Az alkonyat hoz, és idegen még a fű is a talpam alatt. Tudom, miért vagyok itt, tudom, miért jöttem, itt is ugyanúgy nyugszik a nap, ugyanúgy csípi az arcomat a szél, ugyanúgy borzolódnak a kontyomból kikacsintó kurta fürtök, mégis idegennek érzem itt magam. Mintha még a szél is azt duruzsolná, hogy nem kellett volna idejönnöm.
De kellett. Mennyire, hogy kellett! Nekem nincs férfiúi büszkeségem, bennem másféle konokság lakik, nekem nem derogál kérni, ha a tét a családom, az egyetlen, ami jutott nekem a világon, és az egyetlen, melynek több tagját nem vagyok hajlandó elveszíteni. Cailin úgy tűnik kicsúszni az ujjaim közül, hogy hol szorítom, szorítom, hogy menekülni akarjon, hol elengedem, aztán hibámra ráeszmélek, nem szabadott volna engednem. Aureliát úgy védném a világtól, hogy vagy egészen feláldozom az anyai szeretet oltárán, vagy vállalom annak kockázatát, hogy végül ő is idegenné cseperedik, ahogy kicsit idegennek érződik Marius, éppen Marius, ugyanúgy, ahogy idegen a hely is, ahova előlünk menekült.
Hiszen ez történt, miért hazudnék magamnak? Sorra úgy fordulnak el, mintha a világ legborzasztóbb édesanyja lettem volna. Hiába látom a hibáimat, ha nem tudnám megmondani, mi üldözte el őket végleg. Vagy ha nem én voltam, mit kellett volna tennem, amivel mindezt, családunk egyre közelgő felbomlását megakadályozhattam volna. Megakadályozhatnám... még mindig remél a szívem, hogy megakadályozhatom.
Remélem azt is, hogy egyetlen fiam időben megkapta a levelemet, és nem nekem kell felkutatnom őt a tanya számtalan épületének világló ablakai mögött. Azt sem tudom, hol kezdhetném, mégis látszólagos céltudatossággal lépdelek az első ház felé.

Tavasz

Olyan vádlóan mered rám a levélpapír, mint apám szemei, ezt hiszem, hangosan is kimondom, mire Dung felnevetett, vagy mit csinált, nem tudom, valami apróság még történt, mielőtt újra a kezembe nyomta volna a cigarettát.
Mély slukk, bódító füst. Örvényekben folyik az ereimben a vérem, odakinn lassú esők folynak végig az ablakon.
Megragadom a pennát, és ez nem a jó lépés, valahol tudom, hogy ez nem a jó lépés, de mikor lett jó vége annak, mikor épp szerintem jól léptem?
Ezt mintha Dung kérdezte volna, nem is én magamtól.
Újra olvasom apám sorait, és csak rázom a fejem. Nem megyek haza, nem megyek haza, nem megyek haza – nem olyan nehéz ezt leírni, három igazán egyszerű szóról beszélünk, ugyebár. Három igazán egyszerű szóról, ami--- ami most sokkal többet ígér, amiben sokkal több jövő van, mint akármi másban.
Ugye?
De… tényleg?

Nem tudom. Egy üveg borral és még két Dung-féle cigarettával később valahogy megírjuk a válaszlevél mind a három sorát. Megkérem Mrs. Dalton, hogy innentől minden nekem címzett levelet egyszerűen égessen el. Olvasás nélkül.
Megkérdezi, hogy biztos vagyok-e benne.
Vállat rántok.

Nyár

Mrs. Dalton minden nekem címzett levelet aztán elégetett – miután elolvasta azokat.

Ősz

Szörnyű és napfényes, ahogy a szeptembernél ez lenni szokott. A nap valahogy próbál felperzselni, pedig azzal, hogy kilencbe fordult a naptár, már tudnia kéne és el kéne ismernie, hogy veszett, hogy most aztán vesztett, de hát a napfény az, gondolom, ilyen konok dolog.
Na mindegy, én azért feküdtem a napfény alatt, várva, hogy most, most aztán tényleg valahogy felperzseljen. Alattam valaki levetett pulóvere, a felhúzott térdemen pedig egy katicabogár masírozott, azt néztem pár percek óta, és néztem volna még órákon át is, ha aztán egyszerre
a katicabogár fel nem száll
a látóterembe be nem lép valami – vagy inkább valaki. Túl ismerős, túl közel van és egyre közelít.
Esküszöm, hogy megállt a szívem.

Marius nem pont úgy néz ki, mint aki megkapta a levelemet. Inkább erre gondolnék, mint arra, hogy a fiamat esetleg nem érdekelte a levelem ahhoz eléggé, hogy ne egy házfalnak dőlve bámulja az alkonyatban vörösen fodrozódó levegőt.
Megköszörülöm a torkomat, noha tudom, hogy észrevett. Megköszörülöm a torkomat, mert remélem, az elég valóságossá tesz ahhoz, hogy mondjuk megtiszteljen azzal, ha fel nem is áll, de legalább felül, és úgy viselkedik, legalább nyomaiban, mint amilyennek neveltem.
- Jó estét, Marius - köszöntöm a lehető legsemlegesebb hangon, melyet ilyen körülmények között megütni tudok, ujjaimat könnyedén kulcsolom össze magam előtt, és mivel sok dolognak aligha tudnék örülni, megpróbálok annak örülni, hogy nem kellett felforgatnom érte ezt a... ezt a... nos, minek is hívják? Farmnak, talán. Farmot.
Mint aki szellemet lát, úgy néz rám. Ettől csak még inkább ráébredek, hol vagyok, s miért, az idegenség érzete rám tapad, második bőrként, de hát hagytak nekem bármilyen más választást is? Nem hagyhatom, hogy  olyan konokságon bukjunk el, amivel csak egymást akarjuk sérteni - Megkapta a levelemet, ugye? - kérdezem úgy, mintha ne sejteném a választ, úgy, mintha ez lenne a legkevesebb, amit elvárhatnék tőle, hogy megkapott egy levelet, elolvasta, és készen áll arra, hogy választ adjon nekem rá.

Anyámat látni olyan, mint valami sokéves emlék. Valami olyan emlék, ami csak egy csütörtök délutánra hasonlíthat – fátyolos felismerésekkel teli, semmi olyan, amit élesen lehetne kontúrozni, nem választja ketté az időt múlttá és jövővé, nem is olyan, amire az ember emlékezni szokott, inkább csak tudja, hogy van. Megszokta, hogy van. Módfelett természetes jelenség, mondom, mint az az apró sóhaj egy csütörtök délután, mondjuk három óra körül, mikor az ember egy picit hátra dől, hogy na, akkor mindjárt vége.
Ismerősféle érzés, nem? Sohasem rossz, sohasem túl jó.
Szóval hát ilyesmi látni őt közeledni, még akkor is, ha legbelül – meg, ha jobban belegondolok, még a külső rétegeken is – lassan kristályosodik a felismerés, hogy anyám alakja bármennyire ismerős nyugalommal perzseli épp szenessé a retinámat, semmiképp sem lehet csütörtök délután szerű.
Erről árulkodik a pár ütemet kihagyott pulzus is, ami most mintha egy perc alatt akarná behozni nem csak a lemaradást, de minden hátra lévő időt is.
Felülök, hunyorgok, becsukom a könyvet, amit már vagy fél órája magam mellé raktam. Nézem, nézem, nézem, ismerős és mégis meglep.
Nem, amúgy nem is a meglepetés a meglepő, hanem hogy a meglepetés mellett mégis tud ismerős lenni.
- Ma’am. – vakkantom, vagy nyögöm, vagy tudja fene. Nem is tudom, miért így mondom, miért ezt mondom, de semmi más nem jut hirtelen az eszembe. – A… azt hiszem, szabadkozni fogok.

Sokszor gondolok arra, milyen jó lenne másféle családnak lenni. Olyan családnak, ahol mondjuk már sokadszorra járnék itt, ha már a fiam úgy döntött, itt jó neki. (Vagy olyan családnak, ahol a fiam nem dönt úgy, hogy itt jobb neki.) Olyan családnak, ahol könnyedén mellételepednék a fűbe, olyan családnak, ahol természetes lenne, ha most magamhoz szorítanám, és kötelezően kínos lenne, mert ehhez Marius már túl idős, ő nem anya kicsi fia, ennyi idősen már csak a kora miatt sem.
Én azonban sehogysem tudom rávenni magam ilyen otrombaságokra, mint a fűbe ülni, nem tudom rávenni ezt a makacs derekat efféle hajlásra, szeretnék dolgokat, de bizonyos dolgokhoz már túl öreg vagyok, és nehezebb lenne változtatni, mint amennyit a változtatás megér.
Hát nem ülök le, és nem is próbálom megölelni, kisujjamat sem biccentem felé, pedig nagyon szeretném, bár igaz, ami igaz, újabban Marius sem könnyíti meg, hogy igazi gyengédséget akarjak visszahozni a kapcsolatunkba. Nekem az emlékeim maradnak - a csokoládétól maszatos kisfiúé, a horzsolt térdű kisfiúé, az éjszakai zajoktól megijedt kisfiúé.
- Miért? - teszem fel a kérdést,  hiszen nem mond sokat, kétségek között hagy, pont úgy, ahogy a testvérei is, pont úgy, ahogy gyakran Cyprian is, pedig legalább tőle jogosan elvárhatnám, hogy egyenesen beszéljen velem - Mert nem kapta meg a levelemet, vagy mert nem tud rá olyan feleletet adni, amilyet szeretnék? Nem maradhatok sokáig, kérem, ne húzza ostobaságokkal az időnket.

Nyár

Nem egyszer rajtakapom Mrs. Daltont, ahogy a nekem címzett leveleket bújja, de ha rajta is kapom, onnantól süket vagyok, néma és vak. Mrs. Dalton pedig előbb aggodalmasan végigmér, majd igyekszik megragadni minden átkozott pillanatot, hogy valahogy félrevonjon pár jó szóra, pár tíz körömmel összekapart szóra.

- Hogy vagy, fiam? – Egyébként mindig fiamnak hív, de mindenki mást is fiamnak hív, például a csirkéit is.
Húzok egyet a számon, rántok egyet a vállamon.

Vagy például:
- Nem tudtam nem észre venni, hogy---
- Talán el kéne gondolkodnod azon, hogy---
- Úgy hallottam, hogy---
- Figyelj---!
- De te figyelsz---?
- Marius---
- Héé---

Reggel tíz óra van, de inkább töltök még egy pohár bort, minthogy a beszélgetés végére érjek.
Igazából kezdek egészen olyan lenni, mint valamelyik nagyanyám.

Ősz

Napok óta kerülöm Mrs. Dalton-t, aki viszont napok óta azon van, hogy ne próbáljam meg elkerülni.
Ha csak egy dolgot kellene megneveznem, amit abban a pillanatban különösen és vég nélkül bántam, akkor az az előbbi lesz. Minden más esetben talán tartózkodnék a felsorolástól, mert
BASSZUS.
Anyám áll előttem, én pedig elkerekedett szemekkel bámulok rá még egy kicsit, mielőtt ösztönszerű, de mégis idegennek tűnő mozdulatokkal feltápászkodok. Télen láttam őt utoljára, ami hosszú idő, ne szépítsük, hosszú idő volt az első nap után, az első hét után, az első hónap után. Hosszú idő volt akkor is, mikor először fordult át egy évszak egy másikba. És mégis, most viszont látni alig jobb érzés annál, mintha épp rajtakapna egy gyilkosságon, vagy ahogy túl erősen a csésze peremének ütöm a kiskanalat tea közben, vagy valahol a kettő között.
Felállok, és leporolom a nadrágomat, vagy legalábbis azt a részét, amit hirtelen elérek magamon.  
- Elég… szeszélyesek a baglyok erre, szóval, azt hiszem, kénytelen lesz megmagyarázni, hogy… mit csinál itt. – na még azt az egy foltot itt a farmerom balzsebe felől és akkor tulajdonképpen jól is vagyunk.

Szeszélyesek a baglyok.
Szeszélyesek a baglyok!
Szeszélyesek a baglyok?
Szeszélyesek a baglyok...?!!
Kis híján lüktetni kezd egy láthatatlan ér a halántékomon, kis híján sarkon fordulok, csak hogy saját naiv ostobaságom elől elmenekülhessek, amiért olyan leveleket írok a fiamnak, melyek rossz kezekbe kerülve akár minden tervet felülírhatnak, minden lehetséges befejezést, minden lehetséges boldog befejezést kiradírozhatnak, és a fiam, az én egyetlen, ostoba fiam még csak meg sem kapja a levelemet egy olyan környéken, ahol "szeszélyesek a baglyok".
Kedvem lenne minderre felhívni a figyelmét, kedvem lenne felhívni a figyelmét arra, hogy fiúk, az ő származásával, az ő helyzetében, legalább annyira lennének tisztességesek, hogy nem egy isten háta mögötti sárbirodalomban keresnek menedéket, vagy ha igen, legalább egy olyan sárbirodalomban, ahol az ember megkapja a leveleit, Marius Flint ugyanis egy olyan ember, akinek igenis van családja, és aki igenis kaphat leveleket számtalan embertől.
De nem mondok semmit. Nem blöfföltem. Nem érek rá itt vesztegelni egész nap, nem érek rá megvárni, amíg valaki felfedezi, itt vagyok, nem érek rá vitatkozni a férjemmel, amiért itt voltam, én egyedül azt, csakis azt szeretném, ha a fiam velünk tartana oda, ahova megyünk, oda, ahonnan remélem sosem jövünk vissza. Oda, ahova talán mehetünk családként. Ha még nem késő.
Talán csak a tekintetem beszél, értetlen, szemrehányó, rideg, mert azt akarom, hogy rideg legyen, nem rohanhatnak le női gyengeségek, szentimentális érzések, nem érek rá, nem érünk rá erre az egész istenverte színjátékra - Marius, mi elmegyünk innen. Én és a családja. Jöjjön velünk.

Azt hinnéd, hogyha elég időt eltöltesz Dung Fletcher társaságában, a végén elkezdesz legalább kielégítően színészkedni - úgy értem, hazudni, de vannak ezek a görcsös gyerekkori beidegződések, hogy az anyáknak mindig-mindig csak az igazat szabad mondani, szóval látod, szükségszerű új szót találni a hazugságra​, vagy nem tudom, tényleg szükséges-e, ha egyszer ebbe az egészbe épp azért kezdtem bele, hogy valahogy az értésedre adjam, hogy... hát, szóval nem megy olyan jól a színészkedés. Egyetlen átkozott szót sem kell mondania, tudod anyámnak, mint a legtöbb nőnek, akiket túl régóta kényszerítenek arra, hogy mesteri szinten elmerüljenek mindenféle női tulajdonságban (tudom, hogy hogyan hangzik ez, de hidd el, hogy nem úgy értem, ahogy hangzik), megvan az a tulajdonsága, hogy bámulatosan sok dolgot tud elmondani azzal, ha valamire nem mond inkább semmit. Csak szikrákat hány a szeme, te pedig (úgy értem valójában én) hiába sütöd le a tekinteted, az egész csak arra jó, hogy észrevegyél még egy foltot a farmernadrágodon, vagy eleve azt, hogy farmernadrág van rajtad. Hirtelen nem is tudom, melyik a rosszabb.
És... hát, nem tudom, mit mondjak, úgy értem, szívesen beleragadtam volna abba a pármásodpercbe (ezt pedig úgy értem, egyáltalán nem szívesen tettem volna, de úgy százezer évig ellettem volna azzal, hogy minden apró rezdülést felemlegessek, megfejtsek és a helyére tegyek), mert anyám pillanatnyi csendjeinek nagyon sok rétege van, és anyám pillanatnyi csendjeinél már csak az tud ijesztőbb lenni (nem, nem is ijesztő, vagy hát nem úgy ijesztő, mint általában az, ami ijesztő szokott lenni, ez inkább olyasmi érzés, mint azok a rémálmok, amikből nem tudsz felébredni, de tudod, hogy csak álom), mikor ezeket a nagyon rövid, de súlyos mondatokkal szakítja meg. Még ha ordítaná is, jobban nyomna, mint a csend. Vagy legalábbis kissé eltátom a szájamat (aztán be is csukom egyből, mert Dung párszor már rávilágított arra, hogy ez nem éppen megnyerő tulajdonság, ha az ember... nos, igazából helyzettől függetlenül nem éppen megnyerő tulajdonság, bár nem vagyok biztos abban, hogy ezt valóban szokás tulajdonságnak nevezni), az egész olyan volt, mintha egy viccnek a csak a csattanóját hallanád, és nem tudod, min kell nevetni.
Csak ez ugye nem volt vicces.
- Hová? - Ez is több volt, mint amit egy fokkal kevesebb lélekjelenléttel ki tudtam volna nyögni.

Tudom, miért vet meg minket a lányom.
Tudom, és részben igaza van, Merlinre, mindig tudtam, mindig láttam, csak már túl késő van ahhoz, hogy ezen változtathassunk. Nem tehetünk meg nem történtté tizennyolc évet az életünkből, mindnyájunk életéből, és már nem is érdekel, hogy meg nem történtté tegyek holmi tizennyolc éveket. A gyász rám kérgesedett, merevvé tett, merevvé és ostobán nosztalgikussá, rideggé a jelenre és vágyakozóvá a múltra, és az összes gyerekem közül ha választanom kéne, akkor én… akkor én azt az egyet, őt akarnám visszahozni, nem pedig felülírni tizennyolc évet az életünkből, hogy Mariust jobban átengedjem az apja vasakaratának, és Caitlin átkozott büszkesége kevésbé sérüljön. De talán ezt is megoldaná az, ha az elsőszülöttünk élne. Mert akkor ő lenne az első. És joggal lenne első.
Leplezetlen ingerültséggel húzom el a számat, hajszál választ el attól, hogy sarkon forduljak és itthagyjam ezt az ostoba, önző, tehetetlen gyereket, csakhogy az ostoba, önző, tehetetlen gyerekekben az a legrosszabb, hogyha a te gyerekeid, te vagy a felelős az ostobaságukért, az önzőségükért és a tehetetlenségükért is. Én vagyok a felelős érte. A valaha elkövetett összes hibájáért és az esetlegesen elhibázott jelenéért is.
- Marius az ég szerelmére, legalább álljon fel a mocsokból, ha hozzám beszél, és ne pazarolja az időmet! – csendes baljóssággal csattanok fel, elég, elég, elég, egyszerűen csak elég, ezt érzem hónapok óta, egyedül a legkisebbhez van már türelmem, mert hiába van ott máris a szemében a kétkedés, a gyanakvás, az ítélkezés, ő még hallgat ránk, ő még tudja, és elhiszi, hogy mi csak a legjobbat akarjuk neki, és próbáljuk megtalálni az egyetlen biztonságos kiutat ebből a tébolyult káoszból.
- Nem mindegy az, Marius? Elmegyünk az országból, magának pedig legyen mindegy, hogy keleten, vagy nyugaton potyogunk-e bele a világ végébe, már azzal is kockára teszem az egész családja életét, hogy egyáltalán levelet pazaroltam magára és eljöttem ide. Tisztelje meg őket, és tiszteljen meg engem annyival, hogy nem tesz fel ostoba kérdéseket, hanem egyszer végre eldönti, mit akar – vagy hozza a holmiját, és jön velem, most azonnal, vagy fogadja el az eshetőségét annak, hogy most lát engem utoljára.
Nem érünk rá erre. Tikk-takk, tikk-takk. Vajon ki kap el ma kit?