[b]A Roxfortban vannak szép napok. Amikor a nap süt, az idő kellemes, az ember meg nem akar mást, csak leheveredni a fűbe, beletemetkezni egy könyvbe és elfelejteni minden búját-baját. Jól hangzik, igaz? Na, ez nem olyan nap. Az éjszaka valami kegyetlen vihar tombolt, és egy kicsit sem volt hajlandó lecsillapodni nappalra. Az sem segít sokat, hogy vasárnap van, amikor az ember azért szeretné eltölteni a szabadidejét valamivel, ami nem abból áll, hogy egy csöndes folyosón ácsorog és hallgatja a szél süvöltését a kastély falain. Esküszöm, úgy hangzik, mint valami ostrom… Amiről jut is eszembe, ideje visszatérnek a könyvhöz. Még csak nem is házi feladat. Nagy nehezen lekínlódtam a kupacot egy emberséges, „bliccelhető” mennyiségre, így aztán, tekintve, hogy kastélyrabságra kárhoztattunk, megragadtam a Hannibálról szóló könyvet és kerestem egy csöndes zugot. A hálóterem kizárva, a klubhelyiség szintén, így az egyetlen opcióm az egyik első emeleti, használaton kívüli folyosó maradt. Kellően széles, van egy hatalmas ablaka, előtte pedig egy kellően nagy pad. Amikor kinéztem, még láttam is néhány alakot az esőben. Őrültek… biztos kviddicsezők. De utána már el is merültem az Itáliai hadjárat történetében. Ismerem, persze, de attól még bármi nyújthat új információkat… Halovány segédfogalmam sincs, mikor aludtam el, de amikor magamhoz tértem, körülöttem minden sötét. Ó, basszus, ez nem jó… A szél még mindig tombol odakint, a hangja valami kísérteties. Taláromba nyúlva megtalálom a pálcám és elmormolok egy lumost abban a pillanatban, ahogy ki tudom szedni onnan. Magamhoz veszem a könyvet és elindulok. Csak reménykedni merek, hogy nem kapnak el a folyosón, valószínűleg takarodó után – valami azt súgja, nem lenne teljesen egészséges. A Bejárati Csarnokba érve ismét csak a csönd vár. Nagyon, nagyon óvatosan lépdelek. Fene sem akar bajba kerülni csak azért, mert a könyv semmi új információt nem akart közölni…
Lehet, hogy furcsa egy lény vagyok vagy csak agyilag totálisan kattant, de én imádom az esőt. Ha lehetne kint ülnék és élvezném ahogy bőrig ázom. Tulajdonképpen csak a ruhámat és a cipőmet sajnálnám, semmi mást. Na jó... Egy picikét a hajamat is. Az elmúlt éjszakában csak az rontott el mindent, hogy az eső mellé párosult sok-sok félelmetes hang is. Nem szeretem az ijesztő hangokat sem pedig a villámokat. Vagy fél éjszakán át nyitott szemmel meredtem a plafonra, miközben minden hangtól összerándultam és csak még szorosabban öleltem magamhoz a takarómat egészen addig amíg csend nem lett és el nem szundítottam. Hát nem sokat aludtam... A napom legnagyobb része pedig kviddicsezésből állt. Nem is lehetne kérdés az, hogy most fáradt vagyok-e. Viszont tudom, hogy ha délután lefekszem aludni a szabadidőmben akkor bizony éjszaka ismét ugyanaz a sors vár rám. Így hát a kviddics után elmentem vacsorázni, majd ahelyett, hogy házit írnék, esetleg készülnék valamit az elkövetkezendő napokra, én szépen csendben kiosontam az udvarba, hogy gyönyörködhessek az esőben, na meg az illatában. Imádom az eső illatát, annál talán nincs is jobb. És nagyban téved aki ezt nem így gondolja. Mindenesetre ez az este nagyszerű arra, hogy kicsit élvezzem mindezt a természeti csodát. Egyenlőre csend van és a villám sem készül épp belém csapni. Szóval én és a hülye fejem gondolkodás nélkül sétálunk ki a szakadó esőben és hagyom, hogy egyre jobban átázzak. Imádom ahogy hullanak rám a cseppek, szinte meg is feledkezem arról, hogy épp totálisan bőrig ázom. Szinte... Végül azért csak összeszedem magam és hátrébb lépek ahol már nem áztat tovább az eső, a fejem felett lévő tető miatt. Szó szerint kicsavarom a hajamból a vizet, aztán még néhány pillanatig bámulom az esőt, majd mikor az első villám megjelenik előttem, úgy ugrom hátra, mintha éppen egy dementor jelent volna meg előttem. Vagy éppen egy tanár. Apropó, tanár! Egyre közeledik felém az a fény, így konkrétan rohanni kezdek a lépcső felé, de mivel korom sötét van, fogalmam sincs arról, hogy éppen előttem sunnyog valaki, így egyenesen belerohanok az illetőbe, de olyan erővel, hogy sikerül felborulnunk is. - Ó te jó ég! - Nehezemre esik visszafogni a sikoltásomat, nem akarok lebukni. Na meg azt sem akarom, hogy ez a srác buktasson le. Így mielőtt még kiderítném hogy ki is az, egyszerűen befogom a száját. - Psssztt! - Fejemmel a másik irányba intek és csak ekkor ismerem fel, hogy ki is fekszik alattam, aki immár nekem köszönve, szintén tiszta víz lett. - Al? Te mit keresel itt? - Nézek rá nagy kerek szemekkel, miközben a szavakat suttogom.
Nem tudom, hogy a fenébe tudtam elaludni. De halál komolyan, még csak annyira megterhelő első pár hetem sem volt. Lehet, csak kevesebbet aludtam eddig, mint hittem, és most, amikor végre valami kis nyugalmam adódott, ez lecsapódott? Akkor kapja be a világ… Legközelebb órán aludnék el inkább, nem pedig valami olyan fölött, ami mondjuk érdekel is. Mondjuk, akkor az órákat is meg kell válogatni, melyiken szabad bekábulnom és melyiken nem… Na jó, innentől inkább intravénásan kávéra kötöm magam és soha nem alszom. Kompromisszumos megoldás. Azt hiszem, elmúlhatott már éjfél is, legalábbis szerintem biztosan. Nem tudom, pontosan mikor van takarodó – James Potter és Sirius Black szobatáraként ez egy változó időpont –, de nem szoktam olyan gyakran az éjszakai folyosókon járni. Szeretném azt mondani, hogy azért, mert jó gyerek vagyok, meg távol tartom magam a bajtól, de aztán meg nem szeretek hazudni önmagamnak. Inkább félek a Lily-Remus kettőstől. A Mardekáros prefektusokba belefutni meg egyenesen katasztrófa lenne. Már éppen elkezdeném élvezni a nagy teret, ami megadatott, gyönyörködni egy kicsit a kastély nyugalmában és csöndjében, amikor valaki hátulról nekem ütközik. Zuhanás közben csak megfordulni van időm, hogy ne orral tompítsam az ütközést, inkább háttal, de arra már nincs, hogy felmérjem, ki jött nekem ekkora slunggal. Majd valaki befogja a számat. Elégedetlen morgás kíséri a mozdulatot részemről. Mindig tudtam, hogy orvgyilkosok ölnek majd meg, csak mondjuk arra nem számítottam, hogy tizenhat évesen… Várjunk, ez nem valami ninja. Ez Rina! – Aranyat – felelem barátságos egyszerűséggel, közvetlenül azután, hogy gyengéden lefejtem a kezét a számról. – Elaludtam valami padon. Tudom, szívás. És te? Csak ekkor nézek abba az irányba, amerre intett a fejével. Onnan tényleg közeleg valami fény, de inkább ezüstös, nem annyira pálcafény… Mormolok magam elé egy-két káromkodást, csak úgy halkan, majd a pálcám után nyúlok. Csakhogy az nincs ott. Az ütközés kilökhette a kezemből, elrepült valahova. Bassza meg. Nem vesztegetek tovább az időt, inkább fellököm magam a padlóról, megragadom a lány kezét, és a legközelebbi seprűtároló felé veszem az irányt. A hely odabent szűk, de jó búvóhely, se tanár, se kísértet nem nézne be ide. Hacsak nincs oka rá. – Úszni voltál? – kérdezem, kján vigyorral a képemen amikor már vélt biztonságban vagyunk. Tudom, hogy a Roxfortnak még medencéja sincs, de a lány vizesebb, mint egy sellő haja jelen pillanatban.
Nem tudom más hogy van vele, de nekem jelenleg semmi kedvem büntetésben részesülni. Nem tudom miért van az, hogy mostanában egyre többször kerülök ostobaságok miatt bajba. Ahogy idősödöm egyre több büntetésben részesülök. De most komolyan... Azért büntetést kapni mert kicsit kiálltam élvezni az esőt? Hát nem vicces? Még ha azért kapnám mert eltörtem az egyik idióta orrát... Na nem mintha csináltam volna már ilyet, de volt már rá példa, hogy képen vágtam valakit. Aztán órákig kellett valami könyvet olvasnom a viselkedésről vagy miről. Szerintem egy szót sem olvastam el belőle, inkább csak néztem a betűket meg a képeket és úgy tettem mintha olvastam volna. Még jó, hogy nem kellett elmondanom miről szólt. Mindenesetre az igencsak meglepett, hogy most éppen Alasterrel találtam szemben magam. Pontosabban inkább magam alatt találtam. Részletkérdése... Nem hittem volna, hogy éppen egy ilyen helyzetben fogok rajta feküdni. Vagyis... Nem mintha bármit is hittem volna. Érzem ahogy még a gondolattól is elpirulok szóval hálát adok az égnek amiért sötét van és nem láthatja. Na meg azért is hálát adok, hogy ez nem csúszott ki hangosan a számon. Akkor nyilván itt helyben békává varázsoltam volna magam és elszöknék, aztán vissza sem térnék. - Ha találtál, remélem megosztod velem is. - Bájosan mosolygom rá és ha állnánk, nem pedig rajta fetrengenék, akkor még a markomat is odatartanám neki, hogy legyen mibe raknia a sok-sok aranyat. De sajnos mielőtt még felkelhetnék és megtehetném ezt, ő megelőz, majd megragadja a karomat és berángat az egyik legközelebbi seprűtárolóba. Ha nem róla lenne szó talán megijednék és jól lábaközön rúgnám, aztán sikoltva menekülnék az a bizonyos fény felé, hogy elhitessem az illetőve, mit akart művelni velem ez a srác. Legalább megmenekülnék. Na nem biztos, hogy lenne szívem ezt megtenni, de azért jó kis terv lenne, ezt ismerjük el! Mindenesetre most valószínűleg hosszú időt fogunk itt eltölteni. Nem vagyok benne biztos, hogy ez nekem túl jó lesz, miután konkrétan ki lehetne csavarni belőlem a vizet. Lehet egyenesen a gyengélkedőre kellene mennem, nem pedig a saját hálókörletembe. Főleg, hogy itt egyáltalán nincs meleg. Olyan érzésem van, mintha egy hűvös pincében lennénk, ahol mindjárt megjelennek a patkányok és lerágják rólunk még a bőrt is. Kiráz a hideg ennek gondolatára és szépen lassan érzem ahogyan remegni is kezdek a jéghideg vizes ruháktól. - Igen! Gondoltam jó muri lesz ruhástól megmártózni a prefektusi fürdőben. Legközelebb majd szólok és velem tarthatsz. - Vigyorgok vissza rá enyhén gúnyosan, és igyekszem visszatartani a fogaim vacogását. - Egyébként bocsi ha te is vizes lettél... Meg azt is sajnálom, hogy úgy fellöktelek. Csak megláttam a fényt, aztán futni akartam amilyen gyorsan csak tudtam. - Vonom meg a vállam kissé szégyenlősen. Ritka az amikor bocsánatotkérek bárkitől is, de azt hiszem, Alaster pontosan azon ritka személyek közé tartozik, akik megérdemlik, hogy bocsánatot kérjek tőlük. - Itt meg fogunk fagyni. - Jegyzem meg nem túl nagy örömmel a hangomban
Vannak rosszabb helyek is, mint a Roxfort padlója, főleg ha kellemes a társaság. Tény, ha most egy tanár ránk bukkan, szerintem soha a büdös életben nem magyarázom ki, mit keresett egy lány rajtam a Bejárati Csarnok kellős közepén, de ez jelenleg részletkérdés. Ha meg egy Mardekáros akad ránk, akkor ezt a sok vizet tuti úgy veszik, hogy összepisáltam magam. Mert hát lehet, tizenhat évesek vagyunk, de lélekben megragadtunk valahol a tizenegy-tizenkettő körül. Csak ők agyban is. – Persze, hogy kapsz – vigyorgok vissza, majd nem sokkal később a seprűtároló felé vesszük az utunkat. Amikor odabent vagyunk, egy kissé lehajolok, hogy a résnyire nyitott ajtón át kilássak. Úgy várom, hogy bármi bocsájtja is ki a fényt, ellebegjen a Csarnokban, a látóterünk előtt. Kissé már izgat is, mi lehet az, hogy őszinte legyek. És közben nem tudom eldönteni, hogy egy tanárnak, vagy Hóborcnak örülnék jobban,. Legyen Félig Fej Nélküli, könyörgöm, vele legalább lehet kommunikálni. És ha a Báró az, akkor rácsesztünk. És időközben most érzem meg igazán, mennyire vizes a lány. Viszont én vagyok a legkevésbé abban a helyzetben, hogy megmondjam neki, mekkora baromság volt így eláztatnia magát. Jól jönne ki, a sráctól aki akár firkákkal az arcán is felébredhetett volna. Inkább, ami azt illeti, aggódok miatta. Kedvelem a lányt, és fenének sem hiányzik, hogy napokig ne legyen senki, akivel végigdumálhatom némelyik órámat azért, mert elkapott valamit. – Egyenesen sajnálom, hogy kihagytál – felelem, félvállról, mert sejtem, hogy nem ez a valóság. Ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, mennyire szereti az esőt. Ami Pokol az iskola legtöbb tanulójának, az a Mennyország neki. Mondjuk ez az esetek többségében így van. Viszont, amikor bocsánatot kér, elmosolyodok. – Ugyan, tepertek már le rosszabb emberek is, mint te. A vízzel kapcsolatban meg: előbb vagy utóbb fürdenem is kellett. Amikor említi, hogy fázik, megharapom az alsó ajkam, de úgy, hogy ne lássa – vagy legalábbis remélem, hogy nem fogja. Viszont nem habozok tovább egy másodpercnél, és már ki is bújok a taláromból. Alatta van vagy másfél réteg ruha, és többnyire száraz is. Kivéve az elejét, amin a lány landolt. – Tessék – nyújtom neki. – Vedd fel, meg a sajátod le, ha gondolod. Nem fogok odanézni, ígérem… – Fene tudja, mennyire vizes. – Csak csöndesen. Akármi is az a fény, mindjárt itt lesz.
Nem is vártam volna más választ egy legjobb baráttól, minthogy megosztja velem azt, amije van. Én is megosztanám vele az aranyat amit találtam, bár valószínűleg én soha nem leszek olyan szerencsés, hogy találjak csak úgy elszórva néhány aranyat. Viszont ahogy elnézem, az ő zsebei se nincsenek túlontúl megtömve semmivel, tehát ha jól sejtem nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen ezen a helyen. Hát, máris sokkal jobban érzem magam, azt leszámítva, hogy hamarosan halálra fogok fagyni. Kint nem fáztam ennyire, nem tudom most mit akarok itt meghalni. - Köszönöm! Igazán aranyos vagy. - Attól függetlenül, hogy nem kapok tőle semmilyen csillogó villogó aranyat, azt hiszem a szándéka azért megvolt hozzá, így megér egy köszönömöt. Nekem az nem fáj semmibe. Ő biztosan szomorúbb amiért nem talált semmit. Ostoba eszmefuttatásomból az újabb remegésroham taszít ki. Aztán mielőtt még bármi mást szóltam volna arról, hogy hol is jártam valójában, ő beelőz. Mondjuk biztosan tudja, hogy valójában hol is jártam, vagy éppen hogyan is áztam totálisan szét. Már jó pár éve lógunk egymás nyakán, mostanában még egyre többet is, szóval szégyen lenne ha nem tudná, hogy Rina imád az esőben ácsorogni. Tudja ő... Legfeljebb csak élvezi ha beszólhat. Le sem tagadhatná, hogy férfiből van. - Ha így gondolod akkor akár vissza is mehetnénk most azonnal... Mármint csak az után, hogy biztonságban kimehetünk innen. - Mondom ugyanazzal a bájos mosollyol ami az imént is megjelent arcomon, majd én is próbálok kilesni azon a résen amit Alaster meghagyott leselkedőnek. Látom, hogy az a fény még mindig ott van, de arra nem tudok rájönni, hogy közeledett-e, avagy maradt a helyén. Az is lehet, hogy csak egy... lámpa? Á, nem! Az biztosan nem. Na mindegy, remélhetőleg hamarosan kiderül. - Igen. És így legalább elmondhatod, hogy életedben először együtt fürödtél egy lánnyal. - Kuncogni kezdek. Nem tudtam megállni ezt a hozzászólást, hiszen annyira de annyira ki akart jönni. Bár azért igyekszem nagyon ártatlanul nézni rá. Amikor pedig felém nyújtja a meleg ruhát, hirtelen nem is tudom mit kezdjek vele. Persze tudom, hogy nagyon jól esne most egy meleg ruha ez a vizes után, de azt is tudom, hogy lesni fog ha én itt nekiállok vetkőzni. Mint mondtam: Le sem tagadhatná, hogy pasiból van. - Persze... Itt akkora a hely, hogy még ha akarnál sem tudnál másfelé nézni. - Horkanok fel, bár végül a meleg ruha mellett döntök és elveszem tőle azt. Úgy vöröslik az arcom, mintha egy nagy paradicsom lenne a fejem helyén miközben kimért lassúsággal elkezdek vetkőzni az az ember előtt aki valójában átkozottul bejön nekem. - Egyébként köszönöm... - Bököm ki, mikor már a ruháját húzom magamra. Nem akarok rá pillantani, pontosan azért tudom, hogy rajtakapnám, az pedig ... Még vörösebb lennék tőle.
A seprűtároló kicsi is, zsúfolt is… Tökéletes búvóhely volt, Alaster, gratulálok. Van némi terünk mondjuk manőverezni, ezt elismerem. Mondjuk, mentségemre szóljon, nem szokásom ezen a helyen, vagy egyéb, hasonlókban bujdosni furcsa fények elől. Basszus, mi van, ha az UFO-k szállnak éppen földre? Oké, baromság, persze, de valakinek annyira meg kellene írnia… Kicsi, zöld emberkék a Roxfortban. Egyszer találkoznak a mi zöldjeinkkel és felperzselik az egész bolygót. Oké, az idiotizmusnak ideje véget vetni, és szerencsére Rina szolgáltat is valamit, amitől kikerekedik a szemem, és el is felejtem a korábbi dolgokat. – Persze – felelem, és közben azon agyalok, vajon megbánom-e, hogy hagyom magam belerángatni ebbe… is. Mondjuk, az is biztos, hogy ha egy kicsivel kevesebbet gondolkodnék, akkor lényegesen egyszerűbb életem lehetne. Csak nehéz dolog, mert ha erre rábólintok, sokfelé mehet el az éjszaka, és én nem tudom, melyik lenne a jobb irány. Merthogy azt nem sikerült nem észrevennem, hogy Rina egy baromi szép lány, én meg egy tizenéves kölyök vagyok, két varázspálcával. Viszont azt érzem, bánnám, ha nem fognám a szaván, szóval nincs más út, mint előre. Jóval lelkesebben teszem hozzá alig egy másodperccel később: – Persze, de csak ha nem kerülsz bajba miattam. Utálnám, ha végre én ráncigálnálak bele téged a kulimázba. – Ez kétirányú, nem? – kérdezem, és sajnálom, hogy elkerülhetetlenül látja, mennyire elvörösödök. Egyébként nem világosítom föl a húgom létéről, elvégre amúgy is tudja, hogy létezik. De egyrészt a játékos évődést túlságosan is élvezem, annak ellenére, mennyire zavarba tud hozni, másrészt pedig… Nos, a húgom a húgom. És szerencsére a mi családunk nem a középkori hagyományok fennkölt híve. És becsületemre legyen mondva, tényleg próbálok nem odanézni, amikor öltözik, még akkor is, ha a feladat megközelíti a lehetetlent. Férfiból vagyok, és megvan bennem egy velem született… Nevezzük kíváncsiságnak? De hát egy önképzett stratéga vagyok, vagy mi a fene, ha valaki sikerrel járhat, az én leszek. És segít a dologban az is, hogy végre beúszik a látóterembe a fény forrása: Hóborc. Halkan káromkodok, és a fülemhez emelem a tenyerem, majdnem ösztönösen. Aztán meg gondolatban leidiótázom magam. Nem tudom, miért számítottam arra, hogy a lány ismeri a NATO-kézjeleket. Ahogy a szellem tovalebeg, hogy valahol máshol okozzon pusztulást, a lány felé fordulok, és csak reménykedem, hogy felöltözött mostanra. – Szóval, akkor a fürdő…? – kérdezem, és várom, hogy csak hülyéskedett-e velem, vagy komolyan gondolta. Amúgy sem ártana megmosakodnom mielőtt visszamegyek a hálókörletembe.
Nem kicsit lep meg, ahogy egyszerűen, szinte már-már habozás nélkül rávágja azt a perszét. Alaster egyre furcsább nekem. Ilyen könnyen belemegy a rosszalkodásba, vagy csak tudja, hogy viccelek? Nem tudom melyik lenne a jobb. Már csak azért is mert örülnék ha együtt csinálnánk a hülyeségeimet. Viszont másrészt pedig az én lelkemen szárad ha elkapnak bennünket és őt is éppen úgy megbüntetik, mint ahogyan engem is. Arról nem is beszélve, hogy totálisan megrontom szegény srácot. Ő egy Griffendéles jófiú. Kezd bűntudatom lenni. Bár ha jobban belegondolok, én nem könyörögtem neki semmiért. Ő cukkolt. Lehet a végén mégis elviszem magammal a prefektusi fürdőbe, már csak kíváncsiságból is, hogy eljön-e velem. - Miattam nem kell aggódnod. Mint látod, én a saját fejem után megyek, ha megfognak az a saját hibám, nem pedig a tiéd. - Vonom meg a vállam. - Én inkább miattad aggódnék. Mi van akkor ha a griffendéles cukifiút kapják rajta? - Cukkolom most én őt, miközben könyökömmel még oldalba is lököm őt. Ezek után már tuti nem fog viszakozni, már csak azért is, hogy cáfolja a ráaggatott cukifiú jelzőt. A visszakérdezésén úgy vigyorgok mint egy tök. Alig bírom megállni, hogy ne nevessem el magam, de persze jól tudom, hogy az talán a lebukásomat is jelentené egy az egyben. Azt meg nem fogom megkockáztatni némi nevetés miatt, akármennyire is szeretek nevetni. - A különbség az, hogy én nem veled fürödtem, hanem magamban, odakint. Mi lenne ha nem vágnál vissza, hanem megköszönnéd az élményt és büszke lennél arra, hogy pont velem jött össze az első? - Ahogy kimondom az utolsó szavakat kissé... jobban mondva, nagyon el is pirulok, miután rájövök, hogy ez félreérthető tud lenni. - Mármint... Érted! - Rázom meg a fejem zavartan, aztán inkább nem is próbálok meg magyarázkodni, mert tudom, hogy csak rosszabb lesz. Az öltözködésről meg ne is beszéljünk. Biztos vagyok benne, hogy nem bírta ki, de jobb is ha nem tudom. Bár tudom... De mégsem lehetek benne biztos mert nem akartam rajtakapni. Pedig tuti rajtakaptam volna ha akartam volna. Mindegy! A lényeg, hogy mostmár nem vacogok úgy mint egy idióta. - Ööö. Igen. Azt hiszem a fürdő. Ha tényleg benne vagy?! - Billentem oldalra a fejem. Ez komolyan gondolja. Wow! Sose gondoltam volna. Ezzel most meglepett. Hát meglátjuk valóban eljutunk-e a fürdőig, vagy félúton visszafordul, mondván, hogy fáj a hasa vagy mit tudom én.
– Nem is tudtam, hogy Potter meg Black is csatlakoznak – felelem egy kissé keserűen. Oké, semmi bajom a szobatársaimmal (ha ezt többször elmondom, lehet, elkezdenek kételkedni benne), viszont tény, hogy a kis privát klubjukból kiestem. Ami szomorú tény, de nem katasztrófa. Viszont ameddig velük járok egy évfolyamra, addig a lányok… Nos, az alfahímeket figyelik inkább. De mint mondtam, nem keseregek, és amúgy sem voltam soha a csajozós fajta. Legyen az övék a dicsőség az iskolában, ha kell. Én a való életre utazom. Mégis, a májamat csúnyán hizlalják a lány szavai, még úgy is, hogy nem egészen tudom hová tenni őket. – De egyébként úgy van, ahogy mondtad. Ha engem megfognak, akkor az az én hibám lesz. Még akkor is, ha veled vagyok közben. Nem szokásom másokat okolni a saját hibáim miatt. A fürdőzésre tett megjegyzésemből akár egy kis féltékenység is kiérezhető lenne – és nálam jobban senkit nem lep meg az, hogy ennek a gondolata egyáltalán keresztülsuhan az agyamon. De kedvelem a lányt. Nem tudom, mennyire egészen konkrétan, de örülnék, ha lenne lehetőségem kideríteni. Ami nehezen megy, ha összeáll valami másik sráccal. Becsületes kutya vagyok, ha egy fát megjelöltek, nem megyek a közelébe. És igen, ez egy újabb zavaró kép. Viszont a lány nyelvbotlásán kuncogok egyet. Nem merek hangosan nevetni, tekintetbe véve a közelgő fenyegetést, de meg kell mosolyognom. – Persze, hogy értem. Az esetek többségében rosszra sem gondolnék, ha nem figyelmeztetnél rá – vágok vissza neki vigyorogva. Szeretem, amikor ilyen. Emlékeztet arra, hogy még mindig én vagyok kettőnk közül az, aki jobban átgondolja a dolgokat és kisebb sansszal esik a saját csapdájába. Lezajlik az átöltözés és Hóborc átvonulása, majd, amikor a kísértet már biztonságos távolságra került, kilépek a seprűtárolóból. Majd közvetlenül utána fölteszem neki a kérdést, és elvigyorodok, amikor kissé nehézkesen áll rá a dologra. Vajon abban reménykedik, én szállok ki? Ettől csak még inkább vérszemet kapok, és keresztül akarom vinni ezt a dolgot. – Csak nem megijedtél? – cukkolom egy kicsit, és bár szavaim erősek, de a vigyor mellé barátságos. Majd csak intek a fejemmel, hogy kövessen. Ami azt illeti, tudom merre kell menni a prefektusi fürdőhöz. És tény, hogy időközben párszor megfordul a fejemben, hogy ezt a dolgot lehet, el kellene temetni, amint tudjuk, de már csak becsületi okokból sem teszem. Egy győzelem nekem is kijár, nem? Menet közben azért begyűjtöm az elgurult pálcámat és a könyvet a padlóról.
Felvonom a szemöldököm, olyan magasra, amilyen magasra csak sikerül. Hirtelen nem tudom mire vélni a kijelentését a akét griffendéles társáról, akik tudtommal a barátai. Már majdnem azt hiszem, hogy komolyan hívni akarja a két idiótát... Már bocsánat a kifejezésért, ez csak az én sajátos véleményem róluk, persze hangosan inkább nem akasztom rájuk ezt a jelzőt, hiszen azért csak Al barátai. Bár azt hiszem nem tart sokáig rájönnöm, hogy mire céloz valójában. Talán féltékeny rájuk? Vagy ez inkább amolyan... Ők a cukik, nem én szöveg lenne? - Ó, ha megpróbálod azt a két id... szóval ha megpróbálod őket hívni, esküszöm... Megbánod! - Hát az tény és való, hogy nem ez volt életem leghatározottabb mondata. De ez inkább csak miatta van. Tényleg nem akarom a barátait lehordani az orra előtt, annyi azért van bennem, hiszen őt kedvelem és én tiszteletben tartom ha ő is kedveli Potteréket. Még ha nem is legjobb öribarik... Akkor még féltékeny is lennék rájuk. Szerencsére aggodalomra semmi okom ilyen szempontból. A másik elakadásom pedig csak azért volt mert nem tudom mivel megfenyegetni. Semmi rosszat nem tennék vele, tehát végül csak a jól bevált "megbánod" szöveg maradt. Ami ebben az esetben nem valószínű, hogy túlzottan meggyőző lesz. Miért történik az mostanában, hogy amikor vele vagyok, totál bekattanok? Mintha kicseréltek volna. Arról meg nem is beszélve, hogy ő folyton még szurkálódik is. Mint például most. Hogy teheti ezt velem? Az amúgy is piros arcom, most totálisan átváltozik égő vörössé, és az elmúlt néhány percben nem is először. Hát erről beszélek... - Jól van na! Most muszáj ezt csinálnod velem? - Nézek rá totálisan ártatlanul, akárcsak egy maszületett bárányka. Persze mindketten tudjuk, hogy nem vagyok az. De legalább nem kell még órákig ácsorogni ezen a szűk kis helyen az égő fejemmel. Hamar kiderül, hogy nem volt senki veszélyes a közelben, így lassan ki is botorkálunk a seprűtárolóból. Az újabb kérdésével pedig ismét sikerül meglepnie. Én beijedni? - Hová lett Alaster és mit műveltél vele? - Jóformán tátott szájjal meredek rá meglepettségemben. - Azt hittem, majd te fogsz viszakozni... Ám ha nem így van, hát legyen! Én nem leszek semmi jó elrontója. - Jelentem ki, miközben már utána is indulok. Mondjuk az csak most jut eszembe, hogy a prefektusi fürdőben asszem fürdeni is kellene. De miben? Csak nem ugorhatok a száraz ruhámban is vízbe... Mármint az ő ruhájában. De nem is vetkőzhetek le ismét előtte. Nagyon remélem, hogy ez a részéről nem csak egy csőbehúzás lesz... - Te, figyelj! Fürdeni is akarsz majd, vagy csak megnézed a helyet? - Igen, persze. Csakis rólad van szó, nem is rólam! Van egy olyan érzésem, hogy ebből bizony már nem húzom ki magam. Hacsak nem akarok egy szép nagy adag szívatást a fejemre. A végén tényleg én leszek az aki beijed... Nem! Én nem leszek az!
[b]– Inkább kihagynám, ha lehet – felelem. Esküszöm, Rina sem olyan, mint volt. Vagy lehet, a téma egy kissé túlságosan is érzékeny? Hát, az biztos, hogy ezzel az egész fürdőzés-tilosban járás dologgal most valahol egy szikla szélén táncolok és nem tudom, tűhegyes társak vagy éppen az óceán van alatta… Vagy, hogy melyik lenne jobb a kettőből. Oké, a vízbe nem halok bele, szóval az egyértelműen előnyösebb. Mondjuk az biztos, hogy tőle egy „megbánod” is elég ahhoz, hogy átgondoljam az eddigi életem és az összes bűnömet. Imádok a lánnyal lógni és már jó ideje nem érzem azt, hogy veszélyben van az életem emiatt, de a régi berögzülések nehezen halnak. – Nem. De ha egyszer földobod a labdákat, muszáj valakinek elcsapnia őket – felelem, és szívem szerint fölnevetnék az ártatlan nézése láttán. Aranyos, amikor eljátssza, de ennél már azért jobban ismerem. Na, nem mintha olyan sok lenne a rovásán, egészen biztos vagyok benne, hogy öt perc alatt találhatnék valakit, akinek jóval hosszabb a „bűnlistája”. De részben ezért is kezdtem vele barátkozni régen. Kirángatott a komfortzónámból. Az pedig jó dolog. – Megettem – felelem teljesen komoly arccal. Most mégis mit várt? Följebb említettem azokat a bizonyos labdákat. De most, a veszély elmúltával és a szűk seprűrátárolóból kijutva nem tudom megállni, hogy föl ne nevessek, ha halkan is. – Szóval gyakorlatilag azon versenyzünk, melyikünk ijed be hamarabb? Tudom, nyílt lapokkal játszani nem mindig a legkifizetődőbb – sőt, hazudni is azért tanultam meg, mert minden „háború” alapja a megtévesztés –, de itt nem is valami vérmes ellenféllel állok szemben. Rinában megbízok, jobban, mint az emberek többségében, akiket ismerek. Viszont, amikor körülbelül féltávon járunk, és felteszi a kérdését, egy pillanatra megállok, hogy elgondolkodjak a válaszon. Hát igen, pontosan azt kérdezte, amin már én is gondolkodtam párszor. Egyrészt, ha lúd, akkor legyen kövér, másrészt meg… Nos, másrészt meg ott van a tény, hogy fürdőruhánk nem igazán van. Nekem mondjuk nincsen bajom azzal, ha anélkül kell beleugranom a vízbe, és ami azt illeti, nem hiszem, hogy nagyon szégyellős lennék – fene se tudja, sosem próbáltam még lány előtt pucérkodni –, viszont ha őneki gond, akkor nem erőltetem. Nem csak a barátságunk miatt. Szeretem azt hinni, hogy jófiú vagyok, csak alkalmasint egy kissé… Seggfej. A húgomnak is ezért próbálok törleszteni. Viszont, hogy ne tűnjek gyávának, jó válasz kell. És a lány ezt nem is annyira tálcán nyújtotta. – Nehéz „együtt fürödni egy lánnyal”, ha nem fürdünk meg – felelem, kaján vigyorral a képemen. Majd, majdnem öt emelet után befordulok egy sarkon, és megszemlélem a bejáratot őrző szobrot. Aztán a lányra vigyorgok. – Nos, juttass be minket, ha tudsz. Aztán majd odabent eldöntjük, mi legyen és hogyan.
Nem tudom elfolytani a mosolyom. Itt mindenki fél tőlem az az apró kis baki óta. Meg amióta képen vágtam egy-két idiótát akik hecceltek, meg... Na, jó inkább nem sorolom mert még magamtól is félni fogok. A lényeg, hogy valószínűleg az a "megbánod" sokkal ijesztőbben hathatott Alaster fejében, mint az enyémben. Ó, ha tudná, hogy csak azért a megbánós dolog jött ki mert mást nem tudtam kitalálni! Nem tudnám őt bántani még akkor sem ha valami szörnyűséget csinálna. Igazából részben élvezem amikor félnek tőlem, de az nem igazán tetszik, hogy még Al is így retteg. Élvezet ide vagy oda... Muszáj felvilágosítanom. - Hé! Ugye azt tudod, hogy téged soha nem tudnálak bántani semmilyen módon? - Kérdezem egy kis szomorúsággal a hangomban, aztán még hozzáteszem a következőt is. - És ezt most nem azért mondtam, hogy hívd Potteréket, egyszerűen csak azt akarom, hogy tudd. - Már először is azzal fogott meg, hogy nem rettegett tőlem mint a többiek. Legalábbis nem mutatta ki, még ha úgy is volt. AKárhogy is történt, nekem az jól esett tőle és nem felejtem el. Nem hiába állok most itt mellette. - Ó, szóval muszáj valakinek lecsapnia őket? Azt hiszem valakinek már téged is le kellene csapnia! - Nézek rá felvont szemöldökkel. - Persze miután éppen az imént mondtam, hogy nem bántanálak, ezt most megúsztad. Nem akarom meghazudtolni saját magam... - Vigyorodok el egy szemforgatás közepette. Mindig imádtam ezeket a cívódásokat vele. Ez nem olyan mint mikor az egyik Mardekáros nagyokos elém áll és beszólogat például arra, hogy nem aranyvérű vagyok, vagy éppen, hogy lelöknek a seprűmről odakint a pályán. Alasterrel ez egészen más. Ezek csak szúrkálódások amiket igenis élvezek. Remélem ő is. Bár valószínűleg ha nem élvezné akkor már nem velem lógna. - Nem versenyzünk, mert tulajdonképpen én nem ijedek be semmitől. Ellentétben veled. - Kuncogok egyet, aztán folytatom. - Tehát csak én vártam, hogy meghátrálsz, de úgy látom kezdesz megkeményedni. - Megpaskolom a vállát amolyan "gratulálok" gesztusként, aztán csak megyek utána. Hagyom, hogy ő vezessen, így legalább megtudom, hogy ismeri-e az utat. Na nem mintha fúrná az oldalamat a kíváncsiság emiatt, de mégis jobban hangzik mintha azt mondanám, azért hagyom, hogy vezessen mert így tudom őt sasolni. - Igazad van. Fürdünk... - Nem tudom nem észrevenni a vigyorát. Pontosan tudja, hogy miért kérdeztem meg ezt és mitől is tartok én. De mivel ismét éppen az előbb mondtam hogy én soha nem hátrálok ki semmiből, hát most sem fogok. Néhány perccel ezelőtt öltözködtem előtte, talán nem halok bele mégegybe. Majd gyorsan beleugrom a vízbe és kész. - Csak figyeled a profit! - Bájosan rámosolygok, majd a szobor elé lépkedek. Pár pillanatra elgondolkodom a jelszón, hogy biztosan jól emlékszem-e. Aztán miután kiböktem hangosan is a szobornak és a bejárat szabaddá válik előttünk, büszkén pillantok Alasterre, miközben intek neki, hogy indulhat is.
Aranyos, amikor magyarázkodik. Tényleg az, esküszöm. Viszont annak a szomorúságnak, amit kihallok a hangjából, nem örülök, engem is elszomorít egy kissé. Tudom, hogy nincsen félnivalóm tőle – és ezzel egyedül vagyok valószínűleg a kastélyban –, de azt is tudom, hogy nem árt óvatosnak lenni az élet minden területén. Persze, ha elfogadom, hogy minden konstans változásban van és nincsenek állandó faktorok, ahogy a víz sem folyik ugyanúgy dombok között és sík területen, akkor előbb-utóbb muszáj leszek elfogadni, hogy a körülöttem lévők is változnak. Elvégre, második már régen volt. – Tudom – felelem, és próbálok egy megnyugtató mosolyt küldeni felé. – Csak ismersz, mindig a legrosszabbra számítok. És hé, hidd el, ha én elvonszolnám magam a Griffendél-toronyig most, az nem azért lenne, hogy bárkit is hívjak bárhová. Nem vagyok különösebben fáradt, de nem vagyok ostoba sem. A Hóborcos mutatványt megúsztuk, mert jó helyen voltunk. Ha ezt a fürdőzést megússzuk, akkor szerencsénk lesz. De nem hívnám ki a sorsot magam ellen azzal, hogy valami harmadik kalamajkába is belekeveredem, ráadásul akkor, ha már biztonságos területen vagyok. Nem keresem én a bajt, jelen pillanatban lerohant a csarnok közepén. – Na látod. Szóval most védve vagyok – felelem, diadalmas vigyorral kísérve. Ahogy megyünk, próbálok emlékezni arra, pontosan honnan is ismerem a fürdő helyét. Ez is azon apró dolgok egyike, amiket kiderítettem valamikor az évek folyamán, és már magam sem tudom, pontosan mikor. Sok ilyen dolog van, és talán azzal kapcsolatos, kik a szobatársaim. Nem akarok csúnyán elmaradni mögöttük. A másik pedig ismét csak a hobbimra vezethető vissza: a terep ismerete Szun Ce könyvében alapvető fontosságúként jelenik meg. Márpedig én eltökéltem, hogy megismerem a környéket, ahol élek. Lehet, nem tökéletesen, de… Ó, megjöttünk. Nem tudom, nem észrevenni, mennyire tartózkodó a lány ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem túl lelkes. Végül is, még önmagát hozta ebbe a helyzetbe… De, mint említettem, nem akarom, hogy kényelmetlenül, vagy rosszul érezze magát. Szóval, amikor kinyitja a fürdőt, úgy döntök, van egy harmadik opciónk. Közben azért büszke vagyok magamra, amiért nem végletekben gondolkodom. – Tudod, még mindig van egy olyan lehetőség, amit nem fontoltunk meg – kezdem, falnak dőlve, ölbe tett kezekkel. – Mondhatjuk azt, hogy közösen megegyezünk, hogy nem megyünk be, ha nem akarsz. Fene, így is késő van, ha elkapnak, jó adag bajban találjuk magunkat. Amennyiben még mindig be akar menni, én megfordulok, és előre engedem az ajtón át. Odabent hamar fölmérem a környezetet – nem valami összetett hely. Megnyitom az egyik csapot, és elégedetten konstatálom, hogy sűrű habbal ereszti a vizet. Hagyom, hogy folyjék. Így legalább nem kell attól tartanunk, hogy meglessük egymást a vízben. – Nos? – kérdezem, amikor a nagy medence megtelik. – Te előbb vagy én előbb?
Most szívem szerint a nyakába borulnék és megölelném, hogy tudja mennyire fontos is nekem. Azt le sem tagadhatnám, hogy kissé veszélyes tudok lenni, de csakis kizárólag azért, hogy magamat védjem azokkal szemben akik engem bántanak. Viszont ő soha nem bántott, még akkor sem amikor minden joga megvolt hozzá. Mindig nagyon tapintatos volt és emberként kezelt, nem úgy mint a többi diák ebben az iskolában. Nem húzódott félre tőlem, mintha egy leprás lennék, hanem elfogadta, hogy ilyen vagyok és mellettem maradt, mikor senki más nem. És igaz, hogy az az üstös dolog már nem most történt, mégis úgy érzem örökre rám ragadt. Ha kikerülök az iskolából, talán még akkor is emlegetni fogják az emberek, ha szembejönnek velem. Pontosan ezek a viselkedések miatt lettem olyan amilyen vagyok. Kemény. Muszáj volt valamiféle pajzsot létrehoznom magam körül, hiszen nem fakadhattam sírva minden alkalommal, mikor az emberek elhúzódtak mellőlem amikor végigmentem a folyosón. Eleinte nagyon fájt. Mostmár csak magamban nevetek rajtuk, néha még szórakozom is velük egyet. Viszont Alaster teljesen más. Ha ő húzódna el ennyi évnyi barátság után, azt jobban fájna nekem bármi másnál. - Rendben. Viszont ha fáradt vagy, nem muszáj ám ezt csinálnunk... Nem akarom, hogy elaludj a vízben aztán ott fulladj meg nekem. - Igen. Én is pont a legrosszabbra tudok gondolni, ami csak megtörténhet velünk. Ebben nagyon tudunk hasonlítani egymásra. Le sem tagadhatnánk. A következő mondatára nem is mondok semmit, hiszen felesleges lenne tovább rontanom a saját helyzetem. Ő nyerte meg a kis szópárbajt, miután kiderült, hogy eszemben sincs bántani őt, és ígyesen az összes többi feldobott labdát leütheti ahogyan csak tudja. Mindenesetre mikor a fürdő bejáratánál megáll és ajánlatot tesz nekem, szintén meglep. Igazából nagyon örülök neki, hogy nem szeretne belekényszeríteni olyasmibe amit esetleg én nem szeretnék, vagy zavarbaejtő lenne számomra. Ám azt még annyira sem szereném, hogy most mindennek vége legyen és elmenjünk aludni. Végre úgy vagyunk kettesben, hogy senki nem lát minket, senki nem zavarat meg és én ezt a pillanatot nem akarom elrontani. Nem akarom, hogy vége legyen az estének. Elhatároztam magam. Ráadásul ritka mikor bele tudom rángatni őt ilyesmibe. Majd tíz év múlva valószínűleg ezekre az éjszakákra fogunk tisztán emlékezni és nem pedig azokra, amiket eltöltöttünk a Nagy Teremben vagy némelyik tanórán. - Nincs semmi gond. Menjünk be. Ma már egyszer sztriptízeltem neked... Miért ne tehetném meg mégegyszer? - Nevetek fel egy laza vállvonás kíséretében, aztán mikor bemegy a fürdőbe, én is indulok utána. Szerencsére a víz az nem átlátszó a sok hab miatt. Nem is olyan veszélyes ez így. A kérdésén néhány pillanatig elgondolkodom. - Te. - Nézek rá, de aztán mégjobban belegondolok és gyorsan rávágom. - Ne! Inkább majd én. - Minél előbb túlesek rajta, annál jobb. Ráadásul élvezetesebb lesz a vízből végignézni őt, mint innen kintről. Először csak az ujjaimat mártom bele a vízbe és egy mosollyal nyugtázom, hogy jó meleg. Pontosan erre van most szükségem. Aztán még egy futó pillantást vetek a mellettem álló srácra, majd ledobom a ruhát amit tőle kaptam, viszont a biztonság kedvéért, meg hogy ne örüljön annyira, az alsóneműt inkább magamon hagyom. Nem habozok túl sokáig, nem akarok előtte ácsorogni így, szóval gyorssan frissen bemászom a vízbe, aztán pedig csak vigyorgok rá, enyhén vöröslő arccal. - Te jössz! -
– Nem is annyira a fáradtság miatt – felelem. – Inkább csak nem akarom kihívni magam ellen az eddigi jó szerencsénket, ha nem muszáj. De azt sem hagyhatom, hogy csak egymagad menj a fürdőbe, nem? Ki tudja, milyen veszélyek leselkednek az úton… Igazából tényleg az elalvás aggaszt a legkevésbé. A helyzet az ugyanis a férfiemberrel, hogy amikor a vér megindul lefelé, akkor csúnyán gyorsan felélénkül. Szóval ja, technikailag inkább azért aggódok, hogy mi történhet, amikor az beüt – márpedig ezt híresen nem tudjuk kontrollálni. Nem tudom, hol állunk mi ketten, márpedig megijeszteni bármiféle, idióta, közeledésnek vett gesztussal nem szándékom. A barátsága többet ér, mint bármi más. De azért elismerem, jó alakja van… Szép lány, na. Legnagyobb fejfájásom jelen pillanatban, hogy ezt sikerült észrevennem már hetekkel/hónapokkal ezelőtt. A felkínált lehetőséggel nem él. Ami azt illeti, ebben reménykedtem – valahogy szomorú lett volna, ha így ér véget az éjszaka. Viszont, ahogy végez a mondattal, már megint kikerekednek a szemeim, és szerencsémre előbb megyünk be, minthogy válaszolnom kellene erre. Nagyon furcsa gondolatokat idézett a meglepően kicsi agyamba, az egyszer biztos… Hé, pasiból vagyok,k az vesse rám az első követ, aki nem így tett volna! – Rendben – bólintok, és már gondolnám ki a korábban a talár alatt viselt ingem gombjait. Csak az elsővel végzek, mire a lány meggondolja magát. Biccentek, amikor azt mondja, ő lesz az első, de azért tovább foglalatoskodok a gombokkal. Most azonban nincsen visszatartó erő attól, hogy legalább egy pillantást vessek Rina felé, nem sokkal azelőtt, hogy a vízbe ugrana, és muszáj vagyok az ajkamba harapni egy kissé. Tudtam, hogy jól néz ki, elvégre sportoló, de arra nem számítottam, hogy ennyire… Sietek a vetkőzéssel, már csak azért is, mert jó lenne minél előbb a vízbe kerülni. Rövid hezitálás után úgy döntök, az alsónadrágot én is magamon hagyom, majd sietve belegázolok a vízbe, ahol a kulcscsontom vonaláig ellep a hab. Alig egy karnyújtásnyira lebegek a lánytól, és leginkább azon lepődök meg, hogy az én arcom nem játszik a vörös minden árnyalatában. – Ez jó ötlet volt – vigyorgok rá, és egy pillanatra lebukok a víz alá, majd fölbukkanok ismét. Ennyit a hajmosásról mára…
Ja, igen... Pont a veszélyek miatt aggódik. Főleg miután nagyon jól tudja, hogy meg tudom magamat védeni, szinte bárkivel szemben. Akivel éppen nem tudom, ott még Alaster sem segíthet. Szóval azt hiszem kitalálhatott volna valami jobb kifogást is, de ám legyen... Elfogadom, de csak mert ilyen aranyos és nem akarja bevallani nekem, hogy fantasztikusan érzi magát és eszében sincs elmenni aludni. Csak nehogy aztán pofára essek, ha nem ez a helyzet. A végén még hülye álmokba ringatom magam. - Te most engem féltesz? Komolyan? - Felvont szemöldökkel és egy kétes félmosollyal pillantok rá. - Az imént még te magad is féltél tőlem, nem? - Csóválom meg lassan a fejem. Azt pedig továbbra is fenntartom, hogy aranyos, bár ezt inkább nem mondanám a szemébe. Főleg mert az ilyen srácok mint ő, nem igazán szeretik, isten se tudja, hogy miért, ha le cukizzák vagy aranyosozzák őket, mert az már űbergáz és azt jelenti melegnek kiáltom ki. Pedig nem is igaz. Miután sikerült leküzdenem gátlásaimat és levetköztem ez a tök előtt, majd elfoglaltam a helyemet a vízben, még csak meg sem próbáltam levenni róla a tekintetemet. Minden mozdulatát figyeltem vetkőzés közben, csakazértis! Bár ő nem igazán jött zavarba tőle, hiába szerettem volna azt elérni. Látszik, hogy férfiből van és nem csak kinézet miatt. - Én megmondtam, hogy jó muri lesz. - Büszkéne emelem a fejem, aztán egy hirtelen mozdulattal rávetem magam, csak hogy ne tudjon már ilyen halál nyugodtan feküdni ott és jól megcsikizem, közben pedig próbálom a víz alá is lenyomni. - Na nesze neked! - Nevetek fel gonoszul. Egy pillanatra sem állok le, hiszen nem hagyhatom, hogy elaludjon itt nekem, plusz kíváncsi vagyok, hogy hogyan tudja megvédeni magát. Elvégre ha még magát sem tudja megvédeni egy lánytól, akkor engem, hogy akart a sötétben rejtőzködő dolgoktól? Na lássuk mit tudsz, Al!
– Napóleontól egész Európa rettegett, végül mégis legyőzték – vonom meg a vállam. – És egyébként is, nem árt, ha itt vagyok. Több szem többet lát… De ha annyira elküldenél, elmegyek. Az ezt követő vigyor emléke még akkor is az arcomon érződik, amikor bemászok a medencébe. A víz körbeölel, én pedig nem tudok nem hálát adni annak a kevéske kalandvágynak, ami születésemkor belém szorult, hogy nem fordultam vissza az első adandó alkalommal. Akkor lett volna egy nyugalmas, de baromira unalmas estém. Mi ebből a tanulság? Többször kellene elaludnom a kastély egy kihalt pontján, belefutnom valakibe a Bejárati Csarnokban és elrejtőznöm a kopogószellemünk elől. Hmm, ha ezt így végiggondolom, ez azért egy eléggé egyedi útvonal volt ehhez a ponthoz, nem? – Többször kellene hallgatnom rád. – Alig van időm mindezt kimondani, amikor a lány szabályosan rám veti magát. Valahogy így érezhették magukat a lengyelek is szeptember elsején… Engem azonban nem ejtettem a fejemre. Ahogy önkénytelenül fölnevetek a csiklandozás hatására, leesik, hogy ha megpróbálom ellökni azzal semmire sem megyek. Csak nekem ugrana megint. Szóval mi a legjobb megoldás? Vonjuk közelebb, korlátozzuk a mozgását. Igen, ennek működnie kell. Első lépésként a lány derekára kulcsolom a két karom és közelebb vonom magamhoz, annyira, hogy ne tudja mozgatni a kezét. Diadalittasan vigyorgok rá, ahogy a felsőtestünk összeér. Ez egészen addig remek ötletnek tűnik, ameddig, a lány testének közelsége okán meg nem érzem azt a mocorgást deréktájon… Majd, körülbelül ugyanekkor prezentálja magát a második probléma is. A vízben ugyanis nehézkesen marad fönt valaki, aki nem mozog, márpedig abban a pár másodpercben egyikünk sem képes erre, így aztán a víz alá bukunk. Amint ez megtörténik, elengedem a lányt, és a felszínre rúgom magam, remélve, hogy ő is feljön. És közben imádkozom azért, hogy az előbb talán nem vette észre az idiotizmusom legújabb gyümölcsét. Említettem már mennyire nem akarom elveszíteni a barátságát egy ilyen marhaság miatt? – Bocsi – mondom neki, amikor már mindketten a felszínen vagyunk. Ki kell köpnöm egy kevés vizet, amit meglepetésemben majdnem lenyeltem. Egy bocsánatkérő mosollyal egybekötve nézek rá. – Nem számítottam arra, hogy elsüllyedünk miattam.
Ezzel már aztán igazán nem tudok kötekedni. Kezdem teljesen legyőzöttnek érezni magam a mai nap után. Vagy inkább csak este, ami pedig rosszabb, mint a nap. Alig néhány óra alatt totál legyűrt. Hát ezt el sem hiszem. Gyakorolnom kell még ezt a szúrkálódást, mert ez nem mehet így túl sokáig. Mindenesetre most ráhagyom ezt is. Tényleg nem tudok mivel visszavágni, talán csak egyszerű kedvességnek kellene felfognom a gesztusát. Elvégre az is. Na mindegy! Valószínűleg ő történelemből jó, míg én nem igazán, szóval jobb is ha nem kezdek bele újabb csatába. Csak egy győztél pillantást vetek rá, na meg egy kis szemforgatás sem maradhat le. Végül azért hozzáteszem a következőt, mielőtt hátat fordít nekem és magamra hagy. - Meg ne próblj elmenni! Tudod, hogy nem úgy értettem! - Nem akarom megsérteni sem a hülye szurkálódásaimmal, főleg mivel néha hajlamos vagyok túlzásba vinni. Más esetében még nem is olyan hatalmas probléma ez, viszont nála igen. Rá vigyáznom kell, hogy ne fordítson hátat nekem, főleg a saját hibám miatt ne. Túlságosan megszerettem már az évek alatt, túlzottan megszoktam, hogy ő mindig ott van nekem. Nem veszíthetem el, ebben száz százalékban biztos vagyok! Na és abban is biztos voltam, hogy a kis akcióm teljes mértékben sikeres lesz a csikizéssel meg a többivel. Erre mi történik? Hát perszehogy már megint legyűr, ráadásul még csak nem is kell neki sokat szenvednie. Amikor megkaparintja a derekamat már sejtem is, hogy valami nincs rendben, hogy valamit kitalált a kis okoskám. Viszont amikor magához szorít onnantól kezdve meg főleg nem kételkedem. Teljesen mozgásképtelenné tesz vele, hiába is próbálom magam eltolni, vagy bármit csinálni, egyszerűen lehetetlen. Így hát hamar rá is hagyom a dolgot, csak ártatlanul nézek Al gyönyörű szemébe, egészen addig, amíg meg nem érzek valami... hm. Hát igen! Annyira próbálom visszatartani a röhögésemet, hogy hirtelen még a könnyeim is kicsordulnak, a fejem pedig ismét bevörösödik, de ezúttal nem a zavartól... Na jó, egy picit attól is. Mindenesetre ha nem süllyednénk el, talán sikerült volna jól képen röhögni szegényt. Pedig ez aztán már igazán nem az ő hibája. Mikor sikerül felevickélnem a felszínre, kiköhögök magamból egy kis vizet, vagy inkább habot, aztán felé fordulok. - Hát... Én nem arra nem számítottam. - Szórom is el gyorsan frissen a célzást miközben elengedek egy huncut mosolyt is. De mivel nem akarom túlzottan megpiszkálni ezzel, inkább áttérek az ő kijelentésére. - Mert ha nem süllyedtünk volna el, akkor mit tettél volna velem? Legyilkolsz? - Vonom fel a szemöldököm, miközben ismét elmosolyodom. - Valójában egy gyilkos vagy és csak a megfelelő pillanatra vártál az elmúlt évek alatt? - Na jó... Ez elég gyenge még tőlem is, de most valahogy nem az elsüllyedés jár a fejemben, így nehéz dolog ez. A másik incidensről meg valószínűleg nem igazán akarunk beszélgetni. Az még kínosabb lenne.
Persze, hogy tudom. Ő azonban nem igazán tudja, hogy nem fog elveszíteni engem – nem csak azért, mert vastag egy bőr van az én képemen, az is ott van, hogy nekem sincs túl sok barátom itt. Persze, én nem vagyok pária, sőt, ő sem az teljesen, több olyan ember van, akikkel ellógok, akikkel jól érzem magam, de kevés olyan, akikre ténylegesen támaszkodhatok is. Rina ezen emberek egyike, és én nem engedhetem meg, hogy a saját ostobaságom, vagy sértődöttségem miatt elveszítsem ezeket az embereket. Tudom, néha hideg kalkulációnak tűnhet ez a gondolatmenet, de ha belegondolok, szívből jön. Nem akarok egyedül maradni, főleg nem az iskola végére. A vízből kibukkanásom után végigpörgetem magamban az azt megelőző pár pillanatot. Ahogy felnézett a szemembe, ahogy megláttam, mennyire… jól szórakozik, hogy így fejezzem ki magam. Végül is jobb, mintha sikerült volna megríkatnom szegényt. De szerencsére nem ostorozhatom magam sokáig ezen az egészen, mert megszólal, én pedig elvörösödök, de a fülem tövétől a nem látható lábujjam aljáig. Nem is tudtam, hogy ennyi vér maradt bennem, tekintve, hogy az alsónadrágomban keletkezett dudor nem tűnik el az eltelt pár másodperc alatt. De szerencsére már nem látszik… – Igen, bocsi amiatt is – mormolom és lesütöm a tekintetem, egy kis szégyennel karöltve. Oké, hogy természetes dolog, de na… Nem a legjobb alkalmat választottam erre. Majd kifakadok, félig-meddig vigyorogva. – Nem mintha lenne rajta ki-bekapcsoló gomb, mint a lámpákon. – Persze, én vagyok a Roxfort Fojtogatós Gyilkosa, nem tudtad? – kérdezem, egy nagy adag szarkazmussal a hangomban. Majd megrázom a fejem, és egy fokkal komolyabb hangnemet ütök meg. – A probléma az, hogy a pillanatban gondolkodni egyszerű. Hosszú távon előre tervezni viszont már sokkal nehezebb. Főleg ha az ember nem tudja abbahagyni a nevetést. Nem szemrehányás egy pillanatig sem. Élveztem, csak megpróbáltam megfordítani a helyzetet egy kissé. Fenébe is, még azt is élveztem, amikor egymáshoz feszültünk… Ha nem lett volna olyan pokolian kellemetlen az utolsó pár másodperc, akkor lehet, most nagyot nevetnék a dologgal kapcsolatban. – Egyébként is, honnan tudtad a jelszót ide? – kérdezem meg végül azt, amin gondolkodtam már azóta, hogy beléptünk ide. Igen, nagyrészt azért bököm ki, hogy társalgást kezdeményezzek. Baromi kínosan érzem magam az egész szituáció miatt, és ha megtehetném, hogy felolvadok a habfürdőben, át megtenném.
Jó, tudom, hogy nem kellene emiatt kinevetnem, hiszen tényleg egyáltalán nem az ő hibája, de azért ettől függetlenül egy kicsit mégis vicces. Viszont át tudom érezni az ő helyzetét is... Persze nem teljesen, mert ugyanazt az izét... szóval ugyanazt nem érezhetem. Őszintén szólva egy icike-picikét még örülök is ennek az incidensnek. Részben mert végre nem én vagyok az aki zavarban van és vörös fejjel legszívesebben elásná magát jó mélyre. Másrészt pedig azért mert ez azért nem olyan rossz. Na jó, nem! Nem, ezt inkább nem akarom részletezni. Ó te jó ég, hol jár az eszem? Valaki igazán helyre pofozhatna már engem is! Aztán következő szavain felkacagok. Gomb. Oké... - Nyugalom! Semmi baj nem történt. Ez csak egy kis... Izé... - Nem tudom miért is nem akarom nevén nevezni a dolgokat. Valószínűleg mert akárhogy próbáljuk elhülyéskedni, ez attól még kínos marad. - És hát valljuk be, ha egy ilyen nőt látsz, mint amilyen én vagyok, még szép hogy ez történik! - Nevetek fel, aztán lassan megcsóválom a fejem. Tudja, hogy ez is csak poén, elvégre én soha az életben nem mondanám azt magamra, hogy "jó nő". Először is mert ez a jelző nem szerepel a szótáramban, másodszor pedig mert az önbizalmam valahol lent van a kastély alatt. Vagy még annál is lejjebb és ezt ő is tudja. Remélem. - Hát perszehogy te vagy! - Vigyorgok még mindig mint egy idióta, majd egy nagy adag vízzel jól lecsapom őt. Imádom, hogy mellette nem tudok unatkozni és imádom azt is, hogy mellette folyamatosan mosolygok, vigyorgok, kacagok vagy nevetek. Bár van, hogy mind egyszerre. A lényeg, hogy mikor vele vagyok, soha nem tudok szomorú lenni. Ha éppen az is vagyok, akkor néhány másodperc alatt felvidulok. Hát kell ennél több? Jó, persze kell, de arról nem beszélünk. Majd talán egyszer. - Egyáltalán minek gondolkozol annyit? Ne gondolkozz... Csak csináld ami eszedbe jut. Abból baj nem lehet! - Mondom, majd lebukom a víz alá és pontosan előtte bukkanok fel. - Egyébként is már annyi szabálysértést elkövettünk, hogy ennél rosszabb amúgy sem lehet a helyzetünk. - Megvonom a vállam, aztán pedig kérdésén felnevetek. Tudja jól, hogy ha én akarok valamit, akkor előbb vagy utóbb úgyis megszerzem. Addig küzdök a dologért amíg nem sikerül. Ha éppen egy jelszóról van szó, akkor azt is megszerzem. Bár őszintén szólva, a prefektusi fürdő jelszavát éppen csak véletlenül sikerült kiderítenem. Ha nem hallom meg, akkor eszembe sem jutott volna, hogy el akarok ide jönni. De ha már egyszer a fülembe jutott akkor miért ne használnám ki az alkalmat? - Tulajdonképpen csak hallottam ahogy beszélnek róla. Aztán gondoltam nem árt ha megjegyzem. És lám... -
Őszintén, nem tudom, annak örülnék-e jobban, ha nagyobb ügyet csapna az egészből, vagy annak a megértő, kedves útnak, amit most járunk. Értékelem, hogy ennyire lazán veszi – még azon sem akadok fönn, amikor a „kicsi” jelzőt használja. Nem vagyok annyira egoista, egyrészt, másrészt, hogy stílusosan fejezzem ki magam: legkisebb problémám is nagyobb ennél jelen pillanatban. – Mi tagadás, nincs miért szégyenkezned – vallom be, esélyesen „büntetlenül”, ha már poénkodunk. A helyzet az, hogy ha nem vettem volna észre, hogy a lány jól néz ki, hát egészen biztosan át kellene értékelnem néhány dolgot az életemben. Elvégre évek óta ismerjük egymást, és biztosan állíthatom, hogy bizonyos tekintetben együtt nőttünk föl… Hiszen mégiscsak napi szinten láttam az elmúlt öt év nagy részében, kivéve talán a nyarakat. Valahol mindig is megmarad nekem annak a lánynak, akit akkor ismertem, de mindezek mellett itt van, majdhogynem felnőtt nőként. Baromira össze tudja zavarni az embert az ilyesmi, basszus. És még csodálkozik az ember, ha maga sem tudja, mit akar. – Lebuktam – vigyorodok el keserűen, de persze csak színészkedem. Aztán ő is lebukik, én pedig magamban imádkozok minden istenséghez, aki van, hogy ne az történjen, amire számítok. Azonban mégis bejön a gondolat: éppen előttem bukkan fel. De most halál komolyan, vajon direkt csinálja, vagy csak tökéletes érzéke van ahhoz, hogyan kell kínozni engem? – Azt te csak hiszed – felelem halkan. Ha azt tenném, amire gondolok, magamhoz vonnám, megcsókolnám, aztán történne, ami történik, nem érdekelne a következmény. De nem tudok így élni, sajnos. Nem tudok nem gondolni a következményekre. Nem tudom nem elgondolni, mi van, ha nem beszél hozzám utána, mi van, ha elveszítem egy jó barátomat egy pillanatnyi őrültség miatt? Az élet arról szól, mennyit hajlandó az ember kockáztatni egy nyereség érdekében, és én valahol itt húzom meg a határt. Az életemben lévő embereket, a velük való kapcsolatomat nem tudom föltenni egy lottóra. – Ez mondjuk igaz. Miért, mit szeretnél csinálni? Az utolsó szavaival muszáj volt egyetértenem, és a kérdés is csak úgy kiszakad belőlem. Te várjunk csak, én most flörtöltem vele? Szerintem ez volt a legközelebbi ahhoz, amit életemben tettem. Remek, úgy tűnik, mégsem vagyok annyira óvatos – vagy gyáva – mint azt hittem magamról. Csak ki kell kapcsolni az agyam öt másodpercre. Ha lenne némi helyem, még közelebb is lépnék hozzá, de így csak egy keveset sikerül. Így nem szorulunk úgy egymásnak, mint az előbb. – Örülök, hogy így alakult – felelem arra, hogy csak megjegyezte a jelszót. Valószínűleg feltaláltuk volna magunkat anélkül is, de itt lenni jó. Vele. És jézusom, már alig tudok gondolkodni normálisan. Mit teszel velem, te lány?
Hirtelen nem esik le, hogy mire mondja azt, hogy nincs miért szégyenkeznem. Persze nem tart sokáig mire rájövök, de akkor meg nem tudom eldönteni, hogy most ő is csak hülyéskedik-e vagy komolyan gondolja... Tehát nem tudom eldönteni, hogy megsértődjek, avagy ne. Hát mit is mondjak... Nem vagyok túl határozott ember ebben a pillanatban. Végül mégis a poénkodásnál állapodok meg, de nem sértődöm, végülis nem tehet róla ha nem felelek meg az ízlésének. - Ilyennel neked nem illik viccelődni, mert még megsértődöm. - Mondom egy szemforgatás kíséretében, de aztán elmosolyodom jelezve, hogy semmi baj. Az a szerencséje, hogy én nem vagyok túlontúl sértődékeny, hiszen az évek alatt már igencsak sikerült megedződnöm ilyen téren. Bár ha róla van szó, megint más a helyzet, hiszen ő fontos nekem. Ha ő bánt meg, azt természetesen jobban fájna, mintha tíz másik bántana meg egyszerre. Viszont ezt most elnézem neki, hiszen rosszabb lett volna, ha azt mondja, egyáltalán nem igaz amit hülyeségből mondtam magamról. Mikor felbukkanok előtte, nem tudom nem észrevenni az arcán átsuhanó nem is tudom mit. Rémültség? Bár lehet csak képzelődöm és inkább csak meglepettség volt, amit annak lehet betudni, hogy meglepte a hirtelen közeledésem. Vagy fene tudja. Mindegy is igazából. - Ó, szóval meghazudtolsz? - Vigyorodom el, miközben felvonom szemöldököm és próbálok valami sértődött pofát bevágni, de igazából eléggé megzavar ahhoz a közelsége, hogy ne tudjak sértődöttet játszani. Inkább csak igézetten bámulok a két szép szemébe és igyekszem nem észrevenni, hogy ő még közelebb került hozzám. - Hogy én mit szeretnék? - Kérdezem kissé rekedt hangon, de még mindig szemeibe pislogok. Aztán mikor sikerül minden erőmet összeszedni, hirtelen nekilendülésből közeledni kezdek hozzá, de közben meggondolom magam, vagy inkább csak zavarba jövök és ahelyett hogy megcsókolnám csak egy puszit nyomoka szája sarkára. Ezután pedig ugyanazzal a lendülettel húzódom vissza a megszokott vörös fejjel. - Na jó... Talán igazad van. Lehet baj... Sajnálom! Nem tudom mi volt ez. - Motyogom zavartan, aztán elkerülöm és igyekszem mielőbb távolabb kerülni tőle, már csak azért is hogy ne láthassa az arcomat tovább.
Amikor visszavág, esküszöm, fölszökik a szemöldököm. Viccelődni? Komolyan gondoltam – bár tény, az előbb még annak örültem, hogy viccbe csomagolhattam ezt az apróbb vallomást, szóval talán nem kellene meglepődnöm. Mégis, azután, hogy nem javítom ki, nem tudom, hogy a fenébe kerülhettem a Griffendélbe. Lehet, a Süvegnek tényleg a Mardekárba kellett volna küldenie. Gyáva vagyok és a saját pozíciómmal, a status quo-val sokkal inkább törődök, mint az igazsággal. Hálás lennék, ha ebben a pillanatban valami belefojtana a vízbe. – Nem – válaszolok, a helyzethez képest egészen higgadtan, és ehhez minden akaraterőmre szükségem van. Nem harapok az ajkamba, nem nyögök föl a közelsége miatt, nem teszek semmi baromságot. Egyenesen meglepem magam. Ennek következtében viszont alig veszem észre, hogy csak játssza a sértődöttet, hogy talán a kérdése sem volt komoly… Valamit valamiért. – Egyszerűen csak más ponton állunk ebben a kérdésben. És már láttam, mi történhet, ha az ember nem gondol át dolgokat időben. Istenem, nézne bárhová csak a szemembe ne… nem tudom levenni róla a tekintetem. Minden egyes pillanattal, amit itt tölt, az akaraterőm egy újabb darabja emésztődik fel az elfuserált harcban, hogy ne húzzam megint magamhoz, hogy ne tegyek valami meggondolatlan baromságot… Hogy ne próbáljak meg boldog lenni. De miért? Miért büntetem magam így, most, itt…? De aztán nem is rágódok sokat ezen. Mert ahogy a lány megindul előre, már tudom, mi a szándéka, mégsem húzódok, hátrálok el. Majd, miután az ajkunk, ah egy pillanatra is, de összeér, nem tudom, mi mást tehetnék. Ahogy elhúzódik, utánakapok. Alig értem, amit mondd, de nem is érdekel abban a pillanatban. A karját érem el, és majdnem felbukok abba, hogy magamhoz rántom. Majd megcsókolom. Én nem finomkodok, ahogy ő, a szájára tapasztom az enyémet, és csak remélni merem, hogy nem lök el magától, nem fog elhátrálni, nem orrba vágni. Mindent, amit egész életemben tanultam a megfontoltságról, most kidobtam az ablakon, de ahogy egyik kezem a lány arcára siklik, gyengéden, nem is érdekel. Rohadjak meg, de ez baromi jó érzés volt. – Nem, neked volt igazad – mondom, amikor levegőhöz jutok. Ha nem hátrál el, a karom a derekára siklik, ismét közelebb húzva. Most nem érdekel, mit és mit nem érez meg. Most kiélvezem, hogy a karomban tartom. Nem tudom, hogy mi fog történni az elkövetkezendő napokban… A fenébe, azt sem tudom, mi történik a következő öt percben, de életemben először ennek örülök. – Néha megéri a pillanatban is élni.
Nem tudom, nem észrevenni, hogy ő teljesen komolyan veszi amit mondtam. Pedig azt hittem, hogy nem vagyok elég jó színésznő, főleg akkor, amikor ő itt áll előttem alig pár centiméterre és néz rám azokkal a gyönyörű szemekkel. Komolyan azt hittem, hogy egyáltalán nem voltam hiteles, de úgy néz ki mégis, hiszen rögtön magyarázkodásba kezd. Ilyenkor nagyon aranyos tud lenni... Mondjuk mikor nem? Szinte mindig az. Pontosan ez a probléma is. Mindenesetre most rettentően örülök, hogy sikerült becsapni egy kicsit. Ideje volt már a kárpótlásnak azok után, hogy az összes szócsatánkba belebuktam, és még a kis magánakciómba is, hogy majd agyoncsikizem. Szóval bár gonosz vagyok, de mégis örülök ennek. - Igen! Szörnyűségek történhetnek egy ilyen helyzetben, amikor az ember nem gondolkozik. Például elsüllyed. Szörnyű! - Az utolsó szót jócskán meghúzom, hogy érezze az iróniát belőle, aztán felnevetek, miközben megcsóválom a fejem, akárcsak egy kutya. Persze ez a fene nagy öröm csak addig tart amíg én meg a hülye eszem rá nem jövünk, hogy Al-nak most totálisan teljes mértékben igaza volt. Természetesen ez csak az után derül ki, hogy tettem egy ostoba próbálkozást arra, hogy megcsókoljam. De még ehhez is hülye vagyok, hiszen mégis át kellett volna gondolnom, nem pedig belevágni a közepébe, aztán félúton kezdeni el gondolkodni és valami gyerekes puszit adni neki. Mintha nyolc évesek lennénk, debizisten. Mondjuk ahhoz képest igencsak sikerül ma már vagy századszor meglepnie, mikor nem hagyja, hogy elhúzódjak tőle a vörös fejemmel, hanem karomnál fogva visszahúz... Ami mellesleg majdnem fájt is, de sajnos mielőtt még esetleg elkezdenék jajveszékelni az a kis fájdalom miatt, neki sikerül százegyedszerre is meglepnie és a számra tapasztania az övét. Így pedig mivel jajveszékelni nem tudok, a másik dolgot teszem, ami jelenleg az eszemben van. Visszacsókolok. Közben pedig dereka egy-egy oldalára teszem egy-egy kezemet és úgy vonom magamat még ennél is közelebb hozzá. Ebben a pillanatban már tényleg nem érdekel semmi... Sem az hogy vízben vagyunk, sem az hogy bármelyik pillanatban lebukhatunk, sem pedig a dudor az alsójában. Csak ő érdekel és az, hogy soha ne kelljen elengednem, ne keljen szétválnunk, ne kelljen innen elmennünk. Amikor már szétválnak ajkaink, nem vesződöm azzal, hogy elhúzódom, inkább csak nyakába fúrom az arcomat és továbbra is ölelem magamhoz. Azt pedig plusz örömnek találom, hogy ő sem akar olyan könnyen elengedni. - Te nem viccelődtél velem az imént, ugye? - Gondolok most a "Hát nincs miért szégyenkezned" kijelentésre, amin kis híján sikerült még besértődnöm is.
– Oké, oké, értem a célzást – emelem föl a kezem megadóan, és hagyom, hogy ő nyerje ezt a kört. Lenne mód, hogy megfordítsam a vitát, már hogyne lenne, például emlékeztetném, hogy pont arra utaltam, hogy az előrelátás hiánya miatt süllyedtünk el… De minek? Bezsebelnék egy győzelmet. Elkönyvelhetném, hogy igazam van. Nagy dolog. Hogy mondják? A siker szép dolog, csak éjjel nem húzhatod magadhoz? A győzelem is szép, de nem fogsz végignevetni vele egy unalmas órát. Azután minden gyorsan történik. A puszi, a döntésem, a csók… Jézusom, éjjel, majd az ágyamban fekve valószínűleg milliószor lejátszom majd a fejemben az egészet, újra meg újra, egészen addig, amíg nem ismerem majd annyira, mint a könyvet, amit a medence szélén hagytam. Most viszont nem merek elmerülni a múltban, akkor nem, amikor a jelen sokkal, de sokkal érdekesebb annál. És jobb. És, hogy őszinte legyek, lényegesen kiszámíthatatlanabb. A csók nem tart sokáig – mert ácsoroghatnánk itt a vízben egy egész éjszakát is –, de minden pillanatát kiélvezem. Érzem, ahogy ő is a derekamra csúsztatja a karját, ahogy az enyém is megtalálja oda a maga útját, legalábbis az egyik. Mármint az övére! Jesszusom, gondolkodni is alig tudok. És ez a tény, ami alig pár perce még hatalmas tragédiának tűnt volna, most egy elenyésző tényező. Tényleg kis dolog ahhoz képest, amin át kell majd rágnom magam, újra meg újra meg újra. Millió kérdés, amit le kell majd tisztáznom. De azok is várhatnak. Most Rina a fontos. – Nem. Azt hitted? – kérdezem, és közben hiábavalóan próbálom visszatartani a halk nyögést, ahogy megérzem a forró leheletét a bőrömön. Most, hogy a pillanatnak vége, nem tudom tovább figyelmen kívül hagyni a feszítő érzést a nadrágomban sem, márpedig ez nem segít rajta sokat. Mondjuk az előbbi pár pillanat legalább adott egy kis tisztánlátást. Mennyivel egyszerűbb az élet, ha nem akarunk harcolni minden kis dolog ellen… – Mondjuk, nem kellene meglepődnöd, ha dicsérnek. Elengedni még mindig nem akarom, szóval csak állok ott, a deréktól alig följebb érő vízben, amiben legfeljebb hanyatt fekve tud elmerülni az ember – ahogy nekem sikerült is az előbb –, és azon gondolkodok, hogyan tovább innen. És nem, nem az elkövetkező hetekre gondolok. Vagy arra, milyen lehet egy kapcsolatban élni. Azon morfondírozok, mi történik, ha egyszer elengedem. Vajon véget ér a világ? És vajon elférek még abban a nyomorult, vizes gatyában egyszer még az életben kényelmesen?
Kezdőlap
Lehet, hogy furcsa egy lény vagyok vagy csak agyilag totálisan kattant, de én imádom az esőt. Ha lehetne kint ülnék és élvezném ahogy bőrig ázom. Tulajdonképpen csak a ruhámat és a cipőmet sajnálnám, semmi mást. Na jó... Egy picikét a hajamat is. Az elmúlt éjszakában csak az rontott el mindent, hogy az eső mellé párosult sok-sok félelmetes hang is. Nem szeretem az ijesztő hangokat sem pedig a villámokat. Vagy fél éjszakán át nyitott szemmel meredtem a plafonra, miközben minden hangtól összerándultam és csak még szorosabban öleltem magamhoz a takarómat egészen addig amíg csend nem lett és el nem szundítottam. Hát nem sokat aludtam... A napom legnagyobb része pedig kviddicsezésből állt. Nem is lehetne kérdés az, hogy most fáradt vagyok-e. Viszont tudom, hogy ha délután lefekszem aludni a szabadidőmben akkor bizony éjszaka ismét ugyanaz a sors vár rám. Így hát a kviddics után elmentem vacsorázni, majd ahelyett, hogy házit írnék, esetleg készülnék valamit az elkövetkezendő napokra, én szépen csendben kiosontam az udvarba, hogy gyönyörködhessek az esőben, na meg az illatában. Imádom az eső illatát, annál talán nincs is jobb. És nagyban téved aki ezt nem így gondolja. Mindenesetre ez az este nagyszerű arra, hogy kicsit élvezzem mindezt a természeti csodát. Egyenlőre csend van és a villám sem készül épp belém csapni. Szóval én és a hülye fejem gondolkodás nélkül sétálunk ki a szakadó esőben és hagyom, hogy egyre jobban átázzak. Imádom ahogy hullanak rám a cseppek, szinte meg is feledkezem arról, hogy épp totálisan bőrig ázom. Szinte... Végül azért csak összeszedem magam és hátrébb lépek ahol már nem áztat tovább az eső, a fejem felett lévő tető miatt. Szó szerint kicsavarom a hajamból a vizet, aztán még néhány pillanatig bámulom az esőt, majd mikor az első villám megjelenik előttem, úgy ugrom hátra, mintha éppen egy dementor jelent volna meg előttem. Vagy éppen egy tanár. 
