Sok-sok év telt el és én soha nem jöttem.
A lehető legjobban kerültem a környéket is, egyáltalán nem akartam emlékezni. Az illatok, a hűvös levegő, az ismerős táj mindig előhozta azt a részemet, amiben még el tudok gyengülni, amit a család hoz ki belőlem. Sok év után először szántam rá magam, hogy ezen a napon, amikor minden megváltozott Irina és az én életemben, ellátogassak a sírhoz, amit a szüleim emeltettek az öcsénknek, Ivannak. Már amikor beléptem a családi kriptába, akkor éreztem, rossz ötlet volt és itt lenne az ideje, hogy visszaforduljak. Megtorpantam az ajtóban. Talárom zsebébe dugtam kezeimet és kicsit megborzongtam a hideg szellőtől, ami a sírhelyektől menekült ki a nyitott ajtón. Remélem, ebben a korai időszakban nem találkozom itt egyik nem kívánatos rokonnal sem... például a szüleinkkel, akiket már évek óta nem láttam szintén, nem volt még merszem a szemük elé kerülni amióta elhoztam innen Irinát. Levélben ugyan tartjuk a kapcsolatot és tudom, anyámnak igazán fontos, hogy a családunk azon része, ami még számít, aki még él, kövesse a hagyományainkat. Az őket övező titkok, gyalázatos viselkedések és évek múltán kiderült tények viszont nem könnyítik meg az összejövetelt velük.
Több hosszú perce álltam már ott egyhelyben amikor végül rászántam magam és elindultam. Nem volt nehéz megtalálni Ivan sirját, de meglepő módon egy egyszerű, tökéletes orosz felirattal díszített síremlékkel találtam szemben magam. A gondozottságból, a friss virágokból arra következtettem, gyakran járhatnak ide, biztosan visszasírják még az öcsköst, akit apám a maga módjára alakíthatott volna, akit a család másik felébe házasíthattak volna a tökéletes összkép érdekében. Fintorogva tekintek végig mindazon, ami belőle maradt, eszembe jut az az este, olyan tisztán emlékszem mindenre, mintha csak tegnap lett volna.
~ Még ennyit sem érdemeltél volna.
Léptek zaja zökkent ki, teljes testemmel hátrafordulok, innen már nincs menekvés, nem szabadulok. Viszont amikor meglátom az ismerős arcot, kifújom a fáradt gőzt, de egyszerre meg is lepődöm.
- Nadia?

Nem tudtam tökéletesen elmélyülni elmém szerteágazó gondolataimban, nem tudtam a megfelelő szavakat elmondani a sír felett, lehet ha nem jön meg Nadia, akkor még a virágcserepeket is összetöröm, mert ismerve a mostani idegállapotomat, ha feltörtek volna a gondolatok, nem biztos, hogy tudtam volna türtőztetni magamat. Így most sikerült, ugyan meglepett, rendesen, hiszen pont rá nem számítottam volna, rá aki az öcsém jegyese volt, aki talán a legjobban örült annak, hogy megszabadultunk Ivantól. Felé fordulok és amikor megszólal, kénytelen vagyok egy halovány mosolyt kreálni az arcomra, hiszen ki tudna ellenállni ezeknek a csodás szavaknak?
- Úgy gondolod, kedves kuzin? - Lépek néhány lépéssel közelebb, nem is tekintek a sírra, addig jó, ameddig kissé elfeledteti velem az aznap éjjelről visszatért emlékeimet. Összefonom magam előtt a karjaim, majd egy fejrázás kiséretében válaszolok ismét a lánynak.
- Nem vagy rémisztő, csak nem számítottam senkire. És nem utolsó sorban, nem lenne kedvemre, ha a szüleimmel találnám szemben magam ezen a helyen. Még félreértenék... - Forgatom meg szemeimet. Határozott szavaimból szinte semmi sem lelhető fel, komor tekintetem viszont egyértelműen meglágyult amikor ő belépett erre a helyre. Kérdése viszont egyáltalán nem lep meg, tudtam, hogy valamikor fel kell majd tegye, és nem találtam még mindig rá megfelelő választ a gondolataim között, olyat, ami nem gyengít el...
- Csak... meg kellett néznem. Hátha utána nyugodni hagy a sok gondolat, ami ezekben az időszakokban jön elő újra és újra. - Tudom, hogy ez nem így működik és valószínűleg soha nem fogom tudni elfelejteni, de lehet, hogy ennyi év után... nem kellene már olyannyira érdekelnie? Zsebbe dugom kezemet, és visszafordulok a sír felé. - Olyan érzés, mintha kísértene. - Mondom halkan, ha a lány nem jön közelebb, talán nem is hallja meg. De aztán úgy döntök, eleget beszéltem már erről, inkább az érdekel, hogy vajon ő mit keres idebenn.
- Hát te? - Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvelte Ivant, mint ahogy a család többi része sem túlzottan, hiszen valljuk be, valóban nem volt tiszta fialás. Ezekben a dolgokban ütközik ki igazán a családunk vérfertőzéseinek következménye. Ártatlanokon, mint például Irina.

Összeráncolt homlokkal hallgatom Nadia szavait, miközben a szüleimről s az ő látogatási szokásaikról beszél nekem. Elmerengek ugyan, hogy ezt mind honnan tudja, mennyi időt tölthet itt és ugyan miért? De rájövök, mindez nem érdekel annyira, hogy feltegyem a kérdést, és hogy még több gondolkodási szándékot ültessen el az elmémbe. Egyszerűen csak átsiklom felette.
- Ártatlanság. Egyikünk sem az, de ő már kisded korában sem érdemelte ezt a jelzőt. - A hangomból kiérződik a gyűlölet amit mindig is éreztem a testvérem felé. Soha nem voltunk egy hullámhosszon, ő az én árnyékomban élt, nem várt volna rá ilyen jövő... de nem én tettem ezt vele, hiszen soha nem dörgöltem ezeket az orra alá, soha nem éreztettem vele, mégis tudta jól, ha elveszi tőlem azt ami a lefontosabb... hogy mi vár majd rá. - A szüleim kicsit túljátszák ezt az egészet. Persze közben meg meg akarják mondani, mit hogyan csináljunk. Ezért hoztam el Irinát is, csak szennyezik az elméjét. - Fintorodtam el, főleg a gondolattól, hogy mennyi mindent megúszhattunk volna ha ezt hamarabb teszem meg és nem várok a bajra. Nem hibáztatom magam, de már megváltoztatni sem tudom a múltat. Csupán elkerülni ezeket a helyzeteket a jövőben. Mindannyiunknak hamar fel kellett nőni és némiképp megvédeni nevünk tisztaságát.
- Elengedtem, csak ennyi év után még mindig jelen van az életünkben. - Vonom fel a szemöldökömet, röviden és tömören válaszolok Nadianak, és engem tényleg nyomaszt a gondolat, hogy szinte nap mint nap eszünk be jut, és nem tudom, mikor fogok úgy Irinára vagy a családunk bármely tagjára ránézni, mintha Ivan nem lett volna, soha. - Őszintén örülök neki, hogy legalább téged meg tudtalak menteni tőle. - Valóban. Irina gondját én viselem, én meg tudok kűzdeni vele, azzal akivé vált ez után. De Nadia... neki van ígyis elég problémája a családban, nem lett volna még szüksége egy bolond férfira is.
- Mond csak, Nadia, ami közted és Sofia között van... ez Dimitrijből fakad? - Úgy érzem, meg kellett kérdeznem, hisz szeretem ha köztünk béke van, ha mi legalább megtartanánk néhány hagyományt és érzelmet egymás között, és jobban csinálnánk, nem úgy mint a szüleink. Ha tehetném, békét és szeretetet csinálnék mindannyiunk között, csak hogy harmóniában tudjunk egymás mellett élni, de ez lehetetlenség.
Érdeklődő tekintettel pillantok a lányra miközben hosszasan kifejti kérdésemre válaszát. Az utóbbi időben vajmi keveset tudtam beszélgetni velük, fogalmam sincs, mi történik és hogy mi nincs rendben, de most érzem azt, hogy ennek véget kell vetnem, át kell lépnem a korlátaimat és kicsit áldoznom ismét rájuk, mint amikor a Karkarov kúria felépült Angliában. Átkarolom a mellettem álló kétségbeesett lányt, vígasztalóan simítom végig a hátát.
- Nem hiszem el, hogy semmihez sem értesz. Mi az ami érdekel? - Bármire képes vagyok, bármilyen segítséget megadok, tudják, csak kérniük kell. - Megszökni és megházasodni? Mi elől akarsz megszökni? Apád elől? A testvéreid elől? Mind oly külön életet élünk már egymástól, de neked megadatott az a lehetőség, hogy olyan férjet válassz magadnak, akit igazán kedvelsz, aki nem a családunk része. Miért nem élsz a lehetőséggel? - Tekintetem őszinte és kérdő, de rossz érzések kavarognak bennem, talán a kripta miatt, talán az emlékek végett, nem is tudom igazán.
- Rám mindenben számíthatsz. Mindig.