Az utcák kezdenek teljesen kiürülni, ahogyan a kora estéből befordulunk a késő estébe. A nap lement, de nem újdonság, hogy sötétben kell hazaérnem. Dolgom volt. Próbálok nem gondolni a halálfalók fenyegetéseire és ez kezdetekben jól is ment, csakhogy Jiog nem feleslegesen jártatta a száját, s hiába nem akarom beismerni magamnak, de tényleg érzem a fenyegetést. Passzívan éreztetik velem hatását annak a beszélgetésnek és ez egyre jobban aggaszt, amit természetesen nem mutatok ki, arcom meg se rebben a sötétben mászkáló minden bizonnyal halálfaló arcok láttán, minden alkalommal csak találkozik tekintetünk, majd kis idő után - miután sikerül elraktároznom emlékezetemben valahányuk arcát - már fordulok is el tőlük, jelét mutatva, hogy nem érdekelnek. Nem változtatom meg a válaszomat, továbbra sem vagyok hajlandó behódolni nekik. Meg akarok maradni semlegesnek és nem utolsó sorban: önmagamnak. Enyhén nyekereg a kilincs mikor lenyomom. Megolajozhatnám, de nem szeretném, jó ez így, néha a hangok mellettem szólnak és nem ellennem. A házba érve világosság fogad, megcsap a melegség, az otthon édes mámora, a család szimbóluma vesz körül. Egy határozott mozdulattal kulcsra zárom magam mögött az ajtót, már gondolkodás nélkül szinte. - Szia! - köszönök Gwennek, mert tudom, hogy itthon van. Ég a villany, s ha jobban megnézem, szinte minden zugot ellep a fény az összes helyiségben világít a lámpa, ami nem vall ránk. Nem vagyunk ennyire gazdagok, takarékoskodunk az árammal ott, ahol tudunk, ráadásul Gwen tudja, hogy bántja szememet a túlzott fényerősség. Szemöldökömet összehúzva nézek körbe, de végül nem szólok, nem kérdezek rá okára. Lehet nincs is oka. Nem rohanok, egyenletes és kissé fáradtságtól meggörnyedt testtartással lépek először a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. A felső szekrényből kilopok lét gerezd csokis kekszet, egyiket azonnal számba helyezem, s úgy lépek a nappali kanapéjához, Gwenhez. - Tudtál beszélni a szerelővel? - Leülök mellé a kanapéra, felé fordulva, miközben rágcsálom a kekszet. Rossz a nyílászáró az egyik ablakunkon és ezt varázslattal nehezen tudnánk megcsinálni, úgyhogy Gwen mondta még reggel, hogy napközben megpróbálja felhívni a szakembert. Végignézek arcán, ami elsőre ismét elcsodálkoztat, hiszen gyönyörű, majd hosszú ismeretségünknek köszönhetően felfedezek vonásain valami nem odaillőt. Mintha feszült, vagy gondterhelt lenne. - Minden rendben?
Ma hamar végeztem az óvódában, szerencsére nem délutánra kellett bemennem, így hamar hazaértem. Szeretek a gyerekek között lenni, ez a munkám jobbik része, holott az ügyintézéssel, illetve a szülőkkel való kapcsolattartással sincsenek gondjaim, mégis a picikre jobban szeretek figyelni, mint minden mást csinálni. Manapság mégis jobban szeretek korábban hazamenni, vagy délelőtt letudni a dolgaimat, mintsem a nap többi részében. Ez azért van, mert azt a számomra fontos emberekkel szeretném tölteni, illetve ezekben az időkben nem tanácsos sokat egyedül járkálni, főleg nem estefelé. Én is érzem a sötét erők hatását, egyre nyomottabb a levegő, azonban eddig még nem tudtam rájönni miért látok egyre többet a Nagyúr csatlósai közül. Nem feltűnőek, mégis éreztetik velem közelségüket. Nem támadnak, nem mozdulnak, figyelnek a sötétből, ennyi. Mintha ismernének, tudnák ki vagyok. Akarnának valamit, de nem cselekednek. Talán mindez Dai miatt lehet, az apja nem nézi jó szemmel kik az ismerősei. Addig örülök, amíg a megfelelő távolságban vannak tőlem. Hazaérve sóhajtok egy nagyot, mégsem hagy nyugodni a tudat, bárhol ott lehetnek. Felkapcsolom a villanyokat a szobákban, amit eddig nem gyakran csináltunk. Nem ez fogja elüldözni őket, ha megtámadnának, a biztonság látszata adott a számomra ezzel. Tegnap nem volt időm vacsorát készíteni, így ezt ma bepótolom, természetesen úgy alakítva a főzést, hogy holnapra is meglegyen mindkettőnknek az ebéd is ezzel. Daniel ma későn ér haza, addig egyedül leszek, legalábbis fejben, ki tudja, lehet, ha kimennék az utcára pár sötét alak tekintetével gazdagodnék. A kaja elkészítése után leülök a kanapéra, kezembe veszek egy könyvet, miközben próbálok arra koncentrálni nulla sikerrel. Olvasom a sorokat, de képtelen vagyok felfogni őket, mintha elrepülnének, agyam egyik részén be, a másikon ki. Addig megy ez, míg az ajtó nyílására leszek figyelmes. Összerezzenek, majd meg is nyugszom, hogy valószínűleg a lakás másik lakója érkezik haza. Haza hozzám. Ez a gondolat boldogsággal tölt el, ahogy visszaköszönök neki. Becsukom a tárgyat, figyelem minden mozdulatát, míg helyet foglal mellém. Nem szeretném megijeszteni, így természetesen próbálok viselkedni, holott becsapni sem akarom. Kérdése meglep, teljesen kiment a fejemből a szerelő, minden másra gondoltam a mai nap, csak éppen rá nem. Megrázom a fejem, ezzel jelzést adva számára. - Elfelejtettem – húzom el a számat, és a szóval is ráerősítek. Nagyon jól ismer, és a plusz információknak hála hamar felismeri, hogy nincs minden rendben. Nem szólalok meg rögtön, átgondolom, hogy miként közöljem vele a dolgokat, mert nem lenne jó, ha megijeszteném, majd kiderülne, hogy nem igaz, csak beképzelem magamnak. Lehet ő is azt fogja hinni. Először puhatolózni szeretnék, hogy ő érzékel-e hasonló jeleket, majd aztán döntöm el, hogy közlöm vele az érzéseimet. - Nem érzed mostanában, hogy megváltozott valami? Mintha nem lennél soha egyedül, vagy nem érzed magad biztonságban – lehet ezzel ráijesztek, esetleg tényleg furcsa pillantást fogok kapni, holott bolondnak biztos nem fog nézni. Az évek alatt rájött, ha nem mosolygok, annak valami komoly oka van. Ritkán vagyok komor, főleg ideges, mert az egyikőnknek sem jó, ebből a helyzetből is látszik, de a másik véglet sem lesz jó. Ő is nehéz napokat él a munkája, az apja, Dai, és Richard miatt, ha ezt közlöm vele, miattam is aggódnia kell. Még egy teher a vállán, amit a mindennapokban cipelnie kell. Barátnőjeként pont ezeket kellene levennem a hátáról, a mindennapok nehéz óráit ledobnia a lakásban, erre még egy súlyt pakolok rá. Elfog a bűntudat, hogy ilyen hülyeségekkel terhelem, mikor megvannak a fontosabb dolgai. Most már nem is tűnnek problémásnak az érzéseim.
Nincs minden rendben, korán sem. Tudom, hogy akarnak a halálfalók és rá akarok jönni, hogy miért, hiszen nem fér a fejembe, hogy csak úgy kiszemeltek volna egy random embert és rábökjenek, hogy "na őt falóvá kell tenni". Kutakodtam kicsit, de csak magamban, vigyáztam, hogy akkor ne legyenek körülöttem, mondhatni teljes magányomban legyek. Halálfaló családom evidens, de valamiért mégsem gondolom, hogy csak ennyi lenne a dolog. Ez nem indok és velem terveik vannak, ahogy hírét kaptam. Higgadtan lépek be az otthonomba, noha ez korán sem azt jelenti, hogy nyugodtan is. Örülök, hogy Gwen itthon van és felkapcsolgatta a villanyokat. bekapok valamit, aztán leülök hozzá a kanapéra, a mai nap sem találkoztunk a reggel kivételével, úgyhogy kifejezetten jó ötlet volt összeköltözni, sőt, ez mentette meg a kapcsolatunkat. Ha még esténként sem tudnánk találkozni a sok munkánk miatt, félő, hogy előbb-utóbb tönkremenne a kapcsolatunk. Emiatt legalább nem kell aggódnom. Elsőként rákérdezek a szerelőre, ezt manapság fontost témának érzem, elvégre a rossz nyílászáró plusz lehetőségeket rejt a halálfalóknak a bejutásra és szeretném minél inkább megvédeni a helyet, ahol lakunk. Elhúzom szám egyik sarkát, nem örülök, hogy Gwen elfelejtette. Nem szeretem, amikor felelőtlen, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy első eset nála ez. - Akkor holnap felhívom majd - veszem kézbe a dolgot, talán jobb is így. A másik kekszet is számba teszem és a kanapé előtti asztalka felé fordulok, ahol egy újság egyik képe vibrál a mágiától. Egyelőre nem veszem kézbe, de elolvasom a legnagyobb címet és hamar rájövök belőle, hogy nem érdekel különösebben. Az ideiglenes csend, Gwen arcának sápadása aggodalommal tölt el, megkérdezem tőle ennek okát. A vártnál is rosszabb válasz érkezik. Nem vagyok egy örökmozgó típus, de most teljesen megdermedek, szemeim barátnőm tekintetébe fúródnak. Elkomolyodik minden, még a levegő, a falak, a kanapé is nehézzé válik a hangulatváltozás következtében. Reménykedtem benne, hogy Gwen nem érzi meg a fenyegetést, de ezek szerint naiv voltam. - De, valami megváltozott... - sóhajtok egyet, s próbálom szabályozni szívverésemet, hogy ne gyorsul fel. Gwen fogalmazása reményt kelt bennem, hogy talán csak rajtam érezte meg a szorongást és ő nem érzi magát fenyegetve. - Gwen, de ugye nem érzed azt, hogy figyelnek, vagy közelednek feléd fura fazonok? - Tudnom kell, ha igen. Annyira szeretném, ha nem aggódna miattam, csak mert engem kiszemeltek még mindig érthetetlen okokból, Gwennek ettől még nincs mitől tartania.
Kezdőlap
