Kissé kényelmetlenül, de izgatottan bámultam meg magam a tükörben, ahogy az utolsó simításokat és beállításokat végeztük a koncert előtt. Sok minden keringett a fejemben, rémület, izgalom, tömeg iszony és még egy pár dolog. Sosem volt még ilyen hatalmas méretű koncertünk, ahol több ezer rajongó gyűlt össze hogy a mi zenénket hallgassa. Amikor ebbe az egészbe belekezdtünk sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen mértékben ki fogja nőni magát. Nem mint ha nem tetszene a dolog, de akkor is furcsán hatott hogy ide jutottunk. 50 perc egy nagyobb stadionban, ami természetesen jó alaposan el van rejtve a muglik elől hogy ne fedezhessék fel a rendezvényt. A mágikus világ zenei eseményei ilyen téren érdekesek, mivel közel olyan erős rejtő varázslatokat kell felhúzni mint a például a Roxfort körül, hogy épeszű muglinak esze ágában se legyen betenni a lábát ide.
Egy pillanattal ezután a gondolat után a menedzserünk, Mr. Grant toppant a terembe majd odalépve hozzám érdeklődött.
- Jól vagy? Mindennel készen vagytok? – Látszott rajta hogy tényleg érdekli, hogy jól vagyok-e. Amellett hogy remekül menedszelte a bandát személyes jóbarátunk is volt, így tudtam tényleg komolyan gondolta a kérdést, és nem csak az érdekelte hogy nem fogunk-e lefagyni a tömeg előtt.
- Hát, most őszintén szólva be vagyok szarva, de rendben leszek, amint valahogy feljutottunk a színpadra. -
Válaszoltam mély levegőt véve, és végigsimítottam a szakállamon majd a hajamon. Megráztam magam, ahogy pár izzadságcsepp a tükrön landolt.
- Menni fog ez, Nate. Ezért dolgoztunk régóta. Most menjetek ki oda, és mutassátok meg kik vagytok. - Grant egyik nagy erőssege volt, hogy képesvolt olyan rövid de ütős beszédeket mondani, hogy még egy holtat is motiváltak volna hogy felkeljen, pontosan ez volt az ami olyan jóvá tette abban amit csinált.
Szótlanul bólintottam, majd felkapva egy fekete trikót, és az éjfekete gitáromat, megindultunk a színpad felé. Lépésről lépésre közeledve egyre hangosabban hallottam a skandálást, amivel a tömeg szólított minket a színpadra, és minden egyes Burning szónál egy kicsit kihagyott a szívem.
Aztán megérkeztünk… Egy lépésre a rivalda fénytől, végignéztem magamon, aztán hátranéztem a többiekre, és egy enyhe bólintást intéztem feléjük, majd mikor visszabólintottak, megvetettem a lábam a színpadon, és kifutottam a fénybe, ahol ezernyi arc fogadott és süvítettek, ahogy megláttak. Intettem, majd odalépve a mikrofonba hangos és mély hangon belekiáltottam.
- JÓ ESTÉT BRIGHTON… ÖRÜLÖK, HOGY ITT VAGYTOK MA ÉJJEL. NA CSAPJUNK A HÚROK KÖZÉ… -
És ezzel a mondattal indult el az egész. És a többi már tulajdonképp történelem. Azóta az este óta több év telt már el, de kristály tisztán emlékszem az élményre, hogy milyen volt először kiállni a rivaldafénybe és valószínűleg soha nem is fogom elfelejteni.