjére pillantva láttam, hogy jóval többet ivott nálam a teából.
Azon az abszurdumon tűnődöm éppen, ha nem a lényeket, akkor vajon a muglikat tanulmányoznám? Nem valami lélekemelő gondolatsor így a jégmezőkön caplatva mi lenne, ha nem lennék varázsló, hogy a biológia, vagy a normális állatok kielégítenének-e annyira....s itt le is állítom a gondolatfolyamot. Túl hideg van. Macskakutató lennék, bizonyára. Richard érinti a család témát, oldalpillantásommal biztosítom együttérzésemről. - Szörnyű milyen destruktívak egyes szülők. Pont az ilyenek miatt vettem fel a jóslástant, kiégett volna az agyam. Mondjuk annyi tömjén volt, hogy így kifüstölték, nem sokkal jártam jobban. Öblös bólintást kap, ahogy folytatjuk a tantárgy szidalmazását. - Kentauroknak való tudomány nem gyerekeknek. Minden, ami jövő annyira finom, szemcsés, képlékeny. Az öcsém már most azzal fenyeget, elsős, hogy azt veszi fel Legendás lények helyett Árulom el fájdalmas arcizomrángással. A legrosszabb az, hogy az én szívatásom motiválja. Elég zord, miszerint pusztán ezért bámulna hetedévig csészében ázó löttyöket a büdösben. Fogalmam sincs hogyan kerülhetnék hozzá közelebb és az energiám sem a régi már öt másik kistestvér után. Próbálom elengedni ezt most, szórakoztatóbb muglikra fecsérelni tévelygő gondolataim. - Jaj ne, még hitgyülekezet is van? Nagyon inspiráló, hogy így integrálódtok! Nyitottak, fiatalok, boldogok és ezt minden irigység nélkül gondolom. Ahelyett, hogy egyes vérmániásak példát vennének róluk! Elképzeléseim sincs mit kapna Richard, ha például az apja rajtakapná, amint mugli gyerekeket oktat. Odabent a macska egészen rabul ejt és még a rusztikus berendezés is másodlagossá válik. Imádom, ahogy dorombolnak, testükhöz nyomom a fejem úgy hallgatom a kellemes durmolást. Richard húzódzkodását is később veszem észre, próbálom a macskát erősen magamhoz édesgetni, hogy rá már ne jusson energiája. Végre a kopasz néni is letelepszik mellénk, meghozza forró italainkat, minden tökéletes egy idilli beszélgetéshez. Még a döglött állat koponyák is mosolyognak, a kukacok vidáman fickándoznak bennük, halott szemeik mintha kacsintanának. Visszakacsintok az egyikre és szédült jókedv lesz úrrá rajtam. Úgy énekelnék, vagy táncolnék egyet az öreggel! Megpaskolnám a fejét, mint egy dobot. A választ már akkor tudom, amikor felteszem a kérdést. Miért is ittam én belőle annyit? Mikor is éreztem ilyet utoljára? Miért is nem iszom alkoholt soha? De ez teaFű, más mint a whisky, nem? - Te is meg akarod fogni a fejét? Súgom Richardnak, aztán komolyságot erőltetve vigyorra rángó vonásaimra, bólogatni kezdek. - Valami vicces adalék. Szerintem ő.... - Valami baj van professzor urak? A hangját inkább hallom károgásnak. Pálcám után nyúlok, mennünk kéne, de hogy fogok én felállni? - Ezt a szegény macskát is magunkkal kell vinnünk Motyogom Richardnak, miközben próbálom megfogni az elillanó állatot. - Miből gondolják, hogy elmehetnek? Zár kattanását vélem hallani, lehet, hogy sima alohomoránál többre lesz szükség? Inkább táncolni kéne most, nem harcolni. Majdnem megkérdezem felkérhetem-e a hölgyet, de közelebb tolakszik, elmosolyodik és büdös, rothadásszag áramlik lyukas fogai közül. Azt hiszem nem ez a megfelelő pillanat, hogy az arcába hányjak.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Szomb. 10 Márc. - 23:35
Clive & Richard
- Lehet jobban jársz, ha nem veszi fel a tárgyadat. Én legalábbis mindig kicsit kényelmetlenül érzem magam, mikor Flora ott van az órámon. Tudod, amikor közölni szeretnéd vele, hogy gombolja be a kardigánját, mert megfázik, de közben nem szeretnéd kínos helyzetbe hozni a többi gyerek előtt, az nagyon kellemetlen érzés. Pedig Flora szerencsére nem is tart annyira cikinek, mint a korabeli gyerekek szokták. - Erre nagyon büszke voltam, annál nagyobb elismerést el sem tudtam képzelni, mint hogy a lányom nem tart vállalhatatlannak. Azt hiszem, rosszul esett volna, ha nem akar velem mutatkozni a barátai előtt. Eddig azonban semmi jelét nem adta ilyesminek, igaz, Rodyval próbáltunk háttérbe is vonulni, ha áthívta a kis barátnőit. - Különben rendes fiúnak tűnik az öcséd. Okos gyerek, tényleg, nem véletlenül került a Hollóhátba. McGonagallék mindig kiegyensúlyozott, boldog család látszatát nyújtották. Nem a kis William volt az első, akit tanítottam közülük és úgy képzeltem, az idősebbek is hasonlóan különleges, valamilyen módon kiemelkedő emberekké váltak. A lelkem mélyén mindig hasonlóan nagy családra vágytam, de ez nyilván lehetetlen volt számunkra Rodyval. Persze nem panaszkodhattam, boldogok voltunk hárman is. - Azért az integrálódás kicsit túlzás. Igyekszünk, de hát... tudod milyenek az emberek. - Nem biztos, hogy tudta. Ő a társadalom szemében "normális" férfinek minősült, bizonyára lehengerlő, kellemes modorú fiatalembernek tartották, akit valószínűleg a nők is kedveltek. Őt még a muglik sem nézték volna ki maguk közül olyan mértékben, mint minket. Nem irigyeltem, mert semmiért nem adtam volna a kapcsolatunkat Rodyval, de mégis... néha jól esett volna, ha nem bámulnak meg minket és nem kötnek belénk. Hitetlenkedve bámultam Clive-ra. Én is éreztem valami enyhe tompaságot, közben a fejem elnehezült és ha nem lett volna úrrá rajtam a pánik, talán ledőltem volna a kárpitozásra szoruló kanapéra aludni. De Clive... úgy vigyorgott, mint akinek elmentek otthonról. Vajon többet kapott ebből a bizonyára nem túl legális teafűből vagy csak ennyire nem bírta? Számít ez egyáltalán, mikor össze voltunk zárva egy öregasszonnyal, akinek a szándékait egyre inkább kezdtem megkérdőjelezni? Eszembe jutott az a mugli mese, amit egyszer Flora említett, egy boszorkányról, aki meg akart enni két kisgyereket. Ránk is ez a sors várt volna? Egyáltalán miért is féltem egy vénasszonytól, amikor itt ültünk Clive-val, két ereje teljében lévő férfi, akik könnyedén elbánhatnának egy száz év és a halál közötti nénivel? De hát nem bánthattuk, még önvédelem címszóval sem, az... az annyira helytelen lenne. - Nem, és Merlinre, meg ne fogd a fejét! - nyögtem fel, a biztonság kedvéért Clive karjára téve a kezemet. Nem tudom, hogy az udvariasság mondatta ezt velem vagy inkább egyszerűen undorodtam az idős hölgy kopasz fejétől. Talán a kettő egyszerre. Csak könyörgöm, Clive ne érjen hozzá ehhez a nőhöz... És aztán a vendéglátónk - fogvatartónk? - megszólalt, majd a zár hangosan kattant és hirtelen erős késztetést éreztem rá, hogy elsírjam magam. Sosem viseltem túl jól a stresszt és ezúttal nem is számíthattam semmiféle segítségre, mikor Clive-ot jobban lekötötte a macska biztonsága, mint a sajátunk. Úgyhogy jobb ötlet híján felkaptam azt a rusnya nyávogó dögöt és egyszerűen rádobtam az öregasszonyra. Az állat vinnyogva landolt a nő fején, karmait előremeresztve. Ezt a pillanatot választottam rá, hogy Clive karját megragadva az ajtó felé iramodjak.
Kedvtelve bambulok a távolba. - Nagy szerencsétek van Florával, kedves kislány. Willel más, ő nem a gyerekem, bár kicsit olyan volt öt testvér után és nem hiszem, hogy rászólnék a talárja miatt, sokkal rosszabbul járnék, nagyon pimasz. Azt hiszem....utál engem Nyögöm fájdalmas szemöldökrángással. Ez utóbbi butaságot talán felesleges volt kiböknöm, gyötörni vele Richardot is, mégis...annyira szorít mostanában ez a kellemetlenség, mely több puszta rossz dolognál. Anya cáfolja, de én érzem, és fogalmam sincs hogyan lehetnék menőbb Will számára, mit kezdjek vele, az egész helyzettel és ez roppant kétségbeesetté tesz. Megrázom a fejem, nem ezért jöttünk és Richard bizonyára nem a nyavalygásomat akarja hallgatni desszertként a vénasszonyok mellé. Féloldalas, de erőltetett mosolyt vetek rá, hogy Will rendes gyerek, külön kiemelve, hogy a Hollóhátba került. Amikor a besorolási ceremónián ültem és ő következett, összeszorult a gyomrom, mi lesz ha Mardekárt mondanak rá. Bólogatok, furán venné ki magát, ha szidni kezdeném Willt és csak velem ilyen szemtelen, mintha elcsórtam volna a köpköveit. Késve esik le, hogy arra gondol, Rody és ő, nos hát... - Igen, tényleg...öhm az külön nehéz lehet és el sem tudom képzelni. Vagyis... Össze-vissza hebegek. Elhallgatok, mielőtt hülyeséget mondanék. Kínos téma, Richardot ismerve zavarba fog jönni és nem éppen a küldetés elején szeretném kiakasztani, így sem örül a téli túrának. Majd ha meglátja a sátram másképp fog vélekedni, de előttünk még egy öregasszony! A világ olyan furcsa most, hogy minden pörög! A macskát keresem, mert kell, puha, jó lesz a fejemnek, de közben a néni feje is érdekel. Morbid, itt minden olyan morbid, hogy talán nekünk is morbidkodnunk kellene. Fejrázva nézek Richardra, hogy nem szabad fogdosni a nyanya kobakját. Mintha nem lenne boldog, pedig...ennél jobb kedvem régen volt már. Az kicsit aggasztó, hogy valószínűleg párbajoznunk kell az öregasszonnyal és elő is veszem a pálcám. Richard gyorsabb nálam, a macskát dobja neki, én pedig kiáltanék: ne, de húz is, hátra sem nézek, csak az ajtónak ütközöm. Próbálkozom Alohomorával, amíg az asszony visít a döggel viaskodva. Hatástalan. Alohomoret mondtam? - Nem mondtam, hogy mehettek!!!! Mit akartok Grindewaldtól? Rikácsolja, Merlin üstökére, ő az őrszeme, vagy hasonló. Richardot nekem kell megvédenem, ehhez kétség sem fér, de a harchoz általában külsőt váltok, mert ha nem kopogok háromszor az asztal alján és hagyom, hogy szőkén essek neki...részegen, vagy hasonló tudatmódosult állapotban... - Levicorpus Suttogom, hátha felemelkedik a néni lábánál fogva, fejjel lefelé és remélem van rajta alsóruha, mert valamilyen szinten most is hányingerem van. Nincs, és ezt sikerült bejátszanom, nincs, ez egy rossz rémálom, becsukom a szemem és kiáltva megpróbálom eltakarni Richardét is! Haljunk bár hősi halált, ne ez legyen az utolsó kép, amit látunk.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Csüt. 29 Márc. - 13:13
Clive & Richard
- Utál? Téged? Biztosan nem... csak kamaszodik ennyiről lehet szó. Tudod milyenek, beütnek a hormonok és hirtelen ösztönösen utálni kezdik az összes felnőttet. - Más értelmes magyarázatot nem láttam rá. Hiszen miért is ne szeretné az öccse éppen őt? Kedves, jó kedélyű, intelligens ember, minden kistestvér ilyen bátyra vágyik. Vagyis én nem voltam kistestvér, de örültem volna gyerekként egy olyan fivérnek, mint Clive. Bár megeshet, hogy csak én láttam ilyennek, kívülállóként, de a családja egészen más véleménnyel volt róla. Nem tudtam hova tenni, hogy összevissza habogott. Nem rá vall az ilyesmi és nem is tudtam, hirtelen miért jött így zavarba. Mármint bárki másnál értettem volna, de ő azon kevesek közé tartozott, akinek legjobb tudomásom szerint nem volt problémája velem és Rodyval. Talán csak attól félt, hogy a válasza esetleg tapintatlan - igen, biztosan ez lehetett a gond, gyakran megesik. Olyan ez, mint amikor az emberek évek múltán is igyekeznek kerülni az olyan kínos témákat, mint egy elhunyt családtag vagy egy csúnya válás. Érthető is, azt hiszem. - Már megszoktam - zártam végül rövidre a témát. Én sem akartam erről beszélni, nem is volt mit, felesleges újra és újra körüljárni, mennyire nem elfogadóak az emberek és milyen kegyetlenségekre képesek, ha valamit nem értenek. Clive ködös tekintete láttán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon most először próbálkozott-e bármi hasonlóval. Talán a tea volt az oka, talán az évek, de nem rémlett, hogy diákkorunkban láttam volna akár csak becsípve is. Igaz, nem egy évfolyamra jártunk, megeshet, hogy csak ezért maradt ki számomra részeg Clive látványa. Vagy egyszerűen tényleg nem rajongott sem az alkoholért, sem semmi egyébért, ami valahol tiszteletreméltó tulajdonság, csak kellemetlen, ha egy vénasszony nem épp kedves szándékkal valami csodafüvet csempészik a teádba. Az ajtó nem akart kinyílni, úgy pattantam le róla, mint a Roxfort folyosóin rohangáló diákok, akik nem fékeztek le időben és felkenődtek a kőfalakra. Csakhogy ez az öregasszony sokkal fenyegetőbbnek tűnt, mint egy felbőszült Argus Frics vagy egy pontokat levonogató tanár. Merlinre, miért nem maradtunk inkább az iskolában gyerekeket fegyelmezni? Próbáltam felidézni valamilyen bűbájt, ami segíthetne rajtunk. Merlin szerelmére, évfolyamelső voltam és kívülről tudtam a tankönyveket, de most teljesen leblokkoltam és szapora légzésen, illetve a Clive-ba való kapaszkodáson kívül semmire sem voltam képes. És aztán megtörtént a lehető legrosszabb. Nem, nem öltek meg minket, még csak meg sem sérültünk. De az a látvány egy életre az agyamba égett. Azt hiszem, valami olyasmit mondtam Clive-nak, hogy ezek után nem lenne meglepő, ha hirtelen már ő sem vonzódna a nőkhöz, de lehet ezt csak gondoltam. - Valahogy meg kell szabadulnunk az ajtótól - jelentettem ki, továbbra is cselekvésképtelenül, Clive karjába csimpaszkodva, mint egy rémült kisgyerek. Lehet, nem is hallotta, mert a nő közben válogatott szitkokat zúdított ránk, rikácsolva és hadonászva. Persze egyik sem lehetett olyan sértő, mint az a látvány.
Sóhajtással adok hangot véleményének, fogalma sincs mennyi logikus magyarázatot próbáltam feltúrni elmém mélyéről, sokszor csak bambultam kifelé az ablakon, észre sem véve min gondolkodom, mintha az ég, vagy a távoli kis fúriafűz kezdemény válasszal szolgálhatott volna. Butaság lenne minden erőmmel bizonygatni Richardnak, valami nagy baj van, látná rajtam mennyire kétségbeesett vagyok, így is bánom, hogy szóba hoztam. Az expedíción ráadásul nem efféle gondolatokkal kellene mérgeznem magam. Vérszegény mosolyt vetek rá, ajkam tiltakozón ráng ellene. - Biztos ilyen mindenkivel...Szólnál, ha valami furcsát érzékelnél rajta? Kérdezem könnyednek szánt hangon, mintha teljesen mellékes lenne, nem pedig kémként akarnám ráállítani. Richard nagyon gyors és diplomatikus választ ad, mégis azon tépelődöm, bántót mondok. Mert semmiképp sem magamat értettem emögé, mint teljesen kívülálló kerülgetem a témát, érintem holott ostobaság, eredetileg célom volt, hogy jól érezze magát, mintha önmagam szabotálnám. - Igen, persze Ezúttal vigyorom széles, művibb már nem is lehetne, és pont ez alapján szavazta meg a Szombati Boszorkány is. Ez az, amibe folyton belebotlanak, gondosan karban tartott maszk, zavarba ejtően tökéletesnek tűnik. De minden távoli most, még Richard hangja is visszhang, ahogy a tea bebódít és a kopasz boszorkány lassan felemelkedik. Sikerült kiválasztanom a legrosszabb bűvigét, ráadásul felejthetetlen látvánnyal átkozom magunkat. A teafű nem olyan erős, hogy beszédülve ne emlékeznék az aszott, kalimpáló, szétvetett lábakra és arra a bozótra középen, amiben mintha egy acromantula tanyázna. Mert van egy pillanat, hogy nem értem, amikor tényleg azt hiszem egy varázslény az ott és életre kelne, ha megbökném a pálcámmal. Richard belém kapaszkodik, most kellene hoppanálni, de lehet, hogy kihagynám a fogaim és elhullanának, vagy itt felejteném az orrom. Valami ajtót emleget, ami útban van épp, lehet, hogy a banyát kellene nekivágni? - Mondja meg mit tud Grindewald lényeiről! Voltak neki? Igazak a pletykák, hogy errefelé látták? Rázom a pálcám és rázkódik ő is fel- le, mintha rúgózna. Közben foglalkoznom kell az ajtóval, de még mindig szédülök, meresztem a szemem, mert ahogy telnek múlnak a pillanatok, a néni fején állábak nőnek és szépen, lassan átváltozik pókká. - Akkor nem képzeltem! Kiáltom felé pálcás kézzel, mire megszűnik a varázslat és az ökölnyi ízeltlábú leesik, hogy eliramodjon a legközelebbi rés felé. Iszkol a szerencsétlen, én pedig annyira szédülök, hogy esélyem sincs utána vetődni. Richardba kapaszkodom, ahogy ő belém, talán majd mond valami logikusat, mi történt az imént.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Hétf. 23 Ápr. - 23:19
Clive & Richard
Nagyot bólintottam, az indokoltnál is nagyobbat, hogy Clive érezze mennyire komolyan veszem a kérdését. A testvéri aggodalmat már régóta nem tapasztaltam, de jelen helyzetben ez nem különbözött sokban attól, amit Flora mellett éreztem. Folyton aggódtam érte, ha nem kellett, akkor is. De hát ez volna az apák dolga, nem? Márpedig Clive jóformán a kisöccse apja lehetett volna, érthető, hogy inkább a görcsös, mindig féltő fivér szerepét öltötte magára. - Persze, ez nem is kérdés. De biztos vagyok benne, hogy te hamarabb észreveszed, ha bármi gondja lesz. Azért ne félj, biztos csak kamaszodik. A házban elém táruló látvány olyan szinten sokkolt, hogy arra sem maradt kapacitásom, hogy rászóljak Clive-ra. A fenébe is, minek faggatta a vénasszonyt, amikor inkább futnunk kellett volna? Kutatás ide vagy oda, itt most nem volt helye kérdéseknek és amúgy sem szívesen adtam volna egy ilyen (fél)őrült szavára. Ahogy a néni fel-alá rázkódott, úgy hullámzott a gyomrom is és kezdtem azt érezni, hogy ez biztosan csak valami szürreális álom lehet és mindjárt felébredek a békésen szuszogó Rody mellett. Csakhogy Merlinért sem akartam felébredni, a groteszk kép meg ha lehetséges, még groteszkebbé vált. A nő eltűnt, helyette azonban egy ökölnyi méretű pók esett le a földre. Ez volt az a pillanat, amikor már az ájulás kerülgetett. Úgy szedte mind a nyolc szőrös lábát, hogy alig bírtam követni a tekintetemmel, miközben beiszkolt a heverő alá. Rettegtem a pókoktól - is -, lassan már úgy szorongattam Clive karját, hogy annak biztosan megmaradt rajta a nyoma. - Menjünk innen - szűköltem. - Csak menjünk innen, Merlinkém, atyaúristen, tűnjünk el innen... Teljes súlyommal nekifeszültem az ajtónak, ami ugyan nem volt valami sok, de az mégis megadta magát. Valószínűleg, mikor az a szipirtyó átváltozott, a záron lévő bűbáj is megszűnt. Igazából nem érdekeltek a körülmények, csak minél messzebbre akartam innen kerülni. Továbbra is Clive karjába csimpaszkodva megindultam kifelé, mit sem törődve a metsző hideggel. És aki ismert, az tudta, hogy én mindig foglalkoztam a hideggel. Azt sem tudtam, merre megyek, csak futottam, még akkor is, amikor már levegőt is alig kaptam. Ha nem féltem volna ennyire, biztosan átkoztam volna magam a sok dohányzásért, így viszont nem igazán érdekelt a tüdőm ellenkezése. Csak akkor álltam meg, mikor már tényleg nem bírtam tovább. Egy földút mellé érkeztünk, néhány varjún és verében kívül semmi és senki sem ólálkodott a közelben. - Legközelebb kávézni megyünk vagy virágot szedni - jelentettem ki. - Ilyet soha többet nem csinálunk. Clive még mindig elég cudarul nézett ki a ködös tekintetével, hála a beazonosíthatatlan teának. - És most bemegyünk az első kocsmába és ki sem jövünk onnan a következő néhány órában. - Ez tűnt az egyetlen értelmes ötletnek azok után, hogy egy kopasz, legalább százéves vénasszony megitatott valamit Clive-al, valószínűleg meg akart ölni minket, majd olyan szögből láttuk, ahonnan sohasem kellett volna, végül pedig hatalmas ízeltlábúvá változott. Rody nem fogja elhinni. Azt gondolja majd, hogy Clive-al betéptünk, mert annak is nagyobb volt a valószínűsége, mint hogy ez tényleg megtörténjen.
Vérszegény mosoly csak szegény Richard jutalma. Will említésétől kemény köveket érzek centrifugálni gyomromban, levegők szöknek előlem, érzem végtagjaimban az utált zsibbadást. Többről van szó, de kellemetlen lenne mélyebben belemennem egy küldetésen, kifejteni, hogy az öcsém beteg és talán nagyobb a baj, mint sejtem. Igazán megnyílni valakinek, aggodalmaim palotájához kulcsot adni, lehetetlen. Így csak bólintok lezárva Willt, mint témát, látszólagos nyugalommal, ő is szemmel tartja majd. Sok a diák és Richardnak is megvan a maga gondja, saját gyermeke, Will teljes mértékben az én felelősségem, mégcsak nem is Minerva nénié. Mély levegő, frissen tüdőzött hideg, nincs ennél üdítőbb, noha teljesen nem kapcsol ki a végtelen fehérség, hosszú rónákon át vágtató szabadság igézete. Elrángattam szegény kollégát, nagyon unja már, melegedne. Cseppet sem jutottunk közelebb Grindewald feljegyzéseihez.
Kissé szédült vagyok még, mint akit agyonvágtak egy óriási légycsapóval. Tíz körmömmel próbálok racionális eszem peremén megmaradni, felfogni ezt logikusnak, a néni animágus, Grindewald bennfentese, micsoda szerencse! Megtaláltuk hát az embert, jelen esetben lényt, aki biztosan összeköttetésben áll vele. Szélesen mosolygok, most hogy eltűnt a pókhálós nemi szerv, már nem bántja szemem a horrorisztikus látvány, csak egy egyszerű, akromantulára hajazó óriáspók, visszatér önbizalmam. Hajam automatikusan vált át hosszú feketére, bele sem gondolok Richardot mennyire meglephetem ezzel. Ádázul nézek a lényre, mosolyra rángó ajakkal, diadalittasan, mert most megvan. Igaz, nem kalkulálom bele, hogy társam fóbiás lenne, így kissé meglep, amikor megkapaszkodik bennem. - Ne, Richard, elkaphatjuk. Jól vagy? Nézek rá bizonytalanul, ami nem illik ehhez a fekete szereléshez, amiben harcolni vágytam. Olyankor megváltoztam, de megtörtem egy régi és mély elhatározást, hogy erről kollégák nem fognak tudni. Hajam kezdte színét veszteni, ahogy az aggdalom, szőke keresztem ismét megtelepedett rajtam. Mint egy ragályos betegség olyan ez a féltés, fertőző fekély. Néha nem bírom, egyszerűen muszáj kitörni, magasról leszarni mindent, megátkozni a nagy pókokat és felderíteni Gridewald minden kis, sötét titkát. De erősebb a másik, mint mindig ha a félelem kerül mérlegbe valamivel, még egy volt Griffendélesnél is. Belém égett, ez a szőkeség… Rohanok utána, sebesen taposom a havat, mire visszaérek mellé a földútra, teljesen szőke vagyok. Zihálok kicsit és nagyon aggódom, amit mond… - Sajnálom. Nem akartalak kellemetlen kalandokba rángatni. Animágus volt, Grindewald embere, egy őrszem. Valószínűleg veszélyes sötét mágus, jól tetted, hogy elrohantál, engem elragadott a hév. Nem hozlak magammal máskor Ígérem lesütött szemmel, bár arra nem esküszöm, hogy én feladom mindezt. - Veled kávézni és virágot szedni? Nos ez utóbbit abban az esetben, ha lesznek lepkék is! Mosolyodom el, a növények nem annyira motiválnak, de pillangókkal körülölelt réten piknikezni például, bármikor. Nagy levegőt veszek, kicsit tisztul a kép, de azért még tompa vagyok. Aztán mást is érzek, valami sürgetőt. - Nagyon éhes vagyok Panaszolom kajla szájjal. - Hoztam sátrat is, nem megyünk inkább oda? Telepakoltam a kamrát mindenféle jóval és vehetünk egy forró fürdőt a beépített medencében. Persze a kocsma is jó, választhatsz Elvégre az egész az én hibám, alaposan belerángattam valamibe, amiben se kávé, vagy virágok nem voltak.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Csüt. 31 Május - 16:14
Clive & Richard
Diákkorom óta ismertem Clive McGonagallt és ha rá gondoltam, mindig a jófiús, hullámos világos tincsei jutottak elsőként eszembe és az a kedves mosolya. Egy férfi sokféleképpen lehetett jóképű, Clive-ot magamban mindig azok közé soroltam - bár sosem vallottam volna be, hogy egyáltalán kategorizáltam bárkit is Rodyn kívül -, akik olyan édesek, mint a karamellel töltött csokibéka és akiket bárki büszkén bemutatna a szüleinek. És most valami egészen mást láttam. Azt hiszem, először nem is a haját vettem észre és még csak nem is azért, mert nem esett szemmagasságba. Nem, a tekintetében beállt változásra figyeltem fel először, amit nem foghattam az öregasszony ismeretlen összetételű teájára. Ez a Clive nem az volt, aki az imént még az öccse miatt aggodalmaskodott tyúkanyó módjára és akit egyszer rajtakaptam újszülött furkászokat dajkálni a Rengeteg szélén. Meg akartam kérdezni, mi ez az egész, de nem jött ki hang a torkomon, túl sok volt ez most egyszerre azzal az óriási pókkal együtt. A földúthoz érve alig kaptam levegőt, kellett pár másodperc, mire válaszolni tudtam Clive-nak. Nem értettem, miért szabadkozott, mikor ő nem tett semmi rosszat. Sőt, tulajdonképpen nélküle talán ki sem jutottam volna, egyedül biztosan nem mertem volna pálcát fogni egy vénasszonyra. És nem is igazán jeleskedtem a párbajozásban, diákkoromban is mindig földbe döngöltek, Rody mellett pedig nem szorultam rá, hogy elsajátítsam az önvédelem fortélyait. - Sajnálod? Ugyan már, Clive... Nem te tehetsz róla, hogy kifogtunk egy őrült öregasszonyt. Na jó, talán arról te tehetsz, hogy látnunk kellett... hát... azt - borzongtam bele a néni felcsúszott, kopott otthonkája alól kivillanó látvány emlékébe. Persze tudtam, hogy nem szándékosan tette, ilyet senki sem tenne önszántából. - Inkább örülök, hogy velem voltál, egyedül nem jutottam volna ki. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy mi ketten virágot szedünk egy réten és lepkék telepednek le a fejünkre. A mai kalandunk után történetesen nem bántam volna, ha mindez valósággá válik, egy lehetőleg sokkal melegebb helyen. Bármit megadtam volna egy virágoktól illatozó mezőért, az orromba teljesen beitta magát az öregasszony viskóját átható kelkáposzta-és macskaalomszag. Ahogy az adrenalinlöket kezdett távozni belőlem, hirtelen embertelen fáradtság telepedett minden porcikámra. Elzsibbadtak a karjaim és a lábaim, érezni kezdtem a minket körülvevő metszően hideg levegőt. Csak be akartam bújni egy vastag pokróc alá és meginni valami forrót. A kocsma gondolata már nem tűnt olyan csábítónak, túlságosan fáztam hozzá és nem is lett volna az igazi úgy, hogy Rody nem ül mellettem és nem kell letörölgetnem a karvalyorra hegyéről a sörhabot. A biztonságos sátor jobb ötletnek tűnt, tulajdonképpen azt sem zárta ki, hogy valami kellően alkoholossal megnyugtassuk fáradt agysejtjeinket. - Igazad van, ez jobban hangzik - bólintottam. - Gyorsan verjük fel azt a sátrat, mielőtt elfagynak a végtagjaink. Fázósan toporogtam a hóban, a nyelvem hegyén a kérdéssel: mi a franc volt ez, Clive?, de nem tettem fel. Legalábbis még nem, egyelőre lenyeltem a kéretlen kérdést és nem firtattam, mégis mi volt ez az egész a fekete hajával és a megmagyarázhatatlan kalandvágyával. Nem éreztem korrektnek, hogy kérdőre vonjam éppen most, mikor ennyire kedvesen fáradozik az én megnyugtatásomért. De tudtam, hogy úgysem bírom majd sokáig a hallgatást.
Veszélyes elragadtatni magam, buta szokás talán, vagy rejtett indulatok feltorlódása, hogy a kisugárzásom is megváltozik. Automatikus, csak a vad tetterőt érzem, anélkül, hogy befolyással lennék rá, legalábbis addig míg a „vagányság” – annak nevezem, erősen tombol. Talán percekig tart, elvesztem az időérzékem és attól tartok leginkább, hogy a hajam fogja észrevenni. Sokféle félelem kavarog bennem ezzel kapcsolatban. Nem elmebetegség-e ez? Mert ha valaki ismerné mindkét énem, érezné a különbséget. Mit gondolnak? Mit gondol ő? Hogy szőkén túl lágy a hangom? Ha fekete vagyok vérmes vicsorgás a mosoly, melyért a Szombati boszorkányban különdíjat nyertem? A mégsem olyan tökéletes Clive? Gonosz, tudom, de kicsit azt remélem, a sokk majd kitörli fejéből ezt az intermezzót. Jobb, ha nem is gondolok arra mi történne, ha valaki azt hinné nem vagyok tökéletes, vagy valamit ennyire elszúrtam és hogy ekkora selejt vagyok. Mosolygom, hogy Richard ebből ne lásson semmit, ott zihálok mellette az útnál, röhögök is, mert én élveztem. Nem merem magam túlzottan elragadtatni, inkább csak rövid, szakaszokban előbuggyanó haha-hehe-t kap. - Le kellett volna vadászni a pókot. Pedig már a markunkban volt! Azt viszont tényleg sajnálom, rémálmaink lesznek Nézek rá elkínzott arccal. Hosszasan, nyújtottan fújom ki a levegőt, megvakarom hátul a tarkóm. - Ugyan...inkább miattam szívtuk meg majdnem Szívni… Pirulok micsoda szavakat használok. Sóhajtva megcsóválom a fejem. - Az ilyen kifejezéseket óhatatlanul átveszem Willtől Hazudom, azért bökök ki ilyeneket, mert még tart a fekete Clive-hatás. Ó, mint valami átok, pedig jobban szeretem úgy magam. Szívás és okcsá, szörnyű, hogy így szőkén és modorosan még rááll a szám. Szeretnék most belelátni Richard fejébe, szerintem nem pillangókat lát, hanem szőrös pókasszonyok nunáját//user sírva röhög, ahogy ez a szó ebben a formában megjelenik Clive fejében// Szeretném valahogyan kárpótolni, egy büdös kocsma nem feltétlenül a megfelelő közeg bármiféle kompenzációhoz. Megkönnyebbült kis sóhaj hagyja el ajkaim, hogy nem a kocsma mellett voksol, széles mosolyt villantok a kicsi, didergő Richire és már pakolom is le hátamról a táskát. Benne van a normálisnak, sőt hétköznapinak ható sátor, ha Richard segít egy kicsit, kipakolni a táskából, gyorsan, néhány pálcamozdulattal felállítom, hisz számtalanszor használom. - Be kellett szereznem egy jobb változatot, gyakran járok el ugye a sárkányok és más lények miatt. Szóval…érezd magad otthon Fordulok felé kissé lámpalázasan, ahogy széttárom a felállított sátor egyik szárnyát. Kör alakú előszobába érkezünk ízléses kőpadlózattal, mely öt különböző irányba ágazik. Semmi rendeltetése, csak díszes, a falon bekeretezett sárkány festményekkel. Bele se gondolok, hogy ettől Richard lehet nem fog ellágyulni. - Arrafelé van az étkező, vele szemben a nappali, két hálószoba és az ejtőző. Oda fogunk menni, csak előbb...nem vagy éhes? A konyhába mindenképp be kellene néznünk, hűtöttem be italokat - gondolván a zimankóra, készültem élelemmel is, tudom hogy Richard nem, de én eljátszottam a gondolattal, hogy a túra hosszúra húzódik, mert mind újabb rejtélyeket és izgalmakat fedezünk fel. Maga az előtér makulátlan, egy Svéd sróforrú kalimpál farkával az egyik képen, míg a másikon akárha egy Mennydörgő rontana az embernek. Ellágyulva nézem.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Csüt. 5 Júl. - 1:10
Clive & Richard
Egy kevés szégyent éreztem a saját gyávaságom miatt, ugyanis én nem akartam veszélyes animágusokra vadászni. Én soha nem kerestem az efféle izgalmakat, számomra már az is kaland volt, mikor Rody fiatalabb korunkban mugli fesztiválokra rángatott magával vagy elmesélte, mi történt vele a munkahelyén. Még akkor is kirázott a hideg, amikor csak hallgattam, mikben volt része aurorként. Köszönöm szépen, de én remekül megvoltam a poros könyveimmel és a régi írógéppel, amin a tanulmányaimat írtam, nem vágytam semmiféle veszélyre. Gyerekként mást sem hallgattam apámtól, csak azt, hogy szégyellnem kéne, amiért nem viselkedtem fiúként, csak a szobámban ültem, "haszontalan lányregényeneket" olvasva. Most már tudtam, hogy ostobaságokat hordott össze, hogy ez nem szégyen és különben is egy szexista barom volt, mégis... mégis valahol mélyen elöntött ilyenkor valami önutálat, pedig Clive nem vetette a szememre, amiért nyúl módjára megfutamodtam. Rody sem rótta fel nekem, ha én voltam az ügyeletes hangulatgyilkos, de ezek olyan dolgok, amelyek mélyen beleivódnak az ember személyiségébe és nehéz levedleni őket. - Legközelebb azt hiszem, kénytelen leszel nálam bátrabb társat hozni. Ami nem lesz nehéz, tegyük hozzá - nevettem zavartan. A szabadkozására azonban rögtön elmosolyodtam, tudtam, milyen ez. Néha én is azon kaptam magam, hogy a Florától és a diákoktól hallott szlenget használtam, máskor Rodyval szándékosan idegesítettük egymást a legnevetségesebb szavakkal. Ebben ő egyenesen remekelt. - Ugyan már, én olyan szavakat tanultam el a diákjaimtól, amiket inkább el sem mondok neked, annyira kínosak. És egyre inkább azt érzem, hogy kinőttem abból a korból, amikor "jópofa" ilyesmit mondani. - Eszembe jutott Dumbledore és az olykor megmagyarázhatatlan szófordulatai, egészen elborzasztott a gondolat, hogy egyszer majd én is olyan öreg leszek, mint ő és esetleg valamelyik órámon kimondom majd, hogy filkó vagy pityer. Csak így, kontextus nélkül, mert azt hiszem majd, hogy ez vicces. Csak remélni mertem, hogy eddig semmi ilyesmit nem követtem el, még néhány évig szerettem volna majomként csimpaszkodni a fiatalságom tudatába. Ugyanis kikérem magamnak, még nem haltam meg a szilveszteri másnaposságtól, ami a fiatalság csalhatatlan jele. Ugye? Kissé esetlenül segítettem Clive-nak felállítani a sátrat, még sosem csináltam effélét. Rodyval (és Florával) az utóbbi években mindig elmentünk valahova nyáron, de sosem sátorozni. Még akkor sem, ha nehéz volt megmagyaráznunk a szálláshely tulajdonosának, Rody miért cipelt magával egy seprűt és miért beszélgettünk a reggelinél Flora bájitaltan szorgalmi feladatáról. Szerencse, hogy a muglikat könnyű átejteni, annyira nem akarnak hinni a mágia létezésében, hogy inkább bármilyen ostoba hazugságot elfogadnak. Nem tudtam elfojtani a vigyoromat, mikor beléptem a sátor előterébe. Mágikus sátorhoz képest is elég jó darab volt, látszott, hogy Clive nem ötévente egyszer kap kedvet a túrázáshoz. Tágas beltér, kellemes meleg, otthonos hangulat még a gyilkos tekintetű, festett sárkányok ellenére is. - Én mindig éhes vagyok - vágtam rá. - Rody mindig azt mondja, hogy egyszer kénytelen lesz eladni a szerveit a Zsebpiszok közben, hogy etetni tudjon engem. Érdeklődve tanulmányoztam az egyik festményt, egy kínai gömbláng sárkányt ábrázolt, már ha jól emlékeztem egykori LLG óráimról. Annak idején lelkesen vettem fel a tárgyat, de alig pár hét után rájöttem, hogy a várakozásaimmal ellentétben nem unikornisokat fogunk simogatni minden órán, onnantól kezdve pedig nem is rajongtam túlzottan a tantárgyért. Különösen nem azután, hogy az egyik háztársam, Gideon Prewett a nyakamba dobta egy bébi akromantula levedlett vázát vagy ki tudja micsodáját. Mondanom sem kell, egyedül ő találta ezt viccesnek, én bőgtem tőle, mint egy csecsemő. - Gyerekkoromban én is imádtam a sárkányokat, persze csak a könyvekben. Elképzelni sem tudom, hogy mersz a közelükbe menni, én rettegnék tőlük. Nem csodálom, hogy a diáklányok egész héten a te órádra várnak, egy igazi hősnek tartanak - nevettem. - Mi meg bezzeg szenvedhettünk régen Kettleburn óráján, akinek minden évben eggyel kevesebb végtagja maradt. Rettegtem az öregtől. Úgyhogy te inkább próbálj meg két lábbal és két karral nyugdíjba vonulni majd, jó?
Úgy érzem, belerángattam valami számára kellemetlenbe, hisz az egy dolog, hogy nekem nem számít szél és hófúvás, ellenben ösztönző erővel hat és a pókbanyát is szívesen levadásznám, hogy Grindewald nyomára bukkanjak. Richardot nézve azonban világos, ez az egész nem feltüzeli, inkább megterheli. Nagy, bűnbánós levegőt fújok a hidegbe. - Bocsáss meg Richard, nem számítottam rá, hogy a kopasz boszorkány…nos, próbáljuk elfelejteni és igen, én még lehet, hogy visszatérek, ha pedig történelmi leleteket találok, mindet megkapod tőlem. Ezzel és leragyogóbb mosolyommal talán ki tudom engesztelni. Irulok-pirulok a szívástól, de Richard nagyvonalúan kisegít, így egyetlen szociális fegyveremmel, mely megint egy mosoly tudom csak helyretenni megjátszott tökéletességem elmozdult álarcát. Jobbnak látom nem hozzáfűzni Willről bármit és gyerekekről sem akarok beszélni, sokszor fárasztanak, avagy épp eleget, főleg órákon. Iszonyú, de arra gondolok, nekem nem kell saját gyerek. Gyanítom ehhez mind a hét testvérem nagyban hozzájárult. Jó kérdés, akkor mégis mit keresek a katedrán. Semmi más nem jutott eszembe annó, ami a szüleimet jobban lenyűgözte volna, mint egy professzori, előbb csak segédi (de akkoris)állás. Mennyire büszkék voltak szeptemberben, hogy annak ellenére, még csak 29 vagyok professzorrá léptettek elő, ez hibátlan foglalkozás volt, olyasmi, amiért felnéznek rám az emberek, elvégre Dumbledore maga is oktatóként kezdte. A sárkányidomárkodást otthon csak vagánykodásnak tartják, nem beszélek róla sokat, tudják, hogy van, de inkább csak a tanítás melléktermékének gondolják, pedig számomra éppen fordítva van. Ezért is van egyre égetőbb szükségem egy segédre. A sátrat hamar felverjük, igazán rutinos róka vagyok és beinvitálom hamar, ne a hidegben ácsorogjon. Őszintén nevetek fel, hogy éhes, mindig éhes, mint egy kamasz gyerek. Anya hamar megtanított főzni, később mindent magam bűvöltem, a feleségemre is én főztem, sosem panaszkodtak. - A Roxfortban legalább kaptok bőségesen, nem rossz állás… Mit szólnál egy marharaguhoz desszertnek brownieval? Érdeklődöm, szerencsére mágiával könnyű tartósítani az ételeket. Zavartan heherészem tovább, felettébb szórakoztató társaság és jól esik, hogy ez a tökéletesen játszott szerep milyen megkapó színben tüntet fel. - Még elpirulok… Egyszerűen imádom őket, tudod én mindig szerettem a veszélyt, az az igazság ezt jobban élvezem még a tanításnál is. Talán szeretném magamat is hősnek érezni. Ó, emlékszem, én nem tágítottam mellőle, amíg részletesen el nem mesélt minden véres részletet. Próbálok óvatos lenni, megígérem, a múltkor csak… Remeg meg kezemben a pálca, amivel húst szeletelek a háttérben… - Csak nem figyeltem Fejezem be nagyot nyelve Draven égkék szemeinek emlékétől, gyorsan meg is fordulok, ahogy hirtelen és nagyon összezavarodom.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Pént. 20 Júl. - 17:47
Clive & Richard
- Ma is találtunk egy élő történelmi leletet. Mindig azt gondoltam, hogy a tinikori próbálkozásaim a lányokkal traumatikus élmények voltak, de a mai nap után lehet átértékelem. - Clive-ra vigyorogtam, éreztetni akartam vele, hogy nem haragszom rá. Különben is azt olvastam valahol, hogy a humor a legjobb megoldás a stresszes helyzetekre. Bár lehet, nem is voltam igazán vicces, inkább csak még kínosabbá tettem a szituációt. Mire felállítottuk a sátrat, úgy vettem észre, Clive hangulata is oldódni látszott, az arcán pedig őszintébb lett a mosoly - ami tényleg meglehetősen bűbájos volt, kár is lenne tagadni. - Tökéletes lesz - bólogattam lelkesen. - Mindkettőt imádom. Csak aztán nehogy jobbat főzz, mint Rody, mert borzasztóan féltékeny lenne. Néha még a házimanókat is konkurenciának tekinti. A kezdetektől fogva rettentően aranyosnak és egyben imponálónak találtam, hogy Rody, a rettenthetetlen auror szabadidejében legszívesebben receptekkel kísérletezett. Örömmel voltam a tesztalanya minden próbálkozásának, ahogyan most Clive főztjének is. Én magam elég gyatrán teljesítettem a konyhában, néhány alapvető ételen kívül mindennel felsültem. Ha Flora omlettet vagy palacsintát kért reggelire, azt még könnyedén megoldottam, de ha tehettem, a komolyabb feladatokat Rodyra bíztam. - Segítsek valamiben? Ígérem, nem gyújtom fel a sátradat... Mosolyogva hallgattam az áradozását a szakterületéről. Teljesen megértettem, mármint az elhivatottságát, annak a tárgyát már kevésbé. Könyvek lapjain én is lenyűgözőnek találtam a sárkányokat, de közelről valószínűleg semmi szépet nem láttam volna bennük. Nem voltam sem bátor, sem nagy harcos. A mai napig kívülről tudtam minden átkot és ellenátkot a Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvekből - csak mertem volna rosszabbul teljesíteni diákként... -, de éles helyzetben talán még egy egyszerű Protego bűbáj sem jutott volna eszembe. Egy sárkánnyal szembetalálkozva valószínűleg elbúcsúzhatnék az életemtől. Alig bírtam elhinni, hogy Clive tényleg képes bánni velük és egy csepp félelmet sem érez a közelükben. Vajon régebben a felesége érte is úgy aggódott, mint én Rodyért, amíg aurorként dolgozott? Nem mertem megkérdezni tőle, sosem faggattam a zátonyra futott házasságáról, nehogy tapintatlan legyek. - Irigyellek érte, néha én is szeretnék valami izgalmasba vágni, de tudom, hogy úgysem menne. Azt hiszem, én mindig csak olvasni fogok mások bátor tetteiről. - Meglepett, hogy felemlegette a múltkori sérülését. Miután kiengedték a Mungóból és rákérdeztem, mi történt, különösen zavarodottnak tűnt. Akárcsak most, mégis felhozta a témát. - Mindenki hibázik és az a fontos, hogy nem szereztél maradandó sérülést. Ne tudd meg, Rody hányszor jött haza olyan állapotban, hogy majdnem elájultam. Pedig jó auror volt, tényleg nagyon jó. Majd legközelebb jobban figyelsz, nincs ezen mit szégyellni. Azt gondoltam, a büszkesége sérült leginkább. A sárkánykutatók nagy része a karrierje csúcsán legalább néhány ritka csúnya égési sérüléssel gazdagodott, ha nem búcsúzott el valamelyik végtagjától is. Clive ezzel szemben vagy nagyon szerencsés volt vagy kimagasló tehetség (szerintem mindkettő), mert eddig megúszta. Biztos rosszul érintette a kudarc, akik nincsenek hozzászokva, sokáig ostorozzák magukat a legkisebb hibáért is. Azt nem tudtam, milyen túlélni egy felbőszült sárkány támadását, de azt igen, mennyire rossz csalódni saját magunkban, ha mindig a maximumot akarjuk nyújtani. A mai napig egyenesen gyűlöltem magam a legkisebb baklövésért is. Lemoshatatlan, kedves kis ajándék apámtól, ami valószínűleg már életem végéig velem marad majd. Egy ideig figyeltem, ahogy Clive nekem háttal, zaklatottan szeletelte a húst. A keze meg-megremegett, cseppet sem emlékeztetett arra a Clive-ra, aki az imént még le akarta vadászni az animágus öregasszonyt. Megint eszembe jutott az a pár perc, amíg tényleg nem ezt a Clive-ot láttam a hullámos, világos hajával és a jófiús mosolyával. - Különben... még nem is említetted, hogy metamorfmágus vagy. A húgom is az, mindig sajnáltam, hogy csak neki jutottak ilyen gének - jegyeztem meg.
Richard megállapítását kacarászva fogadom és bár érzem, zavar bugyborékol arcomon, mint láva készül elönteni a pír, akaratlanul is azon kattogok mi volt tiniként a lányokkal. Azt hiszem csak az számított, lenyűgözzek mindenkit, akkora tabu volt ezt egy srácnál, nem is gondoltam rá, inkább csak felvágtam, példakép legyek. Kicsit megereszkedettebb mosollyal vigyorgom rá vissza, ahogy sok minden gyorsvonatként zakatol át elmémen. Sátram felállítása, mint egy otthon, visszaadja önbizalmam és néhány perc múlva lelkesen faggatom kollégám a menüt illetően. Vigyorom, mint állandó biztosíték fel felragyog, noha megint érzem a zavar zord hullámait a háttérben. Rody, féltékenység és valami irigy pulzálás is befigyel a háttérben, mennyire egymásra talált ez a két ember. A tudattal, sosem lennék elég bátor, ha egy férfi lenne az. Nyeldekelve a keserű levest látok munkához, heherészve Rodyn, házimanókon. - Pedig a roxfortiak elég jól főznek, de én majd igyekszem visszafogni magam, persze csak annyira, hogy kiérdemeljem Rody után a második helyet. Legalább szegény manókat körözzem le. - Ugyan, ugyan, helyezd csak kényelembe magad, seperc alatt összevarázsolom Pálcával minden olyan egyszerű, néhány suhintással a hozzávalók összekeverednek, maguktól tekerednek, állnak eggyé, sülnek ropogósra, tényleg nem sok idő, vagy fáradtság, anyám mellett rendszeresen tanultam a kuktaság csínjait, így szerénység nélkül állíthatom, szert tettem némi rutinra háztartási mágia terén. Nem hiszem, hogy annak a főztjét lekörözöm, akit Richard ennyire szeret, de a manókkal talán versenyezhetnék. Könnyed kis áradozásnak szánom, sárkányokról bármikor tudok önfeledten csevegni, csak a végét rontom el. Legalább a vacsorában brillírozok, ha már ajkaim bénaságok hagyják el. Elvégre Richard nem balesetekről kérdezett és én nem is olyan „balesetre” gondoltam. - Ez is izgalmas volt és bár megijedtél, itt vagyunk. Belevágtál. Fontos, hogy legyenek olvasóink, képzeld csak el ha tele lenne a világ forrófejűekkel, magunkra gyújtanánk Próbálkozom hehegős viccelődéssel és Richard szerencsésen félreértelmezi Dravent is. Tökéletes műmosolyommal bólogatok, még éppen sikerül tányérokra varázsolnom a menüt, kezem csak utána kezd remegni. - Nem olyan hiba volt, egészen…félrecsúszott valami hirtelen, zavaró tényezőtől. Nyögöm zaklatottan, kényszeresen igazítva a tányért az asztalon, de mindenhogy görbe. Közben szemöldököm ráncolom, mintha dühös lennék magamra, de valahogy elesetten, mert tehetetlen. Felkapom fejem a metamorf mágiára, érzem, hogy arcom lángra gyúl, szabályosan hőt áraszt. - Rosszul csinálok valamit, csak a hajam tudom megváltoztatni, de nekem ez valahogy…bőven elég. Sóhajtok, majd letelepszem az étkezőasztalhoz, Richardot is erre biztatva. Jómagam csupán bámulom a tányér gazdag tartalmát, mintha zavaros kristálygömbbe merednék. - Kérdezhetek…valamit? Te…te akkor tudtad meg, hogy? Amikor Rodyt megláttad? Hogy mi vagy, hogy ő lesz életed szerelme? Azt hiszem semmi értelmes nincs szavaimban, remeg közben hangon, Draven távoli, csúfolódó árnyként int felém, a medimágus, aki megcsókolt, aztán csúfondárosan magamra hagyott, mintha csak vicc lettem volna. Számára az volt, egyedül én maradtam magamra bántó gondolataimmal.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Hétf. 20 Aug. - 2:25
Clive & Richard
Igazat kellett adnom neki, a roxforti manók tényleg jól főztek. De Rody főztje nem pusztán a remek konyhatudománya miatt ízlett annyira, valószínűleg elsősorban a személye miatt rajongtam még az utolsó morzsáért is, amit lerakott elém. Szeretettel készítette és ez mindennél többet számított. Amíg Clive a vacsorával ügyködött, én addig a sárkánymintás terítőt tanulmányoztam az étkezőasztalon. Úgy tűnt, mintha némelyik aprócska, hímzett sárkány még mozgott is volna, de lehet ez csak a pár korty gyanús tartalmú tea vagy éppen a sokk utóhatása volt. Végighúztam az ujjam egy kínai gömblángsárkányon - legalábbis én annak véltem, bár az LLG ismereteim mindig is enyhén hiányosnak bizonyultak rémisztő lények terén -, közben elmosolyodva Clive válaszán. Mint mindig, most is volt az egész lényében valami páratlanul tapintatos. Mégis ki más tudna két mondatban erényt kovácsolni a gyávaságomból, csak hogy ne bántson meg? - Rody is mindig ezt mondja. Ő örömmel rohant volna veled animágusra vadászni. Most már lehetetlen volt nem észrevenni a viselkedésében beállt változást. Zavartnak tűnt, mint aki valami kínosat mondott és most próbál kivergődni belőle. Éppen csak azt nem értettem, miért érezhet így, mert nála kevésbé kínos embert nem ismertem. Tudtam, milyen állandóan zavarban lenni, pusztán ezért nem firtattam az okát. Az sosem segített, csak a teljes önmarcangolás felé löki az embert. - Ó, szerintem az is csodálatos. Én reggelente bármit megadnék érte, hogy legalább a hajammal tudjak valamit kezdeni. - Clive-al szemközt foglaltam helyet az asztalnál, először fel sem tűnt, hogy még az evőeszközt sem vette a kezébe. Én jó szokásomhoz híven rögtön nekiláttam az evésnek, ha teli tányér került elém, általában nehezen türtőztettem magam. A kérdésére viszont úgy dermedtem le, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rám vagy elakadt volna a kanál a raguban. Clive szavai nélkülöztek minden eddigi, tőle megszokott tapintatosságot. Nem értettem, hogyan jutottunk el ehhez a témához és miért éppen most. Bárki másról azt feltételeztem volna, hogy rosszindulat vezérli, ha hirtelen, a semmiből erről kezd faggatózni. Általában ezután jött, hogy "de próbáltad már nővel is? Akkor biztos meggondolnád magad", amit aztán sietősen követett önmaguk felmentése, hogy "persze nekem nincs bajom a melegekkel, tudod, csak tényleg nem értem". Clive-ot azonban túl jól ismertem és túl régóta, tudtam, hogy nem ide akar kilyukadni vagy legalábbis nagyon reméltem. Végül leraktam a kanalat és bizonytalanul válaszoltam a szokásos, ösztönös verbális védekezés helyett: - Nem, azt hiszem, ezt lehetetlen lenne egy konkrét időponthoz kötni, inkább egy folyamatnak nevezném. Tizennégy voltam, amikor először észrevettem Rodyt, akkor még nem értettem, vagyis inkább nem akartam érteni. Meg szóba sem állt volna velem, hetedikes volt, a Griffendél csapatkapitánya és imádták a lányok, képzelheted mennyire érdekelte egy stréber, negyedikes hollóhátas. Aztán ő elballagott, hetedikig nem is láttam. Közben lett barátnőm, az nem igazán működött, de legalább apámat boldoggá tette. Utólag belegondolva persze elég szemét húzás volt szegény lánnyal szemben, csak hát annyi idősen ez volt a legkisebb problémám. És végül jött Rody, de addigra már tudtam, elég nyilvánvaló volt. Másodikos koromban legalább tizenötször elolvastam a Büszkeség és balítéletet, mert tizenkét éves fejjel Mr. Darcy volt életem szerelme. Hatodikban meg csak azért jártam ki a meccsekre, mert Fabian Prewett benne volt a házunk csapatában. Szóval nem rájönni volt nehéz, csak elfogadni. Mindig éreztem, de apám mellett fel sem merülhetett, mint opció. - Magamat is megleptem vele, a szavak milyen könnyen dőltek belőlem. Ezelőtt nem beszéltem erről Rodyn kívül senkivel, ilyen formában semmiképp. Rodyval nyilván más volt, összebújva a közös szobánkban elmélkedni erről, mint Clive-val. Magabiztosan neveztem őt a barátomnak, de attól még sosem beszélgettünk semmiről, ami ennyire zavarbaejtően személyes. - De honnan jött a kérdés? Nem értem.
Derűsen sürgölődöm a konyhában, házas emberként is gyakorta főztem, míg exem másfelé matatott, engem szórakoztatott, lefoglalt és nem kevés sikerélményben részesültem. Főképp nők bókoltak, ahogy előadtam a mintaférj szerepét, el voltak ájulva adonisz létemre mennyire jártas vagyok a háztartásmágiában, noha én pironkodva igyekeztem hárítani a bókokat és legyinteni a túlzásokra. Kedélyesen foglalok helyet vele szemben, miközben pálcaintéssel terítek, alig-alig figyelve a röpködő öntálalódó fogásokra, sokkal nagyobb kontroll alatt tartom időként bevillanó mosolyaimat. - Őt is magunkkal kellett volna hoznunk és bár örömmel előlegeznék egy legközelebbet, nem hibáztatlak, ha eztán ránk bízod az animágus-vadászatot Töltök bort pohárba, miután asztalunkra varázsoltam a ragyogó tisztaságú étkészletet, a kamrából elő egy 1800-as évekbeli rosét. Fogalmam sincs miért hozom szóba Dravent és keveredünk ráadásul animágiába, gyulladnak arcomon égő rózsák zavaromban és csaknem felborítom a borospoharat. Érzem, arcomon a zavar testet ölt, de marad a vigyor is, könnyebb mosolyogni, szépen palástolja, hogy valójában teljesen leizzadok. Richard persze csak fésülködés szempontjából gondol rá, mert honnan is tudhatná milyen metaforákat gyártottam köré. Ő például nem ismeri a heroikus, cserfes feketét, aki bár zavarba jött a gyógyító hirtelen csókjától, készséggel lekapta, aki egy szép napon szülei elé állna, melldüllesztve vallva színt, vagy legalábbis kevésbé rettegne. A másiknál minden elképzelhetőbb, az ő mosolya rosszfiúsan aranyos, de senki nem nevezné bájosnak. Néhány diszkrét köhintéssel hehegek fel újra, ha tudná mennyit vesződöm szőkén a hajammal balzsamokkal és mágia nélkül, hogy a sima, hosszú feketét csak különleges pillanatokban hívom elő. Ahelyett , hogy visszatérnék a tapintat melegágyába kicsúszik egy kérdés, megbánom, rögtön heveskednék, hagyja figyelmen kívül, törném magam bocsánatáért, de mivel belemerül, vele merülök. - Szóval mindig is érezted… érdekes. Ezek szerint Richard, Te sosem küzdöttél ellene. El sem tudod képzelni mennyire bátor vagy, hogy szembeszálltál és legfőképpen önmagaddal, később apáddal is. Hatalmas dolog, számomra például elképzelhetetlen. Kapkodom a levegőt, lenyelek egy csomó bort, kiütítek egy poharat, mintha semleges lennék, dicsérném érte, nem vagyok túl tolakodó, vagy borzasztó kétségbeesett? - Mert… Vigyorom arcomon megfagy, töltök még egy pohár bort magamnak és neki, ha megitta volna. - Mert… Lerakom az üveget, de mintha hályog húzódna tekintetem elé, érzem, hogy megreked torkomon a vallomás, de úgy szorítja, hogy megfojt. Feltekintek, mintha arra vigyáznék ki ne essen a lencsém, pedig csak el kell tűnnöm a fürdőszobában rövid időre, amíg kihullik, gyorsan eltörölni a könnyeket gondosan behajtogatott törölközőim egyikével. Majd most, miután képes leszek megmozdulni, amint legyőztem ezt a szörnyű, kaparó késztetést, megvívtam háborúm az előbuggyanó párával egyetlen, árulkodó mimika nélkül.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Pént. 23 Nov. - 0:34
Clive & Richard
- Kénytelen leszek, bár nem örömmel. Sosem rajongtam a gondolatért, hogy Rody vásárra viszi a bőrét és annak sem örülnék, ha neked bajod esne. - Az életem mélypontjain valószínűleg jól jött volna a jövőbelátás képessége, mert biztosan boldoggá tett volna a tudat, hogy egyszer majd Clive McGonagallt a barátomnak nevezhetem. A kollégákként töltött évek a kezdeti rokonszenvezést valódi barátsággá alakították, ami elég ritka a világban, különösen felnőtt korban. És ezért őszintén hálás voltam, mert Rodyn kívül nem sok embert tudhattam magam mellett. Valami kínos csend telepedett ránk, aminek nem értettem az okát és még abban sem voltam biztos, hogy tényleg jelen van. Remekül értettem hozzá, hogy olyan helyzetekbe is belelássak valamit, ami miatt aggódhattam, ahol mások biztosan fesztelenül érezték volna magukat. Rody erre mondta mindig, hogy ha a stressz emberi alakot öltene, azt biztosan Richard Averynek hívnák. Vagyis Richie-nek, mert felidézni sem tudtam, mikor szólított utoljára Richardnak, imádta a beceneveket. Felszaladt a szemöldököm, nem értettem sem a szituációt, sem Clive válaszát bátorságról, vagyis inkább a saját bátorsága hiányáról. Bárki, aki csak kicsit is ismerte mindkettőnket, gondolkodás nélkül megállapíthatta, hogy kettőnk közül egyedül Clive-nak jutott a bátorság erényéből. - Azt nem mondanám, hogy sosem küzdöttem ellene, de van, ami ellen felesleges és lehetetlen is. Nem nevezném bátorságnak, nem léptem volna meg egyedül, ebben egészen biztos vagyok. De komolyan nem értem, mire gondolsz, Clive. Csak akkor értettem meg a Clive szavai mögött megbújó tartalmat, mikor bizonytalanul felállt a székről és kibotorkált a konyhahelyiségből. Szinte már abszurdnak éreztem, hogy éppen nekem nem jutott el a tudatomig hosszú percekig, mire akart kilyukadni. És hosszú évekig, hogy mi a helyzet... Ha valakinek túl kellett volna látni a sztereotípiákon, az én voltam, mégis szilárd meggyőződéssel hittem, hogy Clive bármilyen terhet is cipel a vállán, az enyémben biztosan nem osztozik. Mert Clive... ő nem olyan. És ennél ostobább aligha lehettem volna, éppen én, aki nevetségesnek tartotta az efféle skatulyákat. Hihetetlenül bután éreztem magam az asztalnál ülve, bámulva a kellemes színű bort a poharamban. Végül követtem őt, hiába nem volt elképzelésem sem róla, mit fogok mondani neki. - Tudom, mit akartál mondani és igazából nem baj, ha még nem vagy rá képes. És azt is tudom, hogy nagyon nehéz és ijesztő, mert a világ ijesztővé teszi. De ha azt gondolod, hogy gyáva vagy és valami nincs veled rendben, akkor biztosan beverted a fejed sárkányszelídítés közben, mert tökéletesen rendben vagy, Clive. Ha akarod, akkor tehetünk úgy, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna. De szerintem inkább beszélned kéne róla, hidd el nekem, nem őrlődhetsz örökké magadban. Én megpróbáltam, és látod mennyire jártam sikerrel... - Szerettem volna valami nagyon biztatót mondani, de nem tudtam. Semmiféle előnyt nem jelentett a saját csodálatosan sikerült coming outom emléke, aminek köszönhettem a kitagadással járó életre szóló traumát. Próbáltam felidézni Rody motivációs beszédeit, amikkel annak idején igyekezett lelket önteni belém, de azok egyedül miatta működtek, ő pedig nem volt itt.
- Igaz, milyen tapintatlan vagyok, felejtsd el, nem fogom megkérdezni Rodyt, a világért sem szeretném, ha baja esne Csak legyintek magamra, lényegtelen háttérinformáció, hogy kontextusba kerültem, inkább csak kifogásként, bizonyosan és Richard keveset tud veszélyeimről, kellemes bónusz csak egy animágus banya. Még a szoknyája alatt is szívesebben kutakodnék, hogy ezt most felhozzam, de milyen igaz, hogy az ember hajlamos azt választani, ami a legrosszabb neki, például óvatlan puhatolózni, vagy…adott esetben bemelegedni. De az első néhány szavam még ha kínos is, nem áll szipogásból, vagy félrenyelésből, egészen választékos hangokat használok, csak sok a kihagyás, rossz helyen vett levegő és a sűrű ő-zés - Hát öö úgy gondolod lehetetlen? De mi van, ha mégis, a küzdés célszerű, ha ö…nincs neked ott ő. Megrázom fejem, ahogy lehajlik, egy ideig még képes vagyok térdem fixírozni és elszántan hiszem, hogy a gombóc majd elpárolog, visszatér a hangom, méltóságom, becses vendéglátó leszek, nem hozom zavarba őt, magam és minden törekvésem borzasztó kudarcba fullad, mert bizonyosan rosszul érzi magát, hogy felhoztam, én pedig… Bár hallgatnék, megszűnnék, ágy alá bújhatnék, fekete haj mögé, sárkányhátra, fel az égbe, egy világban, ahol nem számítanak cikinek a férfikönnyek. Törölközőm szélével modorosan felitatom a kósza cseppeket, kihúzom magam és képes vagyok mosolyogva ajtót nyitni. - Hirtelen rosszul lettem a … Tudod, valóban? Neked…olyan jól áll Richard, te olyan büszkén fel tudod vállalni és nem egészen csak arról van szó, hogy ijesztő, egyeseknek egyszerűen képtelenség. Igazán hálás lennék, tudod ez csak pillanatnyi gyengeség… Jajj Richard hogyne jártál volna sikerrel, hiszen boldog vagy, nem? Két szép gyermeketek van, egészen irigylésre méltó és idilli, hidd el, olyan sokan büszkék rátok. Egészen lendületesen magyarázok, csak a végére csuklik el hangom és vagyok képest zavartan homlokomhoz kapni, mintha letörölnék egy kéretlen izzadtságcseppet, állok át hol az egyik, hol a másik lábamra, és a levegőt még mindig rossz helyen veszem. - Inkább felejtsük el, üljünk vissza, örüljünk most neked és ne foglalkozzunk a nyomorultakkal. Ha szerencsém lesz, végre lapátra tesznek egyszer, akkor igazán senki sem tudja meg Hülyeségeket beszélek, tudom, hadonászom a kilincs után és valóban eljutok valameddig, hogy utána megtörten rogyjak a kanapéra. Csak egy perc kell, nem több hatvan másodpercnél összeszedni magam, addig igazán foroghat egy kicsit a világ, kapkodhatok levegő után, mint aki hiperventilál, de aztán tilos a bőgés, gyengeség, vissza kell térnem, hát ez milyen fényt vet rám, igazán, vendéglátó vagyok!
Kezdőlap
️
