A Quantum Csendje

Megállok most, leteszem a foltos pergament - apám sosem adott sokat magánüzeneteire, szöges ellentétben a hivatalos dokumentumok karbantartásával, az megjelenhetett volna, ha szépérzéke tovább terjed rajtunk és az iskoláján, vagy inkább csak utóbbin - az asztalra, a nyitott ablakon át a völgy túloldalára képzelt templom haragjait húzza befelé a szél, megrebbenti a textíliákat, a szoknyámat, mintha ő akarná hozni a hírt, amire számítani lehetett, de amit azért egyikünk sem kifejezetten emlegetett annyi megoldandó dolog között.
Apám sorai, mit sem sejtve jelenlegi tartózkodási helyemről, az iskolájáról, a legfontosabbról emlékeztek meg, halkan kérdezi csak néhány kérdőjel mögött, vajon tudok-e valamit, ami miatt most ismét közkedvelt lett az ellenőrzések listáján, mikor a házasságom miatt épphogy csendesebb kellene, hogy legyen.. Nyilván tudja, talán sejti, hogy elég szívtelen vagyok ahhoz, hogy őszintén elmondjam, ha rájöttem valamire, vagy ha esetleg elrontottam a hangulatot, ezzel párhuzamosan nekik is gondot okozva: gyerekkorunkban is Konstya volt a kitartóbb, ha hazudni kellett, ha lázadni lehetett, nekem felesleges erőfitogtatás volt, mi is az, ellentartani valaminek, ami végül úgyis elér majd valamilyen formában. Arra talán nem számítottam, hogy Karkarov ilyen hamar kijátssza a lapjai egyik legjobbját, másról számítottam az érkezésére, de ez csak azt jelenti, hosszabb ostromra készülhetünk: már másodszor.
Az eszembe sem jut, hogy esetleg nem az én hiányom testesült meg tőlünk valahol távol, Izlandtól elképzelhetetlen távolságra - túl nagy véletlen ez ahhoz, hogy ne okozzam éppen én. Aristides képzelem, hogy örülne, ha ezzel fogadnám érkezése után, képzeld csak, még egy tétel, amiért lappangva haragudhatunk egymásra, éghet a földalatti tűz, mert ugye milyen szép is, ha nem bocsájtunk meg, még az istened sem ilyen kérlelhetetlen - de te ahelyett, hogy őszinte lennél, inkább csókolsz, ölelsz, hiszel. Mire jó az ilyen hit, nem érthetem majd meg, ha még egyszer belépek majd kedves barátom templomába, végképp láthatja rajtam, örökre elkárhoztam minden irgalmassága ellenére.. De az igazi Koldovstoretz, az örökre elsőszülött dolgát ez nem oldja meg, újra meg újra fel kell áldozni érte ajtót-ablakot, minden generáció beleöli minden reményét, hogy aztán nem is kérve, remélve álljon az őt követő előtt, tégy te is így, és nem akadt még a nevét viselő, aki másképp döntött volna. Ha azt hiszem, én már leróttam a kegyeletemet, most láthatom, Konstya rám hagyta kikanalazatlan tányérját a bosszú és egyéb szellemlények asztalán, rám vár ez az adag is, hát tulajdonképpen érthető, kettő érkezett, de senki nem kötötte ki, nem fizethető meg egyik vérével minden adósságuk. Apám annak idején sem kérte, sőt, szinte felháborodottnak tűnt az a morranás, amivel tudomásul volt kénytelen venni, hogy férjhez megyek, de nem lehet titok előtte sem, hogy saját felelősségemnek érzem valahol a kastélyt, és mintha én lennék a testvéristenségek közül a rossz, a szigorú, nekem kell megenyhülnöm, hogy majd Konstya, az örök lázadás, a jó érvényesülhessen.
De talán csak rémeket látok - már nem hallani a harangszót sem, bizonyára hamarosan hazaér Aristides, bizonyára nem erre vágyik, bizonyára.. lehajtom a fejem a karomra, még mindig nem a kerek hasamra, ő nem létezik még, lehajtom, és várok.

veri szívünket a megtörtént

Hunyt szemmel belemosolygok a holdba önkéntelenül. Olyan elképesztően nehéz nem boldognak lenni, gyönyörű a jégtükör körülöttem, gyönyörű az ég színe, gyönyörű a kezemben az összegyűjtött zuzmók és örökzöldek érintése, gyönyörű ez a holdfénytől szikrázó, hófödte délután. Gyönyörű feléd tartani, gyönyörű hozzád hazamenni.
Biztosan kemény árat fizetek majd ezért a boldogságért, de hát úgyis ez a természetem, mintha eleve tervrajz szerint erre készültem volna, felépíteni és rögtön el is pusztítani mindent, arrébb állni a szügyig érő romokból, megint újrakezdeni valahol máshol, megint többé és teljesebbé válni a kisemmizettségben. Persze más volt Angliát ott hagyni érted, más, mint élni egy álmot, és abból kiszakíttatni. Lehet, hogy akkor a tönkrehajtott szerveim tényleg feladják a szolgálatot. Lehet, hogy soha többé nem fogok tudni aludni úgy, hogy nem vagy velem. Lehet, hogy soha többé nem tudok már nem második személyben gondolni rád. De meg fog történni, minden valószínűségszámítás ezt mondatja, és ezt mondod te is, a férjed sosem fog lemondani rólad és a te elsőszülöttedről. Legyen akkor nyaralás, mondtam én, de nem viselkedem úgy, én rekordidő alatt berendezkedtem erre az életre is, lett ház, hevenyészett üzleti terv, beszerzés, elkezdtem dolgozni, csak néhány órát, hozzád nagyon közel, lehetőleg csak a másik szobában, és valójában még mindig a tartalékaim élem fel, de mégiscsak úgy teszek, mintha igazán hosszútávra terveznék itt veled. Vágybeteljesítő játék.
Még ha csak Karkarov fenyegető árnyéka lenne az, ami közénk áll, azzal meg lehetne küzdeni, de közelebb van az ellenség, az ágyunkban alszik, a bőrünk alatt bujkál, a fejünkbe vert szöget. Esténként úgy húzlak magamhoz, hogy a növekvő hasadhoz véletlenül se érjek, mintha nem is létezne, mert nem akarlak emlékeztetni rá, és mert én sem akarok gondolni rá, nem akarom beletervezni a közös játék-jövőnkbe, nem akarok kettőt veszíteni egy helyett, és nem akarom akarni őt úgy, hogy te viszont nem akarod, és abba sem akarok belegondolni, hogy minden sérülés és hiba az én hibám lesz, így aztán folyton erre gondolok, a saját automatikus gondolataimmal vívódom, miközben az ajkam a vállad gödrében pihen. És Karkarovra gondolok, ahogy megérint, ahogy viszonzod az érintését, és ügyetlenné válnak a magától értetődő, mélyről jövő mozdulataim is. Nem hibáztatlak, dehogy: én kételkedem benned, és ez rosszabb bármilyen bosszúéhes féltékenységnél.
Milyen könnyű volt akkor neked adnom magam egészen, és teljes bizonyossággal hinni abban, jó vagyok, elég vagyok így is, szeretni magam benned, amíg teljes bizonyossággal tudhattam, te is az enyém vagy egészen, nem voltál soha senki másé. Most ott az észrenemvehetetlen hasadban a bizonyíték, hogy nem vagy már egészen az enyém, és hogyan is lehetnék elég már így, hogyan is lehetne elég ez neked, ha tudod, mi minden van rajtam túl. Te már megkaptad kettőnktől, amit az ilyen kapcsolatoktól várni lehet. Még mindig annyira fiatal vagy, én meg néha azt érzem, hogy elviselhetetlenül öreg vagyok, ősöreg és fáradt, mint a röghegységek, nem években, csak leromlott testben és minden létezőt megtapasztalt elmében. Pedig most is jó élni, Istenem, hát nem lenne olyan, hogy én ne akarnék, ne élveznék teljes lényemből élni, de látom magam előtt, ahogy rád nézek, a tükörsima arcodra, a mélységes tekintetedbe, hogy hiába olyan, mintha máris kész lennél. Hiszen mindig is olyan voltál. Mégis, mennyi minden van még előtted. És én bármennyire szeretnélek, úgysem foglak, úgysem tudlak elkísérni azon az úton, talán még addig sem, hogy magadtól kimondd: köszönöm, innen már egyedül megyek.
Gyönyörűen ropog a hó a talpam alatt, gyönyörű a párás, nem is igazán hidegnek érződő levegő a tüdőmben, gyönyörű a hőmérséklet íze a fogaimban. Gyönyörű a gondolat, hogy hamarosan a karomban tarthatlak, hogy újra tépelődhetek azon, hogy szeretsz-e, hogy van-e bennünk bármi azon túl, amire az egykori viszonyunk körülményei predesztinálnak, hogy mit kezdjek veled, velünk, és lehet rettentő gyönyörűség az, hogy egyáltalán hatalmamban áll bármit is kezdeni. Így tehát mindegy is, hogy ez a néhány hét, hónap végső soron a Mindenható szándéka szerint kegyelem vagy büntetés, bármelyik is, úgysem kerülhetem el, ha ezt mérte rám a saját szabad döntésem világtalansága.
Bemegyek: otthonom van.
A kezemben a megélhetési bájitalokhoz gyűjtött ismerős és ismeretlen komponensek mellett egy satnya, de ostobán virágzó vízimenta, rózsaszín gömbvirágja a golymókokra emlékeztet, kíváncsi vagyok, te is erre jutsz-e, amikor meglátod. Amellett a meleg forrás mellett találtam a hóhatáron, ahová el akarlak vinni fürödni egyszer – vagy most, történjen minden most, amíg minden megtörténhet még. De mielőtt megszólalhatnék, látom az arcodon, hogy valami új vonás, valami új árnyék van rajta. Valami történt. Becsukom a szólásra nyitott számat: nem, nem ma megyünk el úszni abban a tóban.
Addig azért biztosan várhat a világvége, ameddig a karomba veszlek és megcsókollak; gyönyörűm, sweet child, love, dear heart, darling, little doll, baby, te isteni kegyelmem, te isteni büntetésem. Higgadt marad az arcom, a pánik tompa szorítása a torkomon összekeveredik az ajkad élményével, máris, most azonnal, úton van már érted, itt van a (odanézek az ajtóra) másik szobában? Pánik és – megkönnyebbülés.
Lenyelem azt a csúfondáros mosolyt, ami az arcomra kívánkozik.
- Milyen napod volt?
Nyugodtan cseng a hangom, hiányosnak tűnik a mondat valami becézés nélkül, személytelennek, annyira nyugodt. A kezedbe teszem a virágot.

Úgy képzelem, te sosem voltál igazán szegény - játszottad ott, az iskolában, hogy beéred ezzel is, de mi az, önként vállalni a mímelést, lehetőséget a puritánságra, hogy nincs néha tüzelő, olykor csupa szórakozásból, valaki kedve miatt nem jut annyi étel, ami eltarthat egy intézményt, az inkább mesebeli, illusztrációja a stációidnak. Lehet persze, nem mindig figyeltem pontosan arra, amit mondtál, inkább arra, ahogy mondod, úgy tudtál beszélni Istenről, néha magadról, a szenvedélyedről, hogy nem lehetett nem kívánni, hogy egy legyek közöttük, megörökítve, és talán majd engem is elmesélsz valahol valakinek. Tudod, nekünk azért óhatatlanul is hiányzik mindig a színpad, ha lejönnénk róla, nem tudom, régi csoporttársaim azóta merre járnak, lett-e bárkiből bármi, nem kedveltük egymást, de ezt nem érezted volna, ha benézel az ajtón gyakorláskor, fegyelmezettek voltunk, azok gyakoroltuk, hogy nézünk majd a közönségre, most egymás hátára.. De ott tartottam, ahol te már megelőztél, te tudtad, hogy nem vagyok olyan szerény, főleg nem vagyok törékeny legbelül, bár kifejezetten rossz embernek sem mondanám magam. Túlélni ilyen körülmények között amúgy sem lehet jól, csak rosszul, vagy inkább sehogy sem, ezért csodálkozol te mindig az őszinteségemen, ezért hiszem azt, hogy sosem voltál olyan nincstelen, mint mi.
Ahogy felbukkansz, arra gondolok, mi történne, ha ezt itt most nem csak játszanánk, mi történne, ha.. ha nem mutatna felénk többé a kis Moszkva iránytűje? Végül is, minden kerítésen át lehet jutni, nem lehet más a test sem.. de egyelőre itt ez a megoldandó csomó, most már nem hallgathatok róla, kifigyelted.
- Délután itt volt Agnes Magnúsdottír, megcsináltuk a házifeladatát. - milyen hétköznapi indok ez, el sem akartam hinni, mikor az apja először bukkant fel az ajtónkban, úgy hurcolta maga mögött a seszín lányát, mintha éket akarna verni belé, betette ide, és azóta ha teheti, elküldi, egyelőre egyedül. Arra hivatkozott, hogy a megszokott tanítója beteg, én meg mikor bemutatkoztam csekély szomszédunknak, épp elég szabadnak és műveltnek tűntem ahhoz, hogy délutánonként foglalkozzam vele. Mit lehet erre mondani? Amúgy sem szokásom a nem, Magnús tehát itt köröz felettünk, de ez inkább vicces gondolat, ahogy mosolyog a szakálla alatt, nem igazi ez a házasság, Lilja, hogy tehetne boldoggá az a gyógyító, ha itthon sincs...? De ez legfeljebb apró fejfájás, a történetek is, amelyek a nyomában járnak arról, hogy ölte meg a feleségét, mások szerint csak elüldözte, ki tudná megmondani, kit érdekel egyáltalán? Sok minden másról is lehet nem beszélni. - És levelet kaptam apámtól. Megint gyakran ellenőrzik az iskoláját, tőlem kérdezi, tehetek-e róla.
Kedvem lenne nem beszélni erről többet, de elkerülhetetlen, én nem söpröm szőnyeg alá a realitást, együtt élek vele, mint veled, terítünk neki, nem hihetjük, hogy Karkarov nem lép ellenünk, ha elsőre úgy is, mint aki udvarol, próbálgatja a szárnyait szerelmesen, mielőtt a nagy ajánlatot megteszi. Meg fogja, nem kétlem, a hogyan kérdéses csak, a miértet nem rejti az idő, és most a növényt emelem fel, nem utánad nyúlok. Annyi kérdés foglalkoztat, mind szilárdabbá teheti az elhatározást, hogy végül tényleg letegyem az őseim lantját, utánuk hajítsam a meddő pokol mélyére, nem leszek donora valaminek, amit csak ilyen áldozatok árán lehet megváltani, utánam úgysem jön senki, csak eggyel hamarabb kopogtat majd a sors. Nincs már apámnak több gyermeke, de talán azt remélte, az enyém fenntartja most már örökre az iskolát a felszínen... és nem is számolt rosszul, talán egy Karkarov kérése elégséges már ehhez, de most nem tudom, megszületik-e egyáltalán. Én döntöm el.. és a válaszaid.
- Mondd, Aristides. - téged becézni sem úgy kell, mint mást, nem is teszem soha, látlak megint azon a téli napon, mosolygok rád, és tudom, akarlak, mit érdekel engem az iskola és a katedrád, én nem egy tehetséges diákod vagyok - Mondd, mit szeretsz te bennem? Sosem kérdeztem így, de miért vettél észre a többi diáklány között, és mi volt az, ami idáig mégis elhozott? És végül mi vett rá arra, hogy átlépj a meggyőződéseden, és magadévá tegyél?

van ez, csak képzeld el

Egy délutánt hagytam ki, ezt is addig halogattam, ameddig csak lehetett, amíg már semmi más tennivaló nem maradt, csak kiürült tégelyeket rakosgatni egyik felületről egy másikra, és most mégis olyan, mintha az egész közös életünket kihagytam volna. Gunyoros mosolyra rándul a szám a válaszod hallatán; még mindig nem vagyok benne biztos, elmondod-e így, hogy nem szegeztem neked egyből a kérdést, túl jól megy nekünk az elhallgatás, el kellene már kezdeni nyíltan beszélni, húsz ujjal túrni a kettőnk közös testén tátongó közös fekélyekbe.
- Tudod, senki nem fog rákényszeríteni, hogy francia kisasszonyt játssz, ha te nem akarod.
Kisasszonyt játszani ezzel a hassal egyébként is kissé nevetséges lenne, tenném hozzá cinikusan, ha nem lenne akkora tabu a tested változása. Nem is a tabu az, inkább annak a lehetősége, hogy bántalak. Mennyivel könnyebb lenne nélküle, Istenem, micsoda rohadék vagyok, micsoda bűnös rohadék, azért imádkozom, hogy egészséges legyen, de csak úgy, mintha azt a feladatot kaptam volna, írd fel ezerszer, legyen egészséges Karkarov gyereke, de közben abban reménykedem, hogy mégis magához szólítja, de ez is csak eufemizmus arra, hogy részben magam előtt is titkolva azt várom, egy reggel a csuromvér combjaid közt ébredek, és Karkarov egy elpusztult darabkája (a te egy darabkád) ott marad a lepedőn, csak el kell temetnünk, és a játékéletünk valósággá válik varázsütésre. Undorodom magamtól. Nem is vagyok igazán keresztény. Még a magam kényelmes, kritikus, laissez-faire módján sem vagyok az. Vallásosnak és nem dogmatikusnak lenni egyébként is olyasmi, mint a vízenjárás: egyedül az Úr Jézustól volt elegáns.
- Beszélhetnénk Magnússzal erről – vetem fel inkább, haladjunk csak a megoldhatótól a megoldhatatlan felé, bár ez sem biztonságos gondolat, valahogy kényelmetlen arra gondolni, hogy esetleg kívülről pont a valóság látszik belőlünk. Nyilvánvalóan terhes lány egy apjakorú férfival kíván letelepedni Izland legritkábban lakott csücskében. Abból ítélve, hogy hány könyvkiadás jut egy főre a helyi lakosságban, ebből hamarosan a második A skarlát betű lesz.
Mi, persze, lehet, hogy addigra már nem leszünk itt.
Hosszan engedem ki a tüdőmbe rekedt levegőt, mégis inkább morranásnak hangzik, mint sóhajnak.
- NEM tehetsz róla – mondom automatikusan. Ne várd, hogy egészen értsem, az én kultúrámban már az is valami, ha az ember ismeri az ükapja keresztnevét. Most valóban sóhajtok, és nem mondok többet, hagyom, hogy folytasd, nem merek biztos lenni benne, hogy csak ennyi, hátha van még tovább, bár ez is elég. Az iskola elég ahhoz, hogy visszarángasson magához, arra is elég volt, hogy az övé legyél. És hogy a francba kelhetnék versenyre a Koldovstoretzcel, az, hogy megpróbálom, az csak ilyen amerikai hurráoptimizmus, tessék, ez az én kulturális örökségem, nekem is van, bár a megőrzése kedvéért én biztos nem sietnék megosztani a párnát Karkarovval.
Már gyűjtöm a szavakat, érveket, érzelmileg hatásos retorikai fordulatokat, hogyan győzködlek majd, kissé szórakozottan emelem fel a fejem, ahogy a nevemen szólítasz, pedig az mindig élmény, egyszerűen nem az a fajta keresztnév, amit az ember gyakran mondogat, aztán megüt a kérdésed. Erre tényleg nem számítottam. Sem arra, hogy te is ezen tipródsz, sem azon, hogy valaha kimondanád, ha igen. De hát mit is gondoltam az előbb arról, hogy ki kéne mondanunk a torkunkban tenyésző, toxikus mondatok baktériumtelepeit? Kinyitom a számat, aztán újra becsukom; annyi válaszom van erre, annyi gondosan kidolgozott magyarázatom, annyi jól csengő szavam, épp csak az egy válasz hiányzik.
- Attól tartok, csalódást fog okozni a válaszom: bizonyára ugyanazt, amit Karkarov is. – Hogy mondjam el, amit igazából nem is akarok, mennyire könnyű és magától értetődő téged szeretni, hogy semmi erény nincs benne, semmi heroikus elköteleződés, nem tesz különlegessé, hogy szeretlek, mert ugyan ki ne szeretne téged, ha egyszer a karjában lennél a véredben úszva, elesettségedben is tündöklően és kecsesen, ha rákényszerítenék, hogy lássa meg a betegében a nőt, akit nem lehet nem kívánni, ki az az ostoba, aki ne élvezné a bőrén a napsütést, azt a tekintetet, ami azt mondja: akarlak. Te választottál arra engem, hogy szerethesselek, nem én választottalak. Nem valami nagy teljesítmény, hogy szeretlek. – Ez persze nagyon cinikus értelmezése a szerelemnek, mégis – vonom meg a vállam, és megállom, hogy a kezembe vegyem az egyik tincsedet, nem érek hozzád, beszéljenek most ez egyszer a szavak közöttünk. Az alávaló énem szeretne olyan választ adni, amelyből biztosra veheted, az én szerelmem egyedi és felsőbbrendű, soha senki nem szerethet téged úgy, ahogy én, de az az igazság, hogy bárki tudna és fog is pont így szeretni, talán még egy agytörzsig lecsonkolt élőhalott is.
- Veled újra élőnek éreztem magam. Egésznek. Jónak. Veled… a puszta megelégedettség ürességénél jobb létezni. Intenzív és színes, határtalan valamiképp. Mint egy gyerek boldogsága. – Ezt a meggyőző ékesszólást, jól felépített érvelést és nyelvhelyességet hallanák a koldovstoretzes diákjaim meg az ispotálybeli gyakornokaim! Már sokkal gördülékenyebb a berozsdásodott oroszom, de most nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Angolul is az lenne. – Nem tudtam nem ezt tenni. Nem megpróbálni, hogy ilyen legyen mindig. De az ispotályban valami olyasmire gondoltam, vagy azt hittem, arra gondolok, hogy nem hagyhatom, hogy részt vegyél abban a mocsokban. Nos, álszent vagyok – teszem hozzá könnyedén, sajog a szívemen a ki nem mondott, hogy talán épp azt szerettem benned vagy épp azt szeretem az egykori önmagadban a leginkább, hogy nem bánta, ha rongy ember vagyok, ha farizeus, ha gyáva, ha összetört, ha csonka. A jelenlegiben nem vagyok biztos. – Egy új elmélet szerint az addikció nem is igazán szerhez kötött függés, sokkal inkább hajlam és magatartás.
Egy cinikus keresztény és egy sztoikus kommunista a szerelemről beszélget. Ragyogó.

Milyen érdekes ez, panasznak nézed a tényközlést, pedig attól még, ha valami rossz, el kell viselni, te is tudod, mi történne, ha kiutálnának innen, nem vagyunk még olyan remeték, hogy megéljünk mások társasága nélkül - és ha nem akarnám, mit változtatna a szükségességen?
- Visszautasítanád, ha fizetni akar érte? - de ez sem panasz, még mindig tudok csodálkozni ezen, mert én nem a büszke kommunista vagyok, hanem az, aki tudja, el kell venni, amit egyszer kínálnak, mert nem fogják még egyszer, tartást meg nem lehet reggelizni, hiányában, meg vele ugyanúgy el lehet pusztulni éhen éppen, ha ahhoz lenne úri kedvünk. Talán ha apám időt fordít a kötelezőeken kívül erre is.. de kettővel sikerült, hogy velem nem, nem írható az ő számlájára, és ha fog rajtam el sem hangzott intelme, nem ülök itt veled, az ágyadba sem kerülök, kerüllek messziről. Elképzelni sem tudom, milyen lenne, nem azért, mert olyan mitológiai nagy imádat ég bennem vakon - arra nem tartasz igényt, és milyen szerencse - hanem mert nem terjed eddig a gyakorlatias fantáziám. Tőled kaptam a testem, épp akkor, amikor mások azt mondanák, elvetted azt. - Dehogynem, azért írt nekem. Úgy gondolja, az én gyermekem is, tudnom kell róla, ha beteg, főleg, ha csak én küldhetem az orvost.
Szorosabb közelségben ismertük a varázstalanokat, tudod, hallhattad, az orosz varázslók vagy megvetően még mindig latinul makognak, inkább rosszul, mint jól, vagy átvették kifejezéseiket, nem lehet ignorálni valamit, ami a nyakunkon ül. Mindig olyan elképesztő gondolat volt, hogy te kívülről nézed ezt, kis ablakon keresztül adagolod magadnak azok sorsát, akik úgy általában jártak rosszabbul, de nem tehetnek róla, hát ez egészen mitológiai lehetett neked, és akkor ott voltam én, akit külön is megütött kicsit az ég, mintha sejtette volna, hogy előbb-utóbb kiérdemlem valahogy rosszakaratát, csak megelőlegezte.
Felállok most, még az enyém a könnyedség, amit tőled kaptam, nem is akarok lemondani róla, nem látom magam egy gyermek rabjaként, ahogy ringatom, sétálok vele, megunnám hamar, és ha korrekt is vagyok, sosem sírna, de én annál többet. Megállok veled szemben, beszéljünk akkor őszintén, pedig te megint nagyot mondasz, megint meg akarod őrizni a közös pillanatokat valami éterben, és minek.. minek, ha tényleg szeretsz, miért konzerválsz már most.
- Mindig sokat ütöttelek, de azt hiszem, én így szeretek. - állapítom meg végül, így kell lennie, valószínűleg ezért érzek úgy az iskolával kapcsolatban, ahogy, és mégis erősebb volt annak idején a szeretetnél a hűség, ha nevezhetem így, kölcsönszóval, amivel hivatkoznak rá általában. Nekem nem disszonáns az ütések ereje, rímel a szerelemre, szeretetre, és én, aki sosem voltam elég önző, nem kellett annak lennem, abból készültem, én nem jöttem volna a világ végére veled, ha nem ragaszkodom ehhez valahogy. - És te mégis találtál módot rá, hogy boldogtalan légy mellettem, ugye? De már nem akarsz boldog lenni, ha erről le kell mondani. Megöllek, ha visszamegyek, rajtam nincs mit megölni, de megöllek akkor is, ha maradok, csak lassabban. Lehetséges őszintén szeretni azt, ami a végünk lesz? Irodalomban, versben biztosan. De őszintén..?

ágtövisből diadém

- Igazság szerint csak azt akartam tudni, élvezed az algebrát Agnesszel vagy azért csinálod, mert azt hiszed, elvárt vagy szükséges.
És azt is tudni akarom, hogy ez az iskolával kapcsolatban is így van-e. Hamar meg is válaszolod, és bent reked a levegőm a válaszodra, végül is mit számít a meggyőződésed dinamikája, ha egyszer ennyire belsővé tetted. Mindegy, miért, ha így gondolsz rá. Megérteni nem fogom, elfogadni még elfogadhatom.
- Honnan tudja? – kérdezem inkább csak magamtól, és megdörzsölöm a halántékomat, a fejemben egymást kergetik a gondolatok. Nem szabadott volna átvenned a levelet. Több időt kellett volna szánnom arra, hogy bizonyítékot hagyjak, igenis apró darabokra robbantál a bájitallaborommal együtt. Messzebb kellett volna mennünk. Fidelius, igen, Fidelius-bűbáj alatt kellett volna elrejtőznünk, csak épp nekem egy barátom sincs, akiben megbíznék ennyire, a te rokonaidra pedig éppúgy rávetül Karkarov árnyéka. Fogalmam sincs, hogyan és mit kellett volna máshogy, de sokkal jobban hiszek a saját hibáimban, mint abban, hogy elkerülhetetlen volt, hogy utánunk jöjjön. Pedig, ugyebár, te megmondtad.
De nem is jön, az iskolával próbál kifüstölni. Talán azt sem tudja, hol vagy. Még nem. Ha gyorsan összecsomagolunk – csak épp hova vigyelek megint? Egyszer eljöttél velem, de biztosan nem fogsz a végtelenségig követni a folytonos menekülésben. Én sem akarom. Azt a rohadt meleg forrást akarom, a védtelen meztelenségünket akarom ott, azt a biztonságot akarom, amit csak az Isten előtti eskütétel tud röhejes önámításból örökkévalóságba betonozott jelenné szentesíteni, vagy az sem.
Belenézek a szemedbe, érzem a könnyű mozdulat súlyát, ahogy megállunk egymással szemben.
- Ez a fajta szeretet nagyon istenarcú volna tőled.
És önkéntelenül elfintorodok, ahogy nézem az arcodon a saját szavaimat; sok lett, jobb lett volna kevesebb, jobb lett volna elütni viccel, hogy te sose figyeltél különösebben oda, és kihívást jelentettél, hogy muszáj volt a fenekedet néznem, ha egyszer annyira siettél ki a teremből, vagy hogy neked volt a legkönnyebb megjegyezni a nevedet.
Mi lett volna, ha tényleg kimondom, ha már ez is giccs?
- Nem igazán fair, hogy engem hibáztatsz azért, ami körülöttünk van, talán én csináltam a háborút és én adtalak férjhez? Lehet, hogy még azt a… - gyereket is én tettem a hasadba, kezdem el mondani, aztán legyintek. – Mindemellett, óh, jaj, Polina, kicsikém, én nagyon is boldog vagyok veled – kivillan a fogam valami hangtalan nevetésben, aztán leülök a karosszékembe, karosszékem van, még percekig vagy órákig ez az én karosszékem, ez az én otthonom, ez az én nőm, ha más asszonya is különben –, annyira boldog, amennyire csak boldognak szokás lenni; kicsivel azért jobban, mert a legtöbb embernél több gyakorlatom és precízebb munkám van a boldognak levésben. Most sem kevésbé kilátástalan ez a boldogság, mint amilyennek akkor láttuk, bár utólag nézve, persze, akkor valójában egyáltalán nem volt kilátástalan. És, persze – vonok vállat, eltorzulnak a szavak a számban, ahogy az ajkaim közé illesztett cigarettán keresztül beszélek tovább rágyújtás közben – lehet, hogy egy bizonytalan időpillanatban, később, ezt a múltat is tökéletesen megoldhatónak és nevetségesen egyszerűnek ábrázolja majd az akkori jelen.
Ne vedd menekülésnek, hogy leültem és rágyújtottam. Nem az. Feléd fordulok, a figyelmem a tiéd, de kettőnket nem tudom úgy megragadni, mint ezt a magunknak épített nevetséges makettet, a tárgyakat, a teret. Abba sokkal könnyebb kapaszkodni, mint beléd. Élvezek minden slukkot, mintha csak a közös életünk maradék pillanatait szívnám el.
Most te mondasz nagyokat. De komolyan veszem fontolóra a túl nagyra sikerült szavaidat.
- Engem sem olyan egyszerű megölni – mondom lassan, mosolytalanul, hogy érezd, komolyan beszélek tényleg. Még a költői kérdésedre is választ adok. – Őszintén is, persze, egy darabig. Egy-két évig, tíz évig. Aztán az ember vagy a gyűlöletet választja, vagy meggyőzi magát, hogy mégsem volt olyan, nem is nyomott annyit a mérlegen a veszteség. Ami engem illet, tudod, hogy nem vagyok valami kitartó. Meggyűlöllek hamar, ha elhagysz – mosolyodom el ismét, az átlátszó hazugsághoz kell ez a mosoly, csak a szomorú pillantásom simít végig rajtad.
Van még bennem annyi hiúság, hogy ne csak fájjon, sértsen is, hogy ilyen könnyen mondasz le rólam? De még nem döntöttél. Akkor a döntéssel vártál volna, se aljas nem vagy, se gyáva, mint én, nem kellett volna hozzá felvezető, hogy elmondd, itt hagysz. Ez még nem a döntésed. Én pedig még nem mondok le rólad.
- Ha engedsz a zsarolásnak, sosem lesz vége – jegyzem meg, mintha csak csevegnénk, a következő kérdésem csak azért nem a tó, mert az túl búcsúzáshangulatú volna, mintha a bakancslistánk elemeit pipálgatnánk. Nem látom a megoldást. Kell lennie, de nem látom. De a sietségnek se látom értelmét. Mért jönne két óra múlva, ha nem jött eddig? Van időnk beszélni, van időm megmásítani a formálódó döntésedet, van időnk kitalálni, meg tudjuk oldani. Ebben sem nagyobb ostobaság hinni, mint abban, hogy holnap is szeretni fogsz még. Vagy hogy ma még szeretsz.
- Akarsz vacsorázni? Főzök neked.

Milyen érdekes ez, panasznak nézed a tényközlést, pedig attól még, ha valami rossz, el kell viselni, te is tudod, mi történne, ha kiutálnának innen, nem vagyunk még olyan remeték, hogy megéljünk mások társasága nélkül - és ha nem akarnám, mit változtatna a szükségességen?
- Talán más fogalmaink vannak a boldogságról. Én értettelek félre, Moszkva értette félre Washingtont. - nem hallatszik belőlem neheztelés, merő kérdés voltam csupán, nincs bennem szándék arra, hogy ott keressek titkos ajtókat, ahonnan nem nyílik több, és miért akarnám, hogy nyíljon. Elég gondunk van, és ha azt mondod, ez nem az, az istened mentsen tőle, hogy én azzá tegyem. Mélyen beleszívok a lassan füsttel terhelődő levegőbe, szeretnék én is rágyújtani, mintegy a béke jeleként, elsimulva a nosztalgiában, de persze nekem most nem lehet, ez a gyerek csupa tiltás, mintha most ő nevelne előre engem, és csak később adhatnám vissza a kölcsönt. - Jobb is az, ha elhagynak, és gyűlölsz. Sokkal kegyesebb, mint sírni valaki után.
Az ablaknak dőlök, valami kezdetleges bűbájom melegen tartja azt a peremet, ami máskor hideg, de eltanultam a manóktól, kifigyeltem őket, elégtétellel szolgált, hogy én is képes lennék rá, de ugye Karkarov mellett soha nem fogok fázni.. valahol most is igaz ez. Mindig ott lesz, hogy felfűtse a nyugalmunkat, tovább üldözzön a jelen sem létével, de én megszoktam, te csak a menekülést, a rajtam osztozást nem. Elfelejtem, hogy te nem voltál érintetlen, mikor találkoztunk, te ismertél mást is, a tested felelt más hívására, én csak a tiéd voltam, ezt megszokni és lenyelni lehetetlen lehet olyasvalakinek, mint te. Megnézlek magamnak, de nem hangsúlyozom a kijelentésem, ha menni akarnék most, hát mennék, nem kérdeznék, nem kell engedély, sőt, igazolás sem a hiányzásra, én úgy tudok szökni, mint senki más.
Megül azért köztünk a ki nem mondott: én sokáig sírtam, csak nem hangosan, de nem kívánom, hogy beismerd, ha te is. Nem találok élvezetet más fájdalmában.
- Nem is értelek.. ki akar örök zsarolásban élni? Az nem szűnik meg a nemmel, csak formát változtat, és nem te mondtad, volt, aki odatartotta a másik arcát? Nyugalomért tartjuk oda. - de ez már inkább csak elméleti vita, teológia egyszerűségében a vacsora előtt, amit könnyedén emlegetsz, de nekem nincs étvágyam hozzá. Mostanában semmihez sincs, Magnús hiába vonultatta fel előttünk minden konyhaművészetét, hiába ígért kolbászt és maga készítette kenyeret, nem vonzz az evés gondolata. Lehet, hogy olyan kegyetlen vagyok, hogy arra várok, előbb éhen haljon bennem valami, majd aztán leülök falatozni.. és ez hosszabb árnyékot vet ránk, mint az apja. - Nem, nem vagyok éhes. Megnézem még az állatot, nemsokára jövök.. te azért ne éhezz miattam, ha nem ettél.
Hogy ideköltözésünk egy újabb lélekről való gondoskodással kezdődik, ki láthatta: a ház néptelennek tűnt, tulajdonosa csak egyszer bukkant fel, barátságtalan arca elárulta, hogy neki aztán mindegy, kik vagyunk és mit csinálunk egymással éppen itt, hozta a szerződést, meg az esőt, egyik szürkébb és váratlanabb, mint a másik, de azért a legnagyobb trükkje mégis az volt, mikor távoztában közölte, viseljük gondját a kecskének az ólban, neki a másik helyen nem engedelmeskedik, nyilván megszokta ezt. Életemben nem néztem semmire ilyen tanácstalanul, de mert a jószág csendesnek tűnt, jól neveltnek, ha ez lehetséges, nem jutott eszembe tiltakozni ellene. Vele bánni nem volt nehéz, tulajdonképpen azt adta vissza, amit kapott, és ez csábítóan egyszerűnek tűnt a sok év elvtársiassága után, most is csak úgy szürkéllik a helyén, a szintén kezdetleges védőbűbájok mögött, mintha várt volna.
Titokban azért remélem, kijössz utánam.. kijössz utánam, és kitörlöd a fejemből a maradék helyet az aggodalmakra, betöltöd azt saját magaddal.. de ha nem tennéd, az etetés után majd visszamegyek, kivívom máshogy.

mögöttem sárrá válik minden

- Nem hiszek abban, hogy a boldogság lehet felhőtlen. - Próbálom úgy mondani, hogy ne legyen kioktató, csak érteni akarlak, te nem vagy boldog, ugye, te nem vagy boldog itt velem. - Te ezt várod, Polina?
Összeszorul a torkom, ahogy nézlek az ablaknak dőlve. Ha nem tartana vissza, hogy most beszélgetünk, most magyarázkodás helyett, hogy én nem akartalak elhagyni, bocsánatkérés helyett, hogy sajnálom, hogy bántottalak, mellem verése helyett, hogy nagyon is megérdemelném, magamhoz húználak. De a testünk mindig túl könnyen, túl folyékonyan beszél helyettünk.
- Ahhoz, hogy gyűlöljelek, valami nagyon alapvetőt kellene kimetszenem magamból – válaszolom rekedten, és ez most nem valami vallásos takarózás, akkor magamból is gyűlölnöm kéne valamit, akkor le kéne mondanom mindenről, amit tőled kaptam, és a becses részemmé vált.
Nem, én nem sírtam utánad, magzatpózba görnyedve, hideg kövekkel a mellkasomban az üres lepedőt cirógatva sem sírtam utánad. Nemet mondtál; bölcsen tetted. Ha nem épp Karkarovhoz mész, ha nem jössz el otthonról épp úgy, akkor talán most sem táncolnék vissza. Lehet, hogy van ebben valami megbocsáthatatlan gőg, hogy egy képzeletbeli, fiatal, téged jól szerető férfinek át tudtalak engedni gondolatban, de a valóságos, szintúgy fiatalabb Karkarov akkor se lehet jobb nálam. Ha akkor hozzám jössz, ha úgy megyünk el, hogy a Szovjetúniónak eszében sincs utánunk nyúlni, akkor is örökké félnék, hogy mégsem elég, amit adhatok neked, és a következő sarkon ott vár majd az életed következő fejezete. De mindenki ostoba, aki nem félti azt, amije van. És csak az az igazán hülye, aki hagyja, hogy épp ez a félelem zabálja fel az örömöt az életéből.
Mindig mulattat, amikor valami egészen újat, valami támadhatatlan káromlást tudsz kifacsarni a szent szövegekből, még most is képes előcsalni belőlem egy halvány mosolyt.
- Erősen kétlem, hogy Isten azt szeretné, hogy tartsuk oda a másik orcánkat is Karkarovnak – csóválom meg a fejem.
Elszomorít a válaszod, de nem vitázom, csak egy erőtlen biccentésre futja. Ha nem akarsz enni, nem foglak rákényszeríteni, pláne nem olyan olcsó atyáskodással, hogy szükséged van az erődre. Én téged akarnálak kényeztetni, veled akarnám ezt a banális rituálét, a közös étkezést terített asztalnál, meleg fénynél, a magzat tápanyagszükséglete engem most tényleg kurvára nem érdekel (akarom, igen, akarnám tőled ezt a gyereket, akárkié is, de nem ilyen áron, nem úgy, hogy te nem akarod). Én azt sem mondtam, hogy ne gyújts rá, és nem is szólnék, ha mégis dohányoznál, hát Istenem, az a pár szál cigaretta már tényleg nem árthat többet, mint amennyit én ártottam. Vagy amennyit az árt neki, hogy a közönyös méhedben nevelkedik. Szomorú vagyok, és megint olyan iszonyú dolgok járnak a fejemben, hogy mennyivel tisztább és hatékonyabb módszerek is vannak annál, hogy kiéheztesd azt a nyomorult kis lényt. De talán most nem is erre gondolsz. Talán csak a gond vette el az étvágyad, Karkarov, apád, az iskola.
Magától értetődően állok fel, hogy kimenjek veled. Lehet, hogy most egyedül akarsz lenni, de nem bírom, hogy egyedül maradj ezzel, nem kell, itt vagyunk egymásnak, és pillanatnyilag csak mi vagyunk egymásnak. Tulajdonképpen ritkán gondolkozom azon, hogy mire van az adott pillanatban épp szükséged, csak feltételezem, hogy mindig ösztönösen jól olvasok benned, és nem vagyok elég szerény, hogy gyakran felülbíráljam az első, kapásból jött értelmezéseimet. Most viszont olyan jó lenne tudni, mivel tudnék jót tenni, figyelemelterelést vagy megoldást kívánsz tőlem, feledtessem el vagy boncoljuk tovább. Megfogom a kezed röviden, simogatóan, aztán nem nézlek tovább tipródva, inkább kiveszem a részem az etetésből.
Milyen békés állat, talán a magány szelídítette meg. Ha létezne Sátán, és érdekelnék ilyen röhejesen hétköznapi alkualapok, mint a kecskeáldozás, megfontolnám a térfélcserét. Gyengén elmosolyodom, aztán szertefoszlik a mosoly, ahogy eszembe jut valami más, valóságos szörnyűség. Hiszen egykor tízszer is elegendő bűnt halmoztam a legnagyobb szerelmemért ahhoz, hogy halálbüntetést kapjak, nos, lehet, hogy ez az érzés most sem a legistenfélőbb oldalamat hozza elő belőlem.
- A zsarolás az igennel sem szűnik meg – mondom halkan. – De senki nem leszerelhetetlen.
Most az egyszer ráteszem a kezem a hasadra.

- ...nekem a boldogság az, ha nem félsz semmitől, vagy mert elmúlt minden, vagy mert erősebb vagy nála. Ha minden figyelmed egy dologé, személyé lehet, nem kell hátad mögé nézz.. épp ezért ritka és drága. - pedig nem akartam ennyit szónokolni róla, idegennek is érzem, mintha más mondaná, és helyeselnék csak, valamiképpen kitalálta a gondolatomat, de szebben, mint én mondanám, főleg, mert nem mondanám sehogy.
A miénket mindig felhőzte valami, korán megszoktuk, hogy önzőnek kell lenni, önző dolog a boldogság, és általában más kárán szökken szárba - egy színházi szerep, amire minket szemeltek ki, egy gyakornoki hely politikai béklyóink ellenére, bármi, amiről azt hittük, nem minket illet, de tévedés történt, hát elragadtuk, és nem is adtuk vissza, elrontotta önzőségünk az összeset valamiképpen, és öröm lett belőle, olykor káröröm, hívta magára a bűntudatot, nem lehet így igazán gyermekien boldognak lenni. Ami pedig igazi boldogságot fakaszt.. az mindig tilos, erkölcstelen. Mint te, vagy mint neked egykor én.
- Nem is tudtam, hogy pappá lettél a bűnben. - mosolyodom el, mert az erkölcseid, ha erősebbek lennének az örömödnél, kimondatnák veled is, hogy bűnben élsz velem, sejtésem szerint többször is vétkezel egy lélegzetvétel alatt, mert nemcsak felebarátod asszonyát kívántad meg, de vétkes vagy minden passzusban, neked nem égnének gyertyák, nem énekelne gyerekkórus a sápadt hangjával az égig, én állnék a koporsó felett már megint, már megint valaki bűnének emberi alakjában, és úgy mosolyognék, mint most. Nem is gondoltam, milyen átsejlővé teszi rajtam egykori rokonságom a szülőföldjük alattunk, lehet, hogy csak a csontjaik kelnek új életre, az bujtogat arra, hogy ha játékból is, de fejedre húzzam a hited, fonákján naiv kérdések, fricskák, de minden vicceltem kicsit komoly is.

A kecske szelíd feje a tenyerembe simul, már nem gyanakszom rá, hogy tervez ellenünk, magától értetődő volt, hogy ő itt lakik, ha mi követjük a példáját, nyilván szimpatikus lények lehetünk, ő pedig miért vitatkozna tulajdonjogán ilyen szimpatikus társasággal? Sosem tartottunk állatot, mert egyikünk sem volt a gondoskodó típus, egyikünk önzőségét simogattuk, vagy néha a másikét, elég hízott háziállat volt az, sok figyelmet is követelt.. ez a halovány szempár tökéletes ellentétem, amilyennek lennem kellene, a gondolat sem érinthetne, hogy levetem a ruháimat, táncra kelek odakint a feltámadó szélben, nem suttognám néha csak magamnak, akarom én is, hogy Karkarov veszítsen, egyszer már ne én, de csak mert ha nem így történne, ő elpusztít mindent, és életben maradunk, de bár ne maradnánk. Hazudhatom, hogy önzetlenség az, amit más író önzőségnek nevezne pofátlanul, máshol nem naiva állna a nevem alatt, más felismerné, hogy só is vagyok, kemény kövek talapzata, alig nyaldos a történelem tengere, túlélek bármit és bárkit.. kivéve Karkarovot. Ő az idő, előrli a gránitot is.
Ismerem őt, és most sem vagyok biztos benne, ki öl meg kit végül.
- Megnyugodnál, ha meghalna végre? - kérdezem hunyorogva, inkább csak megszokásból, úgyis tudom, hogy nem illik igent válaszolni, pedig nekem is eszembe jutott, percekkel ezelőtt is megkísértett, a fájdalom meg nem érdekel, elviseltem sokszor, még egyszer mindig lehetséges. Hogy hidegvérrel mérem, mekkora ugrás lenne előre, már árnyékot rajzol nekem, mintha színpadon állnánk, táncolok, de nem én vagyok a fehér hattyú, még a fekete sem, én a rendező vagyok. Ijesztő gondolat, főleg tőled, a kereszténytől.. lehetséges, hogy még a pokolban is együtt leszünk egyszer, és akkor megmutatom neked, milyen otthonos az. - Pedig az lenne tényleg megnyugtató, ha én is belehalnék. Akkor lenne vége a zsarolásnak, nem előbb. Képes lennél rá te, a szabadság szerelmese, hogy odaengedj egy csókjának?

a felélt tegnapért fizet a mának

- Eszerint Karkarovval boldog voltál – jegyzem meg mintegy mellékesen, nem várok választ, sőt igazából kimondottan azt szeretném, hogy ne válaszolj. Ha neked boldogság az, hogy nincs vesztenivalóm, azzal nem tudok vitatkozni, általában én is ez alapján élek, az életem leghosszabban vánszorgó éveim így teltek, hogy derűs vagyok és elégedett, mert nincs semmim, amit fájna, ha elvennének, de mégis mennyivel több, emberibb, élőbb, méltóbb ez, minden egyes rohadt pillanatban rettegni és kételkedni és reménykedni benned, és előre tudni abszolút bizonyossággal, hogy eljön majd a pont, amikor összezúz ez a gyötrelmes gyönyörűség.
Nem azt mondom, hogy főtt krumplit enni, ragyogó őszben erdőt járni, majd Camust olvasni az ágyban nem tehet teljes értékűvé, sőt kielégítővé egy életet. Szeretni nem sine qua non. Nem is hiszem, hogy szükségszerűen megtörténik bárkivel, vagy pláne többszöri egymásutánban az élet során. A kapcsolódásra persze szükségünk van, mint az oxigénre, de az ismét csak külön zsáner, azt egyfelől meg lehet találni kollégában és hálótársban egyaránt, meg aztán egyébként sem axióma, hogy a fek- és tűzhely megosztásához az embernek föltétlenül el kell veszítenie a fejét. De ha egyszer lehetőség van rá, akkor nem elsodródni mégiscsak olyasmi lehet, mint a Cappella Sistina helyett a két utcával arrébb lévő kisvendéglőt választani. Szándékosan kihagyni egy üstököst, ami csak kétszáz év múlva jár erre újra.
- Egy álszent hívő sem rosszabb, mint egy szívtelen ateista – mosolyodom el, bár rád nem a szívtelen a jó kifejezés. Még keresem azt a szót, ami leírná, hogy van szíved, és mégis mennyire minden hétköznapi erénnyel ellentétesen van behuzalozva az egész bensőd. – Lehet, hogy inkább saját szektát alapítok. Minden adott, kihalt környék, idősödő prófétakomplexusos fazon, elrabolt lány, kecske. – Elrabolt várandós lány a pontosság kedvéért, de mindegy, olyan sose volt, hogy ez ne lett volna bűn valaki szemében (talán egy rövid ideig, amíg eljátszottam a gondolattal, hogy igent mondasz majd), csak remélhetem, hogy Isten ennél felvilágosultabb nézeteket vall. Megint előveszem azt az átkozott cigarettatárcát.
És, mielőtt magam rágyújtanék, megkínállak.
Egyen fenét a fene.
- … igen – vallom be, és nem hajtom le a fejem, nem vagyok hajlandó szégyenkezni emiatt, nehéz szavakkal beszélni, de ha már elkezdtük, csináljuk rendesen. – De megnyugodnék akkor is, ha Karkarov e pillanatban épp odabent a nappalinkban állna, vagy ha Izland kiadna a MACUSÁ-nak; megnyugodnék akkor, de ettől még egyik opció sem tűnik fennen optimálisnak.
Néha azért mégis. Minden végpontig feszülésben extázisnak tűnik még a kudarc lehetősége is, annyira csábító a gondolat, hogy nem kell tovább küzdeni.
- Ilyet még csak ne is mondj – szólok rád nyersen, pedig mi nem vagyunk azok, akiknél tiltólistásak bizonyos mondatok, pláne ilyen légből kapottak –, egyébként is, kicsikém, ha már gyilkosságot fontolgatunk, ne drámázzuk túl, az ilyesmibe – milyen nevetséges is ez, mint a britek ostoba tudjukkizése, mintha a puszta szó elkerülése megváltoztatná a valóságot valamiképpen, úgy tűnik, a puszta társadalmuk is káros a szervezetre, nem csak a reggeli paradicsomos babjuk; mély levegő, beszéljünk nyíltan, mint a felnőttek –: a magzatelhajtásba manapság már a magnixek se tudnak belehalni.
De nem akarom. Azt hiszem, hogy akarom, aztán visszatáncolok, óránként három-négyszer is megy ez, miközben úgy ölellek, hogy a hasad nem létezik, de mégis az tűnik a lakott világ középpontjának.
Csókjának? Kac. A jelek szerint azért némileg többről van szó. Mi ez az eufemizmus?
És mégsem a test, ami számít. A testen nem eshet olyan kár, amit némi penicillin és nyálkahártya-forrasztás ne tudna helyrehozni.
- Nem. Nem – rázom meg a fejem, hogy is kérdezhetsz ilyet, gondolom, épp a lényegemet vetem le kettőnkért, de aztán: hagyjuk már, a lényegem épp ez, felmagasztalni valamit vagy valakit, aztán szétbaszni miatta mindent, végül pedig jöhet a sáska és a vadméz, majd pár év után szépen felmentem magam a felelősség alól. A hitem ennek tükrében csak a kognitív disszonanciát csökkentő szánalmas próbálkozásnak tűnik. Ez a megállapítás pedig olyan önmagamhoz is kíméletlen őszinteségnek, amelynek felsőbbrendűségétől nyilván épp felmagasztalni készülök ezt a nem mindennapi, atípusos jellemességet, aki ugyebár én lennék. Hányni kell tőlem (s ebben a gondolatban is van valami alávalóan kielégítő). – És mi lenne, ha visszatámadnál?
Valamiért nehezemre esik kimondani, valahogy gonoszabbnak tűnik felhasználni a meg se születettet, mint azon vacillálni, megöljük-e. Rajtad hagyom a tenyerem, mielőtt folytatnám, hozzáérintem az arcom az arcodhoz. Milyen kecses vagy mindig, asszonynak is mennyire leány.
- Azt mondtad, a gyereke számítana neki. – Pont úgy, mint neked az iskola: azt a nyavalyás épületet, az eszmét képes vagy gyerekednek nevezni, a valóságos véredből valót nem. De ez vagy te, én pedig, merem remélni, téged szeretlek, és nem egy rólad-belőled alkotott ideát. – Ha békénhagyja az iskolát, megkapja a gyereket. Ha nem, akkor… felőlem azt is mondhatod, hogy az Államokba viszed, magnix gyerekotthonba adod, és soha nem fogja megtalálni. – Fogalmam sincs, neked meg neki melyik hangzik rosszabbul, az én honfitársaim határozottan az abortuszra voksolnának humánusabb megoldásként. Inkább élve főzzék a gyerekeinket, mint hogy magnixek neveljék fel őket. – Ha valamit jól csinálunk, az az, hogy nem engedjük be az ilyen Karkarov-féle kommunista söpredéket.
Meg a hozzám hasonló söpredéket sem, de ez most mellékes. Igazság szerint tényleg oda kellene menned. Mennünk. Végül is, ki számít arra, hogy visszatérek? Vagy ami azt illeti, ki számít arra, hogy visszatérünk?

Ha így nézed, valóban, nevezhető, becézhető boldogságnak Karkarov és az ő holdudvara, de ahogy mi most érezzük boldogságunk határait, és azon túl a jövő nem boldog csillanását, a nyugalom másodpercekig tartó fal, ajtó rajta számtalan: nem beszélek róla, mert meglepő, de téged nem érdekel egykori csillaggyermeked, aki csak miattad merte remélni, van kiút, van kiút belőlem is, nem érdekel a kötelesség, amivel születünk, amit követni utálatos, nem követni lehetetlen.. te nem születtél szegénynek, te romantikus csavargó vagy ott, ahol mások kis táljukkal irgalmat koldulnak, a jegyek biztonságát, és értékelik a rezzenéstelenség örömét, hogy épp nem történhetik rosszabb, az neked mind semmi, mind szemét, mind rothadó tetem vagyunk valahol a történelem temetőjében, ezért küzdeni sem érdemes..
Érzem, hogy vöröslik az arcom: ritka látvány, talán az állapotom teheti ezt, külön megvetnivaló, hogy nem enged hazudni még a maga érdekében sem. Elengedem a fülem mellett a megjegyzésed, ez nem újdonság, nekem nem érték a szív úgy, mint neked lehet. Hogy nem vetted észre, milyen néma vagyok, mikor más lányok őrült nevetéssel rontanának rád? Aktus közben is olykor, figyellek inkább, számolom a ritmusod, számolom a szíved - amögül a fal mögül figyellek akkor is, mikor bennem vagy, onnan nézek rád. Talán nem akarom, hogy megértsd, talán ez adja a helyzet varázsát, és sosem akarnám, hogy derűs életigenlésed átadja helyét a felismerésnek, mi már mind nyomorultak vagyunk ebben a korban, nem találsz majd senkit a népemből, aki egészséges lélekkel szaladt volna az életbe.. Ami meghajlott, eltörhet még, ki már nem egyenesedik.
- Nem akarok meghalni. - mondom nagy sokára, angolul, aztán nem veszek lélegzetet, számolok, egy, kettő...három. Tudnod kell, hogy nem azért, mert félek tőle, ha hiszek nektek, nincs is mitől - mert nem akarok. Tenyerembe vájom a körmeimet, mielőtt a szemedbe néznék újra. - ...de kétségtelenül megoldaná a helyzetet.
Ha már számot vetünk, vessünk az én bőrömről is, legyen terepasztal, aztán ha elhasználtuk, tegyük helyére, a többi közé, Karkarov győzelmeinek sötét fülkéjébe, de az akkor engem már érdekelne, a halottak nem bánkódnak rajta, mi lett belőlük, lámpaernyő-e, vagy egy marék por. Megállok az ajtóban, lement a nap, a szél erősödni látszik, meglengeti a gyertya lángját, lidércalakot ijeszt belőled, mintha sejtjeid mögül valaki más nézne engem, valaki, akit ideengedtél, pedig ez a valaki nem készült fel arra, amit mondani fogok.
Nevetni fogok az ártatlanságodon, nevetni rajtunk, kicsit tehetetlenségből is, mert végképp végére értem kifejezéseim határolta szókincsemnek, nincs, mivel formát adjak a valódi rettegésnek, a valódi kihívásnak, ami ha túlfut rajtunk, magával rántja nem csak ezt a tanyát, talán a világ pillanatnyi, tűhegynyi valóságát is.
- Ki lenne nálam nagyobb kommunista? Még Karkarov sem annyira, mint én, ő, aki csak akkor az, ha érdekeit szolgálja.. nem a nyomorról, besúgásról, félelemről beszélek neked, Aristides, a valódi kommunizmusról. Elvtársak és elvtársnők nélkül: ha legyőzöm Karkarovot, ott kommunizmus győz kapitalizmus felett. - könnyesre nevetem magam, pedig nem érzem a világot valódinak, mintha álmodnám magam, magamban ezt a gyermeket, aki egyszerre kommunista és kapitalista, mintha ez a két fogalom találkozhatna, egyesülhetne, pedig sem te, sem Karkarov nem ismeri igazi arcát, nem igazán vörös, nem vagytok engedelmes szolgái egy nagynak, szervei egy testnek. - Moszkva akarja legyőzni Moszkvát, kedvesem, Karkarovot a gyermeke mint föld érdekli, tulajdon, de a zsarnokság igazi haragja nélkül, vagyon az, termőföld, adni és venni lehet, én, ha nem is szeretem, tudom, hogy felelős vagyok érte, felelős akkor is, ha megöljük, NEKEM fájna odaengedni a földet bárkinek is. Ha meghalt, én következem. Ő nem ismer szentséget.. a földek után Moszkva jön, mint az előző asszony...
Nincs több nevetésem, okom sem a vidámságra. Sóhajtok egyet, megfogom a kezed, mondhatjuk, gyónok neked, pedig nem vagy pap, szentéletű sem, apám, aki talán a nagy férfialakként helyet adhatna vállán a sírásra, távol és süketen, az ikrem, a vérem még távolabb talán.. de hallani fogod, amit Moszkva sír.
- Az előzőt miattam ölte meg. Tudom: láttam. Ismerem őt.. és nem tőle félek. Ezért akar annyira.

Kigyúlt arccal olyan vagy, mintha lázas lennél, ehhez a bőrszínhez természetellenesen hat mindenféle pír, nem is gyakran látni rajtad ilyet. Önkéntelenül az orsócsontod feletti verőérre siklanak az ujjaim, hogy ellenőrizzem, nem üt-e túl keményen. Hátha akkor nem kell ilyen ocsmányul cirógató önelégültséget éreznem, hogy ezt is elértem, ez is az enyém. Még egy jele, hogy van még mélyebbre beléd, van valami a fegyelmezett, hófödte felszín alatt, legalább egy vegetatív idegrendszer.
Valamit mondani akarok a hosszúra nyúlt csendben, de annyira megüt az, amikor végre megszólalsz, hogy egészen mást mondok, mint amit akartam.
- Igen? Mégis mit oldana meg a helyzetből az, ha meghalnál, kifejtenéd, kisasszony? – csattanok fel, illetve a hangerőm nem változik, nem emelem meg a hangom, csak a hirtelen támadt düh és a gúny feni élesre a szavaimat. Van képed ezt mondani, angolul, és még a szemembe is nézel közben. – A halálod sakkban tartaná Karkarovot a Koldovstoretzcel kapcsolatban? A halálod felnevelné azt a szerencsétlen gyereket a hasadban? A halálod hozzásegítene ENGEM, hogy azt az istenverte pár hátralévő évemet úgy tölthessem el, ahogy akarom, azzal az istenverte csökönyös kommunistával, akivel akarom, aki most épp úgy beszél, mint egy ostoba iskolás kislány?
Szükségem van néhány ingerült légvételre, hogy elkezdjek lehiggadni, de aztán megértelek, igen, ez ugyanaz lenne, amire én is vágyom néha: végpontig megfeszülés után végre elernyedni. Elnyúlni a feladásban, a semmiben, mint egy kád forró vízben.
- Nem kell meghalnod ahhoz, hogy magad mögött hagyj mindent – mondom halkan, mellékesen, pedig nagyon is fontos az, amit mondok, nekem fontos; én nemcsak Karkarovról és a gyerekről beszélek, nemcsak az iskoláról.
Lebben a hajad, ahogy bekívánkozik velünk a kinti levegő, árnyékok ülnek a vonásaid közé, átitatják az arcodat sötétséggel, és akármilyen szép játékbabának látszol is, felborzolódik a szőr a tarkómon, amikor megszólalsz.
- Mi tehát a valódi kommunizmus? – kérdezem meg engedelmesen, mert a szövegkönyv ezt követeli meg tőlem, hogy megkérdezzem.
Borzongok, vacogok, beljebb lépek, erőből zárom magunkra az ajtót, mintha azzal kizárhatnám a hideget, amitől fázom, de ennek valójában semmi köze nincs a hőmérséklethez, te vagy rám ilyen hatással, te vagy lenyűgöző, félelmetes és megindító egyszerre. Lehet, hogy legalább annyira szerelmes lettem abba a nőbe, aki leszel egyszer, mint abba a lányba, aki voltál és vagy. És Karkarov, ha eddig úgy tűnt, elvette tőlem mindkettőt, úgy tűnik, jobban is el tud venni, elvette azt is, ami a kettő között volt, ami az enyém kellett volna legyen, és már vissza nem fordítható.
Hát erre is képes vagy. Ki tudod facsarni belőlem az ostoba remény utolsó cseppjeit is, amíg már nem marad semmi, csak a nyomorultság a csontok velőűrjeiben. Igen, az én nyomorom individuális nyomorúság, sosem volt kollektív, mint a tiéd, de egy ponton túl mit se számít.
- Mitől félsz akkor, Polinám? – Fásultan mondom, de így is milyen butuskán hangzik, utolsó szalmaszál ez, a meztelen birtokos személyjellel még egyszer az ölelésembe vonni. Fogom az ujjaid, számlálom, morzsolom őket, mint a rózsafüzér szemeit; nem tudom eldönteni, melyikünk keze ilyen rémesen hideg. – Mondd meg, hogyan segítsek. Mehetünk, ameddig csak akarsz, ahova akarsz, a küszöb alatt az Államokba, vissza Angliába, vagy akár az iskolába is, felvehetjük a kesztyűt… tehetünk akármit. De ha most azt várod, hogy azt mondjam, menj vissza hozzá? Nem fogom.
Most mégis úgy tűnik, hogy már elbúcsúztál, és bármennyire szeretnélek magamhoz fogni, nem teszem meg, mert nevetséges lenne, valami megalázó kapaszkodás az elmúltba. Nem mintha bánnám, ha kivételesen magam helyett te aláznál meg, ugyan, én túl vagyok már mindenen, amit az ember a saját méltósága ellen elkövethet. Nézlek, és fizikai fájdalom vagy, mert tudom, hogy beléd sem fogok igazán belehalni, bármennyire is kéne, és szeretnék is. Egyszer még boldog is leszek nélküled könnyedén, ha élek annyit. Hiányozni fog a sötétséged, a konokságod, a viaszhajlékonyságod, az, hogy a filigrán sziluettedben a zsarnokság kikristályosodott eszenciája rejlik, a zsarnokság mindkét éle és a markolata is, talán örökre hiányozni fogsz, olyan csonka leszek nélküled, mint te a tánc nélkül, mint emberek a hit nélkül, mint a varázstalanok a mágia nélkül, amit öntudatlanul is keresnek a művészetben, a tudományban, a technológiában, de nem találnak mást, csak egy ott hagyott illatot.
Visszafogok egy sóhajt, és elnézek melletted.

Tudom, érzem kötelességem, szavakat kellene kölcsönöznöm az élménynek, elmondani valahogy, milyen állni azon a téren, szakadó hóesésben, tudni, hogy csak a fagyhalált és éhezést vésik az ember lapjára, de reménykedni, mert az ember azt tud a legjobban, leküzdhetetlenül, szorítani a lapot a zsebben, lenyelni a sírást, elhinni, hogy nincs ott több semmi, érezni a vöröset, viselni, és.. mikor hideg éjszakán ülünk az ágy tetején, figyeljük a kályhát, odakint havazik, Moszkva ismét közönyös, emberek fagynak meg, úgy viseljük a nyomort, mint más nemzetek dicsőségeiket szokták, nézd csak, ez a halom szemét itt az otthonunk, különösen büszkék erre vagyunk igazán, régi és szép épületek mélyén penésző jeges rémületre, amit egymásban keltünk - be sem fogad őseink földje, és már mégis menni kell tovább, Varsóba, Budapestre, akárhová, nem nekünk gyújtanak gyufát, mi a tüzelő vagyunk, meg a marok, ami mégis tűzre vet.. Összenevetni, a kenyér árát sokallani, együtt állni a szélben, dohányozni, unokákról történeteket hallgatni, míg a házinéni tekintete elsiklik hosszú uszályostul rajtunk, szája szélén a ránc megül, tejeskávét álmosan felhörpinteni, olcsó és ismerős, meg sem ismerni a minőséget képről csupán, tudni, hogy mind lopjuk a fát, nemzeti sport azt lebukás nélkül művelni, feketén vágni és mutyizni, mert ezek vagyunk, nem tudjuk, hogy van ezen kívül, dohányozni a gangon, megkérdezni, hol olcsóbb majd nemsokára a hús, mert összetartozunk a szerencsétlenségben: és mégis beárulni a szomszédot, ha úgy hozza az élet.
És mindig úgy hozza, talán az arcok változnak csak.
- Nem, persze. Nekem nem kellene többé foglalkoznom ezekkel. - nem is háborít az ingerültséged, mióta ismerjük egymást, kiásott frontvonal köztünk az életigenlés, én híján vagyok, igazán nem újdonság ez. Más vagyok, nem az, akit épp maga most keres. - Amíg életben vagyunk, felelősséget érzünk egymás iránt, akárhogy tagadod. Persze lehetséges tagadásban élni, nem vitatom.
Megvonom hát a vállam, te, aki váratlanul megismerkedhettél a kommunizmussal, nem fogod érteni azt, ahogy én is csak történeteidből szereztem bármi elképzelésem a liberalizmus bölcsőjéről, szavaid formálták álmaimat, amelyek mindig nagyon színesek voltak ezek után, magas épületek, megannyi népcsoport együtt, fényes boltok és a tudat, hogy mindenki magáért felel csupán, mindenki maga szerencséjének kovácsa. De persze mi mást is tehetnének, ha sosem volt gyökerük a földben, sosem tartoztak együvé...?
A kifejezés azért megmosolyogtatja a szívem azon részét, amelyet nem érintett a kötelességgel vegyes túlélés parancsa - ez figyelt fel rád olyan könnyen, és mégis ezt védtem tőled leginkább, mint valami kincset, pedig nincs bennem olyan, amit ne érdemelnél meg, és látod, mégis igazam volt, mikor azt mondtam, azért ütlek, amiért szeretlek. A szót is nehéz végiggondolnom, valahol rögtön fel is kell oldozzam magam, túl nagy és ősi ez ahhoz, hogy valódi legyen és találkozhatnánk vele regényeken kívül, el akarom hinni, hogy nem is lehet úgy szeretni senkit, mint azokban a történetekben, ahol megfordul a csillagos ég is a valóság körül a párokért, pedig azokat sem a semmi ihlette.. Hiába voltam művész, úgy látszik, gyógyszer nélkül nem fogadom már be a reália finom oldalát.
- Csak bízz meg bennem. Nem kérek tőled olyat, amivel ártanod kellene magadnak, megígérem. - vakon ugrásnak tetszik a két mondat, pedig elhiszem akkor is: mikor a kezed fogom, mindig csukott szemmel cselekszem, és nem ez lenne az első, hogy rosszul. Konstya jut eszembe, aki egyfelől helyeselne, másfelől pedig megpróbálna kimenteni a saját őrültségemből: és még neki sem volt hozzá hatalma, ezért is olyan ijesztő dolog a kommunizmus. Papíron született, de vérrel írták alá. - És ha a kéréseknél tartunk: bassz már meg egyszer úgy, hogy nem finomkodsz a hasam miatt.

Csak azért kérdezem meg, mert ezt követeli a szövegkönyv, nem bánom, hogy nem válaszolsz. Ha válaszolnál, a szövegkönyv ismét megkövetelné, hogy én is feleljek, és megpróbáljam felnyitni a szemed, hogy amit kommunizmusnak becézel, az egy önkényes névadás a saját patologikus haza- vagy otthonélményednek, a legelemibb identitásodnak, és nincs benne logika, hogy épp ezt a nevet add neki. És úgysem hinnéd el, hogy minden egyes ember számára pont ugyanilyen disszonáns, ambivalens megtapasztalás ez, hogy titokban én is azt érzem, Amerika embriókorában belefaragja az embert a maga formájába, és nincs még egy hely, amibe beleszületni ennyire lebírhatatlan predesztináció lenne, igen, valahol bennem is a legbensőbb alapigazság, hogy ha minden és mindenki különbözik is egymástól, az én hazám akkor is másabb a többitől. Nem, dehogy bánom, hogy nem válaszolsz. Utállak gyereknek látni, és ebben az egyben még mindig annak látlak; gyereknek, aki óriásnak látja a szüleit – azokat a szülőket, akik épp azért nyomorították meg, mert annyira nevetségesen kisszerűek, és azt se érdemelnék, hogy a küszöbről visszanézz.
- Nem tagadom, kicsikém, én nem értek egyet azzal, hogy felelősséget érezz.
De ha nem éreznél, az nem te lennél. Meghasonlott dolog felróni neked valami olyasmit, ami valójában gyönyörködtet benned épp idegensége, hibás volta miatt. De megtehetem, mert tudom, hogy mindketten túl merevek vagyunk ahhoz, hogy könnyelműség legyen a végletekig erőltetnünk a saját nézeteinket, téged nem egész felnőttként is teljesen szabadon alámeríthettelek önmagamban annak legkisebb veszélye nélkül, hogy otrombán a magam képére formállak. A helyzetből mindenképp következett volna, de belőlünk semmiképp sem. Gyémántpor közöttünk minden kompromisszum.
- Tudod is te, mi az, ami árt nekem.
Nevetni kell a szavaidon, és nevetek, őszintén, jólesően. Hogyan is bízhatnék benned, hogyan bízhatna bármelyikünk a másikban egy közös kudarc után, mikor most már bármelyik kérdésre lehet nem a válasz. Miért bízna bennetek bárki, ha ilyen szenvedélyesen állítod, hogy anyátok szikkadt emlőjéből is az árulást szívtátok, azt is csak jegyre, nem is azon nevetek, hogy egy másik férfi, egy Karkarov gyerekével a hasadban azt kéred, bízzak benned, hanem azon, hogy ez mennyire természetesnek tűnik – azon, hogy melegséget érzek attól, hogy a bizalmamat kéred, hogy a puszta kérés is olyan, mintha egyenesen te adnál valamit nekem.
- Kifejezett önsorsrontás volna bízni benned, Polina. – Közelebb lépek, a kezembe veszem az arcodat, megcsókollak, a szánk is hidegnek érződik. – Tetszik. Nekem való.
Még mindig lenyűgöző, hogy mennyire egyszerűen megy ez veled, mikor minden más annyira komplikált, de elég egy obszcén kifejezés, elég a pillantásod, és a legabszurdabb kilátástalanságban, a legtátongóbb szomorúságban is készen állnak megnyílni a vénáim; igen, veled ez mindig magától megy, ez az a közös metszési pont, ahol egy a lényegünk, mint egy egymásnak teremtett emberpárnak.
- Lehetséges, hogy módomban áll eleget tenni a kérésnek, mindazonáltal vedd fontolóra, hogy ha ennél is kevésbé finomkodnék, az már jogi tényállás lenne. – De a kezem az arcodról a válladra, aztán a felkarodra siklik, inkább megkerüllek, mintsem fordítalak, így nem áll közénk Karkarov, így csak te meg én vagyunk itt, hézagtalanul, az sem zavar, hogy a melled és a csípőd között mégsem vagyunk egészen egyedül. – Ezt akarod – s ráadásul csak egyszer? - Ráütöm a fekete mosolyomat a kiálló hetedik csigolyádra:
- Így ölnéd meg? – A homlokom a tarkódra, a szám a nyakszirteden, a lapockád szöglete a mellkasomnak. Megmarkolom a szoknyádat, mintha a tested része lenne a szövet is, úgy gyűjtöm a tenyerembe.
Minden gyertya égve marad.