Alkotó, jövőbe tekintő és magának való. Legalább is ezt mondanám magamról, mások lehet inkább kötekedőnek, elvontnak és rémes emberismerőnek vallanának. Nem gondolnám, hogy igazuk van, végtére is csak mert imádom a sémákat és egyik kedvelt időtöltésem, hogy kiszúrjam, ha egy ember egyik mondata ellentmond a másiknak még nem tesz kötözködővé. No meg pont ezek miatt elég nehéz nekem hazudni, miért lennék rossz jellemfejtő? Hogy nem gondolom fontosnak mit diktál a zakkant szív egy-egy helyzetben és nem azokat a válaszokat felelem amiket az etikett vagy mások elvárásai diktálnak és futom a felesleges udvariassági köröket, nos... ami a szívemen az a számon, így szokás mondani, nem? Van egy olyan állítólag bosszantó szokásom is, hogy a beszélgetés során előállok az éppen aktuális, még nem teljesen átgondolt elméletimmel és lényegében saját magammal vitázok, a partneremet pedig csak "mikrofonnak" használom... ettől nem leszek abszurd, csak gáláns, hogy bizalmam jeleként feltárom gondolataim bárányfelhőinek halmazait. Külsőm is tükrözi alkotó belsőm, tetoválásaim furcsának, kuszának és gyerekesnek tűnnek, pedig azok életem szegmenseinek egy-egy fontos pontjai, történései, amik dokumentálják vizuálisan is azokat. Egyes - főleg aranyvérű - személyekben ez nem tetszést vált ki, de nem értik a művészetem lényegét én pedig nem vagyok hajlandó leállni megmagyarázni. Ha valakinek bot füle van, hanyagolja hogy zongoraművésznek tanuljon. Öntudatosnak vallom magam, így érzelmileg stabil, nyugodt, laza énképem van, nem aggódom túl a dolgokat, amit környezetem pozitívan könyvel el, szívesen segítek is, ha épp megkérnek, magamtól ritkán vállalok ilyen fárasztó tevékenységet magamra. Lehet művészlelkem visszfénye, de vannak aktívabb és passzívabb korszakaim, amik felváltva cserélgetik egymást, különböző időtartamokat felölelve, ami lehetnek percek vagy hetek is. Passzívabb szakaszomban jobb szeretek pihenni, aludni legfőképp, esetleg rágyújtok és valami elméleti dolgot hányok-vetek magamban unos-untalan. Ilyenkor leginkább levegőnek nézem aki hozzám szól, mert erős kétségeim vannak afelől, hogy bármi érdemlegessel zavarja meg fontos és elmélyült elmélkedésem. Ha épp kipihentem magam akkor aktívabb vagyok, ilyenkor szociálisabb oldalam sem ágál a szóváltások ellen, persze gondolataim továbbra is magamnak tartogatom inkább, ritkán megosztva egy arra érdemesnek gondolt személlyel. Apám szerint nincs azzal semmi baj ha nem kötök sok ember mély érzelmeket, nem szövök mindenkivel életre szóló kapcsolatokat, de sokszor noszogat, legalább egy srácot szúrjak már ki, akivel bármikor komolyan is el tudok társalogni, akire számíthatok és akinek elnézem a hibáit, bármi is legyen az. Egy lánynak még inkább örülne, de azzal inkább Anyám nyaggat, végtére is... neki megfelel ha nem aranyvérű, már ebből is leadott, csak menjek el egy randira. Igazán nem értem miért erőltetik nekem mindezt, ám ha megismerek valami ilyesmi személyt gondolom észreveszem, Ő megfelelő lesz, nem? Akkor minek izgulni? Tesztelni úgy is szoktam az embereket, néha random benyögök valami kérdést, akár találós kérdést is, aminek nem jöttem rá a megfejtésére vagy csak úgy hiszem több jó megoldás is lehet amire nem gondoltam és ha kapok választ beszélgetek csak tovább, mert úgy is az foglalkoztat most, bármi mást ignorálok. Egy gyenge pontom van, de Elphinstone bácsin kívül nem hiszem hogy tudják: imádom a zselés-kocsonyás dolgokat, így a gumicukrot is, mert nem tudom megunni az állagát, hogy remeg, összenyomódik és kisimul, főleg ha a dolog finom is. Az édességboltokban tehát engem könnyű elveszteni...