Már nincs semmire sem gondja. Gondolja ő. Az eredmények majd csak az utolsó nap derülnek ki, addig van pár nap csend, és pihenés, amikor semmi más dolga nincsen, csak leüljön valahol, kinyújtóztassa a lábait, és tegyen mindenről magasra. A ládájában mindig rend van, fiú létére, így azzal se kell majd sokat bajlódnia. Így neki teljesen felhőtlen ez a pár nap, ami még visszavan a tanévből, és ami megnyitja a nyarat számára. Azonban van még pár apró feladata, amit jobb, ha minél előbb elintéz, hogy túl legyen rajta, és holnaptól már végképp csak az marad számára, hogy egy árnyékos helyen ücsörögve szellőztesse ki a fejét. Így kezdődött el hát a mai napja. Felkereste azokat, akiktől jegyzeteket kért kölcsön, hogy kiegészítgesse sajátjait, és netán nála maradt. Előfordul még a legjobbakkal is, hát még vele. Szerencsére ilyenkor még senki nem megy haza, így meg is lelte őket, némi keresgélés után. Eztán már csak a reggeli volt hátra, melyből kiadósan adott magának, és folytatta körútját. A jegyzetek elfogytak, így felnyalábolta azokat a könyveket, amiket év közben házikhoz, illetve a vizsgákhoz vett ki. Hát.. volt egy kisebb kupac, szerencsére elfért a kezében, két kisebb kötetet a zsebébe tömött, hogy kényelmes legyen a cipekedés. Eszébe jutott, hogy összezsugorítja a könyveket addig, míg oda nem ér, de tartott attól, hogyha a könyvtáros akár csak kiszagolná, hogy ilyesmit tett, rituálisan feláldozná őt, és a faltra tűzné ki, mint menthetetlen könyvrongálót. Így erről letett, és már csak abban reménykedik, hogy minden szamárfület kisimított rendesen, amit elkövetett. Nem, szerencsére nem szokása iskolai könyvekbe firkálnia – nem annak, aki egy mágiatörténet forráskönyvbe írta le mindennapi bajait -, de a sarok behajtása a mániája. Ez van. Ez legyen a könyvtáros legnagyobb baja.
Menet közben nem akad senki útjába, bár megállni megállna, mivel karja egyre jobban zsibbad. Lemond erről azonban, mert tudja, ha megáll, semmi kedve nem lesz elindulni. Amúgy is kissé kihaltak a folyosók, akiknek van esze, kiment, hogy élvezze a napsütést, és a többi finomságot. A könyvtár fele épp hogy lát pár alakot, pedig, normál esetben igencsak elfoglalják eme folyosószakaszt. Akkor bizony kivernék a kezéből a könyvhalmot. Az ajtó elé érve, kissé ügyeskedve nyomja be azt, majd egyenesen a lepakolás helye felé tart. A két kicsi is előkerül, megkapva az igen fura pillantásokat arról, hogy mégis honnan húzta elő, majd már áll is tovább. Egyelőre pedig nem ki. Nem, nem kezd se tanulni, se utánanézni annak, mit ronthatott a vizsgákon. Egy kötetet keres, amelyből kicsit fellendítheti bűbájtárát. Elkél, hiszen alkotni szeret, gyakorolni meg főképp. Nemsokára nagykorú lesz, de ebben a semmittevős időszakban bőven van ideje valami olyat tanulni, amit nem az iskolapadban árulnak. Hátha sikerrel jár. Így járkál a sorok között, hosszú ujjait néha végigfuttatva egy-egy kötet gerincén.

Még közel sem tiszta minden. Már hetek óta csak ücsörgök benn a szobámban vagy a könyvtárban, esetleg azt a naplót bújom, amit Judas a múltkor nyomott a kezembe, miszerint én írtam, de semmi. Egy apró emlékfoszlány sem jelenik meg az elmémben arról, hogy ki voltam anno és kik voltak az emberek, akiket kedveltem. Néhány részletet már átéreztem a naplóból, mint például az örökös piszkálódást, amit a háztársaim folytatnak velem, és a fiúval is akit szerettem. Már nem tudom azt mondani, hogy szeretem, hiszen egy apró érzelemszikra sem pattant ki belőlem ilyen téren, amióta visszajöttem. Hogy mit érzek? Zavarodottságot, egy pici dühöt de őrülten nagy félelmet. Félelmet a sok ismeretlentől és a vizsgáktól, amiket meg sem írtam, mert semmire sem emlékszem. Ez már akkor biztos volt, amikor visszatértem, hogy meg kell ismételnem ezt az évet. Ahhoz pedig kénytelen vagyok már most összegyűjteni a könyveket és a szükséges dolgokat, amit még a nyárra is ki tudok kölcsönözni, hogy felkészüljek. Az elhatározottság megvan, csak az nincs, hogy mégis hogyan fogok ennyi mindent bepótolni. Sőt, még azt sem tudom, hová fogok menni a nyárra... hiszen árva lettem.
A könyvtárosnő már mosolyogva pillant rám, hiszen minden nap késő estig itt forgolódom és keresem a megfelelő irodalmakat. Ma néhány bűbájos könyvet is össze kell gyűjtenem, igaz, hogy nem fogok tudni a nyáron majd varázsolni, de meg kell próbálnom legalább a mozdulatokat és a varázsigéket megjegyezni, még így is, hogy ennyi minden más jár a fejemben. Egy kisebb kupaccal indulok neki, és teljesen figyelmetlenül, ugyanis a bűbájoknál belebotlok egy fiúba, majd a könyveim kettőnk között, az ő lábán kötnek ki. Volt köztük egy -két vaskosabb is, biztosan nem lehetett olyan kellemes.
- Jaj, bocsánat! Jól vagy? Olyan figyelmetlen vagyok... - Felnézek rá, elhúzom a számat, de tekintetem üres. Láthatóan nem emlékszem rá, ezt biztosan ő is észreveszi. Mint két idegen... én legalábbis így érzem. A könyveket lassan elkezdem felszedni, remélve, hogy nem okoztam nagy gondot.



Végre megjöttem ○ Ruha ○ Zene ○ ©

Hát itt aztán el lehet veszni. Nem olyan idegen a könyvtárban, de ő tényleg csak akkor kereste fel, amikor kellett neki valami. Noha nincs bűntudata, hiszen elvégre az sem a legjobb lenne, ha minden percét itt töltené, és lemaradna szépen minden másról. Sőt. Annyiban azonban hasznos lenne, hogy könnyebben kiismerné a polcok között magát, nem telne ennyi időbe, míg megleli azt, ami neki most jó lenne. Persze, a kissé komiszabb dolgokat a zárolt részben lelné meg, hogy párbajtudása is szebb legyen, de nem kockáztat meg semmit, hogy oda bejusson. Arról majd máshogy, és máshol fog új tudást szerezni. Marad annál, ami be van járatva, és nem hoz gondot. Sokszor áll meg, néha csak fülszöveget olvasni, néha lapozni is. Csak az a gond, hogy a legtöbb fülszöveg semmit sem mond, nem egy valami általános leírás, és köszönetnyilvánítás. Pedig mennyivel könnyebb lenne a dolga.. Jó, igen, lusta keresni. De ezzel nem ő van egyedül, azonban, hogy eredményes legyen, ennek meg kell történnie. Hát akkor egye a fene.
- Hát komolyan.. – morog magában a sokadik kinyitott, és átlapozott könyv láttán. A legtöbbet ismeri, már, a többi egy része nem neki készült, azonban kettő kötet felkeltette érdeklődését, így az hóna alatt pihen. Szerencsére kis darabok, a vaskos lexikonokat majd később vizsgálja át, ha már ezekből kijegyzetelt eleget. De ha így folytatja, abból csak holnap lesz, ami nem mintha gond lenne, de jobb lenne ma elkezdeni, és este már gyakorolgatni, nem azt memorizálni, melyik polcok maradtak ki a szórásból. Nem gondolta, hogy ez ilyen nehéz lesz..
Épp egy újabb áldozatot lapozgat, amikor megérkezik a következő kutató. Elmélyül a szövegben, amelyek bonyolultabb transzformációs dolgokat elemez, és épp kicsit érdekesebbek a többinél. Így nem veszi észre, hogy útban van, mert épp felé közelednek. Vagyis épp, nem felé, csak rajta keresztül vezet az út. Így meglepve kiált fel, amikor ütköznek, a könyv a kezéből kihull, és a hóna alól is, de ezek mind a földre esnek. Azonban, a koccanó kötetei, ami nem kis, és nem könnyű halom, a lábára pottyannak. Szemei kikerekednek, és fél lábon kezd ugrálni, mivel a vaskos szépség pont a nagylábujját csókolta meg. Úgy sziszeg, mint valami kígyó, miközben szitkozódik. Nem épp kellemes bemutatkozás, és kapcsol is. Lába még mindig magasba emelve, miközben tekintetével megkeresi az arcot.
- Semmi gond, semmi.. tényleg, megvagyok – csak kicsit be fog dagadni a lába. Nem repedt el, ahhoz kevés egy könyv, de lezúzta, és ez már épp elég. Azonban egyik pillanatról a másikra elfelejt erre gondolni, mert az arc, ami elé tódul, meglepi. Egy rég nem látott, hirtelen eltűnt, és ködös pletykákkal teletűzdelt arc az. Meglepettsége talán jobban kiül, mint kellene. Egy pár pillanatig csak tátog, mintha beszélni akarna, de elvitték a nyelvét. Aztán csak sikerül megszólalnia.
- Mystique..? Te.. itt, komolyan..? – pislog még mindig, mert elég rég találkoztak, és akkor sem volt gond azzal, ahogy a másikhoz viszonyultak. Sőt. Nem, nem kell itt semmire sem gondolni. Ő viszont annyi mindenre tud jelenleg. – Hol voltál eddig? Semmit nem hallottam felőled. Atya ég.. bocsi csak most, megleptél – szedi össze magát hamar, miközben leguggolva pakolja halomba a lány által válogatott könyveket, és adja a kezébe, segítségül. Eztán jönnek az övé, a szerény kis halom. Nem tudja levenni róla a szemét, így amikor kiegyenesedik, a polcnak dől, és folytatja tovább.
- Leülhetünk, ha gondolod..

Túlságosan belemerülök a könyvek rejtelmeibe, a kutatásba és észre sem veszem közben, hogy letarolok egy fiút. Ez mind nem is lenne nagy probléma, ha azok a könyvek, amik mindkettőnk kezéből elkezdtek kihullani, nem az ő lábán vagy éppen közöttünk kötnének ki, ezzel pedig láthatóan sérülést okozva neki. Látszik az arcomból is szerencsére, hogy nem szándékosan tettem, még véletlenül sem szeretnék magam köré több problémát, épp elég az is, amivel meg kell birkóznom jelenleg. Gyorsan elkezdem felszedni a könyvkupacot, néhányat a fiúéból is legalább ezzel megpróbálom kárpótolni őt a dologért.
- Nem ez volt a tervem... - Lassan egyenesedek fel és próbálom megtartani a könyveket egyik kezemben, a másikban pedig Andrew felé nyújtom az övéit. Ahogyan a tekintetünk összetalálkozik, már látom a meglepettséget és a kérdés, a nevem, ez mind igazolja is a gondolatomat, hogy: igen, mi ismertünk egymást anno. Vagyis igazából ő még mindig ismer engem, csak én nem tudom jelenleg, hogy ki is ő. A még a földön maradt könyveket elveszem tőle, felpakolom azt a kupacom tetejére, ezzel is kicsit terelve a gondolatokat és a szégyent, amit jelenleg érzek. Amit mindig, minden nap érzek amikor valaki megszólít.
- Én csak... csak... - Egy picit hebegek, habogok majd továbbra is azzal az értelmetlen arccal pislogok a fiú felé, mozdulatlanul álldogálva még egy helyben. - ... sajnálom, de... nem tudom ki vagy. - Az egyik közeli asztal felé indulok meg, jobb lesz ha leülünk, az sokkal biztosabb és úgyis érzem, hogy hosszú sztori lesz ez még, sokáig itt fogunk ücsörögni a könyvtárban. Leteszem a nehéz könyveket, óvatosan, nehogy még nagyobb bajt okozzak és helyet foglalok az egyik széken.
- Elmondanád, milyen kapcsolatban voltam veled, kérlek? Szinte semmire sem emlékszem... úgy, másodikos koromig. - Hangom picit megremeg és le is hajtom a fejem, rosszul érzem magam. Vele kapcsolatban még egy csepp ismerős érzés sem került elő, ezért nem tudok most így még semmire sem gondolni. Pár emberrel, mint Judas, egészen erős, ismerős érzések töltenek el, de mivel nem emlékszem, ezért nem is tudom teljesen értelmezni őket.



Végre megjöttem ○ Ruha ○ Zene ○ ©

Hát ma mindenre számított, csak arra nem, ami történik vele. A könyvek súlya megszorozva az esésből fakadó erőhatással, nem épp a legkellemesebb élményei közé fog tartozni. Azonban, szerencsére nem tesznek nagyobb kárt, mint reméli. Pedig rémálmaiban nem egyszer megtörtént, volt, hogy le is esett a lábujja, pedig egy füzetet ejtett csak rá. Fura volt, de szerencsére csak álom. És az is marad. Persze, azt simán el tudja képzelni, hogy bekékül a lábkörme, nem ez lenne az első. Örök harcban áll az összes bútor összes sarkával. Mindegy is, nem ez a fontos. Nagyon nem.
Hanem az, aki ráejtette a nemrég emlegetett pontra a könyveket.
Agyában eltemetett, megkopott emlékképek tódulnak fel, amelyben a lány arca játssza a főszerepet. Vidám pillanatok, csendesek, amely akkor kezdődött, amikor még, suhanc fejjel nyitott felé, nagy szemekkel, bizakodva. Ő nem zárkózott el, nem állt be azok sorába, akik származása miatt elítéltél őt, hanem inkább állt mellé, és hagyta, hogy azt mondjanak, amit akarnak. Tudta, hogy elkél a segítség, és jól is tette. Nem egyszer álltak az udvaron, gyakoroltak bűbájtanra, vagy épp csak kiveséztek valamit. Andy mindig is szeretett mindent átrágni, a másiknak pedig nem jött rosszul a segítsége, vagy épp nem volt sok a gyakorlás. De ez már rég volt, egy olyan időben, amikor minden más volt, mindent másképp fogadott be. Persze, most is szívesen beszélne meg vele dolgokat, segítene egy-egy nehezebb tananyagban, azonban egyelőre csak áll, és bambán mered rá. Sok ideje már, hogy szó nélkül tűnt el, egyik napról a másikra. Hiába kereste, hiába kérdezett utána, semmi. És most mégis itt, a könyvtárban akadnak egymásra. Miért nem szólt, üzent, hogy itt van? Nem érti a dolgot, és talán kicsit valahol, valamely részét bántja is a dolog. Érti ő, ha nem kérnek a társaságából, de ha már a múlt ennyit takar, egy baglyot érdemelt volna. Azonban nem akar sértettségről beszélni, inkább nem.. Mély levegő, és még egy.
- Te csak? – érdeklődik, mikor látja, hogy a másikuk elakad. Nem tudja mire vélni, mert nem úgy ismeri, mint aki épp akkor talál ki valami kamu szöveget a másik felültetésére. Nem, itt valami más akadhat. Talán titok, merre járt? Meglehet, csak erre tud tippelni, aztán ma, másodjára éri a hideg zuhany.
- Nem.. – bukik ki belőle, kezdene bele, de inkább hallgat. Ennyit változott volna? Oké, magasabb lett, nem is kicsit, arcán már létezik borosta, de amúgy mindene ugyan olyan, legalább is, távoli rokonai, akiket keveset lát, simán megismerik őt, és nem kapnak minden évben friss fotót róla. Ennyire nem lehet feledhető. Ugye nem?
- Hát nem.. értem.. – bólint, és követi őt az asztalhoz. Nem beszél túl hangosan, a könyvtáros arra ritka érzékeny. Csendben pakol le ő is az asztalra, mielőtt a másik lábára is ráesik az adag, és akkor aztán megnézheti magát. Elfoglalja a széket, lábát kényelmesen kinyújtja, és így tekint rá. Arcára most ismét a meglepettség, és az értetlenség egyvelege költözik. Szinte némán, csak ennyivel mondja el számára, hogy egy kicsit nem hisz a dologban, de ha jobban megnézi a jeleket, azok igazolhatják.
- Semmire..? Mi a jó franc történt veled? Ne ijessz már meg, ha ez csak egy vicc.. értem én, de na.. Azon se sértődök meg, ha nem ismersz meg. Megnőttem, és kicsit szőrös a pofám. Megesik az ilyen.. – legyinti le, mert ő egyelő azt akarja hinni, hogy nincs semmi gond a másikkal, hogy nem élt át semmi rosszat, és csak kicsit tréfálkozik vele. Hisz kinek akarja azt kívánni, hogy veszítsen el mindent, ami kedves számára?