A Frothingham család gyökerei igen mélyre nyúlnak vissza a történelemben, de mégsem említendő a híres-neves családfák között. Az elsők spanyol telepesek voltak, akik nem az új világ felé, csak egy szebb remény irányába igyekeztek. Anglia partjaira érkezve, egy kisvárosba költözve kezdték meg életüket, foglalkoztak halászattal, gyarapodtak, és igyekeztek haladni felfele a ranglétrán. Erre azonban maximum csak egy poros, padláson pusztuló könyv emlékezhet, ahogy arra is, hogy a család „alapítói” muglik voltak. Csak később keveredtek, került egy egykori apa képében a mágia a családba, és vetett gyökeret. A család neve az 1800-as évek közepén kapott hatalmat, amikor is vállalkozásuk felfele ívelt. A névtelen sörgyárosok – hiszen a halászat feledésbe merült – a szerencsében bízva terjeszkedtek, a mágus-, és boszorkányvérű vonal pedig a mai napig is dédelgeti és ápolja a bájitalfőzés tudományát. A patikusok.
Napjainkban már igen sokrétű ágazat él a leszármazottak között. Van, aki ír, sportolók, és színészük is. De ez az a családfa ág, akit a mag, és a mágiával átszőtt csoport nemigen ismer el. Nemigen élnek az aranyvér-mániával, de nem is szívlelik azt, hogy ők nem e elit kör tagjai. A bájitalüzlet még mindig él, de mára inkább a minisztérium berkeiben mozognak. Andrew szülei talán túl büszkék is, hiszen a még mindig nagyon jó egészségnek örvendő nagymama a Wizengamot tagjait szaporítja, míg a szülők a maguk területein ítélkeznek és irányítanak. Ezt a sorsot szánják gyermekeiknek is, hogy nevük a ranglista élbolyába kerülve szilárduljon meg.
A jelenlegi állások szerint, a rokonság nagy része passzivitást mutat a közeledő sötét időszak, és a rossz oldal felé, azonban, a fiatalabb generáció, Andrew szülei, azok testvérei, és még maga a nagymama is a sötét oldal csábításának enged.. A kérdés csak annyi, a fiú vajon hol kötelezi el magát, ha eljön az ideje.

Madarat tolláról, embert talárjáról.
Valahogy így szólhat a mondás, mely illhetne rá. De nem illik.
Házszínei tudást, kitartást, és szorgalmat hirdetnek. Ennek egyvelege ott kell forrongjon benne, kitörnie, és napvilágot látnia. Megmutatkozik, igaz, de néha nem úgy, ahogy azt a tömeg elvárja, ahogy történnie kellene. Olyan ő, mint egy képeskönyv, sok-sok arccal, és sosem tudhatod, valójában melyiket ismered. Andrew megfejthetetlen, és olybá tűnik, elérhetetlen. Nincs különösebb oka annak, hogy így viselkedik, nem érezhető az az ál-kékvérűség, és túlzott gőg, amit az otthoniak mutattak felé, amiben nevelték. Büszke ő arra, amit elér, hiszen az esze, és a kitartása bőven megvan, ahogy ujjaiban az ügyesség. De mégis.. lappang valami a tekintetében néha, melytől a hideg rázza az embereket.
Andrew hangulatember, maga válogatja, mikor, mihez és kihez hogyan alkalmazkodik, milyen arcot mutat. Egyik pillanatban a kenyérre ken a mosolyával, a következőben pedig hűvösebb a jéghegynél. Általánosságban semleges, megfigyelő, a maga módján érdeklődő. Mindig a dolgok sűrűjében szeret lenni, viszont mégsem a középpontban. Az valahogy nem való neki. Művelt, hisz sokat forgatja a lapokat az ujjai között, mindig kész megismerni valamit, gyakorolni, sajátjává formálni. De a házában ki nem?
De ez csak pár éve forog így. Eleinte egy csendes, visszahúzódó fiúcska volt, aki az első évében tátott szájjal bámult mindent, ami a Roxforthoz tartozott. Közvetlen, barátkozó volt, sokan vették körül, ismerkedett, élte a napjait. Sosem vett részt csínyekben, mondhatni rettegett attól, hogy büntetőmunkára fogják. Mondhatni, kitűnt abból a családból, ahonnan jött. Mintha őt nem fogta volna semmi negatív dolog, mintha egy életre feltöltötték volna őt minden jóval. Esze akkor is brillírozott, nem volt ugyan a legjobb, de nem is a legrosszabb.
Aztán valami eltört.
Mintha azzal, hogy az apró fiú 180 centi fölé nyúlt, megváltozott minden. Eleinte csak háttérbe vonult, megfigyelt, tervezgetett. Aztán a szilánkok leborultak. Egyre türelmetlenebb lett azokkal, akik körülvették őt. Ajkait kedves szavak helyett sok mocsok hagyta el, nem egyszer verekedésig fajult a dolog, hiszen nem mindig az átkok a legjobb megoldás. Számára. Nem, nem lehet dühkitörésnek, őrületnek, vagy agresszívnek nevezni. Egyszerű hangulatváltozás. Vagy mégis csak őrület?
Sosem arra törekszik, hogy mindenki meneküljön mellőle. Tökéletesen tisztában van vele, hogy egyedül senki sem bírja, még ő sem, viszont rettentően megválogatja, hogy ki, milyen „pozícióban” legyen mellette. Válogat, és válogatni is, fog, és velük is csak pár fokkal kellemesebben viselkedik. Ez hozzá tartozik már. Nem törekedik a folytonos bosszúra, és rosszakarásra, nincsenek világelpusztító gondolatai. Tervei vannak, kicsik és nagyok is. Feltaláló, tudós, alkotó akar lenni, aki nagyot tesz le, és aki biztosan fennmarad a történelemben, mint név. De sokan vannak ezzel így, túl sokan, így keményebben kell dolgozni. Persze, ki tudja, merre fogja sodorni a lendület, és azt sem lehet tudni, hogy mostani passzív-agresszív állapota meddig fog fajulni. Vajon eljut addig a pontig, ahonnan nem lesz visszaút, vagy időben kirángatja valaki onnan, és visszatereli a helyes útra? Nem tudni. De addig bátran fogja borzolni a kedélyeket.