Alig egy hete döntöttem el véglegesen, hogy találkozni fogok Richarddal. Eddig is akartam, eddig is aggódtam érte, és ez a találkozás biztosan nem lesz olyan, mint amikor még velünk élt, és kisebb is volt, de talán eljön. Talán beszélhetek vele pár szót, megmagyarázhatom, hogy miért nem álltam mellé. Talán megbocsát nekem, amiért elárultam, elfordítottam a fejem, és hagytam, hogy a férjem kidobja. Talán elhiszi, hogy a mai napig zokognom kell, ha arra a napra gondolok. Talán feloldoz, talán nem ért meg, talán el sem jön… Megértem. Miért is találkozna egy olyan nővel, aki világra hozta, de talán soha nem viselkedett úgy, mint aki az ő édesanyja…
Egy perccel a találkozó időpontja előtt érek az Abszol úti kávézó ajtaja elé, és amint benyitok, szemeimmel vadul keresni kezdem a fiamat. Nem is telik sok időbe, mire megtalálom, és rögtön feltűnik, mennyivel felnőttebbek a vonásai, mennyivel érettebbnek tűnik, és mintha…
- Szervusz, Richard... - állok meg az asztal mellett, és végigfuttatom rajta tekintetemet. Nem kellett volna, hisz egyből feltűnik az arcán éktelenkedő véraláfutás, és már nem is vagyok olyan erős, mint amilyennek láttatni akartam magam. Már el is tűnt a félelem szemeimből, és átvette helyét a már jól ismert aggodalom, valamint néhány könycsepp. Ezzel együtt pedig modortalanná is váltam, hisz nem kínált hellyel, én mégis megragadok egy széket, és közelebb húzva hozzá, leülök rá.
- Mi történt az arcoddal? - évek óta nem láttam, nem is hallottam róla sokat, erre az első találkozásunkkor ilyen állapotban van. Mi történt? Addig nem hagyom, míg el nem mondja, és kezemmel már nyúlok is arca felé, hogy felmérhessem a sérülésének súlyosságát. Nem érdekel, hogy talán haragszik rám. Nem érdekel, hogy úgy remeg kezem, mint a jól elkészített karácsonyi pudingok mindegyike. Csak az érdekel, hogy tudok-e tenni érte valamit. Tudok-e rajta segíteni?
- Ki tette ezt veled? - a szemeimben gyülekező könnycseppek közül egy úgy dönt, útnak indul sovány, csontos arcomon, s ez ellen nem teszek semmit. Majd felszárad a folyó, ha úgy érzi, ideje kiapadni. Akkor sem törlöm meg a szememet soha, mikor arra a napra gondolok, amelyiken elment. Mert nem érdemli meg, hogy csak úgy kitöröljem az életemből, ahogyan a sós cseppeket. Velem kell lennie, és a könnyek őt szimbolizálják. Most viszont itt van, újra találkoztunk, és mégsem lehetek boldogabb, mint más napokon. Nem lehetek, hisz tudom, hogy otthon Luther éppen Lestrange-dzsel beszélget, s amint hazaérek, kérdőre vonhat majd, merre is jártam, és tudni fogja, ha hazudok. Nem lehetek boldog, mert találkoztunk, de nincs jól, látszik rajta. Nem lehetek boldog, mert még rajta kívül két gyermekemért aggódok szüntelen. És nem lehetek boldog, hisz az nekem nem jár. Nekem csak az jár, hogy remegjen a kezem, érzelemmentes legyen a házasságok, és lassan, ám biztosan elveszítsem a gyermekeimet. Nem lehetek boldog, hisz bennem él a tudat, miszerint Lutherrel nem lehetek boldog. Bennem él, hogy sosem fog megváltozni, ugyanakkor erősebb a hit. Hiszem, hogy amikor felkelek, karját lazán a derekam köré fonva nézi, ahogy magamra térek az álomból, majd kedvesen, ébresztésként csókkal köszönt, és együtt reggelizünk. Szeretném, ha ez megtörténne. Hiszem, hogy meg fog történni.

Nem köszön és érzem, ő teszi a legjobban. Érzem, helyes a viselkedése, hisz nem érdemlem meg azt, hogy kedvesen vagy bárhogyan máshogy hozzám szóljon. Nem köszön, és nem hibáztathatom ezért. Egész idáig felé sem néztem, nem kerestem meg, hogy helyrehozzuk azt, mi valamikor régen elromlott, szertefoszlott. Pedig akartam, de nem mertem. Akartam, de sosem volt hozzá elég erőm, és sosem volt merszem elküldeni egyetlen rövidke levelet sem. Még csak megírni sem volt merszem egyik gondolatomat sem, mert bár tudtam, mi legfőbb vágyam gyermekeimmel kapcsolatban, mi van akkor, ha Luther meglátja akár csak Richard nevét. Azzal rá hozom a legnagyobb bajt és csak azután magamra. Ezt pedig nem engedhettem meg, hisz... Hisz Merlin szerelmére, hát így is megverték! Így is bántják, hát még ha okot adnék rá?
Legszívesebben ordítanék, mikor elrántja a fejét, mikor úgy szól hozzám, mint az utolsó rongyhoz a földön, de igaza van. Ebben is igaza van, mert az én lelkemen szárad, hogy nem kerestem eddig, hogy most mégis megtettem, hogy tudni akarok róla, és hogy ezt talán Luther is megneszelte. Pedig vigyáztam, nem szóltam senkinek. A bagoly sem volt sokáig úton, mégis elbántak vele. És most én iszom meg ennek a levét, amit bár tudom, hogy megérdemlek, akkor is fáj. A saját fiam fordul lassan ellenem, amit sosem hittem volna, de... De nem szabad egyből a legrosszabbra gondolni. Csak a düh beszélhet belőle. Biztosan csak a düh az, amit kiad most magából, és én vagyok a legközelebb. Fáj? Még szép, hogy fáj, de igaza van, és ez ellen egyikünk sem tehet. Megérdemlem, így hát tűröm. Visszahúzom a kezem, és előredőlök a széken. Most nem vagyok képes nyugodtan ülni és hátradőlni.
- Richard, én erről nem tudtam... - keze felé nyúlok, hogy megsimogathassam kézfejét, de nem tudom, hogyan fog reagálni, így csak mellette pihentetem meg tenyeremet. Ha majd úgy érzem, kicsit nyugodtabb lesz a légkör, ismét megérintem a fiamat. Mert meg akarom érinteni tizenöt év után. Ennyi mindkettőnknek jár.
- Luther... Hát persze... - lehelem magam elé a szavakat, és már ebben a pillanatban is tudom, hogy nem fogom megkérdezni férjemtől, mi is történt pontosan, de legalább tudom, hogy merényletet követett el egy gyermekem iránt, és ebből már kezd elegem lenni. Talán ez az érzés egyszer addig fokozódik, hogy végre elég bátor leszek ahhoz, hogy kiálljak a gyermekeim mellett a férjemmel szemben. Vagy kiálljak magamért, de ez nem is olyan fontos, mint Richard, Rigel vagy Rhea. Hisz ők az elsők, bárki bármit is mondjon. Ők az én mindenem.
- Richard, elég! Azért jöttem, mert hiányzol. Ő még csak nem is tud arról, hogy itt vagyok... - bár erre nem vennék mérget ezek után. Talán kémkedik a gyerekek után, és így rólam is tudhat. A mai világban már senkiben sem bízhat az ember. - Mit tett a gyerekeiddel? - a mondat végéhez érve elcsuklik a hangom, hisz... Hisz ez azt jelenti, hogy van unokám. Nem érdekel, hogy kiféle, miféle, de az én unokám, akit nem ismerek, mégis már most szeretem. Mert számomra családtag mindenki, aki Richardnak fontos. Csak ne haragudna rám ennyire...
Óvatosan megfogom fiam kezét, mikor meglátom, hogy legalább annyira remeg, mint az én kezem jobb napjaimon. Hát ezt örökölte tőlem? Pont ezt, ami az én életemet is megkeseríti?