Igazából egyáltalán nem nehéz bemutatni az én drága családomat. Tulajdonképpen én pontosan az összegyűrt variációjuk vagyok, csak fiatalban. Mindketten félvérek, így ezáltal az én vérem sem változott sem arannyá, sem pedig sárrá, tehát egy vérbeli félvér vagyok. Anya a világ leggyönyörűbb nője, aki világ életében őstehetség volt és kis tudóspalánta. Tőle örököltem a szépségem és a hihetetlenül fogékony eszemet is. Nem mondom, hogy imádok tanulni, sőt... Inkább csak könnyen a fejemben marad minden. Rettentően jó tulajdonság. Apámtól a nagy száját örököltem, persze ezt nem szó szerint. Ő az a fajta "ami a szívemen az a számon" ember. Én is az vagyok. Na meg apámtól örököltem még a nagyszerű tehetségem a kviddicshez. A családom soha nem volt milliárdos, soha nem kaptam überszuper ajándékokat, de mégis mindig mindenre futotta amire csak szükség van a megélhetéshez. Egyke vagyok, így nem kell attól tartanom, hogy majd valaki kitúr a helyemről... És mostmár nem is lesz trónok harca, hiszen a szüleim enyhén kiöregedtek a babaprojektből. Ezt remélem azért ők nem fogják olvasni. A lojalitásomat tekintve... Hát nem hiszem, hogy agyonra kell magyaráznom a miérteket, hiszen nem vagyok aranyból. Nem illenék be a halálfalók soraiba, bár nem is szeretnék beilleni. Nem félek felállni a Nagy Úr ellen, csakis akkor ha előttem áll... Valószínűleg abban az esetben sírva elszaladnék. Na jó, azt talán nem.

Az első évem a Roxfortban azt hiszem maga a megtestesült rémálom volt. Tényleg testet öltött. Szinte láttam magam előtt... Szörnyű volt. Igazából ezt csak magamnak köszönhetem, merthát nem igazán a nagy kedvességemről vagyok híres. Sokszor megkaptam már, hogy a Mardekárba illek, de én pontosan tudom, hogy ez nem így van. A szívem teljes mértékben a helyén van, arról nem tehetek, hogy kimondom amit gondolok, nem úgy mint a többi idióta aki inkább magában puffog és vigyorog amikor a szemembe néz, de ki nem mondaná, hogy utál. Ha a Mardekárba kerültem volna, valószínűleg kiugrottam volna az egyik torony ablakából. Igazából tudok én kedves és segítőkész lenni, de csak azokkal az emberekkel akik méltóak is arra. Akik viszont csak az agyamat húzzák, hát ne számítsanak túl sok jóra tőlem. Ezt azt hiszem meg is tanulta mindenki egy életre, mikoris én ügyesen és egyben eszetlenül ráborítottam az egyik suhancra az üstöt amibe együtt kellett volna elkészítenünk egy bájitalt. Csakhogy a srác nem volt túl segítőkész, sokkal jobban élvezte a cukkolásomat. Hát én is élveztem a bosszút... Mondjuk az utána kapott büntetést nem. Főleg mert szemétségnek éreztem, hogy egyedül kellett csinálnom, pedig nem teljes mértékben én voltam a hibás. Persze azt soha nem tudták rám bizonyítani, hogy akarattal borítottam ki az üstöt. Csak maga a bénázás akkora baki volt, amiért bünti járt.
Igazából nem tudtam soha, hogy miért voltam mindig az a személy akit mindenki szeretett kicsit megpiszkálni. Talán féltékenységből? Ugyanis már másod éves koromtól kezdve a kviddics csapat csillagaként fénylettem. Éppen ez volt az ami éltetett, ami miatt nem könyörögtem a szüleimnek, hogy vigyenek innen, vagy éppen, hogy nem szöktem el. Persze teljesen egyedül nem voltam, hiszen a csapatban volt egy-két jófej ember aki már csak azért is jóban volt velem mert jó játékos voltam, nekem ez bőven elég is volt. Egészen addig míg Mr. Sheppard be nem lépett az elvetemült életembe. Ez is csak egy véletlen volt, vagy inkább... Muszájból. Kétlem, hogy beállt volna mellém dolgozni, ha lett volna más mellett hely. Tőlem tartott mindenki amióta azt a kis bakit elkövettem. Alasternek csak nem volt más választása. Aztán végül kiderült, hogy nem is olyan rossz vele egy csapatban lenni. Szépen megoldottuk a feladatot, én pedig hálás voltam neki amiért nem szurkálódott egész idő alatt és nem is rettegett attól, hogy az üst tartalma rajta landol. Legalábbis nem ezt mutatta felém, még ha így is volt. Ez volt az a nap, amikor először beszéltünk. A következő napon újra szóba egyedtünk, majd újra s újra és újra, egészen addig amíg egész jó barátokká nem váltunk, majd pedig nagyon jó barátokká. Persze ez nem napok alatt történt, sokkal inkább évek lefolyásáról beszélünk. Mára már szinte vele fekszem és vele ébredek. Persze nem szó szerint, inkább csak gondolatban. Egyre többet gondolok rá, talán csak mert ő az egyetlen ember akiben igazán megbízok és aki soha nem hagyna magamra. Talán másért... Ezt inkább nem részletezném. Mindenesetre el sem tudnék képzelni nála nagyszerűbb barátot... vagy mit.