Ritkán mozdultam ki a házból. Mindig csak akkor, amikor Ben nem volt otthon, dolgozni ment, és mindig csak akkor, amikor nem éreztem a húsom legmélyén is, hogy figyelnek. Ez a nap jónak tűnt egy kis kikapcsolódásra. Hogy mi volt a kikapcsolódásom? Először is, már attól fellélegeztem, hogy Ben kiment az ajtón. Aztán néha tényleg kimozdultam a lakásból én is. Ilyenkor Londonban sétáltam, leginkább olyan helyeken, ahol biztos voltam benne, hogy varázslókkal és boszorkányokkal találkozom. Közel kilenc hónapja nem használtam a pálcám, nem láttam varázslatot, csak is akkor, amikor sétáltam. Pedig tudtam, hogy nem szabad messzire mennem, nem szabad beszélnem senkivel, de... Hét évig voltam bezárva Vinícius villájába. Hét évig! Szinte egyszer sem mehettem ki a házból, sokszor az őrület kerülgetett, mert gyerekkoromban minden nap nagy részét a kinti birtokon töltöttem. Gyűlöltem a bezártságot, gyűlöltem azt, hogy nem járhatja át a testemet a napfény, a tavaszi fák illata, a hó hűvöse. De amióta Bennel élek, sikerült kiszöknöm néhányszor, még az Abszol úton is jártam.
Kiléptem a lakásból az utcára. Mielőtt még kulcsra zártam volna az ajtót, körülnéztem. Öt percig csak bámultam jobbra, balra és előre, de még hátra is. Az üres utcát fürkésztem, és bár tudtam, hogyha nem akarják, úgysem látom őket, de biztosan itt vannak, mégis kattant a zár, én pedig kiléptem a járdára. Sokszor sikerült meghallanom a gondolataikat, és tudtam, hogy merre mehetek, gyakran ez segített azon, hogy ne kerüljek vissza a poklomba. De ezúttal nem hallottam semmit. Csak tettem egyik lábamat a másik után, róttam a métereket az üres utcán, hallgattam, ahogy süvít a téli szél. Megláttam a kavicsokat, a sürgő-forgó bogarakat, az olvadozó hófoltokat, az eldobott cigarettacsikkeket, hallottam az éhes madarakat, a veszekedő házaspárokat ingerült kiabálását egy-egy nyitott ablakon át.
Nem figyeltem, hogy merre megyek. Ez akár bajba is keverhetett volna, mert sikerült nekimennem egy férfinak. Ő mosolyogva elnézést kért, én is szabadkozni kezdtem. Felvette a leesett kesztyűmet, aztán meghívott egy kávéra. Nem mehettem. Tudtam, hogy nem mehetek. Pedig tudtam, hogy ő varázsló. Hallottam, ahogy azon gondolkodik, micsoda szerencse, hogy belebotlott egy tűzhajú tündérbe, mert napok óta vágyik egy jó beszélgetésre. Hallottam, hogy abban reménykedik, hogy boszorkány vagyok, és jól elcseveghetünk majd a mágiáról, esetleg a varázslényekről, konkrétan a holdborjakról, mert annyira rég látott egyet, holott gyermekkorában rendszeresen etette őket. Tudtam, hogy nem beszélhetek vele, mert elárulom saját magam, és tudtam, hogy nem tudok sokáig hazudni neki. Nemet kellett volna mondanom... - Rendben – motyogtam félve, és elmosolyodtam. Nincs itt senki, Susan, nem lesz semmi gond! Nyugalom! Ha baj van, csak elmész, és kész. El fog engedni. Muszáj kiszabadulnom..
I solemnly swear
I am up to no good
Nicholas Macnair
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Csüt. 17 Jan. - 21:44
Susan & Nicholas
Kicsit remegő kézzel igazítom meg a felsőm gallérját miközben nézem magamat a tükörben. Az arcom színe most körülbelül a fallal egyenlő vagy még annál is világosabb. Forog velem picit a világ pedig becsszóra mondom, hogy nem szívtam semmit és nem vettem be semmit. Ez az egész csak az izgulás része, hiszen ma megkaptam az első önálló feladatomat a Nagyúrtól. Igazából ez egy olyan misszió, amit csípőből megfogok oldani s azt sem értem, hogy miért vagyok ilyen rosszul. Túlfogom izgulni ezt az egészet és le fogok bukni másodperceken belül. Gyerünk már, Macnair. Szedd össze magad nagyon gyorsan, ne legyél béna. Ha ezt elrontom, akkor a megbecsülésem körülbelül a békasegge alatt lesz és rohadt sokat kellesz güriznem azért, hogy újra emberszámba vegyenek. Sajnos nem jókedvű emberekből áll az én jövendőbeli munkahelyem, hanem aljas s gonosz rohadékokból akik, mint a cápák ugranának egy ilyen hibára. Azt pedig nem engedhetem. Olyan ez a mai számomra, mint egy próbanap. Még nem kaptam meg a jegyet, nincs a karomon. Persze a bátyám már ennyi idős korában felvágott apámnak vele. Ehh, de hát megértem. Logikus lépés, hiszen még a Roxfortban élek s a legkisebb esélyét sem szabad annak megadni, hogy lebukjak. Főleg, hogy beépített ember leszek a minisztériumban. Talán én leszek az egyetlen halifali, akin nem lesz rajta az a csúnya tetoválás. Mert hát őszintén megmondva nem is tetszik. Ízléstelen. De hát ez van. A csaphoz hajolok és megmosom hideg vízzel az arcomat, hogy egy kicsit képben legyek és kis beindítóként ugrálok egy helyben vagy kettőt és mély levegőket veszek. Hajrá, hajrá. Indulás. Hopponálva érkezek meg London egyik sikátorába, még messzebb a háztól. Gyalog fogom folytatni az utamat, kisebb az esély, hogy lebukok. Számba vettem minden információt, amit kaptam a célszemélyről. Tudom azt, hogy legilimentor, mint én ezért minden mozdulatomat tudhatja, ha nem vagyok résen s követés közben nem védem le az elmémet. Tudom azt, hogy nem tud varázsolni. Azt, hogy miért nem mondták, de megmondom őszintén nem is nagyon érdekel. Tudom, hogy feladatot teljesít s nem hagyhatja el az otthonát és nem beszélhet se varázslóval, se boszorkánnyal. Minden gyanús esetet jelentenem kell, s ha úgy látom rendjén akkor meg is kínozhatom. Viszont arra figyelnem kell, hogy ne érje maradandó sérülés, hogy nehogy lebukjon. Persze ezt csak én kívánom, hogyha nem tesz semmi rosszat és marad a seggén akkor hamar mehetek haza s készülhetek a hülye vizsgáimra. Így is családi kérvény miatt engedtek ki egy kevés időre, amíg elintézzük azt amit kell. De ha sok ideig vagyok távol az feltűnő is lehet, szóval sietnem kell. Mugli ruhát öltöttem magamra, hogy elvegyüljek az utcán sétáló varázstalanok között. Hosszú fekete farmernadrág, egy v nyakú felső s egy bőrkabát látható a mai nappal rajtam. A kezeimet a zsebembe helyezem, miközben szépen lassan sétálok felfelé London utcáin, de a kezem erősen szorítja a pálcát, hogy ha kell akkor gyorsan tudjak cselekedni. Már a saroknál vagyok, amikor látom azt, hogy kilép a házból. Egy ideig megyek utána aztán úgy teszek, mintha egy közeli ház ajtaját akarnám kinyitni, hogy ezzel is egy kis egérutat adhassak neki. Minél messzebb annál jobb. Úgyis már megszegte az egyik szabályt. Viszont még nem fogok berángatni az egyik sarokba és alávetni a fantáziám mocskos ötleteit. Még várok, hátha több dolgot vét. Egy kis idő múlva pedig beigazolódott a gyanúm és sikeresen belebotlott egy varázslóba. Láttam a kikandikált pálcát a zsebéből. Nem olvasok a gondolataiban, mert azt csak úgy tudom végrehajtani, ha megtöröm az elmém pajzsát s akkor a lány meghallhatná azt, hogy épp mire készülök. Továbbra is az árnyékba követem őket aztán mikor betérnek egy kávézóba felsóhajtok. Nem egyből térek be én is, hanem először szépen hátrasétálok, hogy megnézzem a lehetséges vészkijáratokat s menekülőutakat. Biztos, ami biztos alapon egy kukát elég közel toltam az ajtóhoz ahhoz, hogy egy rohanó ember éppen telibe kapja azt testtel és megállítsa. Most pedig elérkezett a pillanat, hogy én is megigyak egy finom kávét. Talán az egyetlen ital, amit elfogyasztok akármennyire muglik készítik. Nem nézek a nőre és a vele társalgó férfira, előttük lévő asztalnál foglalok helyet és rendelek egy capuccinot. Még kerülöm a szemkontaktust, mintha nem is foglalkoznék velük. De miközben belekortyolok az italomba, elkezdem őt nézni s megtöröm az okklumenciát. ~Mrs.Blackwood, nem gondolja, hogy rosszban sántikál? Semmi gond, maradjon csak. Élvezze ki ezt a kis társaságot, mert aztán garantálhatom, hogy nem fog egy ideig senkivel sem társalogni. Csakis a saját csontjaival. ~ A szám nem mozdul, csak gondolom. Tudom azt, hogy paranoiás és ha a szemébe nézek akkor olvasni fog a gondolataimban. Gyerünk drágám, a játék elkezdődött.
/ Tán rosszban sántikálsz?
I solemnly swear
I am up to no good
Susan M. Blackwood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szomb. 19 Jan. - 0:35
Susan & Nicholas
A varázsló olyan kedves volt hozzám, mint régen volt bárki. De óvatos volt, láttam, ahogy a pálcámat kereste, de hát azt kereshette. Hónapok óta nem láttam. Így kicsit sikerült késleltetni a gyanakvását. A karját nyújtotta, én pedig megfogtam. Olyan érzés volt, mintha normális lennék, normális élettel. Nem ismertem a férfit, mégis sokkal nagyobb biztosnágban éreztem magam vele, mint bárkivel, mióta férjes asszony voltam. Bent hiába próbáltam volna meggyőzni, hogy védjen meg, azt sem tudta, hogy birtokában van a mágia. Esélyünk sem lett volna halálfalók ellen. Nekem szintén nem, hiszen a legilimencián kívül fegyvertelen és tehetetlen voltam.
A férfi egy közeli mugli kávézóba vezetett. Félvér volt. Ismerte a mugli kávét, a mugli ételeket és italokat. Láthatóan szerette is őket, hiszen ez volt az egyik kedvenc kávézója. Bemutatkozott, én pedig elmondtam neki a keresztnevemet. A napomról kérdezett, a foglalkozásomról, és én hazudtam neki az első néhány percben. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tényleg ő lehet a kiút. Mi van, ha auror, mi van, ha...ha ki tud húzni ebből a pöcegödörből? Nem volt szabad próbálkoznom, igazából nem lett volna szabad hozzászólnom sem. Menekülni akartam, újra küzdeni, harcolni, hogy saját magam menthessem meg, ha már más nem teszi. Minden új emberben lehetőséget láttam, és volt, hogy megpróbáltam, de idő előtt rájöttem, hogy csak rosszabbat teszek azzal, hogy elárulom magam. Most sem láttam sok esélyt arra, hogy ő alkalmas lesz a harcra, de...de meg kellett próbálnom. Talán egész életemben bántam volna, ha nem. - George – szólítottam meg. – Tudod, én...nekem szükségem van a...- abban a pillanatban falfehérré vált az arcom, és kiesett a kezemből a kávéskanál. Itt volt egy legilimentor. Pontosan a férfi háta mögötti asztalon ült, azonnal észrevettem a tekintetemmel. Nem szólt semmit, csak a fejemben beszélt. Az egekbe ugrott a pulzusom, mert most olyat tettem, ami miatt nem fognak kesztyűs kézzel bánni velem. Követett, és okklumentor is. Hogy nem vettem észre? Óvatlan voltam, és végzetes hibát követtem el ezúttal. Láttam a szemében az elvetemültséget, a kegyetlenséget, hogy játszani akar egy beteges játékot, amiben ő a veszett macska, én pedig az esélytelen egér. Tudja, hogy mitől félek és mennyire.
Mozdulatlanul ültem ott a férfival szemben néhány pillanatig. Elhalkult minden körülöttem, elhomályosodott minden asztal és vendég. Csak a legilimentort láttam. Fullasztó érzés tört rám, aztán hányinger. Villámcsapásként ért az a kép, amit róla láttam a fejében. Olyan volt, mint Vinícius. Persze lehet, hogy ez csak a pillanatnyi kép, de semmi félelem és semmi emberség nem volt benne. Halálra rémültem. - Ne haragudj, George, mennem kell – motyogtam, talán érthetetlenül is, és nem hallottam többé semmit. Kábán felálltam az asztaltól, és siető léptekkel elindultam a kijárat fele. Tudtam, hogy úgysem menekülök, bárhová megyek. Mindenhol megtalálnak, és a családommal is végeznek. Egyáltalán nem néztem magam elé, csak kilöktem az ajtót, és abban a pillanatban átestem egy hatalmas szemetesen. Megpróbáltam felállni, kapkodtam a kesztyűm, a sálam, a táskám után, amelyek szétszóródtak a járdán. És közben csak arra tudtam gondolni, hogy hátha megúszom ezt az egészet egy kis kínzással, és senki másnak nem esik baja, és senki nem csinál belőle nagyobb ügyet. Remegtek a kezeim a cruciatus gondolatától, összeszorult a gyomrom, de tudtam, hogy ki kell bírnom, már nincs menekvés.
Kezdőlap
/ Tán rosszban sántikálsz? 
