♪ No more sorrow
••

Ilarion & Tatjana

Múlt jelen jövő

Az elmúlt időszakok miatt már mindennapos rutinná vált számomra ezt a menekülés. Nehezen tudom elrejteni magam az illetéktelen szemek elől, hiszen a varázserőm nem a legmegfelelőbb még egy-egy egyszerű védőbűbájra sem. Nincs olyan nap, hogy ne állnék tovább, egy-egy alkalommal visszatérek a régi táborhelyekre, de mikor meglátom, hogy felforgatták azt, kételyekkel telik meg a lelkem. Élni akarok. Ezért menekülök, ha kell éveken át, ha megtalálom a módját elhúzok innen és új életet kezdek egy idegen országban. De nehéz, mert ezek mindenhol ott vannak, mindent látnak és mindent hallanak. Aprólékosan, lépésről-lépésre kell megtervezni a dolgot.
Ezt ismét megzavarták. Már észre sem veszem, hogy bele-belebotlok halálfalókba vagy ismeretlen emberekbe, néhányan segíteni akarnak, néhányan pedig csak tettetik ezt. Nehezen bízom meg az emberekben, de még mindig becsületesnek érzem magam, úgyhogy nem hagyhatom, hogy ha valaki bajba kerül, ne segítsek rajta. Pontosan így tettem a női párbajféllel, akit két halálfaló nézett ki magának.
Mindent megtettem azért, hogy elmenekülhessen. Már úgyis sok minden került a számlámra, úgyhogy nem számít még két halálfaló élete, egyáltalán nem aggódom. A lényeg az volt, hogy a lány elmeneküljön, majd én is tovább állhassak, mielőtt még többen jelennek meg körülöttünk. Így is tettem, ám nem számítottam a hopponálásra, nekiütköztem a nőnek, majd meglepődöttségem és értetlenségem után a pofon volt az, ami felébresztett a gondolatokból.
- Tatjana... - Suttogom, ahogy a szemeibe nézek, nem érdekel a pofon és igazából semmi, de jó végre egy ismerős arcot látni, az ő lágy, melengető hangját hallani, még akkor is ha ilyen dühös. Soha nem gondoltam volna, hogy belé botlok majd egy erdőben. Jól esik ölelése, kicsit kínosan érzem magam ugyan, hogy így kell látnia, szakadtan és mocskosan - nem mindig adódik lehetőségem átöltözni és rendbe hozni magam.
- Én... nem is gondoltam ilyesmire, de azt hittem elmondták neked mi történt. - Bíztam a szüleimben ennyire, bíztam abban, hogy legalább kicsit számítok nekik, de úgy néz ki, nem. Már rég lemondtak rólam, már rég nem érdekli őket, hogy a Nagyúr megölt e, biztosan a saját bőrüket mentették. Felsóhajtok és kicsit eltolom magamtól a lányt, de persze nem mozdulok el mellőle. - Mit keresel itt? - Fogalmazódik meg bennem végre a kérdés. Nem kellene itt lennie. Nagyon nem.

  ♪ No more sorrow
••

Ilarion & Tatjana

Múlt jelen jövő

Nem számítottam ismerősre, főként mert nem akarom senki életét veszélybe sodorni. Pont elég, hogy magam miatt aggódom, de természetesen örülök a lánynak, hisz hónapok óta csak a harag, a bánat, a szenvedés uralta életemet. Biztosan megérdemeltem ezt a pofont, vagy legalább annyira, hogy kizökkentsen a sokkból, a meglepődöttségből.
- Nem előled akartam elszaladni. Az utóbbi időben folyamatosan menekülnöm kellett, nem nagyon volt időm megvizsgálni az üldözőimet, fel kellett készülnöm. - Jól ismerem őt, és úgy érzem, az érzékeim is kifinomultabbak lettek amióta kint bolyongok, viszont ettől még legtöbb alkalommal nincs kedvem és időm sem megnézni az arcukat azon embereknek akikkel találkozom. Magamhoz szorítom őt, az érzés, ami átjár egyszerűen felbecsülhetetlen, még akkor is ha nem vagyok egy érzelmes ember. Kinek ne hiányoznának ezek a dolgok, ha hosszú hónapok óta nem találkozott senkivel akit kedvel, aki kedves vele? És ráadásul a kosztól is megszabadít.
- Köszönöm. - Sokkal frissebbnek érzem magam a bűbáj után. Elkerekedett szemekkel hallgatom mit mondtak neki, és kicsi félmosolyra húzom ajkaimat, amikor a nővéremet említi. - Szerintem kijárt neki, sosem volt kedves velem. Elég gyorsan elrendeztek, inkább én mint ők. Ezt mondták. - Természetesen ez a szüleim döntése volt, nem a testvéreimé, és én megértem, hogy védeni akarták őket, és önmagukat, meg hát amúgy sem voltam a család kedvence. A feketébbnél is feketébb bárány. Egész életemben én voltam az áldozat, ők a farkasok, de ez a néhány hónap megtanított, hogy hogyan fordítsak a helyzeten és többé már nem leszek birka. Felsóhajtok szavai hevességére. Olyan anyáskodó, gondoskodó mint mindig, sosem tudtam neki hazudni, még ha akarnék is, megérezni, látná az arcomon. Az egyetlen ember, aki így ismer, az egyetlen ember, akivel szívesen összekötöttem volna az életemet.
- Menjünk, van itt egy táborhely, beljebb az erdőben. Itt nem biztonságos. - Megragadom kezét, majd húzni kezdem, és addig egy szót sem szólok, még az említett helyre nem érünk. Egy egyszerű tűzrakó, néhány farönkkel körbevéve, az egyikre le is ülök.
- A családom belekeveredett az itteni politikába, Voldemort ügyeibe. - Kezdek bele a mesébe, lassan de biztosan, visszaemlékezve. Nem nehéz felidéznem ezeket a dolgokat, hiszen minden pillanatban amikor futnom kell, eszembe jut az az este, eszembe jutnak a lángok, a düh körülöttem. - Át akartak adni neki, de persze nekem is megvolt erről a véleményem és hát, végül felgyújtottam egy helyet. Fontos emberek voltak a pincébe zárva, egy hadiszállás lehetett, mert nagyon nem örültek nekem. Azóta pedig a nyomomban vannak, folyton. - Vonok vállat, az erdő mélyébe meredve, a fák közé lesve, de egyelőre nem folytatom, nehéz erről beszélni, Tatjana pedig úgyis megkérdezi mindazt amit érdekli. Persze közben fülelek, nehogy valaki ránktörjön lesből, nem lenne meglepő.

  ♪ No more sorrow
••

Ilarion & Tatjana

Múlt jelen jövő

Régóta először mosolyodom el és kicsit fel is nevetek a mondandóján. Látszik az arcomon, hogy elfáradtam és megnyúzott ez a néhány hónap, de erősebb lettem és kitartóbb. Már sokkal jobban tudom értékelni az élet rejtelmeit, a pici kedves gesztusokat, egy régen látott ismerőst, barátot, és Tatjana ölelése szinte feltölt, úgy érzem, most újra hónapokig ki tudok tartani.
- Tudom, tudom, de jól ismersz, nem nagyon próbálkozom a pálcás varázslatokkal, nem mennek. - A mai napig nem találom meg az egyensúlyt a sárkánykórom és a varázserőm között, ez pedig sokszor problémát okoz nekem ebben a világban. Persze lehet, hogy könnyebb dolgom lenne, ha valaki tanított is volna, de talán majd a későbbiekben rávehetem Tatjanat. Talán majd ha vége lesz ennek a folyamatos menekülésnek. Csak tudnám, hogy találnak meg mindig...
- Sajnos nincs nálam pillecukor, sőt, most épp más sem... - Lehajtom a fejem és megrázom azt. - Nehéz volt az utóbbi pár nap. Nem tudom, hogyan, de folyamatosan a nyomomban vannak. Nem bírok eltűnni. - Értetlenül emelem fel karjaimat. Akármennyire is rossz érzés, hogy nem tudtam neki elmondani, mi történt velem, hirtelen kellett eljönnöm, most le sem tudom venni róla a szemem, hiszen olyan jó, hogy itt van, még ha tudom, hogy veszélyes is a számára. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy kemény csaj, pont ezt szeretem benne.
Amikor a helyzetemről érdeklődik, csak sóhajtok. Nehéz ezt elmagyarázni, de persze mindent megteszek azért, hogy Tatjana megértse, mibe is kevertek engem bele.
- Még nem tudtam senkihez sem fordulni segítségért. Nincs időm megállni csak pillanatokig. Nem tudom, miért akarnak ennyire. - Sok dolog, sok elmélet megfordult már a fejemben. Ha tudnék varázsolni komolyabban, biztosan megkönnyíthetném a dolgomat, de így eléggé meg van kötve a kezem. Jól esik a lány védelmező megnyilvánulása, kezemet egy pillanatra az övére teszem.
- Igen, szerintem amolyan váltságdíj lettem volna, hogy ők kiváltsák magukat. Mert a halálfalók kezébe még nincs pyromágus, ha jól informálódtam. Nem is tudták, mit kezdjenek velem, ezért is történt ami történt. Ezek után, soha többé nem akarom a szüleimet látni, Tatjana. - A lány ismeri a múltam, nehéz volt, soha nem voltam biztonságban. A Durmstrangban is keményebb kiképzésben részesültem mint bárki más, hisz főként a sárkánykórt tanulmányozták rajtam és az erőmet... de ennek már vége, most egy másik problémán kell túllépnem. Eddig mindent túléltem.
- Nem tudom, mi tévő legyek. Egyelőre csak futok. Egyik helyről a másikra. Az országot sem tudom elhagyni. - Vonom meg a vállam. Még ha ismerném Angliát, de ez is csak minimális. Nem könnyű, de most minden figyelmemet Tatjanara szeretném fordítani. Legalább most. A kaja említésére pedig a nyál is összefut a számban.
- Nagyon éhes vagyok, jól esne néhány falat. Előrelátó vagy. - Kuncogok fel kicsit, probálok tényleg átlépni a szenvedésemen és a sajnálkozáson. - Mesélj, mi történik veled, otthon, amerre jársz? - Azt sem tudom, még jegyesek vagyunk e egyáltalán. Remélem, hiszen ezekben a fránya időkben is ez az egyik menedékem a gondolataimban.