Little Talks

Lionel, van egy perce? - Ezzel a kérdéssel és gondterhelt homlokráncolással hívott félre az egyik anyuka a King's Crosson, ahol a gyerekeket vártam. Fáradtan, auror egyenruhában, a munkából szaladva, épp csak nem késtem és szégyen vagy sem, de először fel sem ismertem Lyn egyik barátnőjének az anyját. Marie-hoz vagy Celeste-hez tartozott, Merlin se tudta hirtelen, azért mégis buzgón bólogattam, hogy persze, persze, mondja mit szeretne. Úgy zúdította rám a hírt, mintha a lányaink legalább meggyilkoltak volna valakit - bár lehet, azt mindkettőnk jobban fogadta volna, mint a gyerekes fogadást arról, melyikük kapja meg hamarabb élete első csókját. A gyilkosságokat legalább ismertem, ott pihentek a Minisztériumban aktákba sűrítve a lezárt ügyek, valamikor még büszke is voltam rájuk, de az biztos, hogy több tapasztalatom volt a felgöngyölítésükben, mint egy tinilány érzelmi világának megértésében. Különösen, ha valami olyanról volt szó, amit eddig a gondolataim közül is próbáltam kizárni. Hiszen Lyn nem olyan rég még fintorogva mesélte, hogy a fiúk mind hülyék és gusztustalan dolgokat csinálnak, most meg... Az ember tizenévesen mindig megfogadja, hogy ő majd nem lesz olyan, mint a saját szülei és nem akad fenn ilyen apróságokon, de a felnőtté válás része éppen olyan idegesítővé válni, akárcsak ők voltak.
Mire hazaértem a három gyerekkel a pályaudvarról, megmagyaráztam magamnak, hogy a kislányomat csak belerángatták az egészbe. Igen, szó sem lehet másról, az én hercegnőm biztosan nem kötne magától ilyen ostoba fogadásokat, ennél sokkal okosabb, érzékenyebb és megfontoltabb. De azért mégsem hunyhattam szemet felette, még csak az kéne, hogy kínos helyzetbe keverje magát a buta barátnői miatt.
Kopogtam, mielőtt beléptem volna a szobájába. Jó ideje nem mertem már csak úgy rátörni, mindig félve léptem át a küszöböt, idegennek éreztem magam a poszterekkel teli, körömlakk és tinilányos parfüm illatú szobában. Egy jó apának tudnia kéne mindegyik fiú nevét, aki a plakátokról kacsintott vissza?
- Találkoztam az egyik barátnőd anyukájával, még a pályaudvaron - álltam meg az ajtóban. - És hát mondott... dolgokat, amikről talán beszélnünk kéne.
Dolgokat, gratulálok, Lionel Weasley, hatásos antré.
- Mert megfordult a fejemben, hogy talán a barátnőid nincsenek rád jó hatással - tettem hozzá.

Apa olyan rémült tekintettel terelt minket a kocsi felé, miután leszálltunk a vonatról, mintha kísértetet látott volna, de egészen eddig a percig nem kezdtem gyanakodni, bár néhányszor rajtakaptam, hogy tűnődve néz rám, de sosem a szemembe -vajon tudja? Vajon Marie és Celeste titoktartása eddig bírta ki? Nem, jobb erre nem is gondolni, nem akarom az ördögöt a falra festeni.
Hazaérve tüntetően a szobámba vonulok, nem érdekel senki és semmi. Ha apa gyanít valamit, nagy bajban vagyok, de őt ismerve várakozni fog még egy darabig, és nem robbantja fel a bombát azonnal. A ládámat ki se csomagolom, minek? Mi van, ha visszaküld a suliba, mert látni sem bír? Remeg a gyomrom az idegességtől, ahogy magamra csukom az ajtót, az ablakból rálátni a havas kertre, karácsony, karácsony, de amíg anya élt, ez nagy közös hógolyózást és utána kitikkadt kakaózást jelentett, és most? Most nem tudom. Talán itt sem leszek, mire a fát felállítják.
Apus kopog, megáll a kezem a karmazsin körömlakk fölött. Még csak a bal kezem kisujját festettem ki, de ha most lecsap rám, akkor nem fogok eljutni a többihez. Lenyelem a gombócot a torkomból, nyugalom, tagadj mindent, akkor biztosan nem küld el!
- Bújj be! - kikiabálok, és felé fordulok a gurulós széken. Amikor még kicsik voltunk Tristannal, ezen hányásig pörgettük egymást, és mostanra minden ilyen emlék felértékelődött a maga módján. - Milyen dolgokat? - Nos, talán nem az a legjobb taktika, hogy folyamatosan hülyének tetessem magam, de amíg ki nem bújik a szög a zsákból, ez a legbiztonságosabb. A barátnőid nincsenek rád jó hatással érv viszont annyira váratlanul ér, hogy egy pillanatra se tudom leplezni a sértődést. - De apaaa! Nem is ismered őket!

Az arcomra egy pillanat erejéig fintor ült ki, nem tehettem róla, sosem bírtam a körömlakk szagát. Elaine a világból is ki tudott kergetni vele, folyton ugratott: nálatok a lányok még ezt is egy pálcasuhintással oldják meg? Minden alkalommal csak vállat vontam, honnan tudhattam volna, hogyan festik a körmüket a boszorkányok - őt pedig nem is érdekelte, csak nevetni akart, mint mindig, amikor szóba került a mágia, mert viccesnek találta, hogy mi mindent egy szépen faragott fadarabbal hadonászva oldunk meg. Néha jólesett elmerülni ezekben az emlékekben, de nem most, amikor Lynnel egy olyan beszélgetés előtt álltam, amit az anyjával kellett volna lefolytatnia. Egyetlen tizenöt éves lány sem akar az apjával afféle női dolgokról beszélgetni, kiváltképpen nem az első csókjáról, ami Merlin adja, hogy még nem történt meg...
Megálltam a szoba közepén, nem akartam leülni, mintha attól tartanék, hogy a következő pillanatban Lyn eliszkol majd. És talán nem is volt olyan alaptalan a félelmem, mert alig két mondat után sikerült vérig sértenem, pedig még nem is értünk a tárgyhoz.
- Tényleg nem ismerem őket olyan jól, ebben igazad van, téged viszont ismerlek. És amit a pályaudvaron a barátnőid szüleitől hallottam, az egyáltalán nem vall rád. - Hiányzott, amikor még nem fiúkról kellett beszélnünk, hanem arról vitatkoztunk kinek melyik hercegnő a második és harmadik kedvence, illetve miért. Vagy amikor Lyn a nyakamban ülve etette a zsiráfokat a londoni állatkertben, én pedig azon aggódtam, nehogy ennyi mugli előtt varázsoljon zöld foltokat szegény állatnak. - Tényleg kötöttek egy fogadást? Én... én ezt nem értem, mert az teljesen természetes, ha ennyi idősen érdekelnek a fiúk, de ez a buta fogadás... A barátnőid ötlete volt?
Némán fohászkodtam a helyeslő válaszért. Nem pattanhatott ki Lyn fejéből, biztosan nem. Vajon Celiával már könnyebb lesz ilyen dolgokról beszélgetni?

Úgy meredek apára, mintha életem legrosszabb rémálmát látnám megvalósulni, és tessék, már itt is van, kikerekedő szemeim előtt válik valósággá a teljes, totális megaláztatás, hát a lányok semmit sem tanultak?, komolyan mondom, tiszta dedó.
- Jaj, apa... - kezdeném, de fogalmam sincs, hogyan fejezzem be, bármi, amit hallottál, csak mese, csak ijedős anyukák délibábja, nem is kellene foglalkoznod vele, és különben is, ki vigyáz addig Brutusra, amíg engem a spanyol inkvizíció vallat a saját szobámban, a száradó körömlakk illatfelhőjében? - Apa, ne már! - Mindkét kezemet az arcomra szorítom, normális, hogy érdekelnek a fiúk, kérlek, édes Istenem, nyíljon meg alattam a föld ebben a percben, és nyeljen el! Kérlek, légyszi, légyszi, légyszi! Tagadj mindent, akkor még menthető lesz a helyzet, de már nem tudom, hihető lenne-e a mesém, hogy Marie és Celeste anyukái csak félreérthettek valamit, a szemem lázasan jár az ujjaim mögött, mit csináljak, merre meneküljek? - Celeste anyja mindig túlreagál mindent! - Végül csak elveszem a kezeimet az arcom elől, a fejem ég a dühtől és a szégyentől. - Nem hiszem el, hogy beveszed, amit mond! Ha tehetné, húsz éves koráig a szobájába zárná Celeste-t! - Oké, túlreagálom, de komolyan. Komolyan, apa, ne már.

Régen, ha azt mondta, apa, az valamiféle rajongó szeretettel társult. Most csak annyit hallottam a hangsúly mögött: maradj már csendben. Ha tudta volna, milyen szívesen befogtam volna a számat... Nekem is épp olyan kínos volt ez, mint neki, de mit tehettem volna?
Szívesen rávágtam volna, hogy ezek után örüljön, ha ő nem marad húsz éves koráig a szobájába zárva, biztonságban mindenféle ostoba fogadástól, de... Mindketten tudtuk, hogy sosem voltam szigorú. Elaine könnyen fegyelmezett, én szerettem a jó zsaru szerepében maradni, bunkert építeni a nappaliban és éjszaka titokban édességet enni a gyerekekkel, de most nem sózhattam rá másra a rendrakást. Még akkor sem, ha nem remekeltem benne.
- Hát az biztos, hogy a kelleténél tényleg idegesebbnek tűnt - ismertem el. - De azért azt kétlem, hogy magától találta ki ezt a fogadást, valami alapja biztosan van. Én nem akarlak húsz éves korodig a szobádba zárni, de ehhez csak lehet néhány szavam... Tudod, hogy nem szeretnék rátok telepedni, én csak féltelek.
Az arcom kezdett egyre inkább harmonikus egésszé válni a hajam vörösével. Nem akartam feldühíteni Lynt, csupán óvni próbáltam a hibáktól, amiket akár el is kerülhetett volna.
- Nem szeretném, ha valami olyat tennél, amit utólag megbánsz, ennyi az egész.
Mindenki hibázik ennyi idősen, a szülők dolga viszont az, hogy előre figyelmeztessék a gyerekeiket, utólag pedig forgassák a szemüket, mert ők bizony megmondták. De elsősorban mégis az a feladatunk, hogy ott legyünk, amikor szükség van ránk. Vajon Lyn elmondta volna nekem, ha bántja valami? Régen ebben egy percig sem kételkedtem. Mostanság? Nos...

Ebben a percben legszívesebben az ágy alá bújnék, hogy ott haljak meg. Apa, ne tedd ezt velem, kérlek, könyörgök, ne csináld, ne folytasd, azt remélem egy pillanatig, hogy ezek az érzések valahogyan nemcsak az arcomra ülnek ki, hanem apa is megérzi és felfogja őket, abbahagyja a szekálásomat, amiben az utóbbi időben talán egyedüliként jeleskedett. Ne érts félre, szeretem apát, komolyan, de mióta anyával az történt, ami, olyan mintha csak kutyaúszásban kapálózna egyhatalmas tó közepén, és minket is képes lehúzni, ha nem vigyázunk, mert belénk kapaszkodik, és reméli, hogy majd mi fenntartjuk, hiszen vagyunk rá elegen. Ez most biztosan kegyetlenül hangzik, de nem akarom azzal tölteni az életemet, hogy apát megtanítom úszni, még akkor sem, ha rohadtul ismerem a fájdalmát - én is elveszítettem valakit, az anyukámat, akit sem sors, sem végzet, sem apa vagy ha apa újra megházasodik, akkor apa új felesége sem fog tudni soha pótolni. Ez biztos.
- De hát nem is csinálunk semmit! - felemelem a hangomat, nem mintha ezzel meg tudnék menekülni, sőt, igazából semmivel nem tudnék, de még megpróbálom menteni a menthetőt. - Ez az egész tök hülyeség. Nem is értem, miért szívod fel magad rajta ennyire, Celeste em szokott semmit megbeszélni az anyjával, úgyhogy szerintem ezt is csak összeképzelegte.