Ábrándos kurváim emlékezete

A konyhában áll, és hogy kinek tart mesés színházat, elképzelni sem tudja - valószínűleg Edgar emlékének, az ő távollétének kedvéért terített két főre, pedig ételt, na azt csak magának készített, serceg előtte a serpenyőben a hal, a rozmaring körbeöleli az orrát, sót hint, a borstól valamiért mindig tüsszentenie kell, aztán áll, és vár megint a következő belső utasításra, folytatja az előadást, megnyugtatásul, vagy tudja a fasz, néha még szüksége van a szertartásaikra, hogy felülírja őket egymaga. Úgy tapintja a nyakán az eret, mintha fényképeznék, és ez a színpadiasság mulattató, ez tulajdonképpen egész mosolyogható, ez az önmagáért létező dráma, pedig sosem tanácsolná ebben a formájában a pácienseinek, azok amúgy is nagy szavakra és dörgedelmekre vágynak tőle, főleg, mióta az a kollégája olyan kirohanásokkal beszélt a sajátjairól, hogy elvárás lett ott ütni-vágni a beteget, ahol az ember felül tud kerekedni, ha nem jószándékból, mert nyilván van a szigornak értelme, csak éppen levetkőzi azt, ha a pszichiáter látható élvezettel emeli meg hangját, vág az asztalra, netalán személyeskedésbe kezd.. kész a hal, figyelmét a majonéz felé fordítja, azt fűszerezi szelíd erőszakkal, mert ez az egész az ő kedvéért van, és most a konyhafőnök elbúsul a tragédiákon, olasz ez valahol, pedig ha bármihez közük is van, hát az Spanyolország, de ezt senki nem mondaná őt és Gwenogot nézve, nélkülözik a mediterránságot úgy általában.
Edgar napok óta nem adott magáról életjelet, ő pedig azt mondta, felnőtt férfi, ha így tartja kedve, nincs miért neheztelni rá, és úgy egyébként is könnyebb mindkettőjüknek, ha nem kerülgetik egymást, főleg nem kerülgetik Edgar már egész személyként létező önutálatát, aki valószínűleg a háztartásuk önálló, saját jogán felnőtt szereplője, jelen van mindig és mindenütt, ha egy légtérbe találnak kerülni, hát ez pedig unalmas is, azon túl, hogy nagyon méltatlan tőle, végül is mindent megtett érdekében, hogy ez nem lehet elég a férfinak - a hamarosan volt férjednek teszi hozzá a selymes fehérség felett félúton - az már nem az ő hibája, nyilvánvaló, hogy személyesebb ez annál, hogy eredményesen segíthessen, rég neki kellett volna kereket oldania, de kivárta, amíg a másik teszi. Ez tekinthető gyávaságnak, de minden más is, ha szigorú akar lenni magukhoz, és ő nem élvezettel ostorozó, nincs elégtétel benne, hogy feldarabolja kettejük kapcsolatának kihűlő létezését. Kimúlik az halkan, olyan gyorsan, ahogy születhetett, pedig benne lassan hódított teret, kimúlik úgy, mint az a hal... tessék, el is ment az étvágya, vége a darabnak, kalap és kabát, ma este is müzlit vacsorázik, üresen, magában. Ki mondta, hogy nem törekedhet a maga bűntudatának kielégítésére?

Veszek egy mély levegőt, ahogy felnézek a házra. Égnek a fények bent, szinte látom, ahogy Hestia és én bent mozgunk egy másik életben, tervezzük az életünket, látom azt a napot, amikor eltáncolunk bent az egyik régi lemezre, ügyetlenül, ahogy mindig táncoltam. Szép és csúf egyszerre: szép, mert boldog voltam, és csúfnak látom már azt is, mert nem igaz. Vajon létezik az a Hestia, akibe beleszerettem, vagy mindig az a nő volt, aki meggyűlölt, megundorodott a jelenlétemtől, amikor az éppen nem volt kényelmes. Elindulok az ajtó felé.
Emlékszem rá, a mosolyára, a nevetésére, az erejére, a tisztánlátására. A dolgokba, amikbe beleszerettem, és a dolgokra, amik ott voltak, de nem számítottak. Elfogadtam mindent egyként belőle, szerettem és nem akartam, hogy más legyen. Ő is csak azt akarta, hogy boldog legyek, még ha ez némi változtatást is igényelt, hiszen ki lenne boldog annyi szomorúsággal, amennyit én hordoztam mindig magamban? De soha nem gondoltam, hogy lesz majd egy nap, amikor nem fog már szeretni.
Lenyomom a kilincset, belépek az ajtón a közös otthonunkba. Emlékszem, milyen volt, amikor megvettük, milyen sok dolgot képzeltünk bele ebbe a helybe, amikor aznap este összebújtunk. Szinte hallom az üres házban a gyerekek kacagását, akik soha nem születtek meg- nem tudom, hogy miért nem. Soha nem szántuk rá magunkat, hogy egészen, teljes szívvel rászánjuk magunkat a gyerekvállalásra, magától pedig nem jött össze. Most már mindegy is persze.
A dolgozószobámba megyek: kell néhány papír. Főleg munkaügyi dolgok, személyes iratok, olyasmi, amire szükség lesz a közeljövőben, a Renddel kapcsolatban, vagy egyszerűen csak ahhoz, hogy újrakezdjem valahogy. Soha nem készültem erre, de már nem fáj annyira, hogy féljek belépni azon az ajtón, kinyitni a fiókot, és kipakolni az aktatáskámba az irataimat. Kicsit mégis úgy érzem magam, mint egy tolvaj, és amikor kilépek, és megérzem az étkező felől a hal illatát, hányinger fog el, könny szökik a szemembe. Nem tudok elmenni úgy, ahogy terveztem, némán, anélkül, hogy megpróbálnám. Nem akarom, hogy sikerüljön, nem tudom elképzelni, hogy házasok lehetünk még, de mégis tartozom annyival neki. Ő a feleségem, és még mindig nem közömbös számomra, különben nem érezném az étel illatát annyira undorítóan otthoninak, mintha még az otthonom lenne.
Hosszú, csendes léptekkel indulok az ebédlőbe, nézem, ahogy a konyhában dolgozik. Nem vett észre még, úgyhogy nézem néhány másodpercig. Szinte olyan, mintha köszönhetnék neki, elmondhatnám, hogy mi volt az irodában, ledobhatnám magam az asztalhoz, és ehetnénk. De persze, ez nem így működik, ő most egy személyre főzött, még ha két tányért rakott is ki. Tudom, hogy nem keresett, nem várt vissza. Csak meg kellett volna érintenie hozzá a jegygyűrűjét, ahogyan azt mondtam is neki, amikor felhúztam az ujjára. Megbűvöltem, mindig tudtam, ha akarja, hogy vele legyek. Nem akarta, nem hívott. Talán bármikor megtehette volna, talán még ma sem lett volna késő hozzá. Holnap már késő lesz.
- Szia!- kopott, kissé koszos a talárom, az aktatáskám egyik tartólába leesett, nem vagyok frissen borotvált, de semmi olyasmi nem vagyok ránézésre, amit ne láttál már néhány dupla műszak után. Most ugyanaz vagyok, akihez hozzámentél, Hestia, itt állok az ebédlőnkben, ami már nem a miénk. Talán nem egyedül zártál ki belőle, de nem hívtál vissza. Lesütöm a szemem, miközben veszek egy mély levegőt. - Sajnálom, ha megzavartalak. Csak beugrottam néhány iratért, már megyek is.- nem indulok el. Akarom, hogy megbeszéljük, akarom, hogy megpróbáld most, minden erődből, akarom, hogy megpróbálj rávenni, én is megpróbáljam még. Tényleg lehet, hogy mindennek ellenére itt tudnék maradni, de tudom, hogy nem fogod megpróbálni. Már te sem akarsz tovább harcolni ezért az álomért.

Mélyet sóhajt, minden türelmét latba véve fordul meg, mert ugyan nem betolakodó a hirtelen személy, de mennyivel jobb lenne, ha nem idézte volna meg gondolataival, ha ott lenne, ahol eddig járt, talán valami életcél fényében, reményében, nem folytatnák megint ez a komédiát egymás között. Kialakult szerepeik nem engedik, hogy meggyógyulhassanak az újabb vádakat követően, és ismeri magát annyira, hogy tudja, meg fogja hallgatni, pedig mondtam már többször, hogy a szükségesen túl nem látja már értelmét a szóváltásnak, a hétköznapinak is csak akkor, ha elkerülhetetlen, anyagi vagy jogi kérdések előszobája.
Bólint a köszönésre, mintha páciense érkezne, akinek megoldhatatlan problémái fárasztóak minden fél számára, nyűgösen hajtja vállára a fejét, magát a pultnak, keresztbe font azt mondják, hagyj már, Edgar, mit vársz még belőlem, nem hallgattalak már eleget ahhoz, hogy tudjam, nem én foglak tovabillenteni a katatóniából? Kicsi az esély rá, bántóan kicsi, hogy azért tért haza, mert meglelte idegenben a grált, és most a felismerés ragyog rajta, ennyi szenvedés után nem következhet már boldog befejezés, ha pszichéjén hegednek is sebek, azért az marad, ami, és az évtizedek óta létezik. Tudja, hogy nem szerelmes már a férjébe, ha az mégis kölcsönösnek érzi ezt a hallgatást, ámítja magukat, és egészségtelen függésben nem élhetik le az életüket.. legalábbis még egyben, annak ott a Rend, ami mintha közös gyermekük lenne, és aminek életciklusaiban akkor is részt fognak venni mindketten, ha egyszer már nem lesz ez a zsibbadt előzékenység, a kiharcolt empátia.
- Ülj le enni, ne menj el így. - biccent a megterített asztal felé, aztán viszi a tálat, a serpenyőt, tálal neki, valahol megszokásból, valahol pedig azért, mert reméli, egyszer lehetnek barátok. Talán elképzelhetetlen ilyen bűnlajstrom után, és talán Edgarral ez lehetetlen, de ő nem őriz már annyi sértettséget, akkor főleg nem, ha nem szaporítja kényszerrel, daccal, vádakkal. Akkor még megtarthatják emberi hangnemüket, nem teszik tönkre minden közös élményüket. Leül vele szemben, magának vizet tölt, oktrojált légzéssel nyugalmat erőltet arra a kis csontra is, amely figyelmezteti, nincs ennek értelme, hogy ne lenne, felnőtt emberek vagyunk. Válni is lehet fegyelmezetten, nem csak élni. - Beszéljük meg a feltételeket most, én nem akarok pereskedni vagy jeleneteket. Mire van.. szükséged még tőlem, Edgar?

Nehéznek érzem a levegőt, ahogy Hestiára nézek. Úgy érzem, hogy ez a ház, ami régen az otthonom volt, idegenné, ellenségessé vált számomra, minden bútor, minden apró részlet gúnyolódik azon, hogy mennyire tönkre tudott menni a házasságunk. Hogyan, mikor ment ez az egész ennyire tönkre, mennyi ideje már, hogy képtelenek vagyunk kimondani a problémáinkat? Talán soha nem is szerettük egymást.
Köszönetképpen bólintok, azután helyet foglalok az aszalnál, de megállok, mielőtt öntenék- megszoktam, hogy én öntöm ki az italod, Hestia, de most valahogy helytelennek érzem a mozdulatot. Hagyom, hogy végezz a konyhában mindennel, amivel szeretnél, leülj, addig nem nyúlok a vacsorához. Nem is tudom, hogy szívesen ennék-e most, a nosztalgia, a boldognak hitt múlt ott van mindenben, még a nekem készített ételben is, és úgy érzem, hogy ez az étel is egy olyan dolog, ami a múltba tartozik. Felnézek rád, ahogy újra megszólítasz.
- Én sem akarok pereskedni.- hosszan a szemedbe nézek, mintha keresném benne a választ arra, hogy miért nem tudod elfogadni ezt az állapotomat. Mintha látni akarnám, hogy mi olyan undorító, visszataszító bennem pontosan, pedig tudom az okát valójában. Tudom, hogy mennyit áldoztál kettőnkért, tudom, hogy milyen keveset adtam belőle vissza. Meglepő, hogy ilyen sokáig kitartottál mellettem. - Nem tudom, hogy mit akarok tőled, Hestia. Sokáig csak szerettem volna, ha újra úgy nézel rám, mint régen, de most... nem tudom. Csak legyünk túl rajta.
Eszek egy falatot, érzem, hogy nagyon finom, de amikor lenyelem, az étel olyan, mintha égetné a torkomat. Közben végig rád nézek. Talán csak hazudtam, hogy minden rendben van közöttünk, de úgy érzem, hogy boldog lennék most, boldogabb talán mindennél, ha csak egy percre, egy rövid percre elhihetném, hogy minden rendben van. Most is látom a fiatal nőt, akibe beleszerettem, akit elvettem, akit magamhoz szorítottam, és gyűlölöm most magam, amiért elengedtem. Iszok egy kortyot.
Talán már nem lehetnék boldog akkor sem, ha újra visszatérne minden. Tudom, nem felejthetném el azt a megvetést, amit felém mutattál azokon a hosszú heteken át, azt az undort, amit felém éreztél, és azt az undort, amit magam felé éreznék most, ha szembe kéne néznem néhány dologgal, amit a férjedként tettem. Nyelek egyet, de iszok egy kortyot. Furcsa, de nem érzem azt a végtelen fájdalmat, amit vártam, hogy érezni fogok, ha szóban is kimondjuk ezt.
- Mikor ment tönkre minden? Nem egy nap alatt, ugye?