- Remélem, meghal majd. Sosem fogom már megérteni, miért olyan az ember, amilyen: mi gyönyört szül a meg nem szűnő fájdalom, akár ütés, akár elfordított fej? Talán túl későn vágytam rá, hogy ne csak lássak, lássanak, értsem is, de a helyedben megöltem volna őt is, kegyelemből. Döntsd el te, kinek kegyelmezve.mondja csak úgy, egyszerűen, holott jelen van, a balesete óta ha beszélget, szinte mindig jelen, unalmas módon csak egy irányba pillantva, holott türelme nem így edződött, ott rejtőzött rengeteg ajtó a pillanatban, amelyek mind lehetőségekre nyíltak, de mert jónak látta, és mert magának elsősorban mindig hitt, hiszen lehetetlen lett volna, hogy jövőképek milliárdjai között rossz döntést szüljön a szem, amely magáénak tudja mindet - de ez azelőtt történt, értelmetlen múltak között félúton, és mert akkor nem érdekelték úgy emberek lelkének mélységei, nem is törődött vele: fonalat ilyenkor találni elkésett, ezért hát mindig csak kegyetlen lehet hozzá, mint  éhezőt az asztalhoz nem ültetni. Van persze lépés, amely ténylegesen a halálához vezetné az oroszok hálátlan gyermekét, de neki nem ártott, előle még a társaságát is megtagadta, így van hát jól, tudata pereméről lábát lógatót nem taszítana a mélybe, körülményei majd megfonják magukat, azon táncolhat tovább - és mert az ember mindig téved, csak utóbb magyaráz, hát az oroszok hálátlan gyermeke maga is tud sírt ásni, előbb többnek, majd egynek, bele is fekszik, ehhez ő nem kell. Ettől még remélheti.

- Nincs sehol helyed, és nem is keresel egyet. Ahonnan jöttünk, elégett már, eltűntünk, és nem is keres bennünket senki. Ahol most állsz, mások szánták otthonul, és terhükre vagy, megtűrnek. Amiről hitted, hogy ott állsz, ha percekre is, kölcsönbe van, más konyhája, más ágya lesz, más férje, házassága: nincs mitől félned, sosem hoztál önálló döntést, nem vagy préda vagy gyilkos, egy vagy a sok között, akiknek nem kell felelniük semmiért. láthatatlan még azok között is, mert eltakarják nagyobb lelkek, hangosabb szájak, mindenütt kivilágló különcség, egyiknek kapcsolatai, másiknak szeretője, ez látott valamit, az hallotta: hosszú a sor, azok között a húga elveszik, szerencséjére, igényt súgására, elméjére nem tartanak, nem csak mert sosem ült senki asztalához, nem engedték neki, ő pedig nem volt elég éhes - a hozzá vezető hidak is ledőltek már, azokra feszített alakokat letépték, érte menni békeidőben is hosszú fáradtság volna, értelmetlen erőszak. - Most nem jövendölök neked, süket vagy te is rá. Ki vagy te, mi vagy te? Minek nevezed magad, ha kérdez valaki egyenesen? Nem valaki valakije, apád-anyád elmúlt, bátyád nem is volt, hozzám nem voltál hűséges, a szeretőd önmagát öli meg, nem kér segítséget - férjed mást szeret, asszonya puszta akarat, gyermekeik téged nem neveznek sehogy. Én nem azt mondom neked, tűnj el és felejtsd el őket: azt mondom, mielőtt tényleg félni kezdesz, előbb tudd, ki vagy te.
Becsukja a szemét, mielőtt kinyitom, és rád fordulok, de erőszakkal, itt maradok, bárhogy szeretném is tudni, miket dönthetsz, merre futhatsz, merre visz az út: akarom, hogy el innen, hogy valahová juss, de te nem akarod, és lemondtam párszor már rólad, talán még egyszer lehetséges.

- Solvi, aki jobban tudja, mikor kell szólnia, sosem szakadt el úgy a tudata a testétől, kinyújtja kis kezét a nagynénje felé, nem lepne meg, ha őt is gondolatban szólítaná, ahogy az apját szokta.
- A keresztapját várjuk vacsorára, és ha beleegyezik, a keresztanyját is. Nem menekülhetsz örökre valami elől, ami nem kerget, és Moody elfoglalt. Ha tényleg meg akarsz menteni valakit, talán ezen az ajtón érdemesebb kopogni.