Lassan lelassul, visszaáll nyugodtabb formájába légzésem, szívverésem kissé makacsabb, de követi apránként, arcom derült, békés, még a mámor ködében pislogó mosollyá simul, csak nézek fel rá, gyönyörködök Frank szerelmünktől csapzott, kipirult ábrázatában, simogatom hosszan a hátát. Lelkesen, bágyadtan viszonzom az ajkaimra nyomott csókot, most nem ugrik egymásnak birkózni a nyelvünk, de ebbe a pillanatba az nem is kell, annak máskor volt, máskor lesz ideje. Mert lesz még, ha csak erővel nem rángatnak vissza az előző világba, vagy - amitól titkon, valahol mélyen, aprón tartok mostmár - ébredek föl egyszerűen, otthon. De álomnak ez túl hosszú, következetes, reális, folyamatos, az egész napom, hiányoznak belőle a jellegzetesen álomszerű furcsaságok.
Életszerű, valósszerű furcsaságoknak nem volt híján, az egyik még most is itt lebeg, támaszkodik fölöttem, mert Frank tagadhatatlanul egy furcsaság, csak nem az a fajta, mint álmokban, hogy nincs hőmérséklete a víznek, vagy egyéb módokon működik röhelyesen irreálisan a fizika és vagyok vele tisztában teljesen természetesként. Úgyhogy nem tartom valószínűnek, de valahol mélyen mégis nagyon nem szeretnék reggel otthon-otthon ébredni.
-Igen, mintha említettél volna ilyesmit- emlékszem vissza a rövid eligazításra, amikor megérkeztünk. Nincs a hangomban most a harapós, incselkedő gúnyolódás, csak bágyadtan jegyzem meg, a szokásos vigyor helyett is csak egy derült mosoly terül az arcomon, de ha tudja mit keres, megtalálhatja, hogy a legmélyén ugyanoda gyökereznek ezek a szavaim is.
-Mmm-hm- értek egyet teljes mértékben Frank kívánalmával, egyben nyilatkozok a támogatásomról, elégedett hangot adva már előre is a tökéletes befejezésnek a nap végére. Lassan realizálom, milyen fáradt is vagyok, nem idegen tőlem az éjszakázás, és bár nem tudom, itt mennyire van késő, de ahány órája még reggel én keltem fel, már bőven az éjszakában járnék mostanra. És eseményekben sem szűkölködött ez a nap, azokban pláne nem.
-Ne is mondd.- Az én ágyamat is túl rég nyomta már egynél több test egyszerre, pedig milyen jó is egy másik test melegéhez bújni, hozzáfonódni, úgy aludni el. Amilyen közel van Frank, egyre inkább úgy érzem, itt a kanapén is simán sikerülne, csak lehúzom magamra, ugyan ne tartsa már magát, és betakarózom vele.
-Le kéne fürödni- mondja mégis végül egy racionális részem, vagy többnek a kórusa. Ha már az ágyat megkíméltük magunktól, talán tisztán feküdjünk bele mostmár, és nem tétlenkedtünk egymás összeizzadásában. Franket nem tudom, de nekem még anélkül is jól esne csak képletesen is lemosni a több napra elég fáradalmat, megpróbáltatást is, ami ebbe az egy hosszúba tömörödött. És beszél a tudatom mélyéről az a kis hitetlenkedő rész is, ami nem akar arra ébredni, hogy ha nem is minden máról, de Frank mindenképp, meg se történt, álmodtam csak, ez arra számít, egy kis felfrissülés még megtoldja egy-két órával a jólétet, elodázza a nemkívántat addigis.
Közelebb húzom Frank fejét, hogy lassan visszatérő kaján vigyorral súgjam a fülébe a kiegészítést.
-De szégyenlős nem vagyok.
Végülis, egy kis érdekesség izgalmával megfűszerezhetjük még akkor is, ha céljában csak tisztálkodás marad. De bárhogy is döntsünk, abban szükségem van Frankre, hogy innen felhúzzon elindulni, mert annyira a kanapé is kényelmes, hogy ha most túl sokáig nem csinálok semmit, egyre kevésbé akaródzik majd fölkelni róla.

A világ lassan visszazökken, forognak tovább fogaskerekei. Az atmoszféra mégis hordozza még a béke gyönyörét, megelégedést, tompa tökélyt.
Bágyadtan simogatom, csendben örülök csak, hogy ő is és agyamba csak fokozataiban szállingóznak vissza gondolatok. Lomhán, kelletlen, agyam örült, hogy kikapcsolhatott, mogorva hogy ismét beindítja a hétköznap.
Halkan nevetek a mintha ágyon, talán van, igen, ha reggel óta nem mászott el a helyéről. Ott kényelmesebben fekhetnénk, illetve aludhatnánk, ha eljön majd a pihenés órája. Biztos lesz ilyen majd, valamikor, nem hinném, hogy ezt Merel sátras estének tervezné, még ha kiszámíthatatlan is, avagy bízok saját meggyőző erőmben, lebeszélni róla.
Orrom óvatosan az övének nyomom, ahogy megállok másodpercekre gyönyörködve csodálkozni azon, most milyen mélyen vannak szukapiszkái. Merthogy kifejezetten Frankes kijelentés volt az ágyamról tett megállapítás, az ilyenekbe bele szokott kötni. Most mégis talán egy flóban evezünk.
Egyetértő morcogását igennek értem, de amíg rávesszük magunkat, noha feltett szándékom cipelni, rövidebb időre legalábbis betakarom testemmel.
Orrom nyakába fúrom, szuszogásaim simogatják, ölelésemmel fonom szorosan magamhoz, megint nem gondolva olyan fizikai jelentéktelenségekkel, mint fürdés, pedig van benne ráció.
Szinte összetapadtunk most is, bár Merel nem úgy tűnik, undorodna – egy vele fürdés a nap királlyá koronázásának ígérkezik.
Egész élénk, sőt lelkes leszek, hasonlóan, mint amikor átléptem a végzet   Deranged küszöbét.
Visszatér a mosolya, amit úgy szeretek, egy hasonlóan hamiskással toldom meg, s már pattanok is fel róla, de kezét el nem engedve, mint ahogy nem is tervezem a jövőben. Igen, ez a szó számomra Merel kontextusában ijesztő lett, csak mohóbban fonom ujjaim, bilincsként az övébe, ami ebbe a világba köti.
- Mertem remélni.
Felkapom a közelben kallódó pálcám, jó helyre helyezem, a számba, és őt
addig húzom, amíg álló helyzetbe nem kerül, hogy aztán ölbe kapjam, felpillantva rá egyfajta szélütött rajongásban.
- Ideje, hogy felfedezd a lakást általam. Szerinted merre rejthettem el a fürdőszobát?
Hagyom, hogy találgasson, bár ha egyszerűbben akartam volna odaszállítani, a hátamra kapom fel, így lehet lesz egy kis, hopp és vigyázz a fejedre, de Merel segedelmével hamar megérkezünk, nem olyan nagy kégli ez.
Kádam van, ovális alakkal, többféle csap meredezik elő belőle, igazából csak vízsugaranként más, konkrétabban három darab görbül előre a falból.
Volt, hogy vicces kedvemben habkülönlegességeket vettem ezt szent szándékom neki  is megmutatni, az egyik ilyen például Gideon unokatestvérem becses ajándéka.
Kikapom számból a pálcám, megkocogtatom a csapokat, prezentálva a vékony, közép, vastag sugarat, hőmérsékletnek a langyostól melegebbet bűvölöm a csövekbe.
Póttörölköző nincs, sőt sajátom se szúrom ki hirtelen, de röpke invitóval már rebbennek is.
Csak Merel után, előreengedem és sietek én is utána, mielőtt lélegzethez jutna, nem hagyom, csókkal kezdek beszélgetést.
- Ezt a fürdőhabot imádni fogod, én kicsit viszolygom tőle, de miattad kibírom
Nem véletlen áll a teli tubuzs bontatlan karácsony óta a kád széli tubuzstartóban. Szórok egy kis habot a vízbe, közben a csapok merészen ontják a vizet, mire fejnagyságú buborékelefántok buknak felszínre halkan trombitálva.

Kíváncsi szemöldököt emelek, ahogy összeér az orrunk, és valamit nagyon fürkész a szememben. Talán csak gyönyörködik, de nem hiszem. Gyönyörködök legfeljebb helyette is, nézem az apróbb részleteket a szemében, a szemöldökömhöz meg odaemelem a másikat is, aztán együtt ugrál a kettő néhányat.
Az odaadó, imádó, szinte istenítő figyelmével Frank jót tesz az önbizalmamnak - mint ha azt félteni kéne bármitől. Attól, hogy nem hagyom mások véleménye által határozni meg magamat, még jóleshet a figyelem, vonzónak érezni magam, és őtőle ez a figyelem még önmagában, bármi más nélkül is kényeztetés.
Najó, most gondolatnak fogalmaztam csak meg magamnak, hogy Frankkel is takarózhatnék, vagy tényleg magamra is húztam közben, vagy csak szimultán jutott neki is eszébe letenni magát? A végeredmény ugyanaz mondjuk, nyögök egy rövid, hehegésbe fordulót, ahogy rám érkezik a súlya. Nem fájdalmasan, csak meglepetten, váratlanul ért vele.
Talán az utóbbi lehetett, nem várva az ágyig már most hozzám bújt, úgy tűnik. Jót borzongat rajtam a nyakamba szuszogott légzése, cserébe a haját simogatom ebben az újabb, felkelés előtti meghitt pillanatban, ami úgy tűnik, specialitása lehet ennek a kanapénak.
Vidámat sikkantok, ahogy felkap, kacagok egyet a szájába vett pálcán, ahogy a sztereotíp Casanova-képnek rózsaszál lenne, és a nyakába kapaszkodok rendesen, tartva is magam. Lehet, hogy magasabb nem vagyok, mint max tizenkét évesen volt indokolt, de a testfelépítésem nem rekedt meg ugyanott. Bátran állítom, hogy Frank örömére. De mégse váljon bánatára amiatt, hogy úgy akar felkapni, mint ha vasággyal lennék harminc kiló aztán mégsem, átveszek valamennyit én is a súlyomból.
-Jobbra talán?- próbálom felidézni a réginek tűnő szavait egy-két órával korábbról, nem zavartatva magam ilyen apró részletekkel, hogy valószínűleg máshol nézünk másfele, mint amikor mondta. De körbe tudunk forogni végülis, legfeljebb addig lesz jobbra, amíg egyszercsak tényleg, és megtaláljuk a fürdőt.
-Óóó! Király.
Csak ámuldozok vigyorogva, ez asztán a fürdő. Varázslakásokban nem jártam sokat, a Roxfort prefektusi fürdőjét meg csak hírből ismerem. Ahhoz a címhez túl rosszcsont voltam, a csapatban meg nem lettem kapitánnyá öt év alatt.
-Aaahhh...- ereszkedek az ilyen hosszú nap után annyira jóleső fürdővízbe. Egy zuhanyra számítottam, de ez mégjobb. De hát na, megszokás, egy mugli árvaházban nőttem fel, aztán egy mugli lakótelepi lakásba költöztem Jedhez, az se volt agyonbűvölve.
Mielőtt hangot is adhatnék a gondolatoknak, Frank előz meg egy csókkal és témával.
-Hogyhogy?- érdeklődöm meg, aztán ráigazolok a jóslatára, ahogy olvadok egy sort a buborékelefántokon. Egyre jobban imádom ezt a helyet. Nem jelenti ez azt, hogy nem is fogok berendezkedni egy sajátot továbbra is a tetőre, de még úgysincs ott semmi, ráérek én néhány napot ide költözni be addig. De van egy olyan érzésem is, hogy nem kell Franknek aggódnia, járok én még itt eleget akkor is, ha megvan már a tetőtáborom.
-Na, gyere ide, te buborékelefánt- keresem meg a kezét a vízben, és húzom fel annál fogva mindkettőnket egymással szembe, ülő helyzetbe. Elefántokat szétkenve, kipukkantva a testén mosdatom Franket, csak őt, így szavak nélkül kínálva neki magamat a viszonzásra, és az izzadt vágy illata a friss tisztaságéra cserélődik.

Nem bírok sokáig olvadni, ahogy néma farkasszemünk mókájába csatlakozik a szemöldöke. Megrázom a fejem, felnevetek és azon hihetetlenkedem, hihetetlen.
Talán túlzásba viszem ezt a nagy bámulósdit, hamarosan én is pislogni kezdek, végülis nem néztem tükörbe még ilyenkor milyen arckifejezést vetít képemre az imádat.
Elhelyezkedem rajta, bár amikor felnyög, megfordul a fejemben, nehéz vagyok, úgy értelmeztem ezt akarja,  mostazonnal, de agyonnyomni mégsem kéne, rövidesen kegyelmezek is és feljebb emelkedem, hamarosan úgyis a karomban köt ki, nem lesz rossz dolga.
Pedig én felkészültem rá, hogy nem húsz kilót fog nyomni, mintha így szex után, vagy mindig, minden helyzetben még kellene férfiasságot fitogtatni erőművészetből, elbírom én.
Nem is látszik, hogy kínlódva harapnék rá a pálcára, gyanítom nem engedi el magát nagyon.
Addig forgok vele, amíg jó nem lesz a jobb és berobbanunk a fürdőbe.
Örülök, hogy tetszik neki, a prefi fürdőkről koppintva szabadon, ha nem lehetett is lógtam a luxusban, később meg kapitány lettem. Persze ez nem akkora kőmedence, de ketten jól elférünk benne.
Vigyorgok, ahogy ezt a jóleső nyögést hallatja és lassan alámerül a bőszen folyó vízbe, nem teketóriázok sokat, mászom gyorsan utána.
Csókcsenés után csak rejtélyesen vonogatom szemöldököm, meglátja hamarost és talán én sem kapok agyfrászt.
Igaz kissé odébb húzódom az útjából és összerezzenek, amikor hirtelen eltrombitálja magát.
Ez éppen zöldes színben játszik, az éppen előbukkanó következő vörös árnyalatot kap és már bukkan a felszínre kék, zöld és lila.
De megyek ám, ölelésébe furakodom, közben mantrázom magamnak ez csak bubububububorék.
- Áh… ezzel óvatosan
Sikításnak nem mondanám, de ijedt kiáltás, nos igen. Mármint pont rajtam pukkantja ki az egyiket. Á, nem reszketek, dehogy, biztos a víz hideg.
- Lehet, hogy túl sokat öntöttem bele, nem kellene már elfogyniuk?
De persze élvezni kellene, csak azt, hogy mosdat és nagyon erős koncentrációval kizárom
azért, mert hiába őrjöng olyan élethűen, ez csak a hang, nem kéne magam elé vizualizálnom az élő egyed ocsmány testyét, lengedező szívó-orrmányt, mosom én is inkább, masszírozom és ez majd lefoglal, igen, a vállát, nyakát, közben belecsókolok, túl közel tapadok rá igazából, kezdem el szívogatni bőrét, kéjesen morcogva
- Függőséget okozol…
Rászoktam, mint elélvezeti cikkre és még az elefántok se tartanak tőle távol.

-Nyugi- dörzsölöm meg Frank hátát biztatólag, egy mosollyal hozzá, ahogy feltámaszkodik rólam. -Nem vagyok én törékeny.
Igaz is, sokakat tévesztett már meg az alkatom, feltételezték meg, hogy ha apró vagyok, akkor törékeny is. Csontom például nem tört még - najó, amióta tereltem, repedni lehet, hogy repedt már, volt egy-két csúnya gurkótalálatom. Így jár, aki izomtömeget sebességből ellensúlyoz, és rárepülésből üti a fémlabdát. Most ahhoz képest, hogy nem sikerül elpofozni, és szemből teliberepülöm a vasgolyót, egy rámfekvő Frank semmi. Egy kis kiszusszant levegő.
A nyakába ugrálás, megforgatás följebb pörget az előbbi punnyadásból, mire a fürdőbe érünk, élénk vagyok, mint valaha. Na igen, tituláltak már erőműnek. Mondjuk árvaházi nevelők, amikor jobbszerették volna, ha takarodó idejére inkább én is lennék olyan fáradt, mint ők, virgonc helyett például.
Nem tudom megállni, hogy nevessek azon, hogy riogatja Franket a buborékállat. Nem illene, de sajnos helyzetkomikum az akad benne.
-Áh, ezek még csak most kezdenek burjánzani.
De miután az se hatja meg a jelek szerint, hogy a teste oltárán áldozok neki fürdőelefántot, megmentem néhánytól, kipukkasztva őket, mielőtt előkelnének a vízből, aztán a keletkezett trombitaszünetben elorzom Frank pálcáját.
-Silencio- teszek próbát a fűrdővíz elnémítására úgy általában, minden jövendő elefántjástul. Ha lenne olyan hosszú a hajam, mint tavaly volt még, most azon szúrnám át a pálcát, de ez a szinte vállig érő akármi, amit frizurának titulálok, nincs olyan hosszú, hogy gumi kerüljön bele, úgyhogy valahova a kád partjára szolgáltatom vissza a varázspálcát, ami lehet, hogy a tubustartót jelenti a szélén.
-Így ni, a szemedet csak hunyd be,- simítok végig az arcán, a halántékán cirógatva csak végig jelképesen a hüvelykujjammal, hogy a szemébe azért csak ne mossak bele fürdővizet, aztán magamhoz ölelem. -Jajj, na gyere ide, te gyönyörű jelenség.
Gondoskodón simogatom, öblögetem a hátát, ahogy belemerül a mármár meditatív mosásomba, masszírozásba, ami lassan csókokba kezd áthajlani ismét.
-Majd amikor nem vagy itthon, besurranok fürdőzni, és ellubickolom előled az összes elefántot. Na, mit szólsz?- ajánlom vigyorogva a tervet arra, hogyan mentem meg a szörnyűséges buborékbestiáktól, közben a vízfelszín alá vándorlok a mosdatásával, mert a felsőteste már csak úgy lehetne tisztább, ha összekoszolnánk előbb.
Frank vallomására csak ördögi kacajjal helyeselek, tudom. Bár az sem segíthet a nekem ellenálláson, ahogy végigkalandozok a víz alatt a hajlatain, tagjain. Is.

- Tudom
Lehet elővehetnék egy talonban tartott megnyerő mosolyt, ez most amolyan "fél" villantós.
- Csak óvatosság, nagyon kell rád vigyázni megfontolásból.
Engem is feldob az élénksége, bár nem panaszkodhatok, lovacskázom vele ölben (hoppá, állatos hasonlat, gramofonozom. Persze egy gramofonra nem lehet ráülni, vagy legalábbis nem úgy, hogy a gramofon cipeljen, maximum budiszerű eljárással hátulról) mindegy most ez, nem akarok a lóságomon agyalni csak "ügetni" vele a fürdő felé, berakni a kádba, sikeresen megfelelő hőmérsékletben lubickoltatni.
Megint, mindig, azóta is le akarom nyűgözni, talál, süllyed(nek) a habelefántok, csak én nem rajongok, ahogy eszembe jut élő másuk.
- Áh...most kezdenek, hát persze. Nem mintha undorodnék...
Mégis megkönnyebbülten nyögök fel, amikor elhallgattatja őket.
- Zseniális vagy. Ki gondolta volna, hogy ezek hangot is csinálnak
Most már nagyon rossz ötletnek tűnik. Pálca akkor biztonságban, az enyém fogalmam sincs hol kallódik, valószínűleg voltam olyan elővigyázatlan, mint általában, hogy simán leraktam akárhová, a padlón hánykódik oldalt.
Hallgatok Merelre, engedelmesen szemet hunyok.
- Hmm milyen jó dolgom van
Sóhajtok, akaratlanul is erotikusabban, de talán nem fog megkövezni érte. Nagy vigyorral képemen illeszkedem ölelésébe, kicsit belenevetek.
- Gyönyörű jelenség?
Simogatózunk, masszírozódunk, nyaka hajlatába csókolok, majd ajkait veszem birtokba ismét, nyelvemmel kéjes játékba vonva.
- Tökéletes.
Tökéletesezésem enyhe sóhajba fullad, ahogy kacér ujjai mélyre nyúlnak, az enyémek is újra elkalandoznak mellein, a buborékelefántból csak halott habfoszlányok maradtak, amit életre keltek bőrére simogatva, hosszasan megcsókolom megint, elvarázsolódva Merelségében.
- Ha már a tökéletesnél tartunk és a gyönyörű jelenségeknél én... sosem pipáltam még fantasztikusabb varázslatot nálad. Néha azt hiszem csak álmodom, kicsit olyan, de...azt hiszem kezdek beleszeretni ebbe az álomba.
Sóhajtom könnyedén, borzongva, úgy játszik rajtam, mint egy hangszeren, mint egy gramofonon.

-Elég csak mértékkel.
Próbál ez szerénykedésnek hangzani, mint ha mentegetőznék, hogy beérem kevesebbel is, de inkább leplez figyelmeztetést. Mint azt le is buktatom egyből.
-Nem mondom, hogy ne tarts aranykalickában, csak szólok, hogy annak csak egy nagyon drága kupac roncs lesz a vége- folytatom sejtelmesen. Igen, Franket akarom kímélni, nem akarom hozzávágni, hogy "ne korlátozz le, mert abból szökni fogok", úgyhogy inkább mézesmadzagba tekerem: "izgalmasabb vadászat vagyok én annál, ha akarsz, tartsd a lépést".
Jó kérdés, miért. Talán én sem akarom elveszíteni egy túl lelombozó szóval, túl megkedveltem ahhoz már most is. Motiválom. Akarom, hogy tartsa a lépést.
-Ne hazudj, ha nem tudsz- vigyorgok rá pimaszul, gombként nyomva meg az orrát, hagyva a hegyén egy csepp fürdővizet. De meg is mentem inkább, a padlóról összevadászott pálcájával, ha már az enyém kint maradt.
-Köszönöm, köszönöm. A csokit az öltözőmbe vigyék, a virágot itt fogyasztom.- Theátrálisan széttárt karokkal hajlongok a dícséretre, mint valami nagy előadóművész. Már amennyire ilyen közelről lehet anélkül, hogy megfejelném Franket.
Ahogy átadja magát nekem, csak büszkén elvigyorgok a füle mellett, ahogy az ölelésembe húzom. Bizony milyen jó dolgod is van. Nem mintha én is panaszkodhatnék, nekem sincs épp rossz dolgom. Az egész téridős hercehurca is távolinak tűnik, mint ha az már tegnap lett volna, vagy mégrégebben.
-Tagadod, hogy az lennél?
Mohón éljük ki megint - valljuk be, talán inkább még mindig - a vad gyengédséget, az intimitást, amire talán mindkettőnknek túl régen volt lehetősége. Hagyom magam elveszni a kezei közt, a jelenben, a pillanatban.
A bókjára elpirulok, én sem tudom pontosan, min múlik ez, mikor dagasztja csak a vigyorgó egómat a szép dícséret, mikor vesz le a lábamról, mint egy szende kislányt. De kicsit lejjebb is biggyed az ajkam.
-Na igen. Én is egyre inkább félek attól, hogy reggel otthon ébredek fel. Otthon-otthon, és ha csak álmodtam ezt az egészet, téged, akkor nem leszel ott kiszínezni a szürke napokat. Szóval majd... ne engedj el.
Azzal ölelésbe is húzom, ezúttal szoros, ragaszkodóba, ez most közel sem az élvezkedő enyelgés, mint korábban. Tudom, hogy orránál-nemorránál fogva vezetem Franket, tudom én, mit csinálok, de be kell ismerjem, megfogott, én is a rabja vagyok őneki.
Sokáig tartom így, de miután kibontakoztunk az ölelésből, elkezdek kikászálódni a kádból. Kissé megölhettem az eddigi hangulatot, még ha egy más módon intim, bizalmas vallomással is, egy környezetváltozás segíthet visszzökkenni egy vidámabb hangulatba.
-Azt el ne hagyd- bökök incselkedve a tubustartóban pihenő varázspálcája felé, a hangom a régi játékos, de a szememben még látszik az iménti vallomás nyoma.

Horkantva nevetek, felesben ezis-azis.
- Én lennék a legutolsó, aki bárhová is akarna zárni, hidd el. Eddig a menekülés híve voltam minden felelősség alól, mániákusan viszolygom a kalitkáktól.
Szögezem le, nem ilyen jellegű féltés az enyém, zárka és megkötés, hanem egészségesnek gondolom, noha máris bizonygatni kezdem magamnak, az, kérdőjelezem az-e. Csak mert betojtam a jövő dolgon, kialakult bennem valami beteges féltés? Látványosan fejet rázok, ahogy harcolok az engem kergető gondolattal.
- Ha bármi ilyesmit csinálok, leüthetsz
Szól belőlem a túlzás, persze vica versa, azzal a különbséggel, én elhúzódnék, borzongnék és kedvszegetten böködném a kalitkám, bevallva Merelnek, gyűlölöm az állatokat. De ő nyugodtan fejbe vághat.
Lekonyul ajkam kissé, hogy ilyen nyilvánvalót hazudtam, most biztos balféknek néz. Szusszantok az orromra kerülő nedvességtől, lejjebb merülök, kissé kinyújtózva, takarom kiújuló pírjaim.
Feljebb emelem állam mégis, ahogy nem akarok a vízbe bugyborékolni, a felszíni röhögés jobban áll nekem.
- Melyik ízlik jobban? A rózsa vagy az ibolya?
Ha lenne öltözője biztosan küldetnék neki csokit, amint lesátortáborozik egy „Ne egyél meg, szagolj” címzetűvel esélyes, hogy megajándékozom. Meg fog ölni és teljesen megéri.
Tapsolok a vízben, kap is fröccsenést, de az előadást bármily körülmények között értékelni kell.
Közelebb húz, vétek nem egymáshoz érni folyton folyvást.
- De, elég jól nézek ki, a tükrök is megmondták.
Önbizalomnak sosem voltam híján, most mégis mintha zavarban lennék ettől a „gyönyörű jelenségtől” Maximum annyit kaptam anyám barátnőitől (jóég milyen lehangoló) fess fiatalember, nőktől, hogy teccő, vagy jó a hajad, vágasd le, növessz szakállt, idősebbnek fogsz tűnni.
Pillanatok tönkretevője én, pedig éppen mellein gyöngyöztem és ajkát simítottam, egy kicsit elvesztem benne, éppen képletesen, lénye mélységeiben, melynek nem volt alja.
De az övével biggyed az én ajkam, ahogy újkeletű félelmem szavakba önti.
- Nem fogsz! Ha eltűnsz ellopom az időnyerőket, megoldom… de nem lesz ilyen. Soha!
Nézek rá komolyan, esküdve, ígérve és sosem voltam eltökéltebb. Talán ez győzte meg annó az aurori felvételiztető bizottságot, sziklaszilárd meggyőződés valami mellet, amit igazán akarok. Igazán akarom őt.
Szinte egyszerre hajolunk vad, ragaszkodós ölelésbe, mi szörnyen teátrálisak és most egy kicsit elveszettek.
Megtöri, ő először és érzem, hogy mindketten szomorúak vagyunk, ránk telepedett ez a már kimondott aggály.
Gyorsan a törölközőért lépek, ráterítem masszírozva dörzsölgetni kezdem, fél pillantást vetve a pálca felé, az incselkedőt viszont elkapom és heves csókokkal viszonozom, előbb a nyakát törlöm, kicsit lejjebb, mennyei mennyire puhák a női mellek, hasát, hátul a fenekét, kedvem támad oda is fejet fúrni, mint egy párna! Aztán lejjebb, kicsit meggörnyedek, de képemen látszik, nagyon élvezem, talán rá is ráragasztom, csak jutna eszembe valami baromság. Bezzeg máskor válogatás nélkül okádok hülyeséget.
- Ez már a negyedik pálca dicstelen pályafutásom alatt. Volt egy, ami a wc-be esett öblítéskor
Talán ez a legkínosabb pálca elvesztési történetem, bár gyanítom ezzel nem nevettetni fogom, csak újabb iskolapéldáját hozom hogyan csináljunk hülyét magunkból életünk nője előtt. Azért vigyorgom tovább.

-Helyes válasz- somolygok sejtelmesen, magamban közben elkönyveleve az újabb erényt, illetve hozzám való hasonlóságát ezen a téren is a kalitkák kapcsán. Bár az apró pesszimista hang is felüti a fejét, felhívni a figyelmem, hogy a felelősség alól menekülés meg Jed védjegye volt mindigis, és a legnagyobb sérelmem a részéről. Az árvaházban is amiatt kötöttem ki.
A kis pesszimista hang fáradjon vissza kussolni, miközben Frank engedélyére hozzáteszem:
-Milyen jó dolgom is van, hogy szeretsz szavadon fogva lenni.
Ő mondta végülis, csak emlékeztetem.
A hajlongásomhoz tapsvihar is társul, ebből szó szerint is vehetjük a vihart. Felhőtlen ugyan, de záporoznak vízcseppek a vízszinteshez közelebb álló szögben, mint ha orkán fújná őket.
-A meglepetés.
Nem is kéne meglepő kedvenc virágíz legyen a lánytól, akit a Deranged Delicacies-ben ismert meg. Mert gondolom, mint a keresztkérdésből nem nehéz levonni, készül, tervez valamit. Akkor feladok hozzá leckét is.
-Még jó, hogy nem a hangok. Bár végülis...- vigyorgok a szokásos pimaszsággal, mielőtt elgondolkodok rajta, csak hogy büszke vigyorral fejezzem be. -Ha a képzeleted szüleménye vagyok, én vagyok a hangok is.
De szórakozzak bármilyen jól Frank bohóckodó társaságában, csak megtalál minket a komoly, kicsit talán bús pillanat. Frank megerősítésére válaszul csak megszorongatom, a fejem a nyaka tövébe bújva, és elrugdosom a viharba az apró, pesszimista hangot még azelőtt, hogy elkezdhetne prédikálni, pont ez az, amit nem szabadna csinálnom, csak egy nap, egy este alatt ilyen szoros kötődéseket alakítani ki, mert pont ebből lesz aztán megint pofáraesés.
Nem lesz. Kussolsz. Tudom, mit csinálok.
Amúgyis, kellenek az ilyen pillanatok, az olyanok, mint a kanapén ülve, összekarolva voltunk, talán ezek is a legértékesebbek, amik a legjobban esnek. Pedig volt ott minden más is jó.
De megszakítom, végül én, nem sírni jöttünk, ne kezdjük mindjárt el.
Be is válik, jó hangulatváltás a környezetváltás, már kacagok megint, ahogy Frank elkényeztet, ökörködik, szárazra töröl. Segítőkészen emelem a kezébe a lábfejem, hogy imádhassa, törölhesse, szárazon tegyem le a talpam legközelebb. Aztán elorzom a törölközőt, hogy hasonlóképp, alaposan ellene fordítsam, Én is gyönyörködök őbenne, ezt valami hasznos tevékenységnek álcázva.
-Negyedik!?- hüledezek, bár nem tudom nem elnevetni, könyörtelenül kinevetni az említett mikénten. -Azt hogy sikerült? Várj, akarom én tudni?
Inkább le is csapok, őrízetbe véve a fülem tövébe tűzöm a pálcát, mielőtt ez meg egy légnemű elefántcsordának esne áldozatul, ha itt felejtjük.
A törölközőt lerakva nem is tudom, hova, csak valahol kartávolságra elengedve, elfojtok egy ásítást. Ébren vagyok így talpon, de kezdenek azért utólérni az órák.
-Mennyi az idő egyáltalán?- kérdezem is meg, miközben Franknek nyújtom a kezem, jelezve, hogy mehetünk, vezethet. Rábízom, hogyan, ő a házigazda, meg tudom, meg is tud lepni szórakoztatóan az utazási móddal, mint a nappaliból jövet is tette.

Helyes válaszoknak csak örülni lehet és bár nagy mumusaim a tesztek, Mereléin iskolaelsőnek kell lennem.
Odatolom az orrom, kancsalul pislogok rá, ahogy ilyen közel van.
- Legjobb
Tudom tartani? Meddig? Mennyire erősségem legjobbat teremteni egy nőnek? Bár nem olyan nehéz, ha csak annyi kell az egészhez, leüthet.
Boldog tudatlanság, azt hiszem-ség élvezi az arcába csapódó cseppeket, teljesen rendben van lefröcskölni, az egyéb irritáló dolgokkal, amikre most nem, de majd sort kerítünk, állóvízbe dobálás, álló ágyba, hóba, hóemberbe - és ötleteimnek már csak saját fantáziátlanságom szab határt.
- Hmmm, rendben, akkor igyekszem amolyan dobozokból előugró bohóc lenni, sokszor
Merel egyik újabb legjobb tulajdonsága, hogy szereti és helyzetet teremtek majd rá neki, vagy közös bennünk ez is megint, mindkettőnknek jó meglepődni.
Félrebiccentett fejjel gondolkodom el az újabb képtelenségen, ő a hangok a fejemben, hunyorítok gyanakodva.
- Szóval ezért szívat folyton csípős humorral, amit eddig öniróniának hittem.
Biztos vagyok benne, mint képzeletbeli agybarát sem kímélne.
Szépen elrontok minden mókát, legyen az vallomás, mennyire lenyűgözött, hogy aggódni kezdjünk a végességtől és itt nem saját ostoba embervitáink, hanem az idő zord ellenfelünk. Nagyobb nálunk és mennyire vagyunk rá befolyással mi? Persze nem engedem el és az a minimum, hogy halálig harcoljak, de sosem volt még arctalan ellenfelem. Ha csak nem számítjuk a dementorokat, Azkabanba szállításkor elkerülhetetlen belebotlani egybe-egybe.
Erős, támogató leszek majd most, olyan férfi, aki ösztönösen érzi mikor kell hőssé vedlenie és nem csak álarca a vitézség. Erős karomba zárom és marha magabiztosan nézek szemébe, eltökélten és állítva mit nekem tér, vagy idő, ha őMerelsége forog kockán.  El is űzöm ezt a képtelenséget, nem forog, kockán pedig biztosan kizárva, vagy ha valaha is pörgetné valami szabad akaratán kívül, megállítanám.
A törlésre már visszasettenkedik vidámságunk és én elmerülök teste imádatában, lábát annak fejétől csókolom egészen felső combjáig végig. Amíg ő is szárazva varázsol, engedelmesen hagyom, csak néha lopok csókot ilyen-olyan éppen szabad felületre.
- Jobb, ha nem, Ollivanders kedvence voltam, ő még létezik a te idődben is, gondolom
A soha meg nem hal kategóriaként szeretnék gondolni rá és bár mondta, hogy minden alternatív ott, persze, azért a kíváncsiság elősiklik van-e olyan helyzet, ahol a híres pálcakészítő esetleg üstöket foltoz már.
- Sok. Már meséltem az ágyamról, szerintem bemutatlak neki személyesen. Puha és nagy előnye, hogy én is benne leszek
Most háttal állok neki, pattanjon rám, lovacskázzunk, ügessük át a kuckót, amint meg van az ágy, óvatosan belelendítem, ruganyos, ugrálható és vetem magam utána, hogy egyből húzódozzak ajkára majd csókokkal altatni és úgy ölelni, mindenképpen mellettem legyen reggelig és az azutániig, aztán megint néha és újra, amikor nem sátrazik és ha pont én sem.

-Az vagy- nevetek jóízűen -Bohóc.
Aztán meglátjuk még, mit jelent ez, leptek már meg úgy, hogy annak ne örüljek, próbál megint felszólalni az én apró pesszimista hangom, mielőtt visszahurrogom a helyére. Frank most a szándékos, megfontolva nekem kigondolt vagy csak rögtönzött, humorbonbon, tréfarépa meglepetésekről beszél, amilyenek pedig jöhetnek vég nélkül.
A nagy megvilágosodásra büszkén húzom ki magam, bölcs, mindenttudó "bizony"-pillantással vigyorgok le rá, mint felettes én az id-re. Ugye, hogy minden megmagyarázható ezzel a verzióval, miszerint az elméjéből jövök? Nem véletlen ismertem fel benne a zsenialitást.
Hosszú pillanat, komoly, kicsit bús is, de ha őszinte vagyok magammal, én mégsem bánom, szinte kijelentem, hogy még örülök is neki. Ez, itt, most, tanúskodik az igazán értékes, a legjobb dologról a mai napban, erről az emberi kötődésről - rokonlélek, barátság, szerelem, aggassunk rá bármilyen szavakat amik úgyis csak szavak - amit találtunk, ránk talált, amiért kapaszkodni akarunk egymásba, attól félve, hogy ez túl jó, csak álom, és egyedül ébredve nem fogunk többet találkozni, bármelyikünk is álmodta a másikat. A testi vonzalmunk, legyen bármilyen prominens, csak élvezetes kis semmi.
Persze szivesen visszatérek hozzá, miután kiélveztem a pillanat bús örömét.
Frank csókjait felkövetve a lábamon meleg bizsergéssel pezsegnek fel bennem az este friss emlékei, és még ahogy én veszem gondoskodásomba a friss testét, se hagyja, hogy egy pillanatra is elfelejtsem.
-Persze- felelek egyből, mint ha kézenfekvő, természetes lenne, csak utána gondolok bele, hogy nem feltétlen. De Ollivander olyan egyértelmű, mindenkori figura, hogy is lehetne feltételezni a nemlétét?
-Ó, akkor vele is milyen jól ki fogok jönni- somolygok  Frank ágyáról ábrándozva, ami még teljesen natúran is biztos nagyon jól esne ez után a hosszú nap után, hát még a társaság nyújtotta extrával.
A kezembe veszem Frank pálcáját, hogy le ne essen a fülem tövéből, és felugrok a hátára, sarkantyú gyanánt fültövön csókolom, és végigkaptatva a lakáson meglovagolom. Nem kell félreérteni, nem úgy. Azt majd legközelebb.
A bakancsom környékén haladva begyűjtöm a saját varázspálcám is, biztos ami biztos, a többi meg úgyse szökik el reggelig.
Kacarászva a helyzet hangulatán, meg kicsit a párhuzamon is, hogy ez az egész nagy kalandom háttal eséssel kezdődött, még 'háromban, a Tower hídján, és most a nap végén is háttal esés keretezi, ahogy puhán hullok a párnák közé.
Mohón fészkelem be magam, orozva takarót, párna helyett Franket, macskaként dörgölőzök hozzá, lábainkat összefonva, testem a testéhez simulva, átölelve, karjaiba burkolózva, magaménak kikiáltva a bőrét, testmelegét, minden négyzetcenti érintését.
-Aztán köddé ne válj innen- nézek fel még a szemébe,
mielőtt a lehetetlennel próbálkozva mocorognék mégközelebb, a tökéletes helyemre.
Így, egy takarót terítve mindkettőnkre, jóéjt csókolok még valahol a mellkasára, ahogy az párnaként a fejem alatt van, és élvezném még a végtelenségig a kényeztető simogatásait, csókjait, de hamarabb utólér az ébren töltött órák száma, és hamar elnyom az álom.

Nos, nem először hallom, de most először és kivételesen örülök a titulusnak.
Szeretem, hogy Merellel felrobban az elmém, apró darabokra hullik, egyrészt kacagásra, mint humorvágyam kielégítése, csodálatom lénye felé és adózás teste oltárán. Sok-sok darabka ez, meg az elvontság sem elhanyagolható szegmense a gondolat, képzeletbeli, kitalált, a bennem élő gunyoros hang.
Elengedjük a szomorút, legalábbis erővel azon vagyok, hogy tovalegyezzem, mintha beszennyezné az áldásos gondolatot, Te és Én Mi lettünk.
Jobb, ha kikapcsolom magam, akár imaginált barát Merel, akár a jövő jelene.
Elbódít a neki szentelt tevékenység, törölgetni és törölgetve lenni, ez a furcsa viszonzottság, amit igazából ilyenformán most élek először. Minden mozzanatát próbálom bevésni a halhatatlannak gondolt tudatba, vagy csak abba a képzelt formába, amihez majd Merel nélküli órákban nyúlhatok vissza.
Olivander tényét, mint állandót konstatálom a világ nagy egyenletében és csak jó, van még ilyen.
Csak jó most felkapni és úgy lovacskázni vele, ahogy nem ciki, emberháton, bele az új barátjába.
- Imádni fogod, utánam és a házam után a legjobban. Vagy a kádam után, közvetlen a buborékeleféntok mögött.
Nehéz kérdés mi a prior Merelnek ebben az egészben. Gondol arra is, amit természetesen elfelejtek, jön velünk a pálca, mintha a harmadik, vagy nálam mondjuk negyedik kéz lenne.
Alighogy behuppanunk – és érzem megszereti a fekhelyet, összekulcsolódunk, mint kirakós, pont ilyen mélyedést kerestem a kiszögellésembe, éppen őt a jövőből. Gabalyodok, mind jobban belé, lábbal, öleléssel, karral és csókkal, talán az utolsó amire emlékszik majd a mából, forró szuszogás, frissen mosott Frank szag, haj, ami ide-oda kerül, testmeleg, óvó kar, közelség a biztonságé, mámoré, összetartozásé
- Én? Olyan szilárd vagyok, mint a…
A hülye hasonlatot elhessegetem, mert szilárdnak a székletet nevezik, de mégsem szarozhatok magammal a legmeghittebb pillanat utolsó másodpercében.
- kályha
Motyogok valami igazán nehezet, mozdíthatatlant, vagy annak gondolt dolgot. Először gramofont akartam mondani, nem is tudom miért. Csókolom kábán, egyre aluszékonyabban és sodródom a legmelegebb, kellemesebb kikapcsolásba. Arra is elfelejtek gondolni a kályha sem a legszerencsésebb hasonlat.
Reggel, valamikor, azt hiszem elég későn már, csak úgy felpattanok és ülök nyitott szemmel és ragadom meg őt hirtelen.
Itt van. Kicsit még zihálok, pedig nem álmodtam és ő majd nem is tudom felkel-e erre. Inkább mielőtt robbanna, vagy megijeszteném, vagy már megijesztettem? Közel hajolok csókolni nyugtatva magam, még itt van.
- Hát helló. Jó hírem van, mindketten idekozmáltunk teljes valónkban egy időbe, térbe. Ráadásul szombat van
Ez nekem hír csak talán, hogy nem kell kiebrudalnom magunkat az ágyból rögtön, siettetni, meg elkésni. Van időm finom csókokkal halmozni ha más nem, engesztelve, mert attól függ ugye, mennyire kapott szívbajt.

-Náh, most épp második utánad- vigyorgok Frankre. -Az elefántok meg lemaradnak, mert kötözködnek veled. Csak én kötözködhetek veled.
Ez ilyen tény, ultimátum, akármi, ezt el kell fogadni, mert innentől így van. Illetve nem muszáj, ha valakinek bejön az esélytelen ellenkezés világigazságokkal  szemben.
-Mmm-hm, fűtőtest...- értek egyet álmatagon a jelenleg egyik kedvenc tényemmel, apró szorítással igazolva vissza, szilárd, tagadhatatlan, irígykedik a hátam bőre minden olyan felületemre, ami Frankhez ér, amit ő melegít, nem csak a takaró. Bár nem értem, hova rinyál, részesülhet kényeztetések széles készletéből, amiből meg a bőrhöz simuló bőröm nem. Pár percig biztos, de merem állítani, hogy tovább is, hogy Frank simításai, csókjai, ölelése folytatódnak azután is még, hogy elaludtam.


Nyűgös nyögéssel ébredek valamire, - a világosságból ítélve reggel - ami az lehetett, hogy Frank felriadt, ítélve abból, hogy még zihál, épp kezdi elengedni a vállam, amit ezek szerint megfogott. Megbizonyosodni, hogy nem tűntem el, nem csak látomás maradt belőlem, merül fel benem a gondolat a tegnap esti aggodalmaink mintájára.
-Óóó, az jó- húzom le vissza magam mellé, hogy lustán megint a mellkasát vegyem párnaként a fejem alá. -Akkor nem sietünk sehová. Nekem tegnap reggel még kedd volt...
A keddet szeretem a szombatban. Viszont ezzel most megszökött az emléke valami fura álomnak. Két érzésem van pedig, egy, hogy valahogy megfogott, mint ha jelentősége lenne, a másik meg, hogy déja vu szerű. Különösmód ismerős, mintha egy régebbi álom lenne, de nem emlékszem pontosan.
De nincs mit tenni vele így, inkább hagyom is tovaúszni. Feljebbtornázom magam inkább kicsit, lustán visszacsókolni a reggeli fogadtatásra.

- Ez így van, csak te kötözködhetsz!
Csókolom szájon röpkén és ténymegállapítva. Hatalma van  felettem és valahogy annyira helyénvalónak érzem a kötözéseit is.
Merel agyát is meleg gondolatok szállják meg, úgy értve ágy, kényelmes, puha, bódító. Becipelem, egymásra húzódunk így az ejtő, vagy a tökéletes új magasságokba röppen.
Szendergésemből illatfelhőjében, bőrpuhaságában hamar álom lesz. Amolyan mély, agyat teljesen kikapcsoló, sötét és nem emlékezős.


Úgy kelek frissen, pihenten belőle, egy perc nagyon ijedelemmel, elvégre Merel régóta áhított fogalom testet öltése.
De még itt van. Akkor is, ha különlegesebb, mint érdemlem, akkor is, ha időutazó.
Párnává változom, karját kezdem el simogatni, édesdeden somolyogva.
- Az jó, a kedd este szerdára ébredően a legrosszabb, a szerdának ugyanis semmi értelme. Viszont a szombat a kedvenc napom.
Csevegem most hirtelen kiegyensúlyozottan, mert itt van és mert itt van hamar magamra találok orrommal hajhajlatába túrni és belélegezni őt, ajkait keresni, ölét, cirógatva, kezdeményezve egy amolyan felkelés utáni szeretést.
Ha benne van és felkelés utáni, szeretés utáni könnyed fürdésnek sincs ellenére, tulajdinképpen, mint egy végtelen képlet újra kikötünk a kádban, majd megint az evésnél, ami ezúttal reggeli és akkor nekem visszanyúlva a kezdet kezdetére eszembe jut, csomagom van, olyan, amit Ő maga mentett meg, hogy nem felejtette ott a Derangedben, ott a tetőn.
- Szóval maradt a Minden mindenízű és a kékszaglás? Igazából ez utóbbi jobban izgat. Mit szólnál, ha csiripelőt nézve csókolnálak?
Reggeli, ó, olyan klisés vagyok, inkább kapásból ráharapok egy Merel által ajánlott ízlelőre, hogy négyszögletűt nyaljak, bár azt nem tudom hogy rakjam össze, hogy akkor őt csókoljam közben, hiszen ha ilyen áttételesen vesszük, maga Merel lesz négyszögletű?

-Dehogynem, távtartó, hogy a csütörtök ne csússzon előrébb, mert úgy jönne utána a többi nap is, tehát a pénteket is munkanapként követné a szombat.- Az meg senkit nem érdekel, hogy van-e értelme egyáltalán annak, amit mondok, úgyis csak a kötözködési jogommal élek, mint még este tisztáztuk.
-Amúgyis, úgy megfosztanál a gyönyörűséges felismeréstől, hogy szerda helyett van szombat.
Pimasz vigyor. Hisz mi más lenne. De talán ezzel is rázom vissza az ijedelméből, az ismerős, kézzelfogható, változatlanul pimaszul kötekedő, változatlanul jelen lévő humorommal, kétséget sem hagyva arról, hogy nem ússza meg a harapós vicceimet holmi felébredéssel. Aminek örül, mert pont a megúszása gondolatától ijedt meg.
Nem tudom, órákig tart-e, hogy hagyom kényeztetni magam ebben a lustán forró enyelgésben, ami szintén az a fajta pillanat, ami nyugodtan tessen örökké tartani, de most legalább nem sietünk sehova, így nem is kell rövidre zárni. Viszont felkelni nagyon nem akaródzik innen, egyre kevésbé, ahogy az idő is múlik. Tetszene annak a mégegy fürdésnek az ötlete, még rímelne is, az éjszaka tengelye mentén tükrözni az eseményeket, de fel kéne hozzá kelni, és egyelőre úgyis elég tiszták vagyunk.
Meghagyhatjuk akkorra, amikor majd mégjobban esik.
Azután vagyok hajlandó kibékülni a felkeléssel, meg elengedni Franket, hogy akár akart korábban szabadulni, akár nem, mostmár módjában is állhasson, amikor a gyomrom elkezd emlékeztetni, hogy ha már ennyire magaménak vallom a hobbit identitást, ideje lenne érdeklődést mutatnom a reggelik iránt.
-Hogy nagyon csíkos ötletnek hangzik. És nekem is voltak már piros ötleteim, hogy miket lehetne feldobni ezzel a sütivel- teszem hozzá elnosztalgiázva, visszagondolva az eseménytelen órákra, amikor a Deranged kasszája mögött ráértem ábrándozni épp vevőtlenebb napokon.
Egy kacér szemöldökkel sugallom Franknek, hogy kicsiben gondolkozik.
Csak felkelünk végül. A miheztartás végett, meg szociális konstrukciókat kielégítendő belebújok csak így önmagában a dzsekimbe, meg felhúzom a nadrágom, ezek jöttek szembe először. A nyúzottan félredobott pólómat csak hanyagul lelövöm egy reparoval, ahol van. Ráérek rendesen felöltözni, addig meg minek legyek szégyenlős? Mit nem láttunk egymásból még mindketten? A nyitott dzsekit köret nélkül meg tudjuk be az incselkedésnek, ami nélkül nem én lennék.
Ugyanott, mint tegnap, a kis dohányzóasztalon megterítés gyanánt kicsomagolom az újságbatyut, használva a lapokat terítőnek, tányérnak, bár evőeszköznek inkább halászom elő Szegfűszeget, a kedvenc legjobb zsebkésemet.
Aztán egy tegnapi kósza gondolatot felidézve, apró részletet felfedezve, felröhögök. Nem tudom, miért ennyire, de még a hátamra is gördülök tőle a földön ültömből.
-Frank,..- próbálom rendbe szedni a rekeszizmom annyira, hogy meg tudjam osztani a hahota okát, mutatva felé az enyhén csonka fánk-megfelelőjét. -Frank, te mit veszel észre ezen, aminek nem ezen kéne lennie?
Én azt, hogy a fánk tésztája ugyan változatlan azóta, hogy tegnap még a Deranged-ben becsomagoltam, de a cukormázban meglátszanak fognyomok, amik nem voltak még rajta akkor. Hihetően az enyémeknek tűnnek, de a pláne része az az, hogy olyan pontok megfelelőin, amiket Frank is ismerősnek fog találni.

- Az egy borzasztó világ lenne a szerda nélkül. De én arra gondoltam, hogy a hétfő pocsék az igaz, viszont még kitart az újult energia, ahogy kedden. Szerdára elfogy, ezért annak nincs is értelme csak ott ülsz kétségbeesetten, a kezdeti lelkesedés végén, távol a lezárástól. Csütörtökön már életben tart a remény, hogy hamarosan vége, a pénteket fél lábbal is átdöglődöd valahogy.
Magyarázom, egész rossz verseket költöttem már ehhez az unalmas adminisztráció perceiben, de Merel megússza, neki marad csak a teória, büntetésből, hogy kötözködni mert.
- Akkor legyen mégis a mi napunk szerda. Mit szólsz? Bármi van, szerdán megjelenek a tetőn ünnepelni. Mindig más őrültséggel.
Fogadok neki hülye perceket, hacsak nincs halaszthatatlan ellenvetése. Bármi is kergette el, Merel kötekedése vagy én az rákontrázásom, nyoma sincs a nyomasztásnak, lelkesen, várakozva nézek rá, rúgózva az ágyban és beleélve magam már előre sok elkövetkezendő szerdába.
A lelkesedés tovább fokoz, mind kényeztetések, mind Merelközpontúságom terén, csak keringek körülötte, mint kisbolygó és halmozom, ami élvezetem, kreativitásom kútfőjéből kipattan. Csodás csendesség, ágyban lustulás, szeretetteljes kényeztetés, belesimulunk érzékek, idő vad árjába.
Aztán kijutunk valahogy, miután az ágy béklyói már nem bilincselnek, hogy áldozzunk szükségek oltárán egy keveset.
Az éhséget nagy úrként tisztelik egyes helyeken. Merelé már csörgi és az enyém is mocorog, úgyhogy lassan ráfanyalodunk a kék rágásra, érdeklődve hallgatom piros ötletét és szemöldököm nagyon felvonva kérdezem mivel lehetne fokozni?
- Piros ízlelést ágyéktájon?
Felöltözésnél viszont ajánlatot teszek, ahogy a nem olyan reggelizősnek ható, kényelmes öltözékekért nyúl.
- Biztos  nagy lenne rád, de bármelyik ingem, talárom, pólóm rendelkezésedre bocsátom.
Igazából nincsenek a házban nagy távolságok, hogy ígéreteimet prezentáló, fél lábbal akár ne tudjak szekrényemhez ugrálni, feltárni a szezám kapuját és a hanyagul összerámolt szettel dicsekedni. Helyükön vannak, csak éppen egyik másik talár gyűrötten, az ing csálén lóg a karfán.
Merel rendezkedik is, bár a dohányzó tökéletesen megfelel mindenféle célra – anyám most kapna hülyét és ja, indokolatlanul sokszor eszembe jut, úgyhogy gyors fejcsóvával ezt most elhessegetem.
Éppen fölé állok csodálni am kést, már torkomon bugyog hogy vannak egyébként evőeszközeim, bár aligha menőbbek ennél a késnél, amikor elfejtem, totálisan, hogy én valaha is akartam mondani valamit, Merel nevetése közbeszól.
- Ó… hogy megízlelted a testem? Hát ez egy egészen különös metaforája a fránkodnak
Nevetem el magam én is, bár egy kicsit bizarr.
- Kapj most már be egészben, úgyis a tiéd lettem
Vigyorgok, felkészülök az orvtámadásra, nagy levegő, behunyom  szemem, kicsit megbiggyed az ajkam félcsücsörítésben, ami a koncentrálás egy különös – fintor mellékterméke.

-Az is igaz- ismerem el. -De a szerda mélypontjából ered a csütörtök reménye.
Filozofálni persze, ahhoz nem vagyok lusta.
-Yaay, majd figyelek, hogy szerdán biztos ott legyek. Meg úgy bármi is, még tök üres. De láttad te is.
Ha én leszek a házigazda, illene valamivel várnom. Főleg azután, hogy ő mennyi mindennel vendégelt meg máris. Túl büszkén önálló lennék elfogadni még ha erősködik is, hogy semmivel nem tartozok.
Nem akadály, hogy nincs semmim, ami nincs nálam itt és most is - bár nagyrészt lakásszerte szétszórva még - maximum kalandforrás. Még mugliként sem állítana meg, pláne boszorkány vagyok, megoldok én bármit. Van az a két nagy fémizé. Trafóházak vagy valami szellőztetődolog talán? Azok közé egy függőágy? Esetleg a levegőre akasztva rá, és nem kell azon aggódni, mi bírja el. Egy leperex megoldja az esőket, és van egy nyaram áthidalni a későbbi hidegebb időket. Egy mugliriasztó, hogy ne zavarjanak, és valami kis zug, ahova bezsugorítok mindent, amikor nem vagyok otthon. Előbb-utóbb még állandósítani is sikerülne a bűvölést, csak egy intésre rendezné magát minden a két állapot között. Vagy magamat ismerve a holodeck-et idéző szövegre. "Program betöltése: Everfen egy."
Frank vagy kívülről fogja fújni a The Next Generation-t, mire egyáltalán elkezdik forgatni, vagy ja, rövidúton leszoktat az idézgetéséről.
Nem lenne hátrány saját pénzt is keresni, úgyhogy mindenképp megpróbálkozok a Deranged-el. Ki tudja, hátha univerzális konstans, hogy ott dolgozzak. Addig meg mittudomén, lövök városi galambot, azok úgyis csak elüttetik magukat mindig.
-Szerdán galambot piknikezünk, mit szólsz? Megsüthetjük nyárson- adok hangot is a gondolatmenet végének, lustán simítva végig Frank testén, mielőtt ráveszem végül magam a felkelésre.
Csak annyi mozgás, hogy levándorlunk reggelizni, is elég arra, hogy felébredjek, vagy csak rájöjjek, mennyire ébren vagyok már lustálkodás nélkül, az elmaradhatatlan energiámmal ötletelek máris vele.
Belátom, hogy lehet, talán, éppencsak, én is kicsiben gondolkozok.
-Tán vámpír vagy, vagy ne rontsam el egyből a gondolatképet? Izé, hoppá.
Kegyetlenül vigyorgok, mert hát perszehogy. De az nem szinesztéziát, inkább allegóriát jelentene. De ha visszatérek ahhoz, amit ő szándékozott mondani vele, izgató ötlet.
-Először megkóstoljuk a csókkal, aztán úgyse fogjuk annyival érni be, úgyhogy minden ötletnek adhatunk helyet.
A Frank ajánlatához mellékelt figyelmeztetésre csak jó szélesen vállat vonok, "nem is sejtve", hogy a dzsekim felei a vállaimmal mozdulnak.
-Milyen kár, hogy nem tudnánk átméretezni. Hisz mivel lehetne, valami varázslattal?
Mert ugye muglik vagyunk.
De elfogadok egy Fránkillatú inget, cserébe a dzsekit palástként az ő vállára terítem át, ujjak csak üresen lógva a karjai mellett.
-Akkora szám nincs azért- vigyorgok ezzel elismerve azt is, hogy annyira. Van tanárom - volt? lesz? - aki vitatná az elhangzottat, de az egész fánkot azért fulladásveszélyes lenne egyben gyűrni a számba. -És nem úszod meg annyival.
Fel is kelek a padlón fektemből, vigyorgok egyet a felettébb felkészült koncentrációján - höh, rám úgyse tud - és egy kezet súlyozok a vállára, hogy lehúzzam a magasságomra. Térden például tökéletesen megfelel.
Ha még visszafele is működött a bűvölés a fánkra hatva, talán nem is kell a folytonos szemkontaktus, talán csak a célszemélyhez kötésig. Vagy máshogy is bűvölhetik, mint húsz év múlva volt.
De ha nem les Frank, vagy ha les is érdekes lesz a kísérlet, megtalálom a nyaka tövében az enyhe foltomat, csókolva harapok gyengéden pont úgy, mint az este, aztán elismétlem a lehető legpontosabban a süteményt részesítve ugyanebben a kényeztetésben, azzal a különbséggel, hogy abból ki is harapom a falatot, a helyzet erotikus varázsával fűszerezve élvezem az ízvilágát.
-Na, melyik volt az igazi?

- A szerda már a csütörtök reménye, csak az ment meg minket
Teszem hozzá egyetértő vigyorral, ahogy agyunk furcsa fogaskerekei egy irányba kattannak.
- Szavadon foglak
Egy ideig, nem sokáig, egészen parányi intervallumnak tűnik, bámészkodom őt, csak úgy és céltalan. A békesség, bágyadtság állapota ez, még mielőtt az agy pörögni kezd, előtte kicsit leáll, betompul, hogy gőzerővel nyomuljon a kérdés. Nagyon önálló akart lenni, igaz? De okát, miért nincs semmije immár, nagy nehezen felfogtam, akkor csak kérdés, hogyan teremtsünk létezést neki, semmiből a valamit?
- Van terved? Minden tiszteletem a büszkeségedé, persze és Dumbledore-val is beszélve lesz, Rend és egyéb nyalánkságok, csak addig? Maradnál a tetőn biztosan? Ne kísérjelek el a Roxfortba inkább? Ott mindig van szabad ágy, aztán a Rendnek menedékházai…
Mekkora oltás, hurrogást és fújtatást kapok, előre látom, de mégsem tudom lenyelni, szó nélkül csak úgy elsiklani a galamb mellett, sátor mellett, tetőn, ahol nincs igazából semmi.
- Sátrat mindenképpen kapsz
Persze ezt leszögezem, előkerítem a kalandozásokhoz használatosat és majd valami makacs erőszakkal rátukmálom, „véletlenül” a közelében hagyom, mindaddig persze nagyokat bólogatok a galambra, meg dejó lesz, csak épp  „indokolatlanul” gyakran fogok hoppanálni bizonyos tetőre.
Nehéz visszatérnem súlyos témákból, így marad először a képtelenkedve rápislantás, mielőtt visszaasszociálnék korábbi magamra, hmmm és tényleg milyen perverz a piros ágyék, összeborzadok.
- Neeeem, azt úgy nem úgy
Rázom a fejem viszolyogva, nehezen révedek vissza ebből a horrorból, sóhajjal kapaszkodom a csók egy kevésbé véres részébe.
- Például és én hülye legközelebb használom a lilát, kéket, fokozásban is benne vagyok.
Hamiskás mosoly felé, egy amolyan menta-petting, gyorsan kalkulálva, ja az zöld és elvileg férfiként hogy juthatott eszembe ilyen furcsa hasonlat szín, mintha legalábbis meg tudnám különböztetni a többi zöldtől?
Ezt a viccet nem értem, rázom a fejem
- Egyszerű zsugorító-bűbáj.
Rángatok elő egy kék inget és kord, barna kabátot, nem, legyen inkább talár, kevésbé ciki és már zsugorodik is, amíg félhehentéssel elMereledem kabátja oltalmában.
- Majd veszek neked lányruhákat
Mert ez azér, meghát mégsem, biztos nem kényelmes neki.
- Dehogynem! Pont elfér benned a maradék miniFránk, sőt lefogadom egy egész emberalakú fánkot le tudnál nyelni egészben, ami engem illet, beérem csak bizonyos testrészekkel
Lejjebb ereszkedek, Merel úrnő parancsára, teszt lesz, kísérlet, elnyílnak ajkaim, de nem lesek, ahogy nyakamba harapcsókol, kis nyögés kiszökik, majd bizsergés, mintha meg csíp-csiklandozná, de éreztem őt, közelséget.
- Az első és hmmm ez a meglepetés érdekes, játsszunk szembekötősdit? Csókoltasd meg veled valamid, aztán kitalálom vagy nem és cserélhetnénk
Hajolok oda, nyílt ajakkal, Obscuro-t bűvölve magamra, csókra készen, valahogy a meglepetés és finomság ereje olyan mégmégmégmégmég, ennyi nem elég érzést keltett bennem.
Micsoda vers lenne ez! Mégmégmég Merel, ennyi nem elég Merel, repül a nyakcsók, érik a narancs, nem is rossz, leírom majd.

-Nyugi, nem nagyon lenne más dolgom úgyse.
Jó kérdés egyáltalán, mit fogok egész nap csinálni a közeljövőben. Valószínűleg sokat fogok császkálni, meg kísérletezni, mit tudok megbízhatóan varázsolni a semmiből, esetleg guberált alapanyagokból. És itt konstatálom, hogy mennyivel jobb helyzet ez boszorkányként, mint mugliguberálva lenne. Ha átváltoztatom valami újjá, minden kacat biztonságossá tehető.
-Megoldom, tényleg. Amúgyis fura lenne a Roxfort csak úgy csövezni, tanárnak jelentkezni meg nem én lennék kvalifikált szerintem. Nincs semmi baj a tetővel, csak ki kell még alakítani, vannak ötleteim. Meg az onnantól a sajátom lenne.
Igen, nagy tényező benne a saját. Saját kis birodalom, saját erőmből, erős vagyok és önálló. Bizonyítani akarok valamit?
-Figyu, ha nagyon mindenáron meg akarsz szabadulni tőle, elfogadom a sátrat, de tényleg nem akarok élősködni. És nem jössz azzal, hogy nem is élősködök, mert még határeset tényleg nem, de pont arra próbálsz rábeszélni, hogy engedjelek ellátni mindennel.
Jól is jön a szurkálódós humorú intermezzo, reggeli, könnyed kölcsönös csábítgatás, mert még összevesznénk azon, hogy Frank segítőkész. És feltehetőleg szerelmes. Is.
Gonosz nevetéssel kárörvendek, ahogy összerakja az asszociációs sort, amibe igen, én vezettem bele szándékosan, amint alapot adott hozzá.
-Óóó... jaháthogy... aztaaa... hát mi varázsolni is tudunk! Téényleg!- hüledezek "felismerésemben" a kézenfekvő megoldásra ruhaméretek kapcsán. De azért hálásan szimatolok bele az ing Frankillatú gallérjába, ahogy beleöltözök, najó, minden gondoskodásba azért nem kötök bele.
A méret még egész jól sikerült is, bár a férfiszabás miatt eszembe jut másod-harmadév környéke. Magasságban, ha úgy vesszük, nem nőttem ki az akkori ruháimat se, csak hát. Frank meg nem prűden sopánkodni fog, ha ezt most nem gombolom nyakig.
-Háh! Na azt biztos nem!
A vevésről most nem szállok vitába, meg tudja a véleményemet, ez most a lányruha résznek szólt. Azokkal mindig hadilábon álltam. Illetve, csinos, csinos, persze, ameddig szembe nem jön egy kerítés vagy valami, amit kreatívan kerülök ki, és általában még normális zsebe sem szokott lenni.
-Jól van, ami fontos, arra azért látom, figyelsz- somolygok a talány megfejtésére, és arról nem szólok semmit, hogy nem adom olyan könnyen az ő játékát sem.
Megpróbálom minnél hangtalanabbul bújtatni ki a vállam az ingből, hogy ne egy egyértelmű formát kínáljak a csókja alá, de ne áruljam azért el egyből a fülének se, lehetne ez térd, boka, hajlított csukló is. De nem ez benne a csavar.
Megzavarás gyanánt elmajszolom közben az egyik lábát.

Próbálom nagyon komolyan fontolóra venni minden szavát és elnyomni az összes, beteges túlaggódást, kezdeni hivatkozni megint Dumbledore-ra.
- Úgyis te tartozol meghívással legközelebb  a tetőre, de majd…bármi van, tudod kit keress.
Tudja, elmondom, hányadszorra? A professzorral ráadásul illene beszélgetnünk Merel rendbeli beiktatásáról, majd, napoljuk ezt most.
Talpraesett, tüzes, nem hendikep egy másik kor, előny is lehet. Grimaszolok, szájcsücsör kissé jobbra, balra.
- Rossz szokásom a sátor, örülnék, ha megszabadítanál. Dehogy és ki elől vennél el bármit is? Látsz itt akár porcicákat? Igaz, azok talán vannak az ágy alatt, de nem táplálnám. Ments meg a pormacskáktól, hidd el, nekem tennél szívességet.
Átvitt értelemben is, tényleg. Igyekeztem rózsázni, versezni, klasszikus mód hengerelni lefelé a kiszemelteket, de egy-egy bután jött rém-rím és már a tüskéket kóstoltatták velem. Odáig sosem jutottam, ténylegesen gondoskodni szeretnék valakiről, a mindig egyedül embere voltam, de anyám jól beszélt, most látom igazán. Mehet ez így tovább? Nem lenne jobb a valakivel levés? Lehorgonyozás? Csakhogy vannak csakhogyok. Merel független típusúnak tűnik, én is szabad szellemű vagyok, ha össze erőltetnénk, egymás szabadságvágyát kellene és azt is érzem, nagyon nyomulok. Nem árt visszavenni, vagy farpofán vág egy kosárral.
Pislantok rá, mondhatni „nagyonokosan” gúnyolódik? Igazán, csak kisegítettem, nem lehet gond a méret.
Legalább elfogadja, lesz egy váltás, apró férfi méretű Frankruhája. Az előbbihez hasonlatos nagy szemek, kicsi, összecsücsörödő ajak, majd széles vigyor.
Igazis, Merlhez nem illenek holmi lányholmik, az enyémben, így ledéren kifejezetten…
- Szellős, szerintem is. Nem tudom egyes varázslók hogy bírják csak talárban. Apropó, azt tudok lopni a Minisztériumból
Szól belőlem a legrosszabb auror, de tény nem mindegyik mágus vigyáz túlzottan olyan hétköznapi, mindennapos baromságokra, mint talár. Felakasztva ittis, ottis, amottis.
- Naná
Takarom el szemem, így kézzel egyelőre, a poén kedvéért most nem lesek, szám az szabadon, szemem elhunyva a szorítás alatt, ez de puha, csókolom, óvatosan ráharapok, puha és könyökletes
- A könyököd, ugye? A…hmmm, mi történik?
Ugrok meg álltamban, ahogy bizsergés fut benne, a másikkal kaparom meg szárát, egy lábon ugráltamban, bizsereg az egész, kedvem lenne hozzá nyúlni
- Jöhetsz te? Kész vagy becsukni a szemed?
Aztán ha becsukja, megvakarom lágyéktájon is, odáig felsugárzik a bizsergetés. Hacsak, talán, netalán becsukja ő is, gondolkodóba esek, mi az, ami rajtam nem egyértelmű. A hajam megismeri, sőt nagyjából minden elég evidens a fejemről, de a torkomra például, az ádámcsuta részre hiheti, hogy az orrom.
Már csak az a mutatvány, ahogy lemenve törpébe igyekszem egy vonalba hozni a fejével a dolgot, finoman odanyomni és közben nem (nagyon) nyögni el magam.

-Látod, és hova hívnálak meg, ha nincs a tető? Naugye. És nyugi, nem azt mondtam, hogy ide többet nem is jövök majd.
És tekintve, hogy nem éppen megutáltuk egymást az eddigi ismeretségünk alatt, a hetvenkilences kalandjaim minimum elején minden bizonnyal ő lesz az első biztos támpontom, ameddig megismerkedek ezzel a régi-új világgal is. Nem látom akadályát, hogy a későbbiekben is, de jóslatokkal azért nem dobálózok még.
-Najó, de csak hogy téged mentselek meg a galád sátradtól. De komolyan mondtam, és attól, hogy nem bánnád, még teher lenne. Egy teljes nappal ezelőtt még nem is léteztem itt, nem hogy egymást nem ismertük, bírlak, optimista vagyok, de megvannak az okaim. Nyugi, nem te vagy az. Még... "otthonról" hozom igazából.
Kéretem magam, nem mondom egyből, de valahol talán még örülnék is, ha kihúzza belőlem a múlt kellemetlenebb pontjait, talán nem lenne rossz kiadni magamból valakinek. Egy felvehető fonalat ejtettem is. Talán a tinédzser önmagam minden további nélkül csapna le a lehetőségre, költözne be Frankhez eldöntötten, mielőtt még Frank teljesen végig tudná gondolni az ajánlatot. Gondolná, majd megoldja akkor, amikor, ha, mégse sül ki jól, de ha így összeillünk, ilyen jól kijövünk egymással, már alig fél nap ismeretség után is, ugyan mi sülhetne ki rosszul eleve? Tinédzser önmagam még előtte volt néhány bizonyos élménynek, a realitás néhány pofonjának.
-Mi?- nevetek a megszeppent fején. -Ennyire ismersz már, tudod, hogy ki fogom forgatni, mert kézenfekvő a megoldás, de attól még nem jelent kevesebbet.
Bátorító mosoly, az ing gallérját meg a nyakamba húzom, mintegy magamhoz ölelve a ruhadarabot. Nem jég az én szívem, hanem csili. Forró, csípős, de pont ez a híres sajátossága.
-És akkor a skótokról rendes kiltben ne is beszéljünk, mi?- fűzöm hozzá vigyorogva a talár témához. -Igazából bajom a lányos cuccokkal sincs, csak túl ritkán lenne olyan alkalom, hogy jó ötlet lenne azt vennem föl. Egy jó vászongatyának még esélye is van túlélni engem.
De túljutunk a divatdilemmán, kikötünk végül megint, mint mindig, a bolond, gondtalan játékainknál.
-Mmm-hm-hm-hmm- nevetek hümmögve, még elmajszolva a falatot, elhúzódva, hogy találgatva hagyjam Franket, de lehet, hogy az inget csak későn igazítom vissza a vállamra. -Nem egészen. És hát hogy a viharba ne.
Be is csukom a szemem, csücsörítek már készülve, kíváncsian várva, mit kapok.
-Hmm... ez neked a könyököd?- Végülis, logikus, mert miért is gondolnám, hogy ugyanazzal próbálkozzon, amit ő tippelt, tehát nem arra fogok én tippelni, tehát ha pont azt tartja mégis, nem találom ki. Felettébb agyafúrt.
De nem, most hozzáért az orrom valamihez, ez lehetne a könyöke legsarka, de akkor semmi nem lenne az orrom környékén. Akkor viszont jó kérdés. Valami csontpont a válla táján esetleg, vagy én indulok ki magamból? De az meg milyen szögben. Nem nyitom még ki azért a szemem, de nagyon találgatok. Vagy épp túlgondolom.
-Pedig már azt hinné az ember, hogy megfelelően felfedeztük egymást- vigyorgok.
Meg azt, hogy csukott szemmel nem lehet kacsintani.

Bólogatás fél egészség, szaporázom neki, tető, meghívás, jogos. Galád a sátor is, majd kitalálom hogyan áldozzak másképpen hobbim oltárán, vagy reményeim szerint akár érdekes feladatokat is kaphatok, most, hogy bizonyos Voldemort becenevű egyének kezdenek beindulni. Hovatovább Merel lesz a meglehetősen sokszínű és változatos hobbi. Hiába, még a porcicáim is neki adnám… (azon kevés állatok egyike, akiket el bírok viselni)
Egy ideig megy a bólogatás, de szemem egyszer csak kiguvvad, ahogy félig elnevetem magam a „bírlak” egészen egyszerű kifejezésén.
- Ezt nem egészen értem… Persze, én is „bírlak” csak ennél mégis többet gondolok felőled, mert néhány munkatársam is bírom, meg a Prevett ikreket, de otthonról micsodát, amitől csak így?
Vállat rántok, mert ez a bírlak gyors-numera gyanús, amiben ironikusan én voltam esetleg maga a vállrándítás, egy nagy mindegy, ahogy L betűt tapaszthatnék a homlokomra, de remélem nem, csak ha ő optimista, hirtelen pesszimista leszek.
- Hát igen, kiforgatsz, felforgatsz, de mindig is istenítettem a forgószeleket
Vonok vállat hetykén, képzeletben az öreglányoknak, mégis találtam ilyet, Merel különleges, ámbátor otthoni dolgai vannak, amik miatt a talán csak bírás kategóriájában vergődöm? Csábos megmozdulását persze díjazom, hiszen egy percig se higgye, hogy elkedvetlenített, végtére is az utálattól eggyel jobb a bírás, annyi az egész, hogy rossz asszociációkat kreál. Bírás teherbírás, kibírás, elbírás…
A skótokról beszélni most biztonságos, ahogy gonoszak kiröhögöm őket, vagyis mégsem elég jók témának.
- Igazis, az anyagnak éppúgy fel kell vennie veled a versenyt, mint a térnek, időnek
Játszunk viszont és annál vidámabb lesz a történet folytatása, ha vidámnak lehet nevezni a kicsit irritáló, fájdalmasnak nem, de idegesítőnek mégis nevezhető bizsergést. Vakarás után jut csak el, kinyílt szemmel, hogy ez mi volt.
- Te bekaptál!
Mutatok rá vigyorogva, a csaló!
- Na és kitaláltam? A megfejtést mond el, a könyököd volt?
Végülis lehetne a könyököm az én ádámcsutkám, de veszélyes túl sokáig közel illeszteni a szájához, mint ahogy tökéletesen kinézem belőle, ráharap és bizonyos értelemben ez nem tenne jót a nyelésemnek.
De belejövök viszont, elfojtó nevetés-félét nyelve.
- Nem. Na és ez?
Hüvelyk és mutatóujjam ajak alakúra passzintom össze és ajkához érintem finoman, mintha az én ajkam lenne, épp csak a nyelv hiányzik, de talán nem jön rá, gyorsan elkapom, lelkesen várom, hogy találjon, közben azon röhögök, behunyt szemmel is éppen olyan cserfes, mint amikor nyitva van neki, merthát Merel egyszerűen fogalmazva mindenhogyan Merel-szerű

-baQa'... oké, ez így tényleg rosszul hangzott- fordulok a hátamra bűnbánóan meredni a plafon felé, rendezni a gondolataim egy magyarázathoz. Mindig így sikerül ez? Elszólás, aztán kétségbeesett magyarázkodás, hogy ne egy rosszul választott szón essek hasra, mert nagyon nem akarok. Mintha nem az első ilyen húzásom lenne, ellenben már többedik. Legalábbis olyan jellemzőnek érzem...
-Én is többet gondolok felőled, sokkal. Ez a "bírlak", ez... amolyan megkérdőjelezhetetlen minimum. Az a vitathatatlan tény, hogy milyen jól kijövünk, egy fél mondaton belül megtaláljuk a közös hangot, másfélen belül meg már egymás mellett nyálazzuk a Deranged pultüvegét abszolút egyetértve. De ez az, amit "otthonról" hozok... az óvatosság. Ennyit mondok is ki, mert ennyi vitathatatlan, nagyobb szavakkal még nem dobálózok egy nap után, látatlanban. Elhiheted, nagyon szeretnék nagyobb szavakkal is dobálózni, jó lenne. És szerintem neked is ismerős lesz ez: egy apró hang hozzáteszi a figyelmeztetést, hogy talán túl jó is. Ugye, hogy fogja be az apró pesszimista hang?
Kérdőn nézek rá, keresem a szemében a felismerést, amit megfeltételeztem, hogy ismerős lesz neki is ez az érzés. De talán mindenkinek ismerős lehet. Meg van egy gyanúm, hogy Franknek frissen, az én "bírlak"om miatt lesz ismerős.
-Naaajj, gyere ide- húzom oda magamhoz, vagy valószínűleg magamat hozzá, egy hosszú, szoros, hátlapogatós ölelésre. -Ha ez segít tisztázni, a négy-öt évvel ezelőtti Merel már rég azzal szembesítene, hogy ez már az ő háza, és te vagy nála. Csak az a Merel esett már így pofára, úgyhogy óvatos nem elkiabálni. Amit érzünk, azt most érezzük, szavakat meg majd aggatunk rá, amikor jobban tudjuk.

Gonosz, jellemző vigyorral kuncogok a vádra, fogakat csattintok az ujja felé, beismerve, hogy ezt bizony jól gondolja, orvul elfogyasztottam a fél lábát megzavarásképp.
-Nem egészen- ismétlem meg. A jobb karommal átnyúlok keresztbe szorosan a mellkasom előtt, minnél hegyesebb szögre hajtva a vállam, megkopogtatom a vállcsontom legkülső sarkát, a lapockának azt a kinyúló szárát, amivel a kulccsont vége is szomszédos, annak a legkülső pontját. Biztos van ennél pontosabb neve is, de azt majd tudják az orvosok, medimágusok.
De cserébe én se találtam el az ő feladványát. A következőt viszont felismerem, illetve azt, hogy miként próbálja eladni megtévesztés gyanánt, amiből megfeltételezem, hogy kézből formázta.
-Nem, az ajkaid ennél puhábbak.
Miután kinyitottam a szemem, kap hozzá egy "én már csak tudom" pillantást is. Aztán következő kör gyanánt fejjel is közelhajolva, csak a hitelességért is, a mutató- és középső ujjam ujjbegyeivel csippentem csak a legélét Frank ajkának. Szemből talán túl jellegzetesen más formájuk lenne egy szájrapuszihoz, mint ő próbálta, két ív közötti puha csippentés viszont kevésbé egyértelmű.
Nem mintha a változatosság kedvéért megúszná csavar nélkül, vagy hagynám magam ugyanazon lebukni, amire én magam mutattam rá az előbb, elveszem az arcunk közül a kezem, mielőtt elkezdhetne találgatni, és ajkakkal is elismétlem az apró csókoidot. Na ezzel mit kezdesz?

Merelnek igaza van abban, hogy a rossz verseim betömködhetem a pofazacskómba, minden ócska hasonlattal, nagyzolással, ha utánaszámolunk 24, vagy akár még 48 óra is milyen kevés vallomást tenni és én szerencsétlenül lerohanom, kezdek bűnbánó kifejezést ölteni, valamelyest lekonyuló ajakkal
- Átgondolatlan vagyok. Mármint, igazad van és nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni, a tolakodást nézd el nekem, helyesen teszed, bárki megetetheti veled a Fránkját, sőt zaklathat a buborékelefántjaival. Értem, fogja be, bírjuk egymást egyelőre, a minimum is jobb a semminél.
Mosolygok rá átkozva magam és a barom összes skáláján végigvonultatom dicstelen létezésem, hogy lehetek ekkora? Végülis átölel még, szóval belemorcok nyakhajlatába ringni vele, jobbra kicsit és balra.
- Ne haragudj…csak bizonytalan voltam, meg egy barom
Hozzá kell tenni, persze, ahogy a kis nevetést is négy, öt évvel ezelőtti Merelre reflektálva és kicsit fejet is csóválva hozzá, de be kell látnom utólag aggatni jobb, mint az esztelen felindulás és jelenlegi, jövő Merelnek igaza van.
- Azt hiszem ez a pofáraesés dolog kellemetlen velejárója az – de elcsépelt leszek most, életnek. Jó, hogy logikusabb vagy és bárki is volt, orrba verném, ha nem egy tér-idő kontinuum választalan el tőle
Sebaj, itt a mi jelenünkben nem léteznek pofára ejtő férfiak, saját kontextusunkban legalábbis.
Röhögök a fogcsattogásra, mert igen, teljesen megzabáltak, ezért viszketek, mintha ágyi poloskát rejtettek volna el a fekhelyemen, Fred öcsémből ki is nézném.
Túl jól játsszuk ezt a testjátékot, könyökös meggyőződéseimnek oda és ő sem harap rá az ujjas szájra. Hát viszont ez a kis, apró csak az lehet, ezek után azonban azt mondom, egyértelmű lenne.
- Tényleg nem a szám volt, de hiába cuppogsz, átversz megint…
Tapogatózom előre, messzire sündörgött, talán az orra volt, vagy egyéb puhaság, vagy döntetlen, vagy ő áll nyerésre, de még egy utolsót saját részről megpróbálok, ha nem unja még.
Somfordálok, fejének döntöm kézfejem, hogy ujjaim görbéi lengjenek még az arca előtt, mert az érzékeli, ha van ott valami így hiheti homloknak, például.
De aztán már, esetleg ő feladhat egy rejtvényt, gondolataim puszija felé csapnak, nehezen ráz le, hogy elkapjam egy perdülős csókra, puhábbnak nevezte? – én is annak érzem az övét, merthát ez már minden kétséget kizáróan az ajka. Talán egy percig tart, vagy százig, nem tudom megítélni, elhagyom az idő érzékelésem, csak egy kérdés üt szöget bennem, hogy majd legyen a napnak folytatása.
- Gondolom ennél és csupa silány, amit fel tudok ajánlani, de a hoppanálás nagymestere áll itt előtted személyesen. Milyen típusú ételt szeretsz? Kínai, francia, olasz? Legalább az országot lőjük be
Mert biztosan éhes és kevés lesz az, amit most hirtelen nyújtani tudnék itthon, valamint a nyalánkságok sem fogják laktatni sokáig

-Nyugi, na. Szeretem, hogy zaklatsz a buborékelefántjaiddal.- Kedves mosoly, vígasztaló-engesztelő hangon mondom, nincs min aggódnia, hogy bármi titkolt panaszom lenne, vagy ejteni készülném.
Belebillegek én is, hintázunk az ölelésben, a fejének döntöm a fejem.
-Mindenki az. Bizonytalan barom az összes. Csak én máshogy mint te.- Bizonytalanabb, mint a magabiztos, barmabb emlegetett régebbi énem. De ahogy mondja is, ilyen az élet. Nincs jó, bombabiztos megoldás, ha nyitott vagyok, és tárt karokkal szaladok bárki szimpatikusba a kölcsönös vonzalom első megnyilvánulásaira, akkor magamat kínálom fel ezüsttálcán a pofáraesésnek, mert persze hogy miért is az abszolút mesebeli tökéleteset találnám meg így, csak akkor működne a "boldogan éltek amíg meg nem haltak", ha az egy korai autóbaleset ott a végén; ha meg - ebből okulva - óvatos, netán távolságtartó vagyok, úgy meg az érződik ki, főleg ha még el is szólom magam, a bizalom kialakulását aknázva alá. Persze nem ilyen végletesen biztos, és reménytelen mindkettő, annyira nem vagyok pesszimista, de ezeket a veszélyeket hordozzák magukkal.
-Ne verd orrba, nem kell eltúlozni a büntetését. Bőven eleget kapott már tőlem is.

A homlokomnak támaszkodó felületre el se kezdek találgatni, már úgyis tudjuk, hogy túl jók vagy túl bénák vagyunk ehhez a játékhoz, minek bizonygatni mégtovább, helyette macskaként nekidörgölőzve, nyaktornázva találom, hogy az ezek szerint kéz, akkor nem hajtom a fejem a vállára, hanem a tenyerébe fekszek bele, önelégült, diadalmas mosollyal hírdetve ki, hogy nyertem. Jó kérdés, hogy hogyan és miben, ha abszolút semmi köze a feladványhoz, de jó helyem van itt, úgyhogy mostmár ez a megoldás.
Belegondolva, tényleg egyre macskább vagyok. Bármit hittél a szituáció mibenlétéről, az lett belőle helyette, amit én eldöntöttem.
De kényeztetni mindig lehet, azt megengedem. Csak belekapaszkodok Frankbe, ahogy a különbségbizonyító példámat kiadósabb csókba kanyarítja-pörgeti, hülye lennék ellenkezni.
-Óh, hát elkényeztetsz, hogy válasszak ennyiből? Tudodmit? Lepj meg valami izgalmassal.
Apropó izgalmas, egyszer csinálnom kéne gagh-ot. Hozzávalók végülis minden létezik hozzá, ha egyszer beszerzem, én meg azzal lepem meg Franket. Ha túl bizarr lenne neki, az meg legalább szórakoztató lesz.