Azok után, hogy láttam odafenn a tanárok asztalánál már nem volt túl nagy meglepetés, de ellenben roppant kínos az idei első bájitaltan óránk. Vagy hát nem tudom - valóban a kínos a legmegfelelőbb szó? Meg tényleg nekem kínos ez? Kicsit olyan, mintha majdnem mindenkinek kínos lett volna, elvégre az egész évfolyamnál épp csak egy évvel végzett előbb, ami igazán nem olyan sok, pláne nem ahhoz, hogy ismerje, és hovatovább tegezze mindenki. De talán kínos ez neki is, mert ez semmiképp sem egy ideális felállás, és mit ne mondjak, igen, amúgy igenis kínos nekem is, mert így, ebben a felállásban még nem találkoztunk, másféle felállásban viszont bőven, és hát mihez kezd ilyenkor az ember a másféle felállásban megszerzett tudásával és emberismeretével...?
Nem vagyok elragadtatva, ha őszinte akarok lenni. Utálom azokat a helyzeteket, amikben nem tudom, hogyan kellene viselkednem. Nem mintha mindig betartanám az írott és íratlan szabályokat, de ha legalább nem tartom be őket, tudom, mit nem tartok be, ilyen esetekre viszont fogalmam sincs a szabályokról, meg úgy egyáltalán, muszáj megnehezíteni a hülye életemet? Mintha nem lenne elég nehéz minden Sylvester nélkül is.
Persze végül nem változtam vérfarkassá, szóval eggyel kevesebb gondom van, de azért igazán úgy számoltam, hogy egy csomó ember nem lesz itt idén. Nem is az aktuális problémák miatt, inkább csak azért, mert a hetedévesek általában eltűnnek az iskolából, meg egy kicsit az ember életéből is, és én igazán fel voltam készülve erre. Nem mondom, hogy örültem neki... de fel voltam rá készülve, aztán minek?
Nem mentem utána az első óra végén, mert hát ennyire pont nem fontos - vagy legalábbis eléggé igyekeztem, hogy ne tűnjön ilyen fontosnak, leszegett fejjel egy olyan órán, mint a bájitaltan, egész jól lehet végezni a dolgodat, úgyhogy csak két nappal később törik meg valahogy a konokságom, amikor Brysen (boooocsánat, most már Rookwood, hogy mik vannak!) szembejön velem a folyosón vacsora után.
- Na? Kinek volt ez a remekbe szabott ötlete úgy egyébként? - nem gondoltam, hogy aztán végül ilyen támadás-szerű lesz a hangom, voltaképpen nem is tudom, miért érzem azt, hogy hatalmas indulatok akarnak szanaszét szabdalni. Nem igazán tudom eldönteni, hogy az bánt, amikor találkoztunk a Mungóban, olyan elviselhetetlenül sután, mintha nem számítana az egész, vagy az, hogy olyan furcsán ért véget számunkra a tanév, és bár azt hittem, legalább az számított valamit, hogy vagyunk valamik, ha más nem, hát barátok, de aztán a dolgok csak úgy véget értek, mintha mi sem történt volna, és ezt valahogy nem sikerült megfejtenem a nyári szünet alatt sem.
De legalább már tudom, mire gondolt, amikor azt mondta "majd a suliban találkozunk". Micsoda kibaszott remek meglepetés.

- Áááh, vagy úgy – mondom szárazon, mintha valahogy nem így képzeltem volna, de persze, valahogy pont így képzeltem, mert… na jó, nem. Nem tudom, hogyan képzeltem. És akár maradhatnánk is ennyiben, én kérdeztem, ő válaszolt, és én, mint aki mindent tudomásul vett, semmit sem kifogásol, és semmi baja (de nekem mikor nincs valami bajom??), meg nem szokása tanárokkal (segédekkel!) szájalni (ugyan már), mehetnék is dolgomra vígan tovább, mert hát ki vagyok én, hogy bármit is számon kérjek?
Elég hülyén érzem magam, hogy mégis csak számon kérem. Nyilván nem tartozik nekem semmiféle magyarázattal, ahogy én sem neki, de azért mégis úgy érzem, azt gondolom, hogy ezt így nem lehet, valakit, valaki mást nem lehet csak úgy büntetlenül, beengedni, rárakni valamit a vállára, különösen akkor nem, ha rólam van szó, aki amúgy is magára vesz mindent és mindenkit és főleg olyasmit, amit egyébként abszolút nem kellene.
De hát ehhez már igazán késő van.
- Nem is tudom, az egyik valahogy következik a másikból, te nem érzed? Kiskorú vagy, szóval nyilván nem lehetsz szakmailag megfelelően képzett – és még csak eszembe sem jut, hogy Merlinre, akkor most már vajon magáznom kellene és professzornak kellene szólítanom? De hát egyébként nem professzor. Egy velem egyidős idióta. Tökre nem fog megtörténni, hogy bárhogy máshogy szólítsam, mint eddig.
Másfelől persze sejteni vélem, hogy nem azzal van a baj, hogy itt van – tulajdonképpen én is azt mondtam neki, hogy kérjen segítséget, csináljon valamit, és talán sokkal jobb itt lenni most, ezekben a hülye időkben, mint bárhol máshol, de hát pont így, pont ebben a minőségben itt lenni? Mintha hirtelen egy földrésznyi szakadék nyílt volna kettőnk között, de persze, lehet, hogy ez a szakadék eddig is itt volt, csak én nem vettem róla tudomást, mert valami egészen mást gondoltam, mint ami lefedi a valóságot.
- De persze az is lehet, hogy csak azt kifogásolom, hogy a „majd a suliban találkozunk” – és itt nem átallok kitenni az idézőjeleket az ujjaim segítségével holmi abszolút túlzó gesztussal - …nem kimondottan volt megfelelő előrejelzés erre – és biztosan nem vehet rá semmivel, hogy lebetűzzem, hogy tulajdonképpen az a bajom, hogy jólesett volna, ha szól erről, vagy mondjuk ad magáról valamiféle életjelet a nyáron azon az egyetlen, lehető legrosszabbkor megesett találkozón túl, miközben valahogy úgy sejtem, teljesen jogtalanul várom ezt el, hiszen nem nagyon tartozunk egymásnak semmivel.

Nem tudom, hogy csak veszettül tényszerű akarok lenni, vagy direkt az a célom, hogy megbántsam. Kicsinyes dolog lenne, igazán, bár persze én is csak ember vagyok és én sem vagyok tökéletes, sőt.
- Igen, persze, mindenki tudja, hogy nagyon okos vagy, Sylvester - próbálom eltüntetni a hangomból ezt a kötözködő, kekec mellékzöngét, tényleg próbálom, de valahogy nehezen megy - És mivel mind tudjuk, hogy okos vagy, bizonyára te is tudod, hogy egy tanár nem egyenlő egy akadémikussal, vagy egy kutatóval, vagy egy tudóssal - mert hát egy tanárnak mondjuk tudnia kell kezelni a diákjait, tudnia kell nevelni őket, nem csak az orruk alá dörgölni, mennyivel ostobábbak nála. Legalábbis, egy jó tanárnak, aztán persze van itt minden, nem arról van szó, igazából nem is tudom, miért beszélek erről, amikor igazából nem azért állítottam meg, hogy erről tartsak neki kiselőadást. Csak persze, valahogy arról nem beszélek, amiről talán tényleg kellene beszélni, vagdalkozni meg kioktatni nyilván sokkal egyszerűbb, mint normális, érzékeny emberként viselkedni - nekem az sosem ment, nekem nyilván előbb kell rúgni, mint mondjuk ölelni.
Biztos ezért olyan nehéz normálisan viselkedni mindkettőnknek. Meg mondjuk azért, mert soha nem is volt meghatározva köztünk semmi normális, de még csak az sem, hogy barátok lennénk, vagy hogy egyáltalán, lennénk bármik is. És első lendületből biztos ezért akarom csökönyösen visszadobni, hogy "miért, mi volt a legfontosabb??", mert hát tulajdonképpen nem beszéltünk semmi igazán fontosról - és még ez sem igazán igaz, lehet, hogy fontos volt elmondanom, mi történt, de azért persze azok csak tények maradnak, amin akkor és ott már senki sem tudott volna változtatni. Ahogy rajtam sem tudna változtatni senki és semmi.
Aztán végül bennem ragad a támadás makacs sürgetése, sőt, kis híján elpirulok, még jó, hogy ez nem nagyon látszik, de attól még eléggé elviselhetetlen érzés, összeugrik tőle a gyomrom és kicsit kiráz a hideg, miközben forrónak érzem az arcom, mert miattam aztán nem nagyon szokott aggódni senki, aki nem a családom, általában megszokta mindenki, hogy George Shacklebolt bajba keveredik, és biztos történik velem valami hülyeség, vagy valami rossz, ha egyszer végre megkapja, ami jár neki, amiért egy kotnyeles idióta. Aznap este én is aggódtam Sylvesterért, pontosan tudom, milyen ez, arra mégsem számítottam, hogy ez az önjelölt anyáskodás, ez a túlságosan nagy szív valamikor, valahogy vissza is fordulhat, vagy visszajöhet kísérteni, ráadásul éppen most, éppen ebben a formában.
Nézem egy kicsit a cipőm orrát, aztán nézem egy kicsit az ő cipőjének orrát, mielőtt felnéznék az elfordított arcélére - Azért elmondhattad volna - mondom aztán, visszaveszek, nem is keveset, aztán meg kell köszörülnöm a torkomat, mert most meg úgy hangzok, mint aki legalábbis meghatódott volna, pedig...! - És nem kell aggódnod. Jól vagyok - teszem aztán hozzá, most én is elnézek a válla felett, a "jó" persze egy relatív fogalom, nem vagyok jól, mert... hát, talán sosem voltam teljesen jól, de orvosi értelemben tényleg "jól" vagyok.

Megúsztam. Ezt mondta a bátyám, amikor eseménytelenül telt a támadás után az első teliholdas éjszakám, és bejött meglátogatni másnap. Azt mondta, megúsztam, nevetett, és összeborzolta a hajam, én meg abszolút kínosan elsírtam magam a megkönnyebbüléstől, de valamiféle bűntudattal és szégyenérzettel is. Azóta is így érzek nagyjából, ha erre kell gondolnom, vagy erről kell beszélnem. Bizonyára megérdemeltem volna akár azt, hogy ott és akkor meghaljak, vagy azt, hogy büntetésképp vérfarkassá változzak, legalább ennyi kijárt volna valakinek, aki túl sokat képzelt magától és megcselekedte a lehető legnagyobb hülyeséget, amit adott körülmények között meg lehetett, erre nincsen semmi - se büntetés, se végérvényes következmény, csak én maradok a bűntudatommal, meg a kicsit megingott önképemmel, amiről meg apám nyilatkozta ki, hogy nem fog kimondottan segíteni a természetemnek.
Badummts.
Harapdálom egy kicsit a számat, mielőtt válaszolnék, mégis visszanavigálom rá a pillantásomat, mert rájövök, hogy ha nem nézek rá, csak még nagyobb esélyei vannak annak, hogy remekbe szabottan beszéljünk el egymás mellett, szó szerint, meg képeltesen is, és hát nem volt ebből pont elég ennyi is? - Azt leszámítva, hogy teliholdkor kicsit inszomniás lehetek és indokolatlanul gyakran kívánok rosszul átsütött húst, állítólag nem lesz semmi bajom - legalábbis ugye ezt mondták, az étkezési dolog már bebizonyosodott, az alvással még nem volt lehetőségem próbálkozni, mert értelemszerűen az első teliholdamat átvirrasztottam, azóta pedig nem volt még másik - De azért kösz...
Nyilván azt már nem tudom kimondani, hogy mindenképp rohanni fogok hozzá, ha mégis bármi bajom lenne, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez megtörténne, és még csak nem is a személye miatt.
A személye most inkább csak még egy dolog, ami miatt bűntudatom van. Végül is mire volt jó így lerohanni? Bizonyára van épp elég baja nélkülem is, meg abbéli hiányosságaim nélkül, hogy inkább ideges leszek, amiért valaki mintha kerülne, ahelyett, hogy meg tudnék kérdezni valakit, aki nem hagy hidegen, hogy úgy egyébként jól van-e. Miért ilyen nehéz néha egyenesnek lenni? Vagy éppenséggel bocsánatot kérni? - Ahaaa. Értem. Mármint hogy... nem, nem értem, akarsz beszélni róla? - ami persze a világ legrosszabb terápiás dumája, és amint ezt érzékelem, kényszeredetten kezdek mosolyogni, mintha csak vicceltem volna, pedig amúgy annyira nem is.

Talán akaratlanul is azért csinálom ilyen bénán ezt az egészet, mert nem nagyon tudom, mit lehet mondani, vagy mit nem. Amikor utoljára fontos dolgokról beszélgettünk (ha egyáltalán lehet azt beszélgetésnek nevezni, nem inkább valamiféle rossz szerepekkel leosztott gyónás, vagy vallatás volt az egész), akkor azok túl súlyosak voltak, és azóta is az az érzésem, hogy puszta véletlenségből történt az egész, és még nagyobb véletlen, hogy pont én voltam ott és akkor és én hallgattam meg Sylvestert. Az egésznek valószínűleg az ég világon semmi köze nem volt a személyemhez, szóval valószínűleg ettől nem lettem kívánatosabb személy további beszélgetésekre, vagy további akármire, talán még emberi és emberséges létezésre sem. Semmi baj persze, előbb-utóbb biztosan meg tudom majd emészteni ezt is, ugyanúgy, ahogy egyszer már biztos nem fog a hideg kirázni a vérfarkasok gondolatától, és nem fogok majd éjszakákat átvirrasztani és azzal elütni az időt, hogy újra meg újra lejátszom a fejemben az aznap este történteket azzal a Nikolaj nevő szemétládával... de a jelek szerint egyiknek sincs még itt az ideje, egyelőre muszáj megállítanom Sylvestert és csak azért is ráerőltetni a jelenlétemet, mintha fájna, hogy nem vesz tudomást rólam, amiben azért nincsen annyi új, mindig utáltam, ha nem vesznek rólam tudomást, de a szüleimen és a bátyámon kívül eddig még sosem kötöttem ezt az érzést más emberekhez.
Nem csak abból gondolom, hogy nem akar beszélni róla, milyen gyorsan rávágja, hogy "nem". Talán el kéne fogadnom a nagyon egyértelmű jeleket, vagyis azokat, amelyek akadozottá tesznek _azóta_ köztünk minden beszélgetést, nevezetesen azt a jelet, hogy talán, de tényleg, csak talán, ennek így kell lennie és ez így van jól.
- Jó, jó, nem muszáj, tényleg - visszakozok is aztán elég gyorsan, és mivel egyre kevésbé tudok mit kezdeni magammal, féloldalasan nekidőlök a falnak, hátha az megtart akkor is, ha még találnék csinálni valami kínosat, amitől inkább el akarnék süllyedni a föld alá - Mármint hogy tényleg nem gáz, csak gondoltam, hátha - mondjuk olyasmit, hogy nekiállok olyan dolgokért magyarázkodni, amikkel kapcsolatban egyáltalán nem szükséges magyarázkodni, elvégre csak úgy akartam viselkedni, mint ahogy a rendes barátok szoktak, annak ellenére, hogy nyilván nem nagyon vagyok alkalmas az ilyesmire, meg annak ellenére, hogy talán nem is vagyunk barátok. Vagy ha azok lennénk, hát elég fura barátok vagyunk.
- Egyébként... bocs, nem beléd rúgni akartam - kicsit olyan ez, mint a foghúzás, összekulcsolt ujjaim egymáson zongoráznak és én azokat bámulom, ahogy némi hallgatás után mégis csak ráveszem magam, hogy olyasmit tegyek, ami kis igények mellett esetleg beillik valamiféle bocsánatkérésnek az alig tíz perce megesett viselkedésemért.

Van valami rosszallás abban, ahogy összefonom magam előtt a karjaiamt - egyfelől, kikérem magamnak, hogy bárki, de komolyan, bárki eldöntse helyettem, mit gondolok, akár valakiről, akár valamiről, csak egyáltalán, dolgokról. Másfelől kevés hülyébb ötletet tudok elképzelni annál, semhogy Sylvester kezdődő tanári karrierje mellékállásaként másokra vadásszon. Igazából, most is, mint vele sokszor, kicsit már elvesztem a fonalat, nem tudom, hogy most vérfarkasokra akar vadászni, vagy halálfalókra, azokra, akik miatt gyakorlatilag itt ragadt, vagy jó ég tudja, valami, valaki másra - egy azonban biztos, gigantikusan hülye ötlet lehet.
Pont annyira hülye ötlet, mint hogy azt hittem, majd pont én védem meg anyámat valamitől, ami akár meg is ölhetett volna engem. Aha. Pont ennyire tűnik hülye ötletnek, még akkor is, ha bizonyos szempontból Sylvesternek talán több esélye lenne túlélni odakinn, mint nekem. Vagy pont hogy nem. Nehéz lenne megmondani.
Rosszallóan ráncolom rá a szemöldökömet, és egy kis ideig nem tudom, mit mondjak. Lassan vezetnem kéne valahol az alkalmakat, amikor nem tudom, mit mondjak Sylvester Brysennek (pardonpardonpardon megint, Rookwoodnak!!), mert bizonyára rekordot döntök vele a Roxfortban töltött éveim alatt, de egy pillanatra megint olyan, mintha ott gubbasztanánk a Hollóhát klubhelyiségében a sötétben, és én tökéletesen alkalmatlannak és tökéletesen jelentéktelennek és gyengének érezném magam ahhoz, hogy bármit is tehessek érte. De persze, nem sajnáltatom magam, elég gusztustalan lenne, tekintve hogy kettőnk közül még mindig neki lehet szarabb.
Elég hamar elunom ezt az újonnan felvett pózt, ellököm magam a faltól - Az életed szerencsétlen, nem te. Az tökre nem ugyanaz - mondom nagyjából úgy, mint ahogy ő közli velem, hogy erősebben rúgdaljam, ha már rúgni akarom, csak tudjátok, igazán nem ez lett volna a lényeg, hiszen pont azt mondtam, hogy _nem_akartam_belé_rúgni, és van valami szívfacsaró evidencia abban, hogy csak ez megy át abból, amit mondtam - Vagy nem. Honnan tudhatnám? Mindegy. Biztos ezernyi fontos tanársegédi dolgod van és Merlin ments, hogy bárki azt higgye, valamiért kivételezel velem - egyébként tudjátok, na az tényleg fájna, éppenséggel az egyik legnagyobb erősségem a bájitaltan, de aztán... Merlinre, kit érdekel ez vajon manapság még egyáltalán?? Semmi nincs a helyén. Egyszerűen csak semmi. Én meg hirtelen idegesebb vagyok, mint amilyen idegesebb azelőtt voltam, hogy letámadtam volna, úgyhogy lemásolom a vállvonását is, kicsit túl is tolom, mintha azt akarnám mondani, hogy "kösz a semmit, kösz hogy érdekel, vagy csak hagyjuk a picsába, ha csak vonogatod rám a vállad", aztán nagyjából szó nélkül indulok el a folyosón.
Valószínűleg ezt az egészet nem gondoltam át.