Ajkaim gonosz mosolyra húzva löktem oda a következő kört a velem szemben ülő férfinak; arcába húzott kapucnija mögül figyelt, alkoholtól bódult tekintetét próbálta az arcomra fókuszálni, elég kevés sikerrel, miközben szakadatlanul fecsegett a semmiről, néha megszakítva a monológját egy ostoba kis kacajjal, ami bántón mart a fülembe. Gyűlöltem a fajtáját; haszontalan senki volt, akit egyedül az tartott még életben, hogy jókor volt a jó helyen és ez által olyan információk birtokába jutott, amikre sokan fenték a fogukat... Velem az élen.
Elmosolyodtam, mint aki odafigyelt arra, amit a férfi mondott; a kezem remegett, amikor ajkaimhoz emeltem a poharam, hogy lehúzzam a tartalmát. Vártam a kellemes melegséget, vártam, hogy az alkohol égessen, kaparjon, de nem történt semmi. Az asztalra tettem az üres poharam és egy szó nélkül álltam fel a helyemről; mikor a kijárat felé indultam, meg sem lepődtem, hogy követett.
Hűvös levegő kavargott körülöttünk; a szemem sarkából láttam, ahogy összehúzta magán a köpenyét, hogy végje magát a csillagoktól mentes, téli éjszaka hidegétől, sikertelenül. Léptei halkan visszhangoztak az üres utca épületei között, ahogy felém indult, és megfordult a fejemben, hogy talán ez lenne a megfelelő pillanat arra, hogy magam mögött hagyjam ezt a kétes környéket, a késdobálós lokált és ezt a visszataszító férget, de aztán ujjai a csuklómra martak, és biztos voltam abban, hogy keze nyoma még napokkal később is látszódik majd a hóka, sebekkel teli bőrön. A közeli sikátor felé vezetett, és én nem tiltakoztam; végülis mindketten akartunk valamit, ami a másiknak megvolt. Csupán az idő kérdése volt, melyikünk szerzi meg előbb, amit akart.
Háta tompán puffant a falon, amikor nekidőlt, aztán kezei előre lendültek, hogy közelebb húzzon magához; az olcsó alkohol és dohány keverékétől bűzlött, mozdulatai pedig esetlenek voltak, az alkohol még dolgozott a szervezetében, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon józanul is ennyire ostobán szokott-e viselkedni. Ujjai kétségbeesetten kulcsolódtak az iskolai ingem anyagára; egyszerre volt lelkes és türelmetlen, ideges és morcos, az érzelmek vágtató vadlovakként suhantak át az arcán, és úgy olvashattam belőle, mintha csak nyitott könyv lett volna. Aztán újabb monológba kezdett; csak beszélt és beszélt és beszélt, kezeit lassan fejtve le az ingem anyagáról, de én már rég nem figyeltem rá. Rosszul voltam tőle, az olcsó alkohol és kétszínűség szagától, a szavaitól, egész lényétől, ami nem érdemelt mást, csak szánalmat.
Szenvedést.
Halált.



Aztán órák telnek el; a könyvtárban ülök, három asztalnyira néhány összesúgó másodévestől, akiknek fogalma sincs arról, mit a jelent diszkréció, hiszen pár mondatonként mind csoportosan fordulnak felém, és kacarásznak. Próbálok a mágiatörténet beadandómra koncentrálni, de a vágás az arcomon maró fájdalommal éget, és a remegő kezemből kiesik a penna, nagyobb tintafoltot hagyva a hófehér pergamenen.
- Hol voltál? - Összerezzenek, mikor kezének súlya a vállamra nehezedik; nem kell felé fordulnom, hogy tudjam, engem néz, legalább olyan intenzitással, mintha lyukat akarna égetni a tarkómba, és egy pillanatig elgondolkodok azon, hogy az igazat mondjam neki, hogy felfedjem előtte a sötétséget, amit rejtegetek, és a véres kést, és minden mást is, amit az aranyszínben pompázó övem mögött rejtegetek, de végül csak egy suta mosolyra elik tőlem.
- Tanultam. - Lerázom a kezét a vállamról; túl könnyű kimondani ezt a hazugságot, csakúgy, mint az összes többit is. A seb? Baleset. A remegő kéz? Fáradtság. Ez lenne a megfelelő pillanat arra, hogy faképnél hagyjam.
- Hol, Kínában? Nem találtalak sehol. - Túl közel ül hozzám, térde az enyémnek simul az asztal alatt, és meg kell állnom a kényszert, hogy ne húzódjak el; a másodéves lányok megint csak összesúgnak az asztaluknál, és úgy néznek felénk, mintha legalább agancsunk nőtt volna az elmúlt másfél percben. - És honnan van ez a seb?
Rezignáltan dörzsölöm meg az orrnyergem, végleg feladva a mágiatörténetet; talán ha jól játszom ki a kártyáimat, elég időt nyerek ahhoz, hogy más dolgokkal foglalhassam el magam, mielőtt tényleg neki kéne ülnöm a nagy történelmi eseményeknek, amikről minden bizonnyal már így is sokkal többet tudtam, mint az évfolyamtársaim nagy része.
- Figyelsz rám egyáltalán? - Megint úgy néz, mintha a fejembe akarna látni, és a másodperc töredékéig elhiszem, hogy tényleg képes lenne rá; de aztán elvetem ezt a gondolatot, ahogy sietősen összeszedem a dolgaimat. Ki kell innen jutnom, a lehető leggyorsabban, messze ettől az átkozott helytől, messze tőle, messze saját magamtól. - Zhexian?
A hang a fejemben azt üvölti, menjek vissza hozzá, de nem hallgatok rá; elviharzok a susorgó másodévesek asztala mellett, ki a folyosóra, a lehető legmesszebb tőle. Muszáj egyedül maradnom, amíg ki nem találom, hogyan tovább. Addig meg teljesen fölösleges ebbe őt is belerángatni... Majd kimagyarázom magam pár nap múlva, amikor ennek a tudásnak már nem lesz semmilyen jelentősége.