Rigel & Richard

Még sosem vertek meg igazán. Nem azért, mert nem próbálták meg, hanem azért, mert Rody mindig ott volt és ellátta a bajukat. Megszámolni sem tudtam volna, hányszor kötöttek belém életem során, hajítottak ki bárokból és szórakozóhelyekről, csak mert nem tolerálták az olyanokat, mint amilyenek mi voltunk Rodyval. Neveztek már a buzi minden létező szinonimájának, meglepő, hány kifejezés létezett ránk. Bár egyik sem volt túl kedves. És most mindegyiket a nyakamba zúdították, Rody pedig nem volt mellettem, hogy darabokra átkozza őket. Mindenki azt gondolja, hogy vele ilyen dolgok nem történhetnek meg. Ilyen csak másokkal esik meg, akik rosszkor vannak rossz helyen és magukra vessenek. Ezek csak rémhírek az újságban, tulajdonképpen elenyésző számban, nem olyanokkal történnek, mint én, akik végtelenül óvatosak. Hát tévedtem, ahogyan mindenki tévedett, akiről írt a Reggeli Próféta. Tévedett, akit megkéseltek a Zsebpiszok közben, az is, akit kiraboltak az Abszol úton és az is, akiből csak néhány ruhadarab maradt és a maradványai felett lebegő Sötét Jegy.

Pedig jó napnak indult. Magammal rángattam Clive-ot szombat délután, hogy a legutóbbi balul sikerült kiruccanásunk után legyen egy tényleg szórakoztató kirádnulásunk. Elvittem egy mugli moziba, ugyanis ő velem ellentétben még sosem látta a Star Warst és ezt az állapotot tarthatatlannak találtam. Óriási adag pattogatott kukoricát és kólát vettünk, azt hiszem, neki is nagyon tetszett maga a mozi és a film is. Későre járt már, mire visszahoppanáltunk Roxmortsba, ahol külön váltunk. Ő elindult a kastélyba, én viszont még maradtam a faluban, meg akartam lepni Rodyt egy üveg borral és egy tálca sütivel a Három Seprűből. Biztosra vettem, hogy még ébren vár a szobánkban és örülne néhány pohár bornak a hétvége alkalmából, ahogyan egy nagy szelet sajttortának is. A kocsmában már csak egy zajos társaság maradt mire odaértem, huszonéves fiataloknak tűnt a nagy részük és hihetetlenül részegnek. Nem foglalkoztam velük, úgy sejtettem, ők sem velem. Kedélyesen eltársalogtam Rosmertával a pultnál, kedveltem a nőt és ő is engem, mindig azt mondta, hogy irigyli, ami köztünk volt Rodyval. Mi meg csak vigyorogtunk minden alkalommal, mert nem túl gyakran hallottunk ilyesmit.
Meg sem fordult a fejemben, hogy aggódnom kéne, mikor elindultam a gyéren kivilágított utcán, néhány méterrel lemaradva mögöttem pedig ott támolygott a részeg társaság is. Pedig nagyon is félnem kellett volna. Akkor döbbentem rá, hogy nagy a baj, amikor először utánam üvöltöttek. Avery, te kis buzi, hova sietsz ennyire? - ezt kérdezték, persze mást is hozzátettek, olyan dolgokat, amiktől fülig vörösödtem volna, ha nem a rémület önt el a zavar helyett. Meggyorsítottam a lépteimet. Ők is így tettek.
Minden bizonnyal a Három Seprűben hallották a nevemet, mikor Rosmertával beszélgettem. Nem is igazán számít, honnan jöttek rá, ki vagyok, csak az, amit utána tettek.

Sosem tudtam párbajozni. Megtanultam az átkokat, egytől egyig mindet a tankönyvekből, de ha másokon kellett alkalmazni őket, leblokkoltam. Nem volt nehéz dolguk, még azelőtt elrepítettek a varázspálcámat ki tudja merre, hogy egyáltalán remegő kézzel rájuk szegezhettem volna. Nem fáradtak azzal, hogy cafatokra átkozzanak, talán már ahhoz is sokat ittak. Amolyan muglimódra estek nekem, ököllel - nem volt nehéz dolguk, kisebb, gyengébb és rémültebb voltam náluk. Mintha egy farkasfalka esett volna neki egyetlen reszkető nyúlnak. Még csak ellenkezni sem mertem, meg sem nyikkantam, gondolom a félelem bénított meg ennyire. Egy rongybábut ütni is nehezebb feladat lett volna, mint engem. Az is csak hosszú percek után jutott eszembe, hogy legalább a fejemet védjem, amíg a földön rugdalnak, mint egy focilabdát.
Eleinte tisztán hallottam minden szitokszót, aztán a hangok összemosódtak és végül már semmit sem értettem belőlük, csak tompa morajlásként jutott el hozzám, hogy egyáltalán megszólaltak. Azt hiszem, hosszas fáziskéséssel értettem meg azt is, hogy abbahagyták. Már annyira kínzón fájt minden porcikám, hogy észre sem vettem, abbahagyták az ütlegelésemet.
Nem mertem kinyitni a szemem.

 Richard & Rigel

Az éjszaka esszenciája egyszerre pezsdít vért, bizserget zsigerileg, suttog bűnös neszeket kihegyezett füledbe. A pihenés megálmodott időszaka, amikor a legtöbb Hallhatatlan túl sokáig van bent, betegség, hogy bagolymód sokszor csak a nap leszállta után értjük meg a szeretetet, halált, kutatjuk az időt és elmeműködést, vagy értelemszerűen a csillagokat.
A legtöbb beosztás hat óra utánra szól, hisz a halál völgyébe sem reggel látogat az ember. Mintha a fényre becsukódna a boltív, akár valami szirmait összezáró, háklis növény.
Az utcák ilyenkor ridegek, fázósan rezzennek össze kóválygó emberek. Csak a kocsmákban zajongnak, akár az alvilágban, idejük éjjel jön el.
Késői munka után dorbézoló Hallhatatlanok? Noha jóval izgalmasabb helyekre vágyom a Három seprűnél, ahol koszlatt banyáktól kezdve bibircsókos koboldokig minden penészt beesz a franc, ha fáradtak és akik nem Alfa kollégák, csak amolyan béta neműek, mindig fáradtak, ezzel kell beérnem.

És fintorgom, mennyit szívom a fogam, karolok át vonakodó vállakat. „Tudod mi ehhez képest egy francia sztripper klubb? Venni fogok egy helyiséget, - gajdolom részegen folyton,-  a Piroslámpásban és megalapítom a legnagyszerűbb Mágusbordélyt Angliában” – ezért nem szeretik, ha iszom. Noha mindannyian tökéletesen tisztában vagyunk az emberi elme ostoba lelkiismeret-furdalás kreációval, nevetséges megbánásokkal, melyeket egyesek érzésekként definiálnak, hogy ha isznak, olyan helyzetekbe keverednek velem akaratlanul is, amire később pirulva emlékeznek.

Ezért vagyok most is hetero férfiakkal, pontosabban makacsul önmaguknak hazudó hímekkel, korlátolt gondolkodással és értelmetlen tagadással, ugyanis elég csak lazán nekibiccennem a pultnak, rámeredni egy kiszemelt bigére, pillantásokkal megfűzni, ügyesen lepasszolni, ha szeszélyem úgy hozza. Az emberek ostoba mód beérik a maradékokkal. Kétségtelen azonban, hogy jól járnak, éjszakára biztos lesz személyi ágymelegítőjük.
Miért lenne a ma kivétel?  Négyesben oldalazunk kifelé, többen erőltetetten hunyorognak, sóhajtva villantok egy illuminált lumost, de az egyik nő egérhangon kacag a fülembe. Megtorpanok. Ajkam egymásnak préselődik, kéretlen és igencsak fanyar szemöldökrángást mímelek, cseng.
Először halkan hallom, mintha a kongás sodorná felém, részeg gajdolás, semmi rendkívüli. Alighogy a vijjogás elhallgat fülemben, egy egész tiszta mondatot sodor felém a szél.

Avery, te kis buzi
Innentől kezdve nincs folytatás, ami érdekelne. A nő semmi már, elengedem derekát és nagyjából fél másodperc alatt fordulatot teszek, hátra a halottakra. Ajkamon vicsor a vigyorgás, léptem kemény, tartásomból kiszökik a bódulat. A buzi szó automata józanító.
- Minek neveztetek?
Biccen oldalra fejem nyak roppanva. Egy apró, remegő kis rongykupacot rugdosnak, alpári mód ütlegelnek és nekem nincs elég fantáziám találgatni hogy lehetnek ennyire minőségtelenek. Aztán az agyam beragad azon a ponton, Avery. Valami szörnyű sejtelem fogalmazódik és az esőfelhők szó szerint elborítanak.
Ó ítélet napja van!
Először is szétrebbenek, mint a fejetlen tyúkok, akárha egy láthatatlan robbanás eltaszítaná őket. Falaknak, kukáknak, betonba, teljesen mindegy, amíg létfontosságú szerveket zúznak, vállveregetés a szerencsének. Igazából csak tömeges hátráltató ártás, de ők bizonyára különleges ősrobbanásként élik meg részegen.
Nyílt utam lesz az Averynek nevezett rongycsomóhoz. Nem bírok rendesen levegőt venni, szaggatott, gyors, ő, nem ő?
Menekülne valamelyik, amelyik bír, felfogja, hogy valami velük nem egy szintű nagyság alacsonyodott le csak, hogy összetörje őket.
Könnyed pálcasuhintás szavak nélkül és egy futni vágyó fejjel lefelé lóg a levegőben. Egy másik ordít, az előbbit feljebb lebegtetem, aztán hagyom lezuhanni arccal, hogy szétzúzza jelentéktelen ábrázatát, míg az ordítónak nyelvét szájpadlásához tapasztom, csak épp elvakult haragomban olyan erősen, hogy kiszakad a szájából és elönti a vér. Bár én magam nem fogom fel és pont leszarom mi történik a pofájában, de ha egyszer józanon és logikusan majd utánagondolok, rájövök, hogy a dühtől csak simán erős volt a Langlock.
Hátul valaki rám kiált: Rigel de a vörös köd még nem száll fel, csak egyetlen kitérő pillantást vetek a rongykupacra. Elhagyja ajkaim egy kérdés, bár hangom beleremeg az adrenalin a sokk és valami be nem vallott meghatottság okán.
- Richard?
És visszhangzik, mert egy éjjeli sikátor most a kommunikációs tér és mert drámai és már nem sikolt egyik se. Talán behugyoztak, talán rájöttek, elkövették életük legborzalmasabb hibáját. Mert innen most senki sem menekül.

Zene

Rigel & Richard

Nem értettem, miért nem rugdaltak tovább. Vártam, hogy folytassák, pálcát rántsanak, felcibáljanak a földről és befejezzék, amit elkezdtek, de semmi ehhez hasonló nem történt. Csak üvöltöttek, mint a fába szorult féreg, de most már nem a sértéseiket zúdították rám. Egyszerűen visítottak, mint akit nyúztak. Nem volt több "mocskos buzi" és "kibaszott véráruló", nem csengett a fülem a gusztustalan "buzivicceikről" és nem szólítottak röhögve Mrs. Lestrange-nek.
Mikor végre ki mertem nyitni a szemem, először nem láttam semmit elmosódott foltokon kívül. Forgott velem a világ, mint amikor Rody elrángatott egy mugli vidámparkba és felkényszerített valamelyik rémisztő játékra. Éppen csak nem ölelte át a vállamat, az ajkait a halántékomhoz nyomva, mikor majdnem hánytam az émelygéstől. Mégis, mikor megláttam a fájdalomtól tántorgó támadóimat, Rody magas alakját kezdtem keresni. Már megszoktam, hogy soha, senki mástól nem remélhettem segítséget, senki másra nem tudtam a megmentőmként gondolni. Minden fájdalom ellenére belebizseregtem az iránta érzett szeretetbe és hálába. Csakhogy rá kellett jönnöm, Rody nem volt sehol. Nem ő szólt hozzám, a hangját ezer másik közül is felismertem volna.
Utolsó erőmmel az oldalamra gördültem, hogy lássam, ki szólított a nevemen. Jóképű, fiatal férfi volt, a vonásai jellegzetesek, az arcán őszinte csodálkozás ült. És ki tudja mennyi ideig - mert az idő kezdett összefolyni, a percek óráknak tűntek ennyi fájdalom közepette - bámultam rá, próbálva felidézni ezt az arcot. Régi ismerős, egykori diák, mégis ki ez? A gondolataim tompák és lassúak voltak, leblokkolta őket az adrenalin vagy talán megalvadtak, mint az arcomra száradó vér.
Villámcsapásként vagy fájdalmas átokként csapott belém a felismerés. Azt hiszem, a szemei árulták el. Úgy tolakodott az agyamba az emlékkép, mintha arccal előre egy merengőbe löktek volna. Apám torkaszakadtából üvöltött velem. Nem vagy a fiam, takarodj innen, te vagy a család szégyene... Anyám sírt, csendben és méltósággal, hogy véletlenül se zavarja meg a jelenetet. Az ajtón pedig az öcsém lesett be és képtelen voltam leolvasni az arcáról, mit érez. Most ugyanazt az arcot láttam, csak idősebb volt, de a tekintete ugyanolyan zavarodottnak tűnt. Nem is különbözött annyira a helyzet a legutolsó találkozásunktól: én némán tűrtem a megaláztatást, éppen csak annyi változott, hogy Rigel ezúttal nem maradt csendes szemlélő. És nem tudtam, mit kéne gondolnom. Tizenöt év eltelt azóta, hogy utoljára láttam és semmi jót nem hallottam róla az elmúlt években. Most mégis itt állt és megvédett, mikor egyszerűen hátat is fordíthatott volna nekem, ahogy az egész családunk tette. Semmit nem értettem.
- Hát... végül tényleg sokkal magasabb lettél nálam. - Ennyit tudtam mondani, kótyagosan, a veréstől szédelegve és reszketve.
Sokszor elképzeltem, hogy újból találkozom a régi családommal. Apámmal, anyámmal és az öcsémmel, de sosem ilyen szituációt vázoltam fel. A saját fantáziámban mindig a helyzet ura maradtam, forgatókönyvtől függetlenül. Most azonban Roxmorts poros macskakövein hevertem, megmoccanni sem tudtam a fájdalomtól és nem tudtam, mire számítsak. Bármit megadtam volna, hogy a roxforti szobámban lehessek, Rody karjai közé fészkelve magamat. Ha nem bőgtem volna eddig is a félelemtől és a veréstől, biztosan most tört volna el a mécses.  

 Richard & Rigel

Rég eltűnt már az ital mámora. A hideg éjjel és vér bűze kijózanít, de másféle részegség borítja vörös ködbe gondolataim.
Szívesen rendeznék nyilvános kivégzést. Kifeszíteném őket, hogy jól látszódjanak, miközben minden nyílásukból fröcsögne a vér. A hirtelen halál kegyelem, sokáig kell tobzódniuk a kínban, visítva könyörögniük Richard lábujját szopkodva és elmúlásukban nem lenne költői végtisztesség. Megdöglenének, mint a kutyák. Az este csak most kezdődött számukra.
Visításuk közben kegyes vagyok adni egy lélegzetvételnyi szüntet, amíg felmérem a kárt Richard arcán. Meghalnak.
Ricsajt csap mögöttünk a haver sereg, engem mintha fejbe kólintottak volna. Ritkán vághatok ennyire ostoba fejet, de tételezzük fel, képes vagyok érezni és így látni egykori bálványom elég felkavaró. Kicsi és szó szerint összetörték. Sokáig halogatott pillanat és íme, mintha a sors meg akarná bosszulni, hogy hosszasan várattam. Hülyébb helyzet aligha adódhatott volna a viszontlátásra.
Rendezem arcvonásaim, mintha normális állapotban lenne, hamiskás félmosolyt vágok hozzá.
- Sejtettük, hogy így lesz. Richard, ne mozdulj most egy ideig, de nézd meg jól hogyan lehelik ki lelküket a férgek. Megígérem, hangosan fognak ordítani.
Fordulok meg színpadiasan hátravetve úti köpenyem (pedig nem ismerem Zorrót) gyilkos, kissé borult nyársra fűzöm tekintetemmel a csőcseléket.
Tömeges Levicirpust alkalmazok, mire Richard összes támadója a levegőbe emelkedik, fejjel lefelé, úgy, hogy fejük fordítva, nagyjából egy magasságba legyen az enyémmel.
- Rigel, ha megölöd őket melózhatsz velük a túlvilágon
Elfintorodom.
- Még egyszer a közelébe mentek és rétegekben foglak benneteket meghámozni, egész a csontjaitokig. Hosszú halál lesz, mire lejön a bőrötök, lemállik a hús, elfolynak beleitek és egyenként váltok meg belső szerveitektől.
Csúnya kelések keletkeznek rajtuk, gennyes, ökölnyi darabok,testük minden egyes részén, különös tekintettel a pöcsükre. Ott több, esélyes, hogy rövid időn belül lerohad nekik. Lázuk felszökik és az átok van olyan erős, hogy sima finitékkel, másodrangú főzetekkel semmire se menjenek. Eztán leeresztem pálcám, mire fejre esnek, feltételezem betörik a képüket. Hátat fordítok nekik, de a többiek még árgus szemekkel lesik, ahogy sírva, nyögve feltápászkodnak és szétvetett lábakkal próbálnak dehoppanálni.
Igen, ez nem mindenkinek sikerül, egy levágott kisujj gurul valahová mögém.
Richard mellé guggolok és rövid, lágy episkey-t alkalmazok sérülésein.
- Mennyire vagy rosszul? Tudsz mozogni?
Lehet, hogy eltört valamije. Kisebb sérüléseket, törést tudok gyógyítani, de ha belső vérzése van például, szakemberre bíznám. Otthon, nálam persze palackokban sorakoznak a bájitalok, de most azzal kell gazdálkodnom, ami éppen rendelkezésünkre áll, vagyis a pálcám.
- Menjetek
Súgom hátra a többieknek, ennyiből megértik ez éppen olyan pillanat, amikor nem szorulunk közönségre. Halk pukkanásokkal távoznak ellenkezés nélkül és amint kiürül a sikátor, már csak Richardra figyelek.

Zene

Rigel & Richard

Nem akartam végignézni semmit, nem vágytam senki szenvedésére, csak haza akartam menni és Rody karjai közé fészkelni magam. Nem érdekelt, mi lesz ezekkel az emberekkel, ha én végre szabadulhatok innen. Hálás voltam Rigelnek, ennél hálásabb nem is lehettem volna, de nem szerettem volna öldöklést látni. Merlin szerelmére, az öcsém volt, kisfiúként találkoztam vele utoljára, egyszerűen nem akartam tudomást venni róla, hogy képes lenne ilyesmire. Még akkor sem, ha az én érdekemben tenné. Akkor a legkevésbé. De nem bírtam megszólalni, igazából azt sem tudtam eldönteni, mennyi idő telt el, mióta Rigel kimondta ezeket a szavakat. Nem voltam teljesen magamnál.
Becsuktam a szemem és próbáltam szép dolgokra gondolni. Nehéz volt, miközben úgy fájt mindenem, ahogyan még sosem. Erősen koncentráltam, igyekeztem felidézni bármit, ami megnyugtathatott. Eszembe jutott, amikor be kellett mennem a Mungóba Rodyért, megsérült egy bevetésen és a kollégái baglyot küldtek nekem. Lélekszakadva rohantam be hozzá, mindezt azért, hogy órákig ne engedjenek be a kórterembe, mondván, hogy ők családtagot kértek, nem barátokat. A végén magamból kikelve, ordítva magyaráztam nekik, hogy én családtag vagyok, az élettársa és kurva gyorsan eresszenek be hozzá. Végül nagy nehezen, de rám hagyták a dolgot. Emlékeztem rá, hogy mikor végre hajnalban kiengedték Rodyt, valamelyik gyógyító ott morogta az orra alatt: "nincs nekem bajom ezekkel a buzikkal, de miért nem tudják négy fal között csinálni?" Legszívesebben bevertem volna a képét, én, aki úgy elítéltem minden erőszakot. A fenébe is, elegem volt már ebből, nem akartam a négy fal között lenni, szégyellni magamat azért, mert szeretek valakit... Miért nem tudtak békén hagyni minket? És miért nem tudtam valami szépre gondolni?
Csak akkor eszméltem fel, amikor Rigel beszélni kezdett hozzám. Először válaszolni sem tudtam, csak szipogtam és sután, reszkető kézzel próbáltam letörölni az arcomról a vérrel keveredő könnyeket. Pedig már nagyon régóta nem sírtam semmin, ha a szomorú regényeket nem számítjuk bele...
- Fogalmam sincs - dünnyögtem. - Nem tudom, csak fáj.
Megpróbáltam felülni, de az első mozdulattól éles fájdalom nyilallt minden porcikámba, így végül inkább visszafeküdtem a földre.
- Nem kellett volna elküldened a barátaidat. Csak üzenj valakivel a kastélyba Lestrange profnak, én megleszek. - Féltem egyedül maradni, de azt sem akartam, hogy az öcsém a szánalmasan remegő, összevert alakomat bámulja a porban fetrengve. Nem kimondottan a büszkeségem miatt, az sosem érdekelt igazán, inkább csak nem akartam a terhére lenni. Mi van, ha bajba kerül miattam? És vajon mit gondol most rólam, a nyomorult bátyjáról, aki felnőtt férfi létére képtelen megvédeni magát és csak tehetetlenül bőg, mint egy kisgyerek?

 Richard & Rigel

Tagadnom kéne, de minek? Élvezettel pillantok a levágott ujj után, némi elégtételt nyújt, hogy viszket a lábuk köze és a gondolat milyen nehéz megszabadulni ezektől a kelésektől, hogy megnehezít majd olyan egyszerű műveleteket, mint ülés, menés, vizelés. Ha nem tüntetik el őket gyorsan bizony szembe kell nézniük az impotenciával, nincs is ennél nagyobb átok.
Talán, ha Richard kicsit összeszedte magát, szívesen meghallgatja minő gyötrelem lett támadói számára a puszta létezés és szó szerint végtagjaik bánták.
Legalább elkergetném az érzelgősség ködfátylát, ami majd következik, elvégre levágós mennyire kiborított, hogy bántották és bevallom tartok a soron következő beszélgetéstől.
Nem váltunk el sehogy, nem beszéltünk meg semmit, utoljára kamasz volt, én még épp csak a küszöbén.
Itt térdelek felette, tehetetlenül episkeyzek, erősebb, mint egy átlagos kis semmi, amit átlagos kis senkik használnak, de ha belső vérzése van, komolyabb bűbájjal kell előrukkolnom.
Csomóban érzem a gyomromban szaltózó tehetetlenséget, itt kínlódik és sír, míg felette remegek.
Zsibbad a kezem, átterjed az agyamra, megijedek, ahogy felülne, de visszahanyatlik.
Utánakapok, nem titkoltan ijedten és végül félig rámászom furcsa, ölelő pózban.
- Richard…
Azt hiszi gyűlölöm, nyilván. Nincs is szüksége rám, megint őt hívja, aki tényleg közel került hozzá. Mennyire lehet kiszáradva a szám egy tízes skálán? De nem engem akar…és talán volt idő, amikor ez másképpen volt, azóta elárultam.
- Nem foglak magadra hagyni… Meg tudod mondani eltört-e valamid? Menjünk a Mungoba? Nyilván most is csak Lestrangere tudsz gondolni, de nem várhatna? Csak egy pillanatig?
Az ingerült felhangot talán jobban palástolhattam volna, orrom alatt szitkozódva leülök, jobb kezem  homlokomhoz nyomom, hogy erőltessem az agyam.
Nem kellett volna azzal áltatnom magam, az idő majd szépen elsimítja a köztünk lévő ráncokat, vagy reménykednem, hogy újra közel kerülhetek hozzá. Rigel Averynek tudvalevően nincsenek érzelmei, így a tézis már itt megbukott.
Finoman megérintem lábát, bordáit, legalább valami irányadó nyögés navigálhatna a törésig. De lehet hogy csak megijedt. Merlin most az egyszer hallgass meg!

Zene

Rigel & Richard

Már maga az elképzelés is nevetséges volt, hogy meg akartam őrizni a maradék méltóságomat az öcsém előtt. Sosem tetszelegtem az erős nagytestvér szerepében, ha kisfiúként együtt játszottunk, akkor is legfeljebb ötletgazda voltam, de semmiképp sem vezető. Persze akkor még minden sokkal könnyebb volt, egyikünk sem sejthette, milyen hajmeresztő kanyarokat ír majd le az életutunk és mennyire messzire vezet majd egymástól. Elképzelni sem tudtam, Rigel mennyit változott azóta, hogy az utolsó beszélgetésünkkor elkérte az ötödikes jegyzeteimet. Legalábbis úgy emlékeztem, ez volt az utolsó beszélgetésünk, talán szó esett másról is, ennyi év távlatából már nem tudtam felidézni és valószínűleg nem is számított. A lényeg, hogy sosem tisztázhattuk, ami a szüleink jóvoltából történt, minden más utolsó szó így értelmét vesztette.
Próbáltam megérteni azt a furcsa, ingerült élt a hangjában. Segített nekem, de úgy éreztem, Rodyról hallani sem akart, pedig én jelenleg másra sem vágytam. Nem kellett volna meglepődnöm, ki tudja mivel tömték otthon a fejét és ő mivel győzködte magát a kitagadásom után. Rodytól tudtam, hogy az ő öccse egyenesen gyűlölt engem, úgy érezte, én vettem el tőle a bátyját. Vajon Rigel is így érzett?
- Nem akarok a Mungóba menni - vágtam rá szinte már riadtan. - Csak kérdéseket tennének fel. Oda semmiképp. 
Nem voltam benne biztos, hogy teljesen racionális a heves ellenállásom, de tudtam, hogy nem akarok a Szent Mungóba menni. Nem akartam megmagyarázni a gyógyítóknak, kik és miért vertek össze. Egyáltalán mi értelme lett volna? A támadóim nyilvánvalóan befolyásos aranyvérűek voltak, talán halálfalók is, úgyis kivásárolták volna magukat mindenféle felelősségrevonás alól. És örülhettem volna, ha ennyivel lezárul az ügy és nem akarják megtorolni, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam őket. Mert megtehették, büntetlenül, most ilyen világot éltünk. Nem, a Szent Mungó szóba sem jöhetett.
Összerándultam, ahogy a keze a bordáimhoz ért, a fájdalom villámgyorsan végigkúszott a gerincemen és minden tagomon.
- Csak segíts visszajutni a kastélyba, a gyengélkedőn majd megoldják. - Bármit megtettem volna, hogy a Roxfort falai között lehessek. Ez elég ironikusan hatott annak fényében, hogy utoljára éppen ott láttam az öcsémet és akkor még szenvedésem legfőbb színhelyeként tartottam számon az iskolát. Felnőtt fejjel, tanárként azonban már nem gyötrődtem, senki sem bántott, hanem ott éreztem magam a legnagyobb biztonságban. Emellett pedig beszélni akartam Dumbledore-al, minél hamarabb, tudnom kellett a véleményét. És mi lesz, ha ez legközelebb egy diákkal történik meg? Vagy talán nem is volt véletlen ez az egész találkozás azzal a részeg csürhével és az öcsémmel? Túlságosan fájt és zsibbadt mindenem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak.
- Egyáltalán mit keresel itt? - bukott ki belőlem mégis, hiába voltak most ennél sokkal fontosabb kérdések.

 Richard & Rigel

A halhatatlansággal járó cím, szeretem azt hinni olyasmit takar mint nagy szavak: legyőzhetetlenség, megingathatatlanság és az apámtól méltán öröklött hidegvér.
Rigel Avery sunyi, gonoszkás mosolya sosem árult el mélyebb érzéseket tömény megvetésnél, lesajnáló orrfintorításnál, bugyiölő félsomolynál.
A sajnálat, kétségbeesés távol áll tőlem, mint Luthertől a liberalizmus.
A bátyám mégis mit láthat most? Első reakciója pedig nyilván az elutasítás. Nem kell Mungo, segítség, egy ismeretlen testvér egy Luther fattyú, valami tömény, tőle származó, romlott fertő.
A férfi, aki majdnem kinyírta zaklatóit, noha talán csak kollégáim vették komolyan ebben a helyzetben, Richard miért is vonatkoztatott volna el saját fájdalmaitól, s mert elválasztott tőle az ismeretlenség áthatolhatatlan ködfellege.
- Értem.
Mondok nagy diplomáciával ennyit, kissé zordan, mintha felettesem közölné a holnapi túlórát. Rezignált apátiával tűröm.
Azt hiszem sok kimértnek, vagy méltóságteljesnek nem nevezhető reakciót árul el egyrészt feszült tartásom, az arcomon megszilárdult riadalom, másrészt férjura szívszerelmezése az indokolatlan féltékenységgel és a rideg fintor, inkább vigyem oda, az alma mater hűvösébe, gyorsan, hagy mellőzze kellemetlen társaságom minél hamarabb.
Kellemtelen rádöbbennem ez milyen megrázó. Vagy hogy és ezt senki sem fogja élőszóban tőlem hallani, fáj.
Mert nem nekem hagyja megoldani, ilyen gyorsan szabadulna, hogy nem kellene itt lennem és tehetetlen dühöm, vagy túlmély, megmagyarázhatatlan fájdalmam őröl-e inkább-e pillanatban nem tudnám megmondani.
Valami velős bazdmeg, a könnyed sértések amik Ómegával olyan egyszerűek, míg az öcsémtől elválasztanak, mint két külön fajt az eltérő gének.
- Bűvölhetek zsupszkulcsot…az odavisz
A legjobb, amit tehetek most érte? Talán. Lestrange megoldja, ő ott volt, nem fordult el, sosem voltak talán nagy ambíciói.
- Semmit, éltem  a hedonista hétköznapom egy jelentéktelen percét.
Ó, hogy ezt de szarul fogalmaztam meg! Kiveszett belőlem a stílus, mint fény egy hétköznaptól, megkopott, este lett.
Megcsinálom a zsupszkulcsot, egyetlen, néma varázslat egy kukafedéllel.
- Akkor…nem kell gondolom semmi más. Gyors gyógyítás…semmi
Motyogom magam elé úgy, hogy ne értse, mert nem akarom, hogy értse. Egész jól alakult ahhoz képest, hogy badarságokat terveztem. Felkeresni… ugyan.

Zene

Rigel & Richard

Kerestem a borosta mögött az egy nyár alatt megnőtt kamaszfiút, akit utoljára láttam. Az első pillanatban azt hittem, azért nem látom, mert már sehol sincsen. Utána rájöttem, hogy csak én nem emlékszem már elég tisztán az öcsémre. Az élénknek hitt emlékeim valószínűleg nem is voltak azok, csak néhány megmaradt képkocka, de talán meg sem történt egyik sem. Ha bármi mást tudtam volna érezni a rettegésen és értetlenségen kívül ebben a helyzetben, bizonyára elöntött volna a bűntudat. Hiába nem tehetett róla egyikünk sem, hogy semmit nem tudtunk a másik életéről.
Nagyon egyszerű lett volna megfogni azt a zsupszkulcsot és eltűnni innen, elmenekülni, mielőtt még bármi betört volna a jelenlegi kényelmes életembe a régiből. Nem akartam semmit, ami Avery, a hétköznapjaimba és még kevésbé azon törni a fejemet, mi és hogyan alakulhatott volna másképp. De közben Rigel bárhogy is akarta leplezni, a tekintetében ott ült valami mélységes fájdalom. Nem voltam benne biztos, hogy miattam, az este miatt és nem állandósult állapot ez nála... de hát mit tehettem volna? Ignoráljam, mintha nem is ismernénk egymást és nem jelentene nekem semmit? Egyáltalán ismerjük egymást és jelentünk egymásnak bármit is?
Mindig remek voltam a lehetőségek elszalasztásában. Féltem, ezért inkább távol tartottam magam mindentől, aminek bizonytalan volt a végkimenetele - az ember persze sosem tudja, hogy végül miből maradt ki és jól tette-e, mikor a gyávaságára hallgatott. Rody mellett ez megváltozott, ő viszont most nem volt itt, hogy jelentőségteljesen karon ragadjon és a szó szoros értelmében belerángasson valami hülyeségbe. Úgyhogy nem maradt más, csak hogy tizenöt év minden ismeretét egybe sűrítve azt tettem, amit ő tett volna a helyemben (hiába nem került volna ilyen helyzetbe, mert ő, velem ellentétben meg tudta védeni magát és nem reszketett nyúl módjára a veszélytől).
- Inkább nem kockáztatnám meg a zsupszkulcsot. - Talán tényleg nem is volt jó ötlet, lehet nem is bírtam volna most ki. - Nem kísérnél inkább vissza a kastélyba? Csak ne a Mungóba...
Mit szakítottam a nyakamba ezzel a nehézkesen megformált néhány mondattal?

 Richard & Rigel

Csak két idegen vagyunk egymásnak, közös névvel, amit egyikünk se viselt apánk elvárásának megfelelően.
Ő lett az első áruló, én meg tévelyegtem nélküle, bár kár lenne bevallani magamnak mi minden lettem nélküle, mert szeretném elfelejteni, hogy valaha szerettem, ragaszkodtam.
Mert maga a szeretet, ragaszkodás lett számomra tiltott szó, nem lehettem üres, hogy ő elment, mégis… az a játék lettem, ami cserben hagy most.
A simulékony, élő méreg, ravasz mosolyom mögé rejtett rosszindulat. A csábítás élő szobra, minden mozdulattal magamhoz édesgetés és megkaparintása mindenének, amit el akarok venni – és nyilván erről semmit sem tud a bátyám, ha még annak tartja magát, vagy nem előtte és neki fitogtatom.
Ahogy rideg lesz, megvert és kiszolgáltatott, talán csak egy jóhiszemű idegennek gondol, vajon mit gyűlölök inkább ebben a mondatban? A jóhiszeműt, vagy az idegent?
Magamhoz térek abból, ami vele történt, minden régiből, mintha már elengedtem volna. Nem létezne az egész személyiségemben keletkezet fekete lyuk, ignorálom, hogy ezek a percek is elvesznek belőlem.
Kihúzom magam, mint a halhatatlanok, mert fogalma sincs mivé lettem és mennyi mindent el fogok még érni, pusztán megfelelő időzítés kellett Luther Avery ellen, ha ugyan az érdekeim úgy kívánnák, hogy még meg kell felelnem neki.
De nem lett több szánalmas, vén bolondnál. S hogy mi lett Richard, fogalmam sincs és nem hiszem, hogy akarja, hogy tudjam.
Nem rám vágyik,  lett  igazi párja. Nem én kellek neki, ott a családja.
- Igazad van. Rendben.
A két egyszerű mondatot egyszerűen mondom ki, aztán utána nyúlok alá, hogy felsegítsem. És így nagyon lassan fogunk haladni, némán.
- Felteszem minden rendben az életeddel és elégedett vagy. Nem kellenek bele letűnt rokonok, ha az vagyok… Elkísérlek és utána nyugodtan gyűlölhetsz tovább. Megteheted.
Ezt nagyjából az út felénél mondom, mert tudom, hogy bármit válaszol, a végégig úgyis kitartok, utána úgyis elengedem.

Zene