Lorcan && Artemis

A nyárban az egyetlen dolog amit kedvelek, hogy ilyenkor nagyrészt Lorcan itthon tölti az idejét. A lehető legtöbbször igyekszem úgy igazítani a munkaidőmet ezekben a hónapokban, hogy több időt tölthessünk együtt, hisz nem kell mondani, a háború idejében vajmi kevés lehetőségem volt az úgynevezett 'plusz feladatok' mellett bármi másra. Most viszont úgy tűnik, a mi időnk újra eljő, apró főnixként tűnik fel a hamvakból, de mindez egyelőre csak szóbeszéd, én még kézzel fogható ténykedést nem tapasztaltam, pedig névvel vagy épp névtelenül, de az elsők között állnék be a sorba a családommal együtt.
Meglehetősen jókedvvel hopponálok a házhoz, taláromat ledobom a fogasra, és kényelmesen, minden kérdés, köszönés nélkül, töltök magamnak egy pohár bort. Theodora még nem érkezett haza, szeretem benne, hogy meghagyja nekem ezt a minimális időt Lorcannal, hisz tisztában van vele, hogy szükségünk van rá, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Néhány korty után táskámba matatok, majd a lépcsőn felsietve a fiam szobájához lépek, kopogok az ajtón és ha érkezik válasz, benyitok.
- Szia, megjöttem. Ma kaptam két jegyet a skót kviddics kupára, arra gondoltam, ha van kedved hozzá, elmehetnénk. A hétvégén lesz. - Lebegtetem meg előtte a két jegyet, aprón mosolyogva, de hogyha őszinte akarok lenni, akkor nem tudom igazán megmondani, mennyire járhatok majd ezzel a kedvében, leköti e egyáltalán a játék... én világéletemben csak nézni szerettem, más elfoglaltságok kötöttek le.
- Hogy telt a napod? - Igyekszem kevésbé lelkesre venni a hangnemem, sokkal lágyabb, egyszerűbb most. Körülnézek a szobában, de beljebb még nem lépek, csak az ajtónál támaszkodom.