Ilarion & Alec

Őrült vagyok, nem vitás

Körülbelül egy hónapja voltam ebben a faluban, néha jobbnak érzem közel tartani magam az ellenséghez, és abban a hitben tartani őket, hogy messzebb vagyok. Megismerkedtem egy idős párral, olyanok voltak nekem abban a pár napban, mint szüleim, kívántam is párszor utána, hogy bárcsak ide születtem volna, bárcsak ne lenne ekkora nyomás és ennyi halál a hátam mögött. Hiába kérem, végik kell élnem ezt, végig kell csinálnom az utat, és talán ha elég ideig kitartok... talán lesz lehetőségem még új életet kezdeni. Lassan jöttem el ide, alaposan körülnéztem és elrejtettem a jeleket magam után. Hamarosan jön a tél, már nagyon hideg van és ugyan még nem tudom pontosan, hol fogom meghúzni magam, de reménykedtem benne, hogy majd az idős bölcsek segíthetnek ebben. Száz százalékban megbízom bennük.
Mielőtt a viskóhoz értem körülnéztem. Senkit nem láttam a környéken, ez egy viszonylag elhagyatott rész az erdő szélén, a hegy oldalában. Olyannyira tetszik innen a kilátás is, a messzi Roxfortról, a környék szépségéről, hogy napokig tudnék csak ücsörögni és ábrándozni. Most nem tehetem. Csak egy pillantást vetettem a környékre mielőtt a kunyhóhoz léptem és bekopogtattam az ajtaján. Kinyílt. Összeráncolt homlokkal léptem át a küszöböt, rossz érzés fogott el. Jobban belegondolva gyanús volt a sötétség, a tiszta levegő illata - hisz a nénike mindig begyújtott a kandallóba még akkor is, ha csak egy kis ételt készített elő. Testem egyre forróbb az idegességtől és ahogy minden figyelmemet ide összpontosítom, a sötét mágiát megérzem, úgy áramlik ki, mint a dohos bűz, ami betölti az egész helyet. Aggódóan, remegő kézzel nyitok be a szobába, ahonnan a negatív energiát érzem, és ott meglátom őket, testükön vágások, talán egy-egy rúna is felfedezhető, szemük pedig hófehér, kihúnyt belőle a fény, megfordulok, lehunyom szemeim. Ez miattam történt, hiszen már 80 éve boldogságban éltek, nem ismertem tőlük idősebb párt, ez miattam történt, én okoztam, meg kell bosszuljam. A veranda nyikorgására kapom fel a fejem ismét, most oly dühös vagyok, hogy nem tudnék elfutni és nem is akarnék, a bennem lángoló tűz hamarosan kitör, és a pálca is hiába lifeg ott a kezemben, szinte már érzem, ahogy annak vége is megperzselődik.
- Mit keresel itt? Tűnj el, vagy nagyon megbánod! - Nem látom, ki az, nem látom, hogy belépett e egyáltalán már vagy csak az ajtónál áll, de én mint jó házőrző, védem a kunyhót, védem az embereket akik segítettek nekem, de mégis meg kellett halniuk, becstelenül. Legalább én tehetek majd értük, hogy Merlin felkarolja őket odafenn.

Ilarion & Alec

Őrült vagyok, nem vitás

Rosszul érzem magam, hogy ez történt. Ki tudja, mióta fekszenek már itt holtan, hisz annyira egyedül élnek, senki rájuk sem nézhetett. Itt mindenük megvolt, ez a kicsi házikó többet jelentett nekik bárminél az életben. Majd egyszer, ha öreg leszek, én is hasonló életet szeretnék. Én is hasonlóan bánnék az emberekkel, mindenkivel, még azzal is aki más. Ez hiányzott nekem a mindennapokból, életem eddigi részéből... de immáron tudom, felesleges bárkivel is barátkoznom, hiszen ahol megjelenek, ott később a halál lel otthont.
Dühömben nyomokat keresek, de nem találok semmit ami segíthetne. Ez talán egyfajta megnyugvást jelentene nekem, ha tudnám, hogy nem halálfalók voltak... de miért is áltatom magam? A düh és a forróság egyre csak terjed bennem, összeszorítom kezemben a pálcát, olyan erősen ahogy csak tudom, de a férfihangra felkapom a fejem, közelebb megyek az ajtóhoz.
- Ki vagy te? Miért jöttél? - Óvatosan nyitom résnyire azt az ajtót ami elválaszt a másiktól. Végülis mi történhet? A bennem felgyülemlett tűzzel egyszerűen perzselhetném el őt is, a házzal és az idősekkel együtt... lehet, hogy ez lenne nekik a legjobb. Vajon nyugalomra lelnének a földben? Pálcámat nyújtom előre, másik kezem szorosan magam mellett, és ahogy kilesek az ajtón, meglátom a fiút, nem tűnik halálfalónak, sem gyanúsnak... inkább tűnök én annak a leharcolt ruhámmal, nyúzott fejemmel.
- Az öregeket keresed? Mert akkor hiába jöttél. - Most úgy hangozhat, mintha én tettem volna el őket láb alól, de reménykedem benne, hogy a zaklatott hangnemem és az aggódó arcom másról árulkodik majd. Nem bízom meg benne, nem ismerem, így nem közelítek többet.