Hatan vagyunk a családban. Nem kis família, de viszont annál jobban szeretem őket. Apám, Newton Scamander, aki magizoológus és író. Nem mondhatnám, hogy túl sokat van velünk, de azért igyekszik. Imádja a munkáját. Anyám, Porpentina Scamander, háztartásbéli. Nincs munkája, de meg is értem, hiszen négy gyermeket felnevelni nem lehetett könnyű. Szeretem, hogy sokat gondoskodik rólunk. Van egy bátyám, aki szintén a Hollóhát diákja, mint én. Segit nekem, amikor kell, ahogy cseperedtem, a Hollóhátas társaságának is bemutatott szép lassan. Mondhatom, hogy jól meg vagyunk. Igazán fontos említésre méltó személy az ikerbátyám, Lachlan Scamander, aki ugyan a Hugrabug házba került, de attól még ugyan az az ember maradt, akit én mindig is ismertem. Szeretek vele lenni, még akkor is, ha az élet nagy gondjaival terhel. És az utolsó családtag, az öcsi, szintén Hollóhátas diák. Igyekszem foglalkozni vele, de valahogy mégsem jövünk ki annyira jól mint az ikertesómmal és a bátyámmal Majd a kor hozza a változást, remélem.
Lojalitásomat tekintve a jók csoportjába tartozom. Tanult vagyok, érdekel sok minden, de legfőképpen auror szeretnék majd lenni. Csak az ikertestvérem tudja ezt még és nem tudom, a családom mit szólna hozzá...

6 évvel ezelőtt...
Alig vártam már ezt a napot. Azt, amikor a szüleimmel elmegyünk az Abszol útra, bevásárolunk és együtt indulhatunk el a Londoni pályaudvarra, ahol majd fel tudunk szállni arra a bizonyos vonatra, ami elvisz minket a Roxfortba. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola. A szüleim már kiskoromban is beszéltek nekem nekem erről, és azt hiszem, mindannyian, a testvéreimmel együtt vártuk, hogy eljöjjön az a csodálatos nyári nap, amikor megérkeznek a levelek. Persze először a bátyánk kapott, aki a Hollóhát házba került. Mindannyian büszkék voltunk rá, majd egy kicsit féltékenyek is, amiért ő már ott lehet. Tudtam, hamarosan a mi pillanatunk is eljön. És eljött. A levelet boldogan nyitottam fel, olvastam el újra és újra. Egy hónap volt még hátra, de oly gyorsan elrepült, hogy már ott is voltunk. Londonban. Vidáman toltuk egymás mellett kocsijainkat ikerbátyámmal. Egymásra néztünk, én vigyorogtam mint a tök. Őrület. El sem tudtam képzelni. Aztán még ennek tetejébe egy falon is át kellett mennünk, hogy kijussunk a vágányra! Akkor megláttam. A vonatot, amely elvisz majd az iskolába. A sok diák, és szülő mind boldogan sietett a felszálláshoz, majd szomorúan búcsúzkodtak el egymástól. Mi is ezt tettük. Az én búcsúm viszont nem volt annyira szomorú. Úgy éreztem, nem lesz majd honvágyam, hiszen a bátyám ott lesz nekem. Mindig.
A vonatút hosszú, de csöppet sem volt fárasztó. Megismerkedtem néhány évfolyamtársammal, akikkel együtt izgultunk a vacsorai beosztás miatt. Néhányuknak nem mesélték el a szüleik, hogy mi fog majd történni, így én, vidáman tudtam rájuk zúdítani az összes ismert történetemet.
A Roxfort csodálatos volt. Ahogy a kis csónakokban ültünk, felcsillant szemem, és szinte le sem tudtam venni az épületről azt. Ahogy beléptem, nem csalódtam. Pontosan olyan volt, mint amilyennel elképzeltem, de mégis sokkal varázslatosabb. A nagyterembe mentünk, beosztási ceremóniára. Ekkor már izgultam. Testvéremmel egymás mellett álltunk, néha-néha kezét is megszorongattam. Majd kiszólítottak. Odasasszéztam a süveghez, leültem a székre és még mielőtt a fejemre tették volna...
-HOLLÓHÁT! - A kék asztalnál mindenki ujjongani kezdett és tapsolni, én pedig mosolyogva indultam el az asztalhoz, és ültem le egy másik elsős diák mellé. Pontosan erre számítottam. Közben szemem le sem vettem az izguló ikertestvéremről. Ő következett. Beült a süveg alá, majd rövid gondolkodás után...
-HUGRABUG! - Megijedtem. Ajkaimról teljesen lefagyott a mosoly, és egyszerűen a sírhatnék is rám jött. Nem értettem, hogy ő miért kerül másik házba. Most nem lesz mellettem... pedig azt szerettem volna, ha mindig együtt tudunk lenni.
Vajon mi lesz velünk így, egymás nélkül?