Hűvös, őszi szél fúj most is, mint a hét eddig eltelt minden pillanatában, de a csapat most is csak azért fáradozik, hogy jobb legyen, és ez az, amiért én a leginkább hálás vagyok. Minden erejükkel arra koncentrálnak, hogy fejlődjenek. Minden játékos azért van itt, hogy a legjobbat hozza ki magából. Ez az, amiről a sportoknak általában szólniuk kellene, ehelyett viszont mindenhol azt látom, hogy a cél mások legyőzése. Mikor a Falconban játszottam, ott is csak a győzelem és mások legyepálása volt a fontos. Pont ezért sosem voltam képes felszabadultan, örömmel játszani. Nem ment. Minden egyes edzésen és az összes meccsen az volt bennem, hogy ha valamit elrontok, talán nem csak a seprűn, de repülök a csapatból. Ez pedig sokáig tartott. Egészen addig, míg három éve le nem járt a tíz éves szerződésem. Öröm volt szabadulni, mégis tudom, hogy sok mindent köszönhetek annak a tíz évnek. Megtanultam ugyanis, hogy keménynek kell lenni minden helyzetben, ami megkívánja, de nem szabad túlzásba vinni az akarat másokra erőltetését. Megtanultam kitartóan küzdeni, és ezt talán látták rajtam, mikor felajánlották a Magpies edzői posztját. Örömmel fogadtam el. Kitörő örömmel írtam alá a három éves szerződést, és eddig még nem bántam meg, hogy ezt meghosszabbítottam még két évvel. Érzem, hogy ez  csapat sokkal inkább vagyok én. Mert ez nem az erőszakról szól, hanem a játékról és az egészséges küzdelemről.
- Három kör levezető futás! - kiáltom el magam a hangerősítő bűbáj segítségével, de a szokásos három kör után még hozzáteszek egy kevésbé megszokott utasítást is. - McGonagall, az irodámba, most! - azzal leszállok, és belépek az öltözők melletti, kis helyiségbe, ami az irodámat hivatott jelképezni. Egy asztal, mögötte fotel, előtte két kartámlás szék. A falon Falconos és Magpies-es érmek, trófeák, egy faliújság pedig tele van tűzdelve fényképekkel és újságkivágásokkal.
Felülök az íróasztalra, és így várom a lányt.

Idegen nekem az érzés, hogy valakit az irodámba hívjak. Számtalanszor meg kellett már tennem, és ha ilyesmire került sor, ugyanazt éreztem, mint amit most is.  Elvégre ilyen esetben az áldozatom jó eséllyel félelemmel telve lép be az irodámba, mert fogalma sincs, hogy mi fog itt történni, vagy hogy éppen mi nem fog történni. Számomra is kellemetlen tehát, hogy más rossz érzésekkel tér be hozzám, és ez akár tartósan meg is marad a lelkében.
Most azonban mégis meg kell ejtenem egy számonkérő, szemtől szembeni találkozást.  nem kenyerem az ilyesmi, ám ez Moira javát is szolgálja, ha beigazolódik a sejtésem. Márpedig adja az ég, hogy ne igazolódjon be, mert akkor nem engedhetem tovább játszani , és akár még a csapatból is ki kell tennem. A legsúlyosabb elméletemet persze követi egy másik is. Annak csak egy kispad lenne az eredménye, semmi több igazából. Nem akarom mindenáron elvenni egy ember munkáját, ha nem szükséges. Márpedig csak az első ötletem következménye lenne mindez.
A nőt követve belépek az irodámba, és becsukom az ajtót. Van egy olyan sejtésem, hogy nem lenne szerencsés, ha más is végighallgatná a beszélgetést, az ajtó pedig szerencsére tökéletes hangszigeteléssel bír, amit nem győzök elégszer áldani, ha hevesebb természetű emberekkel hangos... vitákba bocsátkoznánk idebent.
- Foglalj helyet kérlek. - intek a kényelmes karosszékre, én pedig helyet foglalók a sajátomban. Egész komfortos vallatószobám van, ami azt illeti. Megvárom, míg leül, és csak utána kezdek bele a mondandómba, ellenben ha nem él a kényelmes lehetőségével, akkor sem hibáztatom. Nyilván nem egy széktől függ majd a válasz, és ha az elméletem igaz, úgyis tagadni fog.
- Nos, ez egy elég kellemetlen helyzet, és sosem gondoltam, hogy meg kell ezt kérdeznem, de... - persze nem indítok a drogtémával, ezért az utolsó pillanatban a másik kérdést teszem fel neki. - Hadd kérdezzem meg, hogy terhes vagy? - mondd, hogy igen, mondj igent! Kérlek, ne szedj semmiféle doppingszert, és legyél csak terhes! Azzal mindketten jobban járunk.