A vámpír és a boszorkány

A jegyzeteim összekeveredve az asztalon, ami még az előző ütközés eredménye. Nem régóta tanítok az akadémián, szeptemberben kezdtem pályafutásomat, de eddig még nem csalódtam. Őszintén örülök neki, hogy valaki adott egy esélyt, hogy arra kaptam esélyt amit már régóta szeretnék csinálni. A diákok ugyan furcsán tekintenek rám és megértem, mert már évszázadok óta ezen tekintetek kísérnek, és a többi tanárhoz képest mondhatom, fiatalnak nézek ki. Ennek ellenére a tanítási módszerem és a tananyagom egyáltalán nem unalmas, hacsak valaki nem szívleli a mágikus nyelveket. Még ismerkedem a diákokkal. A vöröshajú lány aki az imént nekemjött a folyosón, aggódást kelt bennem. Mint megtudtam, ő is egy Trelawney, a szülei és a nagyszülei nagy problémát okoztak nekem annak idején - előszeretettel vadásznak a fajtámra és ameddig nem mentem el Angliából, nem is hagytak nekem egy perc nyugtot sem. Nem gondoltam volna, hogy majd az egyik ifjú tanoncot tanítani fogom, de temészetesen nem lehetek előítéletes, tanárként semmiképp.
Az óra végén a jegyzeteimet próbáltam összeilleszteni, szerencsére mindig előregondolkodó vagyok, az alján lévő számozások megegyszerűsítik a feladatot. A terem félhomályban úszik, ez volt az egyetlen kérésem a dékántól, hogy ilyen körülmények között taníthassak. Azt hittem, már mindenki elhagyta a tantermet és csak én bóklászom itt magamban, de ekkor egy árny jelenik meg előttem. Felnézek, a vöröske az.
- Miben segíthetek, Ms. Trelawney? - Érdeklődöm rezzenéstelen arccal. Kezeim közben járnak, a pergamenek lassan a táskába csúsznak, és most már nincs semmi dolgom, csak elhagyni a termet, így szemeimmel - amik az egyre inkább elsötétedő teremtől vörösen fel-felizzanak - őt pásztázom.

Nem tudtam az órára figyelni és egyetlen szavát sem fogtam fel, pedig nem vagyok buta lány, egyáltalán nem vagyok az, mégis teljesen el lett vonva a figyelmem. Olyan furcsa érzésem volt vele kapcsolatban és igazából egész végig, ahogyan figyelem, egyre csak az járja a fejemet, hogy ő vámpír és nem ember. Hiszen gondoljunk bele, hogy milyen kései óra, lement a nap is, elég fiatal és sápadt. Nekem egyből kiszúrja a szemem ez a sok véletlen dolog, teljesen biztosan vagyok benne, hogy nem varázsló... Az is sok mindent elmond, hogy az előbb nem köszönte meg, hogy segítettem összeszedni a lapjait, hiszen amúgy simán segíthetett volna magán egy egyszerű pálcaintéssel. Szóval igen, sikerült teljesen magamat meggyőzni, hogy ez a férfi itt előttem valóban egy vámpír. Vajon tudja a nevemet? Vajon sejti, hogy egy vámpírvadász család szerencsétlen és szomorú leszármazottja vagyok? Talán félhet tőlem vagy esetleg távolságot fog tartani? Igazából egyre csak jobban belemerültem a gondolkodásba és észre se vettem, hogy az órának már vége is, elég gyorsan letelt egy a "kevés" idő.
Talán nem kéne odamenni hozzá és magam sem tudom, hogy mit mondhatnék neki, talán indíthatnék azzal, hogy: Hello prof, nyugi, nem foglak megölni, szóval kérlek ne buktass meg engem, mert amúgy nem ártok neked és nem is nagyon tudok. Vagyis tudnék, meg lett nekem tanítva, hogy hogyan kell és tudom, hogy képes vagyok rá, de inkább önvédelemre használom az ismereteimet, mintsem gyilkolásra. Igazából megértem, hogy a családom miért utál engem és miért pikkel rám, de egyszerűen én nem tudom utálni a vámpírokat és csinálhatnak bármit, akkor sem fogom utálni őket. Ha egy utálatos vámpír meggyilkol, akkor nem fogom elítélni az összes többit, mert egy a fajtájukból rosszat tesz... Szerintem sokan vannak a vámpírok közt olyanok, akik nem érdemelnek halált és nem igazán kéne meghalniuk, ugyanolyan joguk van a létezéshez, mint mindenki másnak.
Tudja a nevem... Ami semmi jót sem sejtet. - Szép napot Mr. Blynberch. - kezdem így, aztán nézek a szemeibe, amik elkezdenek vörösleni, ami nagyon jól mutatja, hogy egészen eddig igazam volt és jól gondolkodtam. - Igazából beszélgetni szerettem volna önről valamiről. - mondom neki nagyon is komolyan, majd veszek egy mély lélegzetet. - Tisztában vagyok azzal, hogy ön egy vámpír. - mondom egy halk sóhaj keretében.

Nem számítottam rá, hogy bárki odajön majd hozzám az óra végén és kérdést tesz fel. Természetesen nem zárkózhattam el ezektől a kérdésektől, a tananyaggal kapcsolatban mindenkinek szívesen segítek, ha pedig a kilétem érdekli őket, akkor a lehető leghiggadtabban és legilledelmesebben válaszolok. Nem véletlenül lettem ennek az izgalmas és igen érdekes akadémiának az egyik tanára, egy olyan idős lénytől mint én, rengeteg tudást lehet elsajátítani, de eddig ennek még senki nem adott teret, félnek a fajtámtól. Okkal, mert vannak olyan vámpírok, akik megadják ennek az alapját. Ugyan nem vagyok előítéletes, de tudom, hogyan kell tartani a két lépés távolságot. Pontosan ezt teszem most a lánnyal is, hiszen családjáról nem tudnék sok jót mondani. Őt nem ismerem, igazából a gyermekek közül egyiküket sem, de megadom a teret neki.
- Mondja. - Határozottan tekintek fel rá, nem érdekelve az, hogy a szemem milyen színben fénylik fel vagy hogy ő mit gondol erről, végre egyszer az életben önmagam lehetek, már nagyon régóta vártam erre a pillanatra. Persze nem iszom előre a medve bőrére, még nem ismertem ki magamat itt teljesen. Felvonom szemöldökömet a kijelentésére. Erre pont nem számítottam, pedig gondolhattam volna rá, hogy erről akar beszélni. Most nem tudom, hová tegyem. Pillanatokig csendben állok ugyan ott, az asztalom mögött, és csak figyelem őt, az arckifejezését. Ez jó vagy rossz?
- Igen és... ez problémát jelent? - Kicsit oldalra billentem a fejem. Egyelőre még nem fedem fel, hogy tudom, mivel foglalkozik a családja. - A dékán úgy gondolta, a tapasztalatom megfelelő, sőt, több mint megfelelő lesz erre az akadémiára, de ha problémát jelent Önnek, nyugodtan adja le az órát. - Nem magyarázkodom, csak a kész tényeket állítom elé, miközben a táskámat elveszem az asztalról, de még nem indulok el. Érdekel, mit szeretne valójában.

Szerintem tudom, hogy mire gondolhat és mit hihet rólam, pedig nem tehetek róla, hogy egy olyan családba születtem, akik vámpírokra vadásznak. A Trelawney elég elterjedt név és sokan tudják, hogy mi is a családom foglalkozása, csak azt nem tudják, hogy én nem utálom a vámpírokat. Én egyszerűen nem tudok semmit sem utálni, amire mások rásütik a bélyeget, hogy na ezt pedig utálnod kell, mert a felmenőid is utálták őket. Bár anyám és apám nem is igazán foglalkozik velem, mióta jártam egy vámpírral, nem tudom hogy mi is van velük, mindig ilyenek voltak... Remélem majd az egyik öcsém is beleszeret egy vámpírnőbe és hazaviszi, hogy megmutassa anyáméknak, de most nem is ez a legfontosabb dolog. Nem ezért jöttem ide hozzá és tényleg ideje lenne elmondanom...
- A modora azért hagy némi kivetnivalót... - figyelem őt és igazából nem szégyellem, hogy ezt így kimondtam hangosan. Nem értem, hogy miért kell pöcsnek lennie velem, mintha bármit is tettem volna ellene. Még csak egy rossz szavam sem volt és mikor nekem jött, akkor is segítettem neki összeszedni a cuccait, mert azt hittem, hogy ő is egy normális lény és nem lesz egy beképzelt szarfaszú... Persze lehet nem kéne már így nyilatkoznom róla és szöges ellentéttel áll a pár másodperccel ezelőtti gondolataimmal, de akkor is. Én próbálok normális lenni vele és alkalmazkodni hozzá, de ő még csak meg sem próbálja.
- Nekem ezzel nincs semmilyen problémám. - mondom neki határozottan, majd figyelem őt. Persze magam is észreveszem, hogy mennyire vámpírosan viselkedik, életem eddigi részében tanulmányoznom kellett őket. Bennem van valahol hogy mikor mivel lehet őket tökéletesen megölni, de leginkább elfelejteném ezeket... Nem akarok én senkinek sem ártani. - Attól még, hogy ez a családnevem, nem kéne általánosítani engem velük, ahogyan én sem általánosítom az alvilágban aktívan szereplő vámpírokkal. - mondom neki teljesen ridegen és a szemeibe pillantok. Nem tudom, hogy miért kell így viselkednie, de talán ő sem tudja. Kinézem belőle, hogy mindenfajta ok nélkül ilyen velem. - De úgy látom, hogy ön nem hajlandó a kulturáltan és kölcsönös tiszteletet megadva kommunikálni, így én sem próbálkozom. Viszlát prof. - mondom kissé felpaprikázva, hátat fordítok neki és elindulok a kijárat felé. FASZARC.

Összeráncolt homlokkal tekintek a lány felé. Nem teljesen értem ezt a fellendülést, a modort amit felém mutat, hisz én teljesen normális hangnemben, komolyan, egy akadémiai professzorhoz illően szóltam hozzá. Lehet, hogy ez a jelleméből adódó, a családja által indított vámpírok iránti gyűlölet váltja ki mindezt, így nem idegesítem magam ezen, pontosan ugyan olyan hangnemben válaszolok neki, ahogyan eddig is.
- Inkább az Ön modorával van némi probléma Ms. Trelawney. A többi tanára hogyan beszél Önnel? Esetleg tegeződnek? - Abszolút nem gúnyos, se nem fellengzős a hangom, csupán egyszerű, értelmes komolysággal fordulok felé és úgy érzem, neki kellene megadnia az illő tiszteletet, hiszen én vagyok az idősebb. Még ha annyira ez nem is látszik.
Nem teljesen értem, mi okkal mondja az arcomba, hogy vámpír vagyok, ha neki ezzel nincs problémája. Lehet, hogy kicsit kiül a tekintetemben a meglepődöttség, viszont ahogy ismét rámförmed, miszerint én általánosítok és a családjával teszem őt egyelővé, megrázom a fejem és felemelem a kezem.
- Egy szóval sem mondtam, hogy problémám lenne Önnel vagy a családjával, senki sem általánosított. Csupán csak nem igazán értem, miért közölte velem, hogy én vámpír vagyok. Ezt tudtam eddig is, köszönöm. - A régies stílus, a különleges szóhasználat egyébként is elárul, már ha a vöröslő szemeim nem. Kíváncsi tekintetem mégis fenntartom a lánynak, esetleges magyarázatra várva állok az asztalomnál tovább, még akkor is amikor ő a kijárat felé indul ismét a stílusomat kritizálva.
- Fogalmam sincs, mi a problémája Ms, de én úgy érzem, Ön nem adja meg a megfelelő tiszteletet és a magyarázatot nekem, így pedig nem tudom ennél jobban megválaszolni. - Hagyom, ha akar, menjen el, ha megértené szavaim, hát maradjon, ígyis úgyis én fogom utoljára elhagyni a tantermet, időm pedig végtelen.

Nem kellett volna idejönnöm hozzá kommunikálni, hiszen vannak olyan lények, akikkel egyszerűen nem lehet értelmesen beszélgetni. Nem is értem, hogy miért kellett velem olyannak lennie, amikor találkoztunk a folyosón és nagyon, de nagyon az agyamra ment akkor, pedig... azt hittem, hogy majd minden vámpírt szeretni fogok, de ő... Egy tökéletes példa arra, hogy nem lehet mindenkit szeretni és tisztelni, mert van, aki nem érdemli ki. Én csak szerettem volna vele tisztázni a dolgokat, hogy egyikünknek se legyen kellemetlen az előttünk álló évek, de hát... úgy látom, hogy mondhatok bármit, ő már eldöntötte, hogy mi lesz. Mondjuk lényegtelen is a dolog...
- Nem tudom, hogy miért kell ilyennek lennie, de ha önt ez boldoggá teszi, akkor csinálja csak. - tárom szét a karjaimat. Nem tudom, hogy mi a baja velem, de hát akkor ne mondja meg és ne adja tudtomra, azonban egy dologban biztos vagyok, utálni fogom az óráit. Pedig annyira jó szándékkal jöttem ide, hogy még a kezdeti kellemetlen viselkedését is félretettem, hogy még véletlen se hozzam fel ellene. - Nem, nem tegeződünk a többi tanárommal. - lehet, hogy csak szeretne kihozni a türelmemből és szeretne felidegesíteni... Ha a családom példáját követném, akkor most szépen megölném, de még ezek ellenére se érzem a vágyat, hogy kioltsam az életét, mert nem akarom. Nem is lenne okom rá, éljen csak...
- Hát higgye el, hogy nem a lényére akartam ráébreszteni. Csak szerettem volna kulturáltan megbeszélni, hogy ne legyen kellemetlenség. Én nem a családom példáját követem, ellenkező nézeteket vallok. - nem mintha olyan sok értelme lenne elmondani neki, szerintem pont leszarja. Vajon mondtam vagy tettem ellene valamit, amivel kiérdemeltem ezt tőle? Vagy nem is tudom... egyszerűen nem tudom hova tenni a viselkedését és azt sem, amit a folyosón csinált... Legalább megköszönhette volna vagy mondhatott volna valamit.
Mielőtt elhagynám a termet megállok és nem fordulok hátra. - Megkérdezhetem, hogy a folyosón miért nem mondott semmit? Hiszen úgy viselkedett velem, mintha egy szellem lennék. - nem fordulok meg, de a hangom kíváncsiságról árulkodik.

Továbbra is értetlenül állok, az asztalomra támaszkodva miközben tekintetem hosszasan pihentetem meg rajta. Valószínűleg már egy ideje felfigyelt az arckifejezéseimre, amit próbáltam egy ideig elrejteni, de most már nem tudok. Egyszerűen nem értem miért kellett neki belém kötnie, de persze mit is várhatnék, hiszen a családja pont ilyen tapintatlan a hozzám hasonlókkal. Miattuk érzem azt a bizonytalaságot még mindig, ami ígyis az egész életemet végigkísérte és valószínűleg nem is fogok soha olyan komolyan megbízni már az emberekben.
- Nem én kezdtem. - Vonom fel a szemöldökömet. Ő kötött belém, ő kezdte ezt a modort mutatni felém, én pedig csak értelmesen és magyarázatra vágyva normális hangnemben szóltam hozzá végig. Tanárként amúgy sem nagyon van más lehetőségem, nem szeretném elveszíteni a munkám, hiszen épphogy befogadtak, valahol értékelik is az évek során szerzett tudásom...
Továbbra is mozdulatlanul állok előtte, és még mindig csak reménykedni tudok abban, hogy esetleg megmagyarázza a miértjét a dolgoknak. Aztán jön a vallomás, amire őszintén? Szerintem már rég sort keríthettünk volna és akkor elkerüljük a felesleges fecsegéseket. Mindennek ellenére arcom mozdulatlan, de azért kicsit mégis megkönnyebbültem, hogy nem fog rámtámadni a folyosón vagy a hálótermemben.
- Örülök neki, hogy vannak akik még esetleg értelemre tudják ébreszteni a családját. Épp ideje lenne, ha felhagynának a barbár módszereikkel. - Fintorodom el, ha belegondolok, hogy évekkel ezelőtt miért kellett elmennem az országból. Ha nem teszem, talán már nem élnék. Mindenesetre remélem, hogy a családja többi tagja nem fog itt megjelenni, esetleg megneszelni, hogy itt tanítok. Tényleg nem akarok egy ideig elmenni innen.
Amikor lendületesen az ajtó felé megy és nem is fordul vissza azt hiszem, hogy elmegy. A tekintetem a táskámat pásztázza, gondolataimban pedig azon kezdek el morfondírozni, hogy hogyan kezelhetném ennél jobban a helyzetünket. Persze nem kötelességem vele beszélgetni, talán az lesz a legjobb, ha elkerülöm. A kérdésére szinte megrezzenek, feltekintek és attól, hogy ő nem fordul felém, még a hátának válaszolok.
- Egy kissé meglepődtem, a származását illetően. A családja soha nem volt kedves velem. - Nyelek egyet, elfojtom a szót, nem mondhatok többet, nem tudom, hogy bízhatok e benne.

Egy pillanatra elgondolkodom, hogy mivel képes engem ennyire kihozni a sodromból és miért táncol minden egyes megnyilvánulásával az idegeimen... Csak fürkészem az arcát és nem nehéz észrevenni a gondolatait a szemén keresztül, legalábbis azt, hogy mit is gondol rólam valójában, amit nem mond ki. Mindössze egyetlen levél lenne és a szüleim örömmel vennék az életét, legalábbis biztosan valami olyasmit gondol, hogy majd jól megölöm avagy megöletem. Nem áll szándékomban, de ha sokáig csinálja ezt tovább, akkor kénytelen leszek megfontolni a lehetőséget... - A korához képest ez elég gyerekes válasz Mr. Blynberch. - jegyzem meg, de igen, valójában ő kezdte el ezt, de nem fogok vitába szállni vele. Megmutatom, hogy kettőnk közül ki viselkedik érettebben és kedvesebben, ez a személy pedig semmiképp sem lehet ő, főleg a folyosón történtek után, mondhat bármit.
Mintha megkönnyebbülne vagy nem is tudom, de nem tudom... ő egyből ítélkezett fölöttem és azt hitte, hogy én is olyan vagyok, mint a családom, pedig egy cseppet sem. Én próbálok harcolni a vámpírok jogaiért és próbálom őket előresegíteni, de ő ezt nem tudhatja és nem is akarom a tudtára hozni, mert abból is csak biztosan rosszul jönnék ki... Lehet, hogy megbélyegezne azzal, hogy ez csak egy gyermeklázadozás, ami a szüleim ellen irányul és nem azért teszem, mert ezt szeretném tenni. - Mivel érzelmektől és ítélkezéstől fűtött, nem kívánom ezt jelenleg megvitatni. - mondom neki őszintén, mikor a családomról kezd el beszélgetni... talán megbélyegeztek és kiutáltak, de ők mégis csak a szüleim és a családom... Nem jövünk ki jól, de hiányoznak.
Elakartam innen menni, mert nagyon felidegesített, de szerettem volna hallani egy kérdésemre a válaszát... csak feltettem neki mindenfajta kertelés nélkül. A válasza azonban nem is tudom... egy világot tört bennem össze és kicsit el is szomorított engem. - A családom nem én vagyok, engem nem lehet büntetni az ő terheik miatt. - mondok ennyit, majd elhagyom a termet és elmegyek a szobámban... mit számít a véleménye? Hiszen egy senki...

Felsóhajtok. Úgy gondolom, itt az ideje végre befejeznem ezt a vitát, mert csak dobálózunk, sértegetjük egymást. A korommal takarózik, gyerekesnek tart, de erre nem nyilvánulok meg, egyszerűen csak egyik fülemen be, a másikon ki. Ha már én vagyok az idősebb, a bölcsebb és a megfontoltabb, akkor itt az ideje, hogy végezzek ezzel a buta beszélgetéssel. Ennek ellenére nem veszem le róla a pillantásomat, talán már-már kicsit ijesztő is lehet, hogy pislogás nélkül, mozdulatlanul tekintek előre... mintha csak bambulnék, pedig nem. A vonásai annyira emlékeztetnek a rokonaira, akiket ismertem sok-sok évvel ezelőtt. Ritka, hogy ennyi idő elteltével olyan emberekkel találkozom, akiknek leszármazottjait valamilyen módon ismertem. Persze Darlene felmenőire nem volt nehéz emlékeznem. Beleégett a gondolatomba arcuk, hogy mindig jól emlékeztessem magam arra, hogy életem végéig kísérteni fog ez a dolog.
Mindenesetre egy minimális szinten sikerül megnyílnom felé, elmondom a véleményemet arról, hogy ő nem követi a családja tevékenységét és igazából nem is várom el, hogy bármi mást mondjon rá, ő megerősíti, hogy az én kedélyállapotom végett nem is szeretne kitérni erre.
- Nem is várom el, hogy bármit hozzáfűzzön. - Lehet, hogy megsértettem vagy éppen érzékeny témára tapintottam ezzel a kijelentéssel, de nem különösebben zavar. Ugyan megtanultam hallgatni az évek során, mégis vannak olyan helyzetek, amikor nem tudom magamban tartani a gondolataimat. Ritka, de akad. A kérdése pedig amilyen meglepettséget okoz nekem, úgy kapom el pillantásomat róla. Éreztem, ahogy a válaszom szinte a csontjáig hatol, mintha elszomorította volna, pedig abszolút nem ez volt a célom vele. Csak az igazat akarta hallani, hát én ebből egy apró részletet meg is adtam neki.
- Nem is szerettem volna büntetni. - Mondom még, de addigra már elhagyja a termet, és én pedig nem tudom kiverni a gondolataimból. Miért csinálja ezt? Hogyan reagálhatnék erre őszintén, mégis diplomatikusan? Fogalmam sincs, de remélem, a jövőben nem fog ilyen helyzetbe hozni engem.