kiszáradt ajkamat megnedvesítve lépek az ajtaja elé, ujjaimat tördelem, mert bár az ízületeim nem bánják, mások bizonyára így lennének vele, Irinának pedig semmi oka aggódni bármi miatt, hogy minek gondol a diadalunk előestéjén bármi másra a várható csodákon kívül, érthetetlen. dimitrij ritkán látott vendég itt, ahogy mi magunk is, és tudom, bár igor megnyugtatni igyekezett minden mozdulatával, helytelen légzése elárulja, még mindig aggódik, és nem okozhatok neki ismét csalódást - nem láthatja, hogy verődik le lassan minden körülöttem, hogy az én ijedtségem sütötte ki azt a növényt a folyosón, és nem azért vágódnak ki az ajtók a nyomomban, mert a szigetelés időközben távozóban van, én fertőztem meg ezt és azt a házat is a jelenlétemmel. tudom, hogy szeretné tudni, mi történt akkor és ott, de meg kell tagadnom tőle.. egyelőre, bízom benne, hogy átmeneti a diagnózis, gyógyulhatunk még ebből, de meg kell lépnem ezt, mielőtt újra megbántom olyasmivel, amit magyarázhatok, amitől papír, pergamen megpróbálhat megvédelmezni, de ami egy férfinek a legjobban fáj, akárhogy kenegetik is, hogy elmúljon.. nem vallhatok kudarcot az első éjszakánkon, nem tehetem tönkre még azelőtt közös életünk minden intimitását, mielőtt megkezdődne..
halkan kopogok, kettőt és még egyet, ezen az ajtón úgy lehet csak, különben disszonánsnak érződik, nem vetkőzhetem le magam minden igyekezetem ellenére sem. természetellenes felzavarni a csendet, minden olyan nyugodtnak tűnik, olyan nyugodtnak, amit mindig várunk, szinte templomi hidegben a moccanatlanság ajándék, és tiszteletlenséggel ezt is megszakítom, bízván abban, hogy a kérésem meghallgatásra lel.
- dimitrij.. szeretnék beszélni veled valamiről, amiről másokkal nem tudok. - közlöm a cipőjével, amikor ajtót nyit, képtelen vagyok elsőre a szemébe pillantani, rég láttam, nem is adja magát a mozdulat, nem szoktam meg, nem próbálom kényszeríteni magam, legfeljebb a vállának vallok majd, biztosan elég szürreális vagyok enélkül is ahhoz, hogy megilletődjön. - szeretnék veled arról beszélni, mi tesz boldoggá egy férfit a nászéjszakáján.

habár családunk sajátos légkörét adja egymás ridegen kezelése - az idősebb korosztályban, emlékeztetem magam, rájuk jellemző, Igor összeráncolt homloka, megremegő hangja, amíg gyerek, és azelőtt az a tányércsörömpölés - én táplálkozási láncunk legalján foglalok helyet, bőven bármelyik, magát kevéssé érvényesíteni tudó festmény alatt. tisztában vagyok vele, mit élhetnek át minden velem való párbeszédben, magyarázat nélküli szociális kútmérgezésben nehéz kapaszkodnia annak, aki udvarias, de versenyhez szokott.
ha már engedélyt adott, belépek a szobájába, némán háromig számolok, csak utána nézek fel, hiába tudom, hogy egyedül lesz, egyedül találom, hiszen direkt olyan időpontot választottam, amikor más nem zavarná. ha betartanánk az udvariasság alapvető szabályait, nekem sem lehetne, de Igor hozzá áll egyedül közel vérrokonaink között, tőle remélhetem csak a megoldást.
- melyik a te helyed? - állok meg a szőnyegen, tanácstalanul felmérve a lehetőségeimet. ha Dimitrij volt olyan empatikus, hogy válaszol kínos kérdéseimre, nem foglalhatok csak úgy helyet, egy idegen helyen amúgy sem tehetném. - á rendben. köszönöm, hogy meghallgatsz.
megkeresem az ideális távolságra helyezett ülőalkalmatosságot, és feszengve ugyan, de helyet foglalok. nem a beszélgetés személyes jellege aggaszt, ez egyértelmű már abból, milyen könnyedén nyíltam meg előtte - de Dimitrij épp úgy nem tud a diagnózisomról, ahogy előtte Igor elől is eltitkolták a szüleim. vajon tartozom ezzel a magyarázattal, mielőtt folytatnánk? és ha átlépem vele a türelmét, esetleg ő is osztja majd a véleményüket ennek lényegtelenségéről...? de Dimitrij mindig a megértőek közé tartozott, jegyei alapján lett Igor szövetségese, Igor pedig mindig fontosnak tartotta a bajtársiasság intézményét. megbízhatom benne.
- mert a szüleink toxikus viselkedése a témában.. olyasmi, amit szeretnék elkerülni. szeretném Igort boldoggá tenni, de talán eretnek módon, a Karkarov-hagyományok nélkül. Igor megérdemli, hogy mindennél boldogabb legyen, főleg azok után, hogy... nos tudod, ismered a történtek jellegét. nem kérhetek tanácsot mástól, csak ki legjobban akarja, hogy véget érjen a családunk patológiás befolyása rajtunk. - már nem feszélyez a szemébe néznem, ha kényszerítenem is kell egy kicsit magam, hogy ne pillantsak semerre félre, ezt könnyen érzékelhetné sértésként is, és nem akarom megbántani semmiképp. ugyanakkor lehetséges, hogy túl bonyolult módon adtam hangot a kétségeimnek, korrigálnom kell. - te vagy a legközelebbi barátja, te tudod, mit tehetnék, hogy ne legyünk.. a következő Karkarov-házaspár a rossz döntések falikárpitján.