Támasztja a pultot és néz. Nézi, hogy ez tényleg az-e, aminek tűnik, nagyjából öt percig. Tovább ezt nem nagyon lehet kibírni. Ismeri minden ilyenkor bedobott trükkjét: a finoman félrehajtott fejét, a lapos pislogásokat, azokat a lezsugorított, de azért még mindig kecses és még mindig színpadias ujjmozdulatokat, az alig-érintéseket. Ismeri, ahogy nevet, megrázza közben a fejét, hogy a haja finoman a vállai mögé omoljon. Pontosan le tudná utánozni az összes rezzenését, elleste már az összes trükköt, mégsem használja soha, csak a tükörbe nézve szokta megpróbálni elcsípni, hogy tényleg hasonlít-e rá bármiben is, vagy van-e olyan szép, vagy jó, vagy megkapó, vagy lehet-e valaha sokkal jobb és sokkal több, mint a tulajdon anyja.
Tulajdonképpen kimondottan hányingere van tőle, valahányszor végig kell néznie a műsort. Többnyire ezért nem nézi végig a műsort, már jó ideje, de a félig pohara mögé rejtett arcból kivillanó tekintet hunyorogva fennakadt azon az átkozott Carrow-n, a két világa egy szempillantás alatt undok módon összemosódott, eltűntek belőle a biztonságot jelentő, unalomig ismert határok, veszélyes keresztmetszet rajzolódik ki a tulajdon szeme előtt, a második otthonában, a lehető legrusnyább módon.
Nyilván nem lehet ezt ennyiben hagyni.
- Anya. - még csak nem is kér elnézést, egyenesen belegyalogol a beszélgetésükbe, és ez az "anya", ez olyan ridegen, olyan undokul vágja kettőbe ezt a gátlástalan flörtölést - reméli -, amennyire az egy tizenhét éves lánytól kitelik. A farmerja zsebébe süllyesztett kezekkel, felszegett állal áll ott, ha lenne ebben bármi, amit élvez, akkor most bezsebelne egy vélhetőleg meghökkent pillantást Amycus Carrowtól, amint a fiúnak kénytelen-kelletlen meg kell emésztenie, mit is művelt itt tulajdonképpen, bár az sem lepné meg, ha ugyanez az Amycus Carrow meg sem ismerné, ezerévnyi képzelt távolságra vannak attól, ahol mindkettejüknek a helye lenne, ő pedig most biztosan nem hasonlít arra a kirakatbabára, akinek társasági eseményeken öltözik - és arra a lányra, akit ugyanezeken a társasági eseményeken csak fél-pillantásokra méltatnak, és igyekeznek rögvest el is felejteni, mert hát mindenki tudja miféle - Rusty nagyon keres, valami fontosról akar beszélni veled - de semmit nem élvez ebben a pillanatban, úgyhogy véletlenül sem néz Amycusra, közönyösen néz farkasszemet az anyjával, aki persze a társulatvezető kívánságát mégsem hagyhatja figyelmen kívül és látványos kelletlenséggel, parolázó "bocsáss meg, édesem"-mel eszkuzálja magát, ő meg arra gondol, hogy vajon megfordult-e a fejében, hogy Amycus meg ő ismerhetnék is egymást, és ha megfordult a fejében, vajon hány másodperc alatt döntötte el, hogy leszarja.
Egy sóhajnyi időre elnéz a saját válla felett, az anyja után, akkor fordul csak szembe Amycusszal, fürkész, épp csak nem ellenséges hunyorgással, amikor a nő már minden bizonnyal hallótávolságon kívülre kerül tőlük - Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen rossz az ízlésed - meg sem próbál úgy tenni, mintha a "közbelépése" valamiféle véletlen, nem pedig tervezett szabotázs lenne, egész nyugodtan hagyja, hogy a saját anyjáról alkotott lesújtó véleménye - számára kellemesen - odakússzon közéjük.

Mindig kirázza egy kicsit a hideg, amikor a drága mamát hódítani látja (a flörtölés szó többnyire kevés és még az sem igaz teljesen, hogy kelleti magát, mert idősebb Miss Cleves nagyon jó abban, hogy ne úgy tűnjön, mint aki elkeseredett és kelleti magát), nincsenek és soha nem is voltak rosszabb időszakok az életükben, mint amikor a primadonnának "épp nem volt senkije" és keresni kellett a következő áldozatot, akit pár hónapig elégségesnek ítél meg. Mintha az évek során ezek egyre fiatalabbak lennének. Ha az apjából indul ki, akkor még rendes, tisztes kora volt a férfiaknak, aztán ahogy ő megszületett, mintha elindultak volna visszafele a skálán... Amycus például már kétségkívül közelebb van korban hozzá, mintsem az anyjához. Ez is épp elég rossz, de a legrosszabb mégis csak az, hogy Amycust ismeri, persze nem különösebben, nem barátok, nincs egymáshoz éppenséggel semmi közük, mégsem tud kevés rosszabb dolgot elképzelni, mint mondjuk erre a kettősre hazasétálni.
Meg sem állna az Északi-sarkig... Q óta egyébként sem kedvelt senkit, aki bejáratos volt az anyja hálószobájába.
Egészen látványosan látszik is rajta, hogy pont annyira leli ki a hideg a helyzettől, mintha csak az Északi-sarkon lenne, vagy mint amennyire bármelyik normális kamaszlányt kirázná a hideg, ha az anyja a haverjaival flörtölne. Csak persze, ő nem egészen egy normális kamaszlány, Amycus meg nem a haverja. Amycus egy olyan varázslótársadalmi rétegnek a tagja (még ha az igyekszik ki is taszajtani magából), amihez bizonyos szempontból sosem érhet fel, épp csak míg a fiút tényleg kirúgdalták onnan, ő maga éppen ide készül beházasodni, mindez pedig azzal fűszerezve, hogy a West End végi színházi büfében lebzseltek egy kis maroknyi, kétes varázsló és kétszer annyi mugli között, csak még furcsábbá teszi az egész szituációt.
- Mikor nem voltam kedves vele? - fordul szkeptikus túlzással az anyja után, az, hogy beszél róla, szerinte teljesen más dolog, minthogy hogy viselkedik vele, bár kétségkívül nem mondhatna semmi mást olyan ember, aki esetleg tényleg szem- és fültanúja, alkalmasint hogyan viselkedik az anyjával. Sosem volt egyszerű a kapcsolatuk, főleg, mert az anyja soha nem igazán tudta, hogyan legyen az anyja, pedig ő csak azt akarta, hogy az anyja legyen. Most, mióta eszeveszetten ellenzi az eljegyzését, most persze már inkább olyan, mint egy igazi anya - de most már igazán nem tart igényt rá. De erről bizonyára nem pont ezzel a fiúval fog hosszasan diskurálni. Tulajdonképpen lehet, hogy semmiről és semennyit nem kellene diskurálnia vele. Nem egészen tudja, vannak-e erre szabályok, lehet, hogy csak nem tud róluk.
- Igen, igen, gyönyörű és csodálatos színésznő, de véletlenül sem derék asszony, és ha elhiszed neki, hogy húsz perc alatt jobban kiismerted, mint bárki más, akkor sokkal butább vagy, mint amilyennek képzeltelek - érkezik a riposztja nyugodt, kimért tónusban, valami hasonlóban, mint ahogy a korábbi találkozásukkor is egyenes háttal, meg rezzenéstelen arccal fogadta Carrow válogatott sértéseit. Ennél azért vastagabb a bőre, mi tagadás, ezt javarészt pont ebben az épületben gyakorolta és tanulta meg, de azért az igazság ott van egy-egy az anyja körmére lesni kívánó oldalpillantásban - hogy ez a helyzet mégis más, számára voltaképpen sokkal kellemetlenebb, mert itt sokkal kevesebb maszk mögé lehet elbújni, ha ahhoz lenne kedve, itt az alma tényleg túl közel van a fájához, ráadásul kínosan egyértelműen rajzolódtak fel az életének bizonyos vonalai olyasvalaki előtt, akinek igazán semmi köze hozzá. Szinte olyan, mint hirtelen láthatóvá és ezzel együtt sebezhetővé válni. Pedig mindig azért volt előnye ezekkel az emberekkel szemben, mert többnyire nem vettek róla tudomást, nem hogy érdeklődtek volna felőle.
És ettől váratlanul - legalábbis, önmaga számára váratlanul - ideges lesz.
- Áh, szóval gondolom a bocsánatkérésed csak egy alkalomra szólt és most kezded előről? - kirántja mindkét kezét a zsebéből, de legalább ugyanennyi daccal fonja össze őket maga elől, kicsit nekidől lábból az asztalnak, mintha csak azt mondaná, hogy na, akkor gyerünk, támadj csak nyugodtan, mert az még mindig ezerszer jobb, mintha anyám összeszedne. Mert hogy az így történne, véletlenül sem fordítva.

- Persze. Pontosan tudom, mire gondolsz - ő pedig pont olyan magabiztossággal mondja ezt, mint aki véletlenül sem arra gondol, amiről látszólag beszélnek. Ő arra gondol, amit itt látott, meg arra, amit nem látott, vagy azért, mert éppen pislogott, vagy azért, mert az asztal alatt történt, vagy pedig azért, mert a kellténél korábban közbelépett, semhogy megtörténhetett volna. Vajon hány percet kellett volna várnia, hogy a nyílt színen terpeszkedő párosra ne itt, hanem esetleg a mosdókban, vagy az anyja öltözőjében törjön rá? Talán mérnie kellett volna, hogy aztán azt mondhassa később az anyjának, hogy egyre lassabban hat a varázsa. Csak ha mondjuk idáig engedte volna fajulni a dolgot, akkor abban a percben ő már nem lett volna itt, hanem átcsörtetett volna mindenen és mindenkin és elhagyta volna a tett színhelyét. De mivel ezt nem várta meg, csak gondolatban kell rókáznia.
- Ó, váó... hát, te mondtad, minden bizonnyal ez lesz a veszted és ezekszerint tényleg bolond és szerencsétlen vagy - megpróbálhatna kicsiholni magából némi együttérzést, valahogy úgy, ahogy a múltkor - épp csak ehhez most egy kicsit mégis csak meg kellene erőltetnie magát (nem mintha lenne értelme annak, hogy voltaképpen haragszik Amycus Carrowra, aki nyilván nem tudhatta, kinek az anyjával kezd, de attól még voltaképpen haragszik, szóval nem igazán érzi magát olyan nagylelkűnek, mint a múltkor), míg az első találkozásukkor mégis csak sajnálta egy kicsit tényleg, végtére is biztos nem kellemes, ha tátong rajtad egy széles seb hastájékon, meg még olyan hülye is vagy, hogy szándékosan idegesítesz másokat és bemossanak neked. Akkor tényleg tudta sajnálni Amycus Carrowt. Most épp nem nagyon megy neki.
- Nyilvánvalóan hízelgőnek kéne találnod - mondja aztán szemrebbenés nélkül, egy olyan halványságában is élettelen mosollyal, amiből nagyjából egyértelmű lehet, hogy több kedve lenne arcul csapni Amycust, mint a múltkor bármikor. Talán  nehéz ezt megérteni, hogy miért, de valójában egészen egyszerű, nem nagyon veszi már fel azokat a kesztyűket, melyeket a félvérsége miatt dobnak neki. Ezt hallgatta egész életében, eggyel több vagy kevesebb mit sem számít, ráadásul ha minden terv szerint halad, akkor a továbbiakban is muszáj lesz rezzenéstelen arccal hallgatnia az ilyesmit. Csakhogy abban nincs semmi személyes. De ebben most, ebben a helyzetben, itt minden személyes. A kérdés csak az, hogy lemászik-e ilyen mélyre ő is, vagy tud türelmesebb lenni annál, mint amilyen valójában és tud-e igazán jól úgy tenni, mintha tökéletesen hidegen hagyná Carrow minden egyes rezzenése.
Jelenleg mondjuk inkább egy kibiztosított bombának érzi magát, amelyik jó eséllyel fel fog robbanni valamikor a következő öt percben, hacsak valaki nem vágja el rajta a vörös zsinort. Ahogy lenéz a felé tolt pohárra és a poháron az anyja jellegzetes rúzsfoltjára, a számláló viszont inkább megugrik hirtelen úgy másfél perccel. Kényszeredett, ezúttal egyértelműen irritált mosolyra ragadtatja magát, egy néma percig farkasszemet néz a pohárral, aztán emeli csak vissza a pillantását Amycusra - és ezzel együtt a kezét is. Nem mintha nem érdemelne meg egy pofont, vagy hogy belemarkoljon a hajába, kicsit megrázza, vagy mondjuk lekarmolhatná az arcát is, de mivel ideáig egyelőre tényleg nem kíván lesüllyedni, a hirtelen mozdulatnak nagyjából egy homlokra (vagy gyors reakcióidő esetén a levegőre) mért, nem különösebben fájdalmas, de kemény pöccintés a vége. Nem mintha számítana - Úgy képzelem kimondottan rossz túlélőösztönteid vannak és orbitális baromságokat csinálsz, puszta unalomból - mondja végül, akárhogy is ér véget a mozdulata, már csak azért is, mert a következő legyintése egyértelműen arra hajt, hogy fellökje az anyja az asztalon hagyott poharát, aminek tartalma szépen átfolyhat az asztal túloldalára, aztán meg a padlóra csöpöghet. Még hogy viola likőr... ugh.
- Épp hogy úgy festesz, mint aki nagyon is bőkezűen kér bocsánatot újra meg újra, de bocs, ettől még nem lesz hirtelen kedvem lelkizni veled, vagy pont az anyámról fecsegni - folytatja aztán, de közben el is löki magát az asztal lapjától újra, és nem kimondottan invitálja magával Amycust, amikor további megjegyzés helyett inkább a pulthoz masírozik, hogy szerezzen magának saját italt. Nem mindenhol szolgálnák ki ugyan, de itt pont nem kell attól tartania, hogy Sid nem szánja meg egy kis pezsgővel, ha megrezegteti a szempilláit, a mama kontójára, természetesen, és még csak le sem fogja tagadni, hogy ehhez a naphoz neki mostantól tényleg kell némi alkohol. És közben nagyon igyekszik ellenállni az ösztönnek, hogy a válla felett hátranézve továbbra is Amycust figyelje, pedig minden idegszála elkötelezetten hiszi, hogy jobb rajtatartani a szemét, amíg itt tartózkodik.

- Dehogynem szokott hülyeségeket csinálni.
Mondja Sid, a csapos/tulaj/mindenki lelki szemetese, amint Amycus bevágódik mellé a pult elé, ő meg csak egészen megsemmisítő pillantást vet Sidre, a csaposra/tulajra/mindenki lelki szemetesére, de közben meg olyan hangon szól oda neki, mintha legalábbis nem tudna rá igazán haragudni - Kösz, Sid, ez segít, tényleg - nem mintha úgy képzelné, hogy bármiféle magasabb szinten állna, mint Amycus Carrow, akár észben, akár moralitásban, de azért ezt Amycus Carrownak nem kellene feltétlenül tudnia. Ugyanúgy, ahogy nem kellene tudnia, hogy ilyen helyeken lóg, amikor épp senkinek nem hiányzik a krémek krémje között, meg amikor nem tartanak igényt rá, hogy csak úgy legyen. Pont itt, ahol a varázsló-mugli arány jóindulattal is csak 70-30 százalék, meg itt, ami azért nem épp egy erkölcsi fellegvár, és még mondhatna erre a helyre sok mindent, de hát minek mondana? Pontosan tudja, mi ez. Azt nem tudja, hogy illik ebbe bele Carrow. Majd feltétlenül megkérdezi, ha épp nem érez már vágyat arra, hogy valakit megrúgjon. Nem feltétlenül Carrowt, egyébként. Csak úgy valakit, valamit, pusztán azért, mert az élet igazságtalan, Amycus Carrow meg megmásíthatatlanul itt van és látja őt itt.
Nem mintha szégyellné, a szégyennek nem sok köze van ahhoz, amit érez. Elvégre sosem volt titok ebből semmi, ha valaki akarta, ha valakit érdekelt, két perc alatt megtudhat róla bármit, ami ezzel, meg az anyjával áll összefüggésben, épp csak rendszerint senkit sem érdekel ez az egész. Tulajdonképpen kétli, hogy Amycust is kimondottan érdekelné. Bizonyára most is csak unatkozik, mert önhibáján kívül rossz családba és rossz generációba született. Nem mintha tudná sajnálni ezért - végülis, egész életében ezt akarta, épp csak az ilyesmit már nem lehet vissza-, vagy máshogy csinálni.
- Kérhetek pezsgőt? - kérdezi aztán olyan magától értetődően, hogy egyébként nyilván máshol is nehezen kardoskodnának vele a kora miatt, Sid meg talán úgy is érzi, hogy kicsit kedveskednie kell az előbbi nyelvbotlása miatt, úgyhogy kap pezsgőt, egy egész pohárral, amit meglehetős hirtelenséggel fel is hajt, csak aztán hajlandó oldalra fordulni Amycushoz.
A pillantása egészen egyértelműen közli azt, hogy nekik kettejüknek az égvilágon semmit sem kellene csinálniuk. Semmilyen körülmények között, mert hát ki tudja, mibe tenyerel bele éppen, Crouch Junior meg ő nem kimondottan tűntek igazi kebelbarátoknak, noha valamik mindenképp, tudja ő, milyen ez, még akkor is, ha nem volt benne valójában része, együtt felnőni ezekben a körökben, akaratlanul tudni titokról és kellemetlenségekről. De Barty eléggé igyekezett a múltkor megszabadulni tőle, ami elég egyértelművé teszi, hogy a legokosabb tényleg az lenne, ha nem mutatkoznának együtt. Csak a biztonság kedvéért. De ezek nem normál körülmények és egyébként ő is unatkozik és tényleg szokott hülyeségeket csinálni, ha unatkozik.
Meg aztán... ott van az anya kérdés is.
- Én, Amycus, most épp le akarok lépni innen - közli aztán legjobb ítélete ellenére, és átnyúlva a pulton elveszi Sid kezéből a frissen bontott pezsgős üveget, amaz meg lemondó ciccenésel hagyja - Jössz? - lelkesebb invitációt azért persze butaság lenne várni tőle, mégis egyértelműsíti, hogy nem egyedül tervezett távozni innen, és még épp emészthető a keserű íz a szájában, amivel arra gondol, hogy ha elmenne, Amycust meg itt hagyná, hetekig azon gondolkodna, hogy történt-e itt valami, amiről tudnia kellene. Azzal elég nehezen tudna megbirkózni. Ezerszer inkább ez. Épp csak a felszín alatt motoszkál az aljasul gomolygó hiúság, hogy nem örülne, ha most meg nemet mondannának. Neki. Bah. Mégis leküzdi az ingert, hogy különösebben győzködje a másikat, esetleg megragdja és a karjánál fogva rángassa ki innen, csak néz rá egy percig, rezzenéstelenül, áthatóan, aztán elindul kifele az üveggel, épp csak felkapva a dzsekijét az egyik szék támlájáról.