Az időjárás különösen hidegnek bizonyult, azon a borongós, téli napon. Annyira várta, hogy végre otthon lehessen, hogy végre a családjával tölthessen egy kis időt! Mert bár szerette, sőt mi több, imádta a Roxfortot, mégis az otthona Sweetswood volt, és elképzelni sem tudta az ünnepeket a családja és a szerettei nélkül.
Szinte már rohanva tette meg az utat a hatalmas épületig, majd mintha egyetlen perc sem telt volna el azóta, hogy itt járt, olyan lágyan és finoman illeszkedett minden újonnan látott kép emlékeinek kavalkádjába.
Keze az ajtó hatalmas kilincsére simult, kissé reszketve a hidegtől lökte meg az óriási kaput, majd sétált be a tágas terembe.
Mint mindig, most is az arcára kúszott az örökösen ott lebegő mosoly, majd beljebb lépett, hogy immár ismét teljes pompájában szemre vételezze az előcsarnokot.
Arcára pír ült ki, ami a hirtelen melegtől még mélyebb pirosba változott, azonban ez egyáltalán nem zavarta.
És hogy miért?
Mert egyáltalán nem zavartatta magát a falak között, hiszen ez az iskola épp úgy otthona volt, mint a Roxfort. Gyerekként sok időt töltött itt, épp annyit, hogy csak az épp friss diákok nem tudták, hogy személye ki is.
Soha nem kérkedett azzal, hogy kinek is a lánya, hogy a szülei elismert professzorok, és hogy ugyanaz az ész jutott osztályrészül mindannyiuknak. Kedves volt és barátságos, és talán épp emiatt kapott örökké kellemes mosolyokat.
- Gotti! - kiáltotta, majd lépteit megszaporázva futott a fiúhoz. Már messziről kiszúrta nyúlánk és vékony alakját, és bár a fiú már túl volt a kamaszkorán, mégis időről-időre úgy érezte, egyre magasabbra nyúlik, mint egy égimeszelő.
Apró kezével finoman átkarolta a másik derekát, arcát annak meleg pulcsijába fúrta és jólesően belélegezte az otthon, a testvéri szeretet illatát, és azt a parfümöt, melyet bátyja mindig viselt, és mely annyira játékos és hozzá illő volt.
- Hiányoztál! - dünnyögi a hasába, melynek erejéből a vastag szövet pulcsi jó sokat tompít, így őszinte szeretete alig kivehető suttogássá redukálódik.
- Mit mutatsz? - kapja fel a fejét, majd csillogó szemekkel, kiváncsian fúrja bele lélektükreit testvérének íriszeibe.

Elveszik a hatalmas karok között és a fiú illatában.
Már olyan régen szorította magához, már olyan régen érezhette azt a biztonságot, amit a család és Gotti közelsége jelentett.
Mindig is imádta a családját, a közösen töltött időt, azt, hogy Sweetwoodsban megállt az idő és minden csigalassúsággal telt.
Ezekben az időkben volt ideje magára, volt ideje a számára legfontosabb emberekre és arra is, hogy talán még egy kicsit gyermek lehessen.
Talán emiatt is töltött oly sok időt a réteken, a szomszédos véla falu közelségében. Fűszállal az ajkai között olvasgatott minden nyári napon, kék, virágmintás ruhája kihangsúlyozta szőkére világosodott tincseit és ezekben az időkben pont olyan volt, mintha csak a nyár és a tavasz idepottyantotta volna gyermekét a világra, hogy mosolyt varázsoljon az arcokra.

Az ölelés és Gotti közelsége egyáltalán nem zavarta.
Nem érdekelte a mellette elsétáló diákok és felnőttek esetleges furcsa tekintete, hiszen nem szakmai kapcsolat volt közöttük, hanem testvéri viszony, ehhez pedig ez az intimitás is hozzátartozott.
Szerette megmutatni a világnak, hogy neki vannak a legjobb testvérei, és hogy mindegyikükkel tökéletes a kapcsolata, szeretetteljes és elfogadó.
Mosolyogva engedi el pár perc után a fiút, majd sürgető mozdulatára már-már kacagva fonta ujjait a férfi kezébe.
Finoman rászorított a másik kezére és még akkor sem engedte volna el ha erre valaki kötelezni akarta volna őket.
Tekintete ellágyulva figyelte a fiú barna tincseit, az arcán játszó mosolyt és a lelkesedése miatt ő is lelkessé vált.

- Nahát Gotti! Mindig is tudtam, hogy egy zseni veszett el benned, de erre nem számítottam! A napot szeretném látni! - ámult el, majd kissé ugrándozva, lelkesen követte testvérét.
- És anyuék? Már látták? Mit szóltak hozzá? Gondolom nagyon büszkék erre a teljesítményre! Ha már tőlem ilyenre nem számíthatnak... - húzta el a száját szemforgatva, csintalanul. Persze tudta ő, hogy nem várnak tőle semmit, hogy nem elvárás az, hogy ennyire zseni legyen ebben a témában, de hát nem tehetett róla, hogy a legendás lények jobban vonzották... vagy épp a diplomácia.

Teljesen beleveszik az ölelésbe, amit a másik ad neki.
Mindig is imádta Gottit és most ez a gyermeki szeretet, ez a mindennél kellemesebb fészekmeleg lágyan elandalítja. Szinte már teljesen belefúrja magát a férfiba, vágyik rá, el akar veszni a karjai között, hiszen oly kevés időt töltöttek együtt az elmúlt időszakban!
Sok minden változott az utóbbi időkben, többek között az is, hogy a fiú immár férfivá érett és hazament Sweetwoods-ba tanítani. Lemon pedig ott maradt... igaz nem egyedül, hiszen Patrick még ott volt vele, azonban a lány ettől még mindig úgy gondolta, hogy a család a legjobb dolog a világon és miattuk nem magányos.
Kellemesen mosolyogva simul bele hát Gotti karjaiba, és hagyja, hogy a fiú lágyan megpörgesse.

- Ismersz már, tudod, hogy nyáron élek! - mosolyog a fiúra, és kissé zavartan a füle mögé simítja a tincseit. Hiszen kár magyaráznia mennyire közel áll a szívéhez a nyári meleg és napsütés. Szereti az előbukkanó szeplőit, a kivilágosodó tincseit, Oliver mosolyát maga mellett, a fűszálak csiklandozását a bőrén.
- Azért örülök! Mármint, biztos nagyon büszkék, még akkor is, ha nem mondják! Én büszke vagyok rád, majd én mondom! De tudod, milyenek anyuék.... - forgatja meg a szemét kissé rosszallóan - a tudomány tekintetében nem ismernek tréfát, és igyekeznek mindent mindig a legtökéletesebbé fejleszteni! - mosolyodik el kissé, hiszen a szüleik mindig is nagyon nagy hírnévnek örvendtek, már ami az ilyen fura "szobákat" illetik. Szerettek játszani a térrel és idővel, és Lemon meg is értette ennek a szépségét, és ha tehette volna, ő is lefagyasztotta volna az időt, adott pillanatokat, hogy bármikor újra élhesse őket!

Eközben lassan megérkeznek a terembe, és az onnan nyíló ajtók elé. A választás sem túl nehéz, viszont a védő bűbájok, melyek körül veszik, azok igen. El sem tudja képzelni, hogy vannak olyan diákok, akik mindezt meg tudják tanulni és fel is tudják használni esetleg másra.
- Gotti! Tudod, hogy nem félek, mert velem vagy, de komolyan, mi ez a sok védő bűbáj? Van olyan ember rajtad és anyuékon kívül, aki ezt meg tudja tanulni, és használni is képes? - kérdezi, miközben egyre több védelem veszi körbe és szép lassan elsötétül elhalkul körülötte a külvilág.
Nem szokott félni, nem ijedős lány, maximum az szokta kizökkenteni, ami valami fájdalommal is párosul, így tehát nem is érti, hogy miért nem érzi magát teljes biztonságban. Lehet, hogy a hirtelen rátelepedő sötétség, a szoba veszélyessége feszélyezi.

- Kész vagyok! - mondja, majd keze automatikusan nyúl a Gottié után, és ha a fiú nem húzza el azt, akkor ujjait szorosan rákulcsolja a tenyerére. Szinte elveszik benne az övé, azonban ez egy cseppet sem zavarja, hiszen így érzi magát biztonságban. És ahogy kinyílik az ajtó, a fény szinte elemi erővel támad rá.
Mindenhol meleg és puha homok fogadja, sivatagi környezet, perzselő napsütés, melyből ő oly sokat nem érzékel, de azért azt mégis, hogy a védőbűbájok nélkül alighanem elégne.
- Csodálatos, meleg és egyben félelmetes! - mered a körülötte lévő tájra, a kietlen pusztaságra és bár tudta, hogy a napsütés ezt jelenti, mégis a sivatagi környezet meglepte.
- Mondd csak, itt meddig lehet tartózkodni ezzel a védőbűbájjal? És hogy jutott eszedbe, hogy pont ezen témák alapján hozz létre szobákat? - kérdezi érdeklődve Gottitól, hiszen tényleg érdekli, hogy a fiúnak mi járt a fejében, mikor ezeket készítette.

Belesimul testvére karjaiba, és azt sem találja kellemetlennek, hogy kezét szorítva kell felmennie a hatalmas lépcsőkön.
Az iskola a második otthona a Roxfort és a szülői ház után, itt nem zavartatja magát egyáltalán, néha egyedül azért szokott csak aggódni, hogy vajon a Gotti tanítványok mennyire fogják viccesnek találni ahogy a professzoruk egy lány kezét fogdosva közlekedik a folyosókon.
De mivel a fiút nem igazán zavarja ez, így Lemon is megnyugszik és nem csinál ebből problémát. Pláne, hogy ő egyébként igencsak híve a testi kontaktnak. Örömmel simogat, érint meg másokat, bár tény, hogy ezt pedig sokan kellemetlennek érzik.

Viszonylag hamar megérkeznek a hatalmas ajtók elé, és mivel a nyár a kedvenc időszaka nem csoda hogy ezt választja. Izgatottan ácsorog hát az ajtóban és hagyja, hogy a testvére ellássa mindenféle védő bűbájjal. Álmában sem gondolta, hogy ennyire lesz szükség. Hogy el kell sötétíteni a világot, hogy a nap a porladást jelenti védő bűbájok nélkül.
Kissé izgatottan lép hát be a hatalmas fényességbe, keze önkéntelenül kulcsolódik Gottiéra, majd akkor sem engedi el, mikor szeme elé tárul a homokos világ, a meleg környezet.
Látványosan eltátja a száját, még egy ó is kicsúszik ajkai közül, úgy szemléli a világot, azt a teljesen újat, melyet alig képes ép ésszel befogadni.
- Hát ez csodálatos! - mondja, majd elengedi testvére kezét, hogy egy kicsit felfedezze a körülötte lévő világot.
Lába alatt homok terül el, puhaságába belesüllyed a lába, érzi lábujjai alatt a finom szemcséket és emiatt szinte már gyermeki örömmel és lelkesedéssel szalad egy kört Gotti körül.
Elborul, megmártózik a homokben, bukfencezik kettőt, gyermekien kacag, ahogy a haja telemegy az apró gyöngyökkel, és hogy a meleg milyen jólesően feltölti energiával.
- Ez zseniális, Gotti! Komolyan! - mosolyog a fiúra, majd mikor felhívja figyelmét az árnyékára akkor azonnal arra is pillant.

Árnyéka egy pillanat alatt emelkedik ki a homokból és nyúlik meg óriásira. Szeme tágra nyílik, úgy csodálja a saját alakját, egészen addig, míg az óriáshoz képest ő tényleg csak egy apró porszem nem lesz.
Ekkor nyalábolják fel a földről, melyet egy halk sikkantással jutalmaz.
A szeme csillog a hirtelen jött új ismeretektől, attól, hogy mennyire fantasztikus a testvére és hogy ő soha nem lesz képes ilyen dolgokat létrehozni majd.
- Ez zseniális! - dől el az árnyéklény kezében. - És most hova megyünk?