Persze, hogy akkor jut eszébe a nyári esőnek, hogy rég szakadt már a nyakamba, amikor a változatosság kedvéért könnyebben vagyok öltözve - magamhoz képest leginkább - és kint járok a városban. Nem lenne rossz egy esernyő se, de tökéletesen beérném egy hoppképes kandallóval, addig meg próbálok a legkevésbé megázva sietni a Peachtree mentén. Csak két sarok még, csak egy, aztán már a sehova rejtett sétálóutca jön, a bűbetleneknek láthatatlan varázslóterület, onnan már haza tudok kandallózni.
Persze csak én szerencsétlenkedek idekint, természetesen, aki normális, tető alá húzódott, vagy ki sem jön. Illetve oké, egy-két járókelő akad itt-ott, de elhanyagolható, meg...
Az a két flúgos tényleg kinn áll az út közepén a szakadó zuhéban? A vízcseppek zaja tompítja, de mint ha kiabálnának, vagy valami. A falhoz lapulok az épphogy-eresz alatt, felkészülök mégegy utolsó futásra a célegyenes előtt, de valami nagyon rossz előérzetem van. Azok pálcák!?
Ne már...
Na ez a legnagyobb hibája, hogy el lehet rejteni egy egész keresztutcát a bűbetlenek elől, az elméletileg nem is létező kereszteződésen csak kiflangálnak a Peachtree közepére, mer mittudomén, részegen összeszólalkozva akarnak ...pálcát összeméregetni, és még annyi ellenőrzési pont nincs, hogy egy ajtón kéne kimenni.
Nekem is csak ez az egy sarok lenne hátra, de nagyon nem akaródzik közelebb menni, ha itt átkok akarnak mindjárt röpködni. Jobbnál jobb lehetőségek, elmehetek mellettük, hogy én legyek a céltábla, megázva idefagyhatok, de minnél többet vacilálok, annál jobban nő csak az esélye mindegyiknek, én meg csak kétségbeesetten próbálom előtapogatni a pálcám arra az esetre, ha történne valami, bár úgyis valószínűleg csak leblokkolnék.
De úgy tűnik, az egyetlen további járókelőnek a közelben - egy kismama, épp most fordult az utcára, ahogy a léptek hangjára odanézve látom, és nem látta kialakulni a jelenetet idáig - a jelek szerint nincs ilyen dilemmája, csak az esőtől sietve tart talán ugyanoda, mint én. Vagy felismeri a veszélyt, csak úgy dönt, inkább eltűnik, nem hülyén legyökerezik, mint egyesek.
És látom összeállni a katasztrófát.
Valószínűleg csak a paranoiám, de szinte előre látom, szárnyra kapnak az átkok-rontások, és persze, hogy el se találják egymást. Nem egymást. A nő próbálna elsietni a fal mentén, és befordulni, el tőlük, mint nekem is kellett volna, még amikor csak kiabáltak, de még mindig csak idegyökerezett lábbal nézem, ahogy alig jut pár yardig, eltalálja valami rontás, és ledermed.
Magamat meglepve iramodok el elkapni, mielőtt eldől, nehogy baja essen, de messze vagyok. Már kezdem azt hinni, hogy az orrom előtt fog mozdulatlanul elzuhanni, amikor dőltében megáll, hogy csak komótosan, súlytalan lebegjen tovább, amég el nem érem.
És már hátrálok is elfele, csak minnél távolabb a párbajozóktól, a balesetektől, vagy épp az úticélomtól, vissza a pontra, ahol vesztegeltem eddig is. Szerintem ez én voltam, talán tudat alatt idézhettem meg egy arresto momentumot, a pálcám végülis itt van a kezemben, bár nem tudom, varázsige nélkül hogy sikerült.
-Finite- kísérlem meg remegő kézzel, óvatosan és bizonytalanul a szoborszerű nő feloldását, és csak talán, kicsit túl szorosan tartva, mert attól félek, elejteném, ahogy felernyednek a sóbálványból a tagjai.
-Jól vagy, nem esett bajod? ...bajotok?- teszem hozzá tétován, bizonyos szempontból ketten van, és remélem nem vagyok ezzel indiszkrét, de nem csak a nő sérülhetett meg. Bár nagyon remélem, hogy csak az ijedtséggel kell megbirkóznunk.
De mielőtt válaszolna, válaszolnak esőtompította pukkanások, ahogy pálcás, taláros alakok, a MACUSA emberei hoppanálnak a helyszínre, ketten megfékezni a párbajozó huligánokat.
És egy harmadik közvetlen mimellettünk.

Összerezzenek a mellénk érkező hoppanálásra, a nőt, és a távolban kibontakozó jelenetet figyeltem felváltva. A két auror ijesztően gyorsan leállította a huligánokat, és az egyik már el is hoppanált velük, a másik még körbejár, biztos biztosítani, hogy bűbetlenek nem láttak semmit, vagy ha igen, arra ne emlékezzenek.
-MACUSA, aurori különítmény. Jól van, ma'am?
Nem mondhatom, hogy sokat ér az aprócska megkönnyebbülés, hogy egyelőre nem velem foglalkozik az auror. Nem a legbizalomgerjesztőbb látvány a hosszúkabátszerű bőrtalár és széles karimájú kalap, a kecskeszakáll és raszta haj, kerek napszemüveg, ami mögött nem látni a tekintetét, kit is figyel igazából, mire gondol, készül.
Mi lesz velem? Egyértelműen varázsoltam, kor alatt, nyílt bűbetlen területen, még abban sem vagyok teljesen biztos, mit, az első alkalommal. Én csak segíteni akartam, de tudom, hogy szokott ez történni velem, úgyis mindig rossz vége van, bármi történt, bárhogy.
-Elnézést a kellemetlenségért, de be kell jönniük velem a központba.
Nagyot nyelek. Tényként közli, és nyújtja felénk a két kezét, gondolom, hogy egyet-egyet megfogjunk a közös hoppanáláshoz.
Bizonytalanul, nem is tudom, talán megerősítésért, nézek a kismamára, ő mit reagál a helyzetre. Én végül felemelem az egyik kezem, csak nagyjából az auroré környékére, bár nem fogom meg magamtól. Csak várom a sorsomat, leginkább.

-Azért vagyunk, ma'am- lök az auror egyet a kalapja karimáján egy kvázi-szalutálásban.
Hálásan-bizonytalanul pillantok a nőre a szavaiér, amivel engem próbál menteni, bár ennek a kellemesebbik fele hamar le is hervad az arcomról az auror tekintete alatt. A sötét lencséken keresztül nem is látom, és még így is érzem a tekintetét, ahogy végigmér pár túl hosszúnak tűnő pillanatig.
-Értem.
Nyelek egyet, ahogy a férfi az én megadólag felemelt kezemet is megfogja, és jön a fura érzés, szűk csövön áthúzás, vagy a valóságon, mer egy új helyszínen kötünk ki. El nem tudom képzelni, hogy ezt megszokjam, együtt a vele járó enyhe émelygéssel. Robert hoppanált velem egyszer-kétszer régebben, de azt hiszem, töretlenül és kitartóan maradok a hopp-por pártján.
Ámulva pislogok körül az óriási térben, elgondolkozva, hol is lehetünk a városban. Részben azér is, hogy a gondolataimat eltereljem az aggodalmaimról, amiből van bőven. Végül nincs ötletem, kívülről milyen épület is lehet ez, de állítólag a New York-i központ is egy bűbetlen felhőkarcoló belsejében van, ugyanott, ahol azoknak a varázstalan emeletei kéne legyenek. Szóval az is lehet, hogy napi szinten mászkálok el emellett az épület mellett tudatlanul.
-Mi? Ja igen... persze- kapom össze magam az instrukcióra, ahogy egy váróteremszerű helyiségbe vezetnek minket. A sok párnázott karosszékkel sokkal bizalomgerjesztőbb lenne egy bűbetlen orvosi rendelőnél, ha mondjuk nem izgulnék meg aggódnék, mi lesz velünk.
-Mira- rázok kezet tétován Marciával, mint a nevét megtudtam most. Aztán le is ülök inkább félénken, kicsit jól esik a megnyugtatás, de nagyrészt nem vagyok meggyőződve, hogy igaza is lesz-e végül.
De nem kell sokáig találgatnunk, hamarosan visszatér a kalapos auror, az egyik társa kíséretében a kereszteződésből.
-Elnézést, még volt egy kis elintéznivalónk a jómadarak kapcsán. Tyr Austine, szolgálatukra. Kérem fáradjanak velem, feltennénk néhány kérdést az incidensről.
Mielőtt pont elindulnánk már, még megtorpan és Marciához fordul.
-Ma'am, ha úgy érzi, tudunk hívni egy medimágust, hogy megvizsgálja.