Ujjait apró kezemre kulcsolja; futunk, futunk az éjszakában, a birtok füve meztelen talpam csiklandozza, és csak arra tudok gondolni, ahogy a szél a hajamba kap, hogy ez az, amit szabadságnak neveznek. Ő tanította meg nekem ezt a szót, azt mondta, megmutatja, hogy megértsem, hogy megismerjem, mielőtt már túl késő lenne és megfosztanának tőle, kitépve a szárnyaim a helyükről. És most a birtokon át vezet; sötét árnyék mögöttünk a családi ház, a falait alkotó, fekete téglák kontúrjai elmosódnak a telihold sápadt, ezüstös fényében, mikor hátrapillantok, abban a reményben, hogy valamit meglátok majd ébenfekete hajam zuhatagán át. A szél zúgása a fák lombjai között statikus zaj; csupán a ziháló lélegzetvételeim hallom, ahogy apró lábaim szedve próbálok nem lemaradni mögötte, görcsösen kapaszkodva a kezébe, hogy ne veszítsem el az óriási birtokon. Aztán végre lefékez; a lábának ütközök, aztán hátraesek a fűbe, összekoszolva így a hálóingem, a szabad kezemben szorongatott kis plüss macskámat. A kerítés fölénk magasodik; mögötte nincs más, csupán áthatolhatatlan, fekete semmiség, ami elnyelhetne, ha engedném neki. Fázósan húzom össze magam a földön; és nem látom az arcát, mikor lehajol hozzám, és remegő kezét a vállamra helyezi.
- Ez a kerítés... Ez a te arany kalitkád, Delia. - Nem értem, miről beszél; egy gyermek nem értheti még a kalitka fogalmát, nem tudhatja, milyen rabnak lenni. Hátrapillantok, a ház irányában, de ott is csak a sötétség néz vissza rám, ugyanaz a mély, feneketlen sötétség, ami a kerítésen túl is vár. Vár, hogy elnyelhessen. Félek, de mikor szólni próbálnék, egy hang sem jön ki a torkomon. - Rabjuk maradsz, csakúgy, mint én, mint a testvéreink. Innen nincs kiút.
Felsegít a földről; és a keze remeg, mikor karjaiba vesz, hogy visszacipeljen, át a birtokon, a magas füvön, mindenen, amin át szaladtunk. Álmosan hajtom a fejem a vállára; nem értem, miért hozott ki ide, miért ébresztett fel, mikor mindkettőnknek ágyban kellett volna lenni. Szívének ütemes dobbanásait hallgatom, míg el nem alszom; és a nap első sugarai az ágyamban érnek, és a hálóingem tiszta, és a talpaim nem fájnak már. Messze nézek az ablakon át, és valahol ott, a ködben, a birtok szélén feldereng a kovácsolt vas kerítés, és mögötte, a szabadság.



Ez az első alkalom, hogy az ünnepekre nem utazok haza; a magyarázatom két fikarcnyi mondat csak, szálkás, vékony betűkkel írva, amit a húgaimra bíztam. Egyedül maradok, a könyvtár egyik sötétebb sarkába kuporodva, több halomnyi könyvvel, abban a reményben, hogy majd ezt az időt kihasználhatom arra, hogy tovább elemezzem a könyveket, amiket a legilimenciáról és animágiáról gyűjtöttem össze, de egész eddig csak odáig jutottam, hogy kiterítettem a pergament a mahagóni asztallapra. A sötétség puhán ölel körül; a csendben csupán a saját lélegzetvételeim hallom, és a penna karistolását a papíron, annak ellenére, hogy én még elő sem kerestem a sajátom. A felismerés, hogy nem vagyok egyedül, villámcsapásként hasít belém; tekintetemmel keresem azt, aki megzavarta a magányom, de sehol sem látom, mintha egyszerre lenne itt, és teljesen máshol is, vagy mintha csupán a képzeletemben élne, elemi részévé válva az életemnek, mint afféle statikus háttérzaj, zavar a rádió adásában. Nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget; hiszen a könyvek nem fogják elolvasni magukat, nekem pedig rengeteg tanulnivalóm volt még, kezdve a legilimencia alapjaival, nem hagyhattam veszni a drága időt, amit egyedül tölthettem, hiába volt olyan érzésem, hogy valaki figyel az árnyak közül.



Kezem az övében, ujjaink összefűzve; meztelen talpam alatt puha és hűvös a friss, kora nyári fű, és a friss levegő a folyók illatát hordozza. Azt hiszem, ezt nevezik boldogságnak, hogy ez az az érzés, amit mellette tapasztalhattam meg először, mikor tervek ezreit szőttük egy közös jövőről, apró házról a hegyekben és puha szőrű, halk léptű macskáról a kandalló előtt; ostoba, gyermeteg álom a szabadságról, ami nem járt ki a magunkfajtáknak, akik a vérvonaluk foglyai voltak. Apró pókok módjára szőttük ezeket az álmokat egy-egy délutánon, a könyvtár polcainak rejtekében, ahol először meglátott, évekkel korábban, ahogy a könyveim fölé hajoltam. Csupán egy árny volt, puha léptei halkan visszhangoztak a nyomomban, és néha úgy éreztem, én hívtam őt életre, először kiejtve nevét ajkaimon; azt akartam, hogy a jövőm legyen, a szabadságom, de aztán elengedte a kezem és azt mondta, ez itt a vég, mert számára más az otthon és már a jövő, törékeny, aranyhajú lány, kit a szülei választottak ki számára. Kezem elengedve vált újra árnyékká, pár elhaló lépéssé, aztán eltűnt a horizonton, magamra hagyva engem a tó partján, meggyalázva, magányosan, és a szél csak fújt, és fújt, és halott dalokat suttogott.



A szüleim bankettjén már valaki teljesen más foglalta el a helyét; rémültnek tűnő, őzikeszemű ifjú, a családunk barátainak fia, kinek nevét akkor sem tudnám felidézni magamban, ha ostoroznának. Azon a helyen régebben mindig a bátyám ült; emlékszem még a történeteire, sárkányokról és más varázslényekről, amiket látni szeretett volna, de akárhogy is igyekszem, az arcát nem tudom felidézni magamban. Eltűnt, csakúgy, mint az őt ábrázoló képek a villából, mint az összes tárgya a birtokról, mintha sosem létezett volna; még a nevére sem emlékszem, sem a hangjára, csupán kezének szorítására az enyémen és puha lépteire a fűben, ahogy rohantunk az éjszakán át. A szabadságra vágyott és hatalmas árat fizetett azért, hogy azt megkapja; bár egyre gyakrabban hittem azt is, hogy sosem létezett, csupán álmaimban élt, gyermeteg lázálmaimnak volt a hőse, aki az volt, aki én sose lehettem. Majdnem két dekádba telt, hogy megértsem, amit azon az éjjelen mondott; és ugyanennyibe telt, hogy rájöjjek, az aranykalitkám ajtaja eddig csak behajtva volt, de a lakat abban a pillanatban kattant rajta, amelyikben szüleim bejelentették az eljegyzésem a nevesincs ifjúval, aki betolakodott az életembe, elfoglalva az egyetlen üresen álló széket a mahagóni ebédlőasztal mellett.



A tenyere az arcomon csattant, égő, vöröslő nyomot hagyva maga után; hangja élesen, bántóan mar a fülembe, ahogy szórja a nyakamba a szitkokat, tombol, mint a vihar az ajtón túl. Szemei villámokat szórnak, mikor meghátrál, megütközve azon, hogy pálcát mertem emelni rá; bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok benne meglátni a nőt, aki életet adott nekem, aki az elmúlt években azt szajkózta, a tudás hatalom és egy jól kitanított nő hatalmas sikereket érhet el. Azt a démont látom benne, aki egész hátralévő életemre egy kényszerített házasság béklyójába akarna engem verni, hogy a család érdekeit szolgálja, arra nem is gondolva, hogy én akarhatok mást is. Egy más életet, egy más családot... Egy más utat, amin elindulhatnék. A szemeiben nem látok mást, mint feneketlen sötétséget, ugyanazt, ami a birtok kovácsolt vas kerítése mögül nézett vissza rám, és ami puha köntösként ölelt körül, mikor a könyveim társaságában töltöttem az időm az iskolám könyvtárában; és a másodperc töredéke csak, míg felém lép, aztán hátam az ajtónak ütközik és egy pillanatra lélegzetem vesztem; a tüdőm szúr a levegő hiányától, és szúrnak a szemeim a bennük gyűlő könnyektől. A fogai között szűri a szavakat, gyalázatról beszél és árulásról, aztán reccsen a bükkfa és ő két darabban dobja a földre a pálcám; azt mondja, többet nem vagyok méltó a nevére, és én nem veszekszem. Szótlanul lépek ki az ajtón, az esőbe, és elképzelem, hogy a bátyám itt van, hogy vezessen az utamon... De egyedül vagyok. Egyedül maradtam.



A nap sugarai lágyan cirógatják az arcom, ahogy végigsétálok a Temze-parti bulváron; hetek óta először merem bátran azt állítani, hogy tényleg szép az élet. Holdkóros mozdulattal simítok el egy kusza hajtincset az arcomból; a figyelmem lekötik a víz felszínén fodrozódó, apró hullámok, és egy pillanatig elgondolkodok azon, vajon milyen lenne egy nap elhajózni valamerre, messze, az országon túlra, ahol senki sem ismerne, de aztán elvetem ezt az ötletem. Annak idején a bátyám is hasonlóan gondolkodhatott, de mára már nem maradt más utána, mint statikus zaj, mint az elromlott rádióban, és néhány elkopott emlék, amiket akarva sem tudnék felidézni magamban. És a víz lassan hömpölyög tovább a tenger felé, sötéten, feneketlenül; a korláton áthajolva keresek valamit a feneketlen mélységben, de csak a hullámokat látom, és az arcomba hulló, ébenfekete tincseket, és elgondolkozok azon, hogy ennek egyáltalán van-e valami értelme. Mármint több értelme, mint a sötétségnek. Sietős léptekkel indulok tovább; próbálom felidézni magamban az útvonalat, amin általában négy tappancson szoktam járni, de bármennyire is igyekszem, csak nem akar az eszembe jutni; de valami mégis vezet előre, át a kisgyermekes családok és idősödő házaspárok között, mintha legalább már ezerszer megjártam volna ezt az útvonalat; pedig biztos vagyok benne, hogy utoljára még gyermekkoromban járhattam erre, még amikor voltak ambícióim, vágyaim... Családom. Valami több, mint a sötétség, ami a nyomomban járt. Aztán megállok; a gondolatmenetem úgy szakad félbe, mintha sose lett volna, ahogy megpillantom Őt azon a padon, ahol pár napja még apró, bundás testemben süttettem a hasam. LÁbaim maguktól vezetnek ahhoz a padhoz; szoknyám megigazítva foglalok helyet mellette, és szinte fel sem ismerem a saját hangom, mikor megszólítom, valami ostobaságot csacsogva az időjárásról. Egy józanabb, valamivel logikusabb részem azt súgja, adjam fel, hiszen nem válthatom meg az egész világot; egy másik viszont bizonytalanul simítja a kezem a vállára, mintha régi, közeli barátom lenne, és olyan lelkesedéssel csacsog a semmiről, míg Őt is szóra bírja. Talán percekkel, talán órákkal később távozom; mikor visszanézek a padra, amin ült, már nincs ott, de mosolyának halovány árnyéka még megkísért, ahogy az egyik sikátorban elrejtőzve lassan körvonalazom a tervem. A pályaudvar nincs is annyira messze innen... Négy lábon talán még a vonatot is elérem.



Ar árnyak hosszúra nyúlnak a gyertya fakó fényében; az egyik szekrény tetején ülve figyelem, ahogy újabbat lapoz az elnyűtt borítójú könyvben, gyengéden helyezve a megsárgult lapot a többire. Az az egyetlen, kusza hajtincs megint az arcába lóg; a tekintetemmel követem a kezét, ahogy elsimítja azt az arcából, csak hogy másodpercekkel később ugyanoda hulljon vissza, és ha tudnék mosolyogni, valószínűleg megtenném... De a macskák nem mosolyognak. Nem néz felém; kevenc történetének hősei annyira lekötik, hogy tudomást sem vesz a jelenlétemről, sem a puha hópelhyekről az ablakon túl, a csillagoktól mentes, téli éjszakán. Az ajtón túl csend van; a kastély az igazak álmát alussza, csupán a sötétség kúszik ott minden sarkában, kitartóan, mintha csak a nyomomban járna. Sietősen ugrok le a szekrényről; hiába nézek felé, nem viszonozza a pillantásom, így jobb híján felé indulok, hogy lábához dörgölőzve, hangos dorombolással hívjam fel magamra a figyelmét. Elképzelem, milyen lenne, ha ismerné az igazságot; vajon akkor rám bízna a titkait, az éjszaká suttogott, nehéz szavakat? Felszegem a fejem; engem néz, és elgondolkodok azon, vajon milyennek láthatnám magam, ha az Ő szemein át látnám a világot. Aztán keze a kis macskabuksimra simul, és én szemeim lehunyva veszek el az érintésében; és nem számít a sötétség, nem számít ez a nyomasztó gondolatmenet, nem számít a holnap. Azt hiszem, hazataláltam.