Mindig, minden ugyanaz… Sosem változik semmi, egy fikarcnyit sem. Szótlanul ülünk, mindketten, és eszünk. Ő jó étvággyal, többnyire nyugodtan, én eközben fiaimért, lányomért folyton-folyvást aggódva, a tehetetlenségtől önmarcangolva ülünk az asztalnál. Számát sem tudom az ilyen hangulatban elköltött vacsoráknak. Eleinte… igen, eleinte igyekeztem jó feleség lenni. Volt, hogy külön én főztem, ám hamar beláttam, hogy hasztalanak törekvéseim. Egy jó aranyvérű feleség nem főz, még csak be sem lép a konyhába, hacsak nem a manókkal van dolga.
Nincs étvágyam, de ez megszokott, mióta tudom, fiaim bármikor veszélyben érezhetik magukat férjem jóvoltából. A húsból kevés fogyott tányéromról, ellenben a bor elengedhetetlen „táplálékom”. Nem hagyhatom, hogy bárki is észrevegye a kézremegésemet. Ezért iszok, ezért nem eszek. Neki azonban nincsenek ilyesfajta problémái. Nem kívánnék Neki semmi rosszat, Merlin óvja hát a remegéstől. Jobb ez így, tudja tenni a dolgát, melyet nem mindig díjazok, de én csak egy nő vagyok. Gyenge, eltiporható…
Kecses, apró kocka húst emel a szájához, de erről pillantásomat hamar elkapom, s arcára vezetem. Rég néztem íriszeibe, és bár nem gondolom, hogy Ő ragaszkodik az ilyesfajta kontaktushoz, számomra már ez is sokat jelent, és sokkal többet az általában kényszerből történő aktusoknál.
- Ne aggódj emiatt... - hogy mondjam el neki? El akarok utazni, látni akarom a fiaimat, látni akarom legalább évente egyszer Richie-t és Riget. Akár külön-külön, de legjobb lenne, ha öten lennénk együtt.
- Milyen napod volt? - mikor kérdeztem ezt utoljára? Talán négy-öt éve, de az is lehet, régebben volt. Bízom benne, hogy nem csupán egy szavas választ kapok. Bízom benne, hogy el tudunk beszélgetni egy kis ideig. Én még hiszek ebben a kapcsolatban, még ha el is volt rendezve. Én még fel szeretném támasztani azt, mi sosem élt, s talán akkor… talán akkor fel merem vetni az újbóli találkozás örömét.

Látszik rajta, hogy a háta közepére sem kíván. Olyan vagyok, mint egy gennyes kelés, mely a legkellemetlenebb helyekre mászik, s ott is marad, amíg valaki el nem pusztítja. De én nem tehetek arról, hogy egymáshoz rendeltek bennünket. Sosem akartam olyan férfit, aki nem akar engem. Sosem akartam másokra erőltetni a társaságomat, de ha már így alakult, akkor éljünk békében egymással, ne legyen ekkora távolság közöttünk. De ez bizonyára csak tündérmese. A boldogság csak azon kevesen kiváltsága, kik mesébe íródtak. Én a valóságot kaptam, s ezzel együtt a hideg, soha véget nem érő utálkozást.
- Persze, tudom. - válaszommal egyidejűleg egy falat húst igyekszem számba tenni, és le is nyelni, de gyomrom, érzem, nem fogja sokáig bírni a terhelést, mégha nem is eszek sokat. Valamennyit muszáj, még ha minimálisat is. Mindig kell, hogy legyen legalább pár falat a gyomromban, még ha azután szét is mossa kíméletlenül az alkohol.
- Igazán köszönöm, de sosem kedveltem Mrs. Lestrange-et. - azzal leteszem villámat, megiszom a maradék bort, és csendben figyelem néhány percig, ahogyan eszik. Nem illendő felállni az asztaltól, amíg egy ember is eszik, illetve még szeretnék tőle valamit. - Ellenben lenne egy kérésem… - hangom még így, éppen nem suttogva is visszhangzik a helyiségben, nem is viszem túlzásba a hangerőt, ám máris láthatóan mélyebbre süllyednék a székben, ha lehetne. De nem lehet… - Pár éjszakát szeretnék a vendégszobák egyikében tölteni. - lassan elhalnak szavaim, hangom egyre gyorsabban hagy cserben, és csak abban reménykedhetek, hogy nem veszi rossz néven, amit mondok neki. Eddig ez még nem olyan sértő, ám a következő szavaim… - Amíg nem érzem a köztünk lévő könnyedséget, gyengédséget… szeretetet…

- Semmi kivetnivaló nincs vele kapcsolatban, de a legtöbbször különböző értékrend és vélemény általában megnehezíti a beszélgetést. - felelem, de ki semmiképp sem fejteném, így igazán remélem, sőt majdhogynem esdekelni is kész vagyok azért, hogy ne kérdezzen rá, ezt mégis hogyan értem. Úgy értem, ahogy akarom, és legyen szíves nem belekötni ebbe semmiféle módon. Megvagyok a témakifejtés elragadó varázsa nélkül ma este, és úgy általában máskor is. Főként ezzel a témával kapcsolatban. Mert néhány Lestrange normális, arányaiban véve néhányuk értelmes társaságnak mondható. Akiket kitagadtak, azok mindenképp, de ezt Luther sosem látta így. Soha nem is fogja így látni, és bár én ezt nem várom el tőle, fáj, hogy a fiait sem hiszi életre méltónak. Nem nézi őket kutyába se. A manókkal jobban bánik, mint a saját gyermekeivel, akiket bár nem vall rokonoknak, mégis azok. Egyazon vér csörgedezik ereiben, nem tudná letagadni egyikőjüket sem, és ha jobban belegondol az ember, talán nem is az alkalmazkodóra kellene büszkének lenni, hanem arra, aki mert kilépni az omladozó hegyfal alól.
Tekintetem egyre homályosul. Nem tudom, hogy a könnyek miatt, vagy ezt inkább a bennem egyre inkább növekvő düh okozza. Talán egyszerre a kettő. Talán egyik sem. Talán… A sok talán kezd megőrjíteni, de nem annyira, mint férjem szavai. Azé az emberé, akit szeretek, még ha ezt ő nem is viszonozza. Most viszont nem érzem a szeretet legkisebb szikráját sem. Szánalmasnak tart, tudom. Gyengének, tudom. Semmirekellőnek, tudom. Rossz anyának, tudom. Alkoholistának, ezt is tudom, de az már sok, hogy kinevet, hogy ketten vagyunk csak itthon, és még így is megaláz, majd tölt. Teletölti poharamat, amit készségesen megfogok, és mielőtt koccintásra emelném, felállok ültő helyemből.
- Egészségedre, drágám… - majd megemelem, egészen az arcáig, nagy lendülettel. Pár másodpercig nézem, ahogy végigfolyik a vörös folyadék arcélén, állának domborulatán és nyakán, hogy aztán fehér inge magába szívja a színes folyadékot. Ez most fájt. Most igazán fájt, mert nem csak engem szapult. Két gyermekemet is támadta rajtam kívül, szemrebbenés nélkül, nyugodt szívvel, ezt pedig nem hagyhattam. Nem hagyhatta a folyton kínlódó lelkiismeretem, holott tudom, hogy meg fogom bánni, amit most tettem. Nem is ellenkezek miatta. Nem szökök meg. Nincs értelme. Megtalál, ha akar. De nem akar. Engem nem.
Leülök, és a tányéromon lévő húst apró falatokra kezdem vágni, s közben egyre azt közvetítem Luther felé: nyugodj meg!

Miért is gondoltam, hogy emberszámba vesz bármikor is? Nem tudom, de még mindig remélem, holott tisztában vagyok vele, hogy a férjem csak akkor tisztel egy nőt, ha a férfinek megfelelően viselkedik, és így szül gyereket is. Nem én tehetek arról, hogy nagyok az elvárásai a gyerekeivel szemben. Nem én tehetek a beteges szeszélyeiről, amiket minduntalan hangoztat, és amik miatt két fiam már megsínylette a gyermekkorát. Nem én rontottam el a gyermekeinket, hanem ő, bármennyire is ellenzi Luther ezt a gondolatot. Igenis az ő hibája, hogy Richard és Rigel már nem ülnek a családi asztalnál, és nem azért, mert megtalálták életük párját, hogy velük ezután boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Ez csak Richardra igaz, de nem a boldog megegyezés miatt ment el, hanem mert nem maradhatott. Mert a saját apja kiverte a lakásból, mint egy szófogadatlan kutyát, aki összerágta az összes lábbelit. Nem a fiaim hibája, hogy el kellett menniük, és nem is olyan értelemben az enyém, ahogy azt Ő gondolja. Nem álltam ki mellettük, és ez a mai napig kínoz. Nem azért iszok ennyit, mert jó érzés. Nem azért csinálom, mert ettől jobb lesz, hiszen már hányni tudnék ettől a rengetek bortól - vagy a férjemtől, igazából nem is tudom, melyik a rosszabb. Abba kellene hagynom, és...
- Arra a házassági évfordulóra már én is kitaláltam, mit adok. Az összes manó fejét, ami ebben a házban valaha megfordult, és attól a naptól kezdve én főzök, mosok, takarítok. Mindent én fogom csinálni, de csak azután, hogy a pincében lévő összes bort odaadom az egyháznak, hogy tegyen vele, amit csak akar, mit bánom én?! Ha olyan feleség jelenti számodra az örömet, aki vakon, megalázkodva azt teszi, amit a férje mond neki, és úgy neveli a gyermekeit, ahogy azt elvárják tőle, nem pedig ahogy helyesnek látja, akkor egészen megkapod, nem csak úgy, ahogy az eddigiekben. Fél év múlva eljön az a nap, ne félj, nem kell már sokat várnod rá. További jó étvágyat! - azzal leteszem evőeszközeimet, és eltűnök az emeleti vendégszobák egyikében. Fél év, és nem lesznek manók, fél év, és én sem leszek már, ha így folytatom. Talán nem ez a legjobb döntésem, de a bor eladományozása az egészségemet szolgálja majd, és... más már nem számít. Élve várom meg Luther bukását és halálát, és ha kell, soha többé nem találkozok emiatt a fiaimmal.