Nem tudod megfojtani magad. Erre már rájöttem. Nem volt, annyi lélekjelenlétem sem, hogy azzal a törött ütővel újabbat okozzak, csak a saját csontjaimban. Dühömben ütöttem ököllel a falba, a vitrinbe megint, most sajog és vérzik. Nem tudod mit csinálj, mit kell tenned még azért, hogy elég legyen. A mellkasodnak szegezed a konyhakést, amit ritkán használtál eddig, na majd most. Emelkedik és süllyed, hevesebben, mint valaha, visszatartod a lélegzeted, hogy ez lesz az a pillanat, majd kitör belőled az a csillapíthatatlan zokogás, és leereszted, kiesik a kezedből, mint legutóbb a whiskys pohár. Ma egyet a falhoz, egyet a földhöz vágtál belőle, hiába a készlet, el fog fogyni ez is, mint minden életkedved, és pocsékolás az egész, hiszen pia sem volt benne. Egy nagyobb darab üvegcserepet veszel a kezedbe a földön térdelve, az ujjaid közt forgatod, ezzel már kell kezdened valamit. Megkarcolod a csuklódat, pont annyira, hogy nem buzog fel belőle a vér, nem ömlik megállíthatatlanul, csak gyengén szivárog, erősen nekinyomod a pengét, hogy majd a következő vágással, de ez sem megy, nem tudod megtenni, ezt sem, gyáva vagy hozzá, hogy így végezd. Ha nyugodtabb lennél, most biztos megjelenne az a gúnyos félmosoly az ajkaidon, mindig azt mondtad, hogy nem félsz semmitől. És mégis. Most, hogy minden valóra válni látszik abból, ami úgy gondoltad sosem fog, most... most már félsz... félsz attól, mi a következő. Bőgve végighúzod a tenyereden, mert nem akarod megtudni. Remeg és hullámzik minden tagod és érzéked, pálcát rántasz és zihálva fogod magadra.
- Ava.. Ava... Avade - ott van a nyelved hegyén, még akkor is, ha soha nem mondtad ki, ha soha nem is akartad, csak Burke-ék mikor eszedbe jutottak emlegetted néhányszor, hogy megölöd őket, viszont ezt sem gondoltad komolyan, csak mérhetetlenül gyűlölted az egész további famíliát azért, amit tettek, és most is.
- Cru... cru... - ott van ez is, de nem mondod ki, képtelen vagy rá. Eszedbe jut, mit éreztél legutóbb, pedig valójában nem is ez tart vissza, hanem az, amit a Mungóban mondtak legutóbb, ha megismétlődik, nem biztos, hogy tudnak segíteni. Csak ők éljék túl, te nem számítasz. Mert halálfaló lesz, amíg neked bajod nem esik. Mert addig nem jön vissza, se élve, se... se halva...
- Mi van már? Gyere vissza! Vége van! Vége van... Mi a francot csináljak még...? - talán tényleg össze kellene zúznom a kezem azzal az ütővel, vagy felvágni az ereimet, valamelyiket meg fogom tenni...

music ∆ hát ez

Megfeszítem a kezem, ökölbe szorítom az ujjaimat, így vágom el a bal csuklómat az egyik üvegdarabbal, felbuzog belőle a vér, pont mielőtt megérkezne, ez már elég kell, hogy legyen. Rettenetesen fáj, mégis, igyekszem nem ordítani, beharapom az ajkaimat, aztán zihálni kezdek, nyöszörögni, egy-két pillanatra visszatartom a lélegzetem, hátha nem érzem olyan élesen. Nem történik semmi. Ismét magamra fogom a pálcát egyre reszketőbb kézzel. Gyerünk Moira, csinálj még valamit!
A nevem hallatára felpillantok, azt reméltem máshoz társul, és ettől csak egyre szánalmasabbá válok a saját szememben is, reménytelen. Még mindig semmi. Azt hittem az a rohadt halálfaló jött, egyedül, vagy Leoval, de nem, a kurva életbe...
- De... de ura vagyok... Sosem voltam még ennyire józan... Joy... Joy, eressz... eressz el... Minden... minden rendben lesz... Mindjárt itt lesznek... - nyögöm fájdalmasan. Bizonyára azt hiszi megőrültem - és talán igaza is van -, hiába hecceltük egymást hülye és gyerekes viccekkel régen, és mutattam be nagy vidáman, ahogy éppen megfojtom magam mikor Holmes magyarázott, és nevetett ő rajta, vagy mondtuk azt egy edzőtáborban este, hogy kipurcantunk, játszottunk a kviddicspályán is bolondot, ez most teljesen más, valóságos, és ez az ijesztő, hogy tényleg megtörténhet bármelyik.
A nyílt sebre szorítom a tenyerem, és előregörnyedek, ránehezedem, amennyire a testem képes erre egyáltalán, azonban jobbára csak a hasamhoz  szorítom, így csúsztatom fel a mellkasomhoz, fogva, iszonyatosan fáj.
- Kérem... - nyújtom ki felé a vérző tenyerem, a másik a földre csúszik, képtelen vagyok megtartani, épp elég erőfeszítés az, hogy nyugodt hangon beszéljek. - Add vissza... Add már vissza azt a kibaszott pálcát! - kiabálok ingerültebben, ha mégsem kapnám vissza, potyognak a könnyeim.
- Nem tudsz segíteni... senki sem tud... nem érted? - rázom meg a fejem, keserű félmosolyt erőltetek az ajkaimra, aztán zihálok, egyre nehezebben veszem a levegőt, azt is lassan semmi mást nem is érzékelek, csak a saját szuszogásom hallom egyedül. Aki tudna segíteni, ő nincs itt, elment, hogy segítsen, és pont ebbe rokkanok most bele. Joy viszont tényleg el kell, hogy tűnjön innen, mert ha csak az ügyeletes halálfaló érkezik, akkor még a végén ő is megsérül, vagy megöli. - Ha segíteni akarsz, segíts magadon... Menj el... menj el mielőtt benned is kárt teszek... hallod?! Menj... menj el! - villan a tekintetem egy másodpercnyi időre, majd megremeg a szám széle, ismét előtör belőlem a zokogás. Nem tudnám, és nem is akarom szándékosan bántani. Senkit sem akartam, és tessék. Baszki, baromira szédülök.

music ∆ a trágárságért elnézést

- Joy... - könyörgő szempárral fordulok oda, rászólok én is erélyesebben, ahogy gyerekre szokás, ahogy anya dorgálta csupán a hangja játékával és a tekintetével Rose-t, vagy Willt egyszer régen, vagy bárki mást, ha éppen valami nagy butaság szándéka csillant fel a szemében, mert ő már a tekintetünkből is olvasott. De most melyikünk a felnőtt, melyikünk a gyerek, mindkettő vagyunk, mint eddig? Mintha ezt az döntené el, visszakapom-e a pálcámat, avagy sem.
Nem engedelmeskedem semmilyen erőhatásnak, semmilyen unszolásnak. A fejemet rázom, tehetetlen és mozdulatlan testtömeg vagyok, amit lehetetlen kimozdítani ebből az állapotából, az a törhetetlen, makacs szirt vagyok, ahonnan seprűvel egyszer alábuktunk, egy másik, amit a tenger edz, nem koptat... És mégsem vagyok, mert egy kurva nagy klisé vagyok, valami harmadosztályú szappanopera, amit a tévében is továbbkapcsolsz, mert szkeptikus tekintettel figyelsz minden vergődő szenvedést, mert a megoldás sokkal egyszerűbb, sokkal kézenfekvőbb, mint amit ők kitalálnak. De akkor mi most a megoldás?
Nagyot csattan az a pofon, megérdemlem. Elnémul minden, mély levegőt veszek, és pont úgy fújom ki, így meredek rá, mintha először látnám, mert ezt a Joy-t először látom. Érzem a tenyere nyomát az arcomon, a bizsergő, égő érzést, amit maga után hagyott, ha teljesen eszemnél lennék, talán felfognám a jelentését, és annak a néhány másodpercnek, ahogy utána bámulom őt. Odakapok a vérző tenyerem ujjaival, mintha érezném, érezhetném, meg tudnám érteni a jelentését, kitapogathatnám, és felszakad egy újabb sírásadag, mert valahol mélyen legbelül értem is.
Utálom érte, hogy józan tud maradni, hogy van lehetősége annak lenni, mintha választható lenne a nyugalom és az ésszerűség. Utálom, irigylem, csodálom érte, hogy nyugodt bír maradni akkor, amikor az egész világ darabokra hullik körülöttünk, s mi nem győzzük kiásni magunkat a törmelék alól, és fulladuk tőle, a portól, és a tüdőnkön ül egy hatalmas mozdíthatatlan kőtömb, és valahogy mégis lélegezned kell, mert muszáj, másokért, magadért nem is akarnál.
Elkapom róla a tekintetem. Most először nem bírom elviselni, hogy belémlát, minimum a vesémig, nem lát és nem is tud mindent, és mégis. Újabb ok, hogy elüldözzem, mert nem fogja hagyni, semmit, és a végén neki is baja esik az én hülyeségem miatt. A gondolatra megint mindennél joban félek, szeretetből féltek, és megint tettes vagyok, végletekhez, képtelen ötletekhez nyúlok. Ha valóban józan lettem volna, ostobának neveztem volna magam.
- Menj... Menj el... Nem maradhatsz itt... El kell... el kell menned, Joy - nyöszörgöm zihálva, nagy levegővételek között, ráfogok a csuklómra, azt szorítom amennyire bírom, a végén elcsuklik a hangom, mint én perceken, másodperceken belül.

music ∆