Az ablakon túl már rég sötét volt, mikor végre letettem a mágiatörténet könyvet és a pennát, befejezve a beadandómat; a hét végéhez közeledve a professzor valami oknál fogva úgy döntött, legalább annyit ad fel, hogy az év végéig elég lett volna, sőt, még maradna is. Legszívesebben már rég hagytam volna az egészet a fenébe, hiszen gondolataim is messze kalandoztak, ráadásul a kezem is remegett már a megerőltetéstől, de mindenki rengeteget várt el tőlem, és meg kellett állnom a helyem ezekkel az elvárásokkal szemben, még ha sokkal szívesebben is töltöttem volna az időm máshol, valaki mással. Friss levegőre volt szükségem, valamennyi szabadságra, hiszen a hálóterem falai már szinte fojtogattak, és csak egy helyet ismertem az iskola területén, ahol még ilyenkor, a takarodó után is nyugodtan múlathattam az időt, anélkül, hogy bárki is rám talált volna.
Az iskola csendes volt, amikor elhagytam a klubhelyiséget; a diáktársaim többsége ilyenkor már az igazak álmát aludta, csak én voltam képtelen elaludni, így jobb híján két üveg csempészett alkohollal a táskámban vágtam neki az iskola területének, a kert felé indulva.
Talán másodéves lehettem, amikor felfedeztem a távolabbi, bokros részét, amit már senki sem használt semmire; annak idején tanulni jártam ide, a magányomat keresve, aztán rejtekhelynek, ami biztonságot nyújtott ahhoz, hogy engedély nélkül elhagyhassam az iskola területét, amikor dolgom volt. Sosem terveztem, hogy valaha is megosztom a kis rejtekhelyem senkivel, de végül megtörtem és hónapokkal korábban idevezettem egy személyt, az egyetlent, akit kevésbé gyűlöltem, mint mindenki mást magam körül.
Ebben a pillanatban is rá gondoltam, ahogy az egyik bokor tövében leültem a földre, megigazgatva a hosszú kabátot a hátsóm alatt; amióta napokkal korábban se szó, se beszéd hátat fordítottam neki és otthagytam a könyvtárban, úgy menekültem előle, mintha legalább bántott volna a jelenléte, és lassan már képtelen voltam meghúzni a határt a saját érdekeim és az ő biztonsága között. Szerettem volna, hogy itt legyen, de egyedül csak a szél susogott a bokrok között és kócolt hajamba, ahogy kibontottam az első üveget és félredobtam a kupakot az egyik bokor alá.
- Ezt is elbasztad, mint minden mást, Zhexian. - A levegőbe emelem az üveget, mintha csak egy nem létező ivópajtival akarnék koccintani, mielőtt hatalmas kortyot húznék az alkoholból; hagyom, hogy marja, égesse a torkom, de kicsit sem érzem magam jobban, sőt. Az ostoba, elbaszott büszkeségem egy nap a halálomba fog kergetni; de majd később, a nap folyamán talán. Addig kitalálok valamit, amit mondhatnék neki, anélkül, hogy említeném neki a sötét sikátort, a kést, a rengeteg alkoholt, a legyezőt. Rengeteg időm van még erre - hiszen a valószínűsége annak, hogy ő is megjelenik pont itt, pont most, szinte egyenlő volt a semmivel, én pedig nem hittem a sorsban vagy a véletlenekben.
Hiába pillantottam abba az irányba, ahol általában ült, nem volt ott más, csak a sötétség; jobb híján így csak újabbat kortyoltam az alkoholból, szabad kezemmel megtámaszkodva a földön a hátam mögött. Úgy tűnik, ez is egy újabb, hosszú éjszaka lesz...

Akkora pofon csattan az arcomon, hogy kishíján megtántorodom, ekkorát valószínűleg még életemben nem kaptam, főleg nem gyöngének tűnő  és törékeny nőtől. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, nyilván egy rohadék voltam ezzel a két lánnyal is. Az egyik a családja befolyásossága miatt kellett…volna, a másik egy fogadás tárgya volt, amit tulajdonképpen már megnyertem két nappal ezelőtt. Ezekután, ha csak az egyikük vág pofán, mondjuk amelyik rosszabbul járt, az még teljesen rendben van, na de, hogy mindkettő itt rituálisan felképel és olyanokat mond nekem, hogy rusnya a lelkem, meg amúgy is szörnyű ember vagyok és minimum herpeszt kapjak, maximum valami olyan nemibetegséget, amitől a szemem folyik ki a fülemen. Csúnya történet, nagyon csúnya, ilyenben eddig még nekem sem volt részem, pedig életem több pillanatában is  indokolt lett volna.
A szokásos helyre tartok, amit még Zhexian mutatott hónapokkal ezelőtt, aki most valami furcsa oknál fogva konkrétan látni sem akar. Ennek az okát meg aztán végképp nem értem, megcsalni nem tudom, megbántani nem szoktam és akkorákat még hazudni sem merek neki, mert túl jól ismer, úgyis bármit mondok, annak csak a felét hiszi el.  Néha azt is el tudom képzelni, hogy egyszerűen az agyára mentem, szokás szerint lefárasztottam és elege lett az energiavámpírságomból és a körülöttem formálódó állandó drámából. Sokszor sajnálom, amiért ő a legjobb barátom, nem valami hasonlóan elviselhetetlen alak, mint amilyen jómagam is vagyok, azzal próbálom mentegetni a helyzetet, hogy nélkülem unalmas lenne az élete, de rá kell döbbennem,hogy egyszerűen csak nyugodt lenne és kiegyensúlyozottabb. Az utóbbi időben egyáltalán nem tűnt annak, alig nézett rám, pedig a reggelinél végig bocsánatkérő kiskutyapillantásokkal bombáztam.
Most pedig a szó minden értelmében ég a pofámon a bőr, a számat el is haraptam kínomban, így nyomorultul, egyedül, mintegy szeretetlenül veszem be a balkanyart, amit általában nem egyedül szoktam, kissé meg is lepődöm, mikor rájövök, hogy valaki megelőzött. Meglepődve konstatáltam Zhexian jelenlétét, úgy teszek, mintha nem is kerülne hosszú napok óta, mintha nem úgy érezném magam az egésztől, hogy pestises vagyok és egyszerűen csak lehuppanok mellé. Meg sem próbálom elrejteni az arcom vörös felét, a vérző ajkamat,  hátha a kudarcom felvállalása végett megint szóba áll majd velem, a szerencsétlen Dun Juan-nal.
-Hosszú nap?-kérdezem egyszerűen, nem szeretném frusztrálni, próbálok laza lenni, mintha minden rendben lenne.
-Mit iszunk?-pislogok a két üvegre, végül is egy kis alkoholizálás nem árt senkinek.

Amikor lehunyom a szemeim, megint otthon vagyok, Kínában, apám halott álmainak mauzóleumában, a villa üresen kongó falai között; ugyanezt az ürességet érzem most is, amikor egyedül vagyok itt, a csillagoktól mentes, téli ég alatt, az üveg alkoholomat szorongatva elfagyott ujjaim között. Fogalmam sem volt, hogy érzem magam - valahol a magány és az apátia határán már magam sem tudtam, mit akarok, és az is megfordult a fejemben, hogy talán ideje lenne visszatérni a klubhelyiségbe, de végül nem mozdulok. Annyira nem is rossz itt...
...ugyan, kit akarok átverni?
Kurva szar érzés így egyedül lenni, még úgy is, hogy igazából már meg kellett volna szoknom az érzést; talán ostoba dolog volt ilyen hamar megbíznom valakiben és életemnek annyira jelentős részévé tennem, hogy már a saját kis helyemen is pocsékul éreztem magam nélküle. Igaz, most már késő bánat volt - így jobb híján csak újabbat kortyoltam apám Európából hozott alkoholából, visszatérve a kis álomvilágomba.
Igaz, nem maradok ott sokáig, hiszen az éjszaka csendjét léptek zaja töri meg, és én sarokba szorított vad módjára kapom fel a fejem, a rejtekhelyem bejárata felé kapva a fejem, arra várva, hogy valamelyik professzor lépjen át a bokrok között. De a tekintetem a sötétben végül csak egy elgyötört Chikara-ra talál rá, aki átvergődi magát a bokrok között. Úgy ül a helyére, mintha mi sem történt volna; és a gyomrom emeleteket zuhan, és már sosem tér vissza a helyére.
Mekkora egy balfasz vagy, Zhexian...
- Nem sokkal hosszabb, mint a tiéd. - Szórakozottan billentem félre a fejem, a félhomályban olyan pozíciót keresve, amiből jobban láthatnám, mi történt vele; és lassú, holdkóros mozdulattal nyújtom oda neki az üveget, megszokásból, meg bocsánatkérésképp is. - Pár napra magadra hagylak és máris bajba kevered magad... ?
Ha elveszi tőlem az üveget, már mindkét kezem felszabadítva húzódok közelebb hozzá, hogy szemügyre vegyem a sebeit; elvégre is a vér szagát túl jól ismertem már ahhoz, hogy ignorálni tudjam... talán ha másról lett volna szó, akkor ezt kétszer átgondolom, de ez Chikara volt. Valaki fontos.
Valaki, akinek magyarázattal tartoztam.
De csak szépen sorban, először a sebek...

Nem állítom, hogy könnyű úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de igyekszem, végül is ez a hobbim, játszani valamit, ami vagy, aki nem vagyok. Szóval leülök, oda ahol mindig ülni szoktam és olyan dolgokat mondok, amilyeneket normális esetben is mondanék, pedig tudom, hogy valami nagyon nincs rendben. Mikor Zhexian meglátott némi rémületet láttam a szemében, a legjobb barátja vagyok, egyszerűen indokolatlannak találtam ezt a reakciót, mégha csak pár másodpercig tartott is.  Nem szeretem beismerni, de kissé hiányzott a társasága az elmúlt napokban, rajta kívül senkivel sem tudok érdemben kommunikálni, a lányok, akiket szédítek szórakoztatnak egy ideig, de végül senki sincs, akihez egy őszinte szót szólhatnék. Azok a szerencsétlen fruskák azt hiszik kedvelem őket, még nem jöttek rá, hogy mindenkit kedvelek, aki által előnyhöz juthatok, egyedül a legjobb barátom nem használom ki pofátlanul…többnyire.
-És ez még rövid volt-húzom mosolyra ajkam azon felét, amelyik épp nem sebes és jó nagyot kortyolok az üvegből, hagyom hogy az alkohol valamelyes felmelegítsen. Zhexian a közelembe kerül, érzem a tekintetét, máris azt vizsgálgatja, hogy éppen ki látta el a bajom, hisz nem sűrűn történik ilyen. De sebaj, inkább a lányok üssenek, mint a pasijaik, könnyebben megúszom.
-Bajba? Ugyan, csupán egyszerre több fába vágtam a fejszémet és rosszul sült el-vonok vállat és még egyszer meghúzom az üveget mielőtt visszaadnám neki. A pia íze egyszerre rettenetes és kellemes, mint, amikor először ittam anyám egyik puccos partyján, amin szokás szerint tetszelegnem kellett mindenféle idegeneknek.  
Félrebillentem a fejem, hogy láthassa az okozott károkat, egy jókora gyűrű csinos nyomot hagyott az arccsontomon, de ezenkívül nincs semmi,ami pár napon belül el nem múlna magától, ha pedig nem teszi majdcsak rásegítek némi varázslattal.
-Mondd csak meg, ha nagyon ronda vagyok-nevetek halkan, mivel barátom hosszabban van csendben még a szokottnál is, sejtem, hogy benne is bujkál valami, ami kimondásra vár, de egyelőre próbálom  oldottabbá tenni a hangulatot.  Azt hiszem mindkettőnknek szüksége van rá, feszültek voltunk az elmúlt pár hétben, én főként a saját gondjaimra fókuszáltam, így nem nagyon törődtem vele, milyen állapotban van a másik, míg egészen radikálisan ott nem hagyott, mint eb a szarát.
Tulajdonképpen ez most mindegy, nem akarok a megalázottságomon rugózni, inkább kicsit sajnáltatom magamat a sebeimmel, hátha elérek vele valamit.

Fogalmam sincs, hogy az elmúlt néhány napban vajon ő is annyira szarul érezte magát, mint én, de nem merek rákérdezni, hiszen félek a választól; fogalmam sincs, hogyan kezelhetnék egy olyan szituációt, aminek sosem voltam részese, hiszen eddig senki sem tulajdonított nagyobb jelentőséget a jelenlétemnek, és most... Itt volt Ő.
Úgy ült a helyén, mintha mi sem történt volna, és megengedhettem magamnak, hogy ujjaim óvatosan kulcsoljam az állára, úgy fordítva az arcát, hogy jobban lássam, mi is történt vele. Tényleg ennyire életképtelen lenne, ha nem járok állandóan a nyomában?
- Sejthettem volna. - Apró, szórakozott kacaj hagyja el az ajkaimat, hallva a magyarázatát; hiszen ismertem már a szokásait annyira, hogy tudjam, ez egy gyakran előforduló szituáció volt az ő esetében, hogy egy-egy lány hamarabb szagot fogott az intencióiról, mint kellett volna. Igaz, rengetegszer közbeléptem, mielőtt a dolgok odáig fajultak volna, mint most; még ha egy lány nagyobb kárt nem is tehetett benne, de maga az affér már elég volt ahhoz, hogy teljesen szükségtelenül rá vonja a figyelmet, és ezáltal rám is.
- Próbálj pár másodpercig nyugton maradni, jó? Megpróbálom rendbe szedni az arcod. - Mutatóujjam még utoljára végigvezetem az arcán ejtett vágáson, amit valószínűleg valami ékszer okozott; talán az ő szerencséje volt, hogy egyik lánynak sem jutott eszébe, hogy fegyverként is használható gyűrűt viseljen, amibe az ékszerész pengét is szerelt, különben most törhetném a fejem, hogyan tüntessük el a vérfoltokat az iskolai egyenruhájáról, meg a sebet az arcáról anélkül, hogy nyoma maradt volna.
Pár rutinos mozdulat, amíg előveszem a pálcám és a sebre szegezve azt elmormolok egy gyógyító-bűbájt, mielőtt visszavenném tőle az alkoholos üveget; hatalmas kortyot húzok belőle, öntve a szervezetembe a folyékony bátorságot, de nem változik semmi - ugyanannyira szénalmasan érzem magam, mint öt perccel ezelőtt, talán csak azzal a különbséggel, hogy jobban éreztem magam azzal, hogy már nincsenek az arcán nyomai a korábbi incidensnek.
- Néztél már ki rosszabbul is. - Talán túl későn jut eszembe, hogy kezem még mindig az arcán pihent; de mikor erre rájövök, nevetve ejtem azt vissza magam mellé a földre, elhúzódva tőle. - Akarom tudni, melyik lány volt az, hogy gratulálhassak neki?

Lassan az arcomhoz ér, már majdnem aggódva vizsgálgatja a sérüléseimet, holott látszik, hogy belehalni csak akkor tudok, ha nagyon igyekszem, vagy legalább negyven ugyanilyet szerzek a testem különböző pontjaira. Az a vicces, hogy soha senki nem aggódik értem igazán, édesanyám tudja, hogy szívós kis csótánynak nevelt, valósággal kiirthatatlan vagyok, a srácok, akikkel lógok sosem láttak megsérülni, a kviddicscsapatban mindig én vagyok a legmakulátlanabb tag, egyszerűen nem megszokott, hogy valaki így álljon hozzám vagy akár egy cseppnyi sajnálatot is érezzen irántam.
Vagy csodált vagyok, vagy patkány, a kettő között többnyire nem látok átmenetet az emberek szemében.  Zhexian mégis nevet azon, hogy mekkora balfasz módjára tudok viselkedni, mikor nincs velem, hogy alátámassza a hazugságaimat és kihúzzon a bajból,mert tulajdonképpen ezt csinálja,  tökéletes szárnysegéd.
-Megnyugtat, hogy három nap alatt azért nem lettél jóssá-válaszolok szarkasztikusan, de nem tudom abbahagyni a mosolygást, mert ez az egész helyzet új és mégis ismerős, komfortos. Mikor rám szól, hogy talán jobb lenne mindkettőnknek, ha legalább három másodpercig nem lennék hiperaktív, nagyot sóhajtok és próbálok kicsit nem mozdulni, talán három percig ki is fogok tudni tartani. Mikor az ujját érzem végigvándorolni a vágásomon akaratlanul is felszisszenek, na nem az, hogy nagyon fájna, csak valahogyan olyan…furcsa érzés, nem emlékszem arra, hogy valaha hozzám ért volna így. Néhány másodpercen belül be is gyógyítja a sebemet, szinte szebb vagyok, mint újkoromban, normális esetben nehezményezném, hogy nem kell gyógyítgatni, egyedül is megy, de ezekután a magányos napok után, inkább kussolok.
-Ennél rosszabbul?-vigyorodom el szélesen- Nem akarom tudni, az milyen lehetett!
Lehet, hogy tényleg egész magabiztosan oldom itt a hangulatot, mivel a másik, ha kissé kényszeresnek is tűnik a dolog, de nevet és hirtelen elszakad az arcomtól is, hogy visszatérhessen a jól ismert üveghez, ami immár csak félig van alkohollal. Talán segít a gondokon, hogy iszunk is mellé.
-Nos…az egyik biztosan Mei volt, a másik meg…Hana vagy Haru-mondat közben vagyok kénytelen rájönni, hogy a második lány nevét meg sem jegyeztem, hirtelen csak a h kezdőbetű ugrik be belőle- igazából, oszd be magadnak, hogy melyiknek szeretnéd leróni a tiszteleted.
Már nyúlok is az üveg után, hogy jókorát kortyoljak belőle, lehet, hogy már nincsenek látható sebeim, de büszkeségem több oldalról is kapott horzsolásokat.

Ismertlen az érzések keveréke, ami eluralkodik rajtam abban a néhány pillanatban, amíg kezem az arcát érinti, és ez megijeszt; általában tökéletesen tudatában voltam annak, mi játszódott le a fejemben, de elég volt egyetlen elátkozott legyező ahhoz, hogy már magam se tudjam, mit akarok az életemtől. Azt hiszem, ideje lett volna átértékelni néhány választást, amit az életben hoztam, de tényleg ez lett volna a megfelelő pillanat erre?
- Nincsenek ilyen ambícióim. - Nevetve konstatálom az elképzelést arról, hogy jóssá válhatnék; főleg, hogy lelki szemeim előtt egy mugli vásári jós ezerszínű talárjában látom magam, valami abszurd fejdísszel a fejemen, egy sátorban, amiből az összes levegőt kiszorította a füstölők füstje. Legalább annyira abszurd ez az elgondolás, mint az, ahogy hozzá érek, mielőtt visszarántanám magam a jelenbe, hogy ellássam a sebeit. Meg is lepődök azon, hogy nem tiltakozik; más esetben hosszú percek szócsatáira volt szükség ahhoz, hogy rávegyem, engedjen segíteni magának. Akkor most mi változott? - De ha nagyon szeretnél egy jóslatot, állíthatok neked egy tarotot, vagy jósolhatok a tenyeredből. Elvégre is valamiért jártam azokra a jóslástan órákra...
Ha nem emlékszik arra az egy alkalomra, amikor egy éjszakai kalandunk rosszul sült el és mindketten a kórházi szárnyban végeztük, nem juttatom eszébe; igazából én is csak töredékeiben emlékszem az akkori eseményekre, de az valahogy megmaradt az emlékezetemben, hogy a kórházi ágyakat a kelleténél túl sokáig nyomtuk, és az egyik akkori sebemnek a mai napig nyoma volt egy halvány vörös heg formájában.
- Mei...? Az, aki állandóan mintás masnikat hord a hajában? Vagy összekeverem valakivel? - Elgondolkodva pillantok fel az égre a fejünk fölött, próbálva felidézve magamban bármelyik lányt, de egyikükre sem emlékszem; nem, mintha bármelyikük is lett volna annyira fontos, hogy megjegyezzem őket, vagy a nevüket. Ismerve Chikara mentalitását, már rég felhagytam azzal, hogy próbáljam megjegyezni az összes lányt, aki iránt valamennyi érdeklődést is tanúsított akármilyen okból; csupán háttérszereplői voltak a mindennapjainknak, jelentéktelenek, múlandóak.
- Mondjuk teljesen mindegy, nem fogom az exeidet hajkurászni az egész iskolában. - Halvány mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy visszafordulok hozzá, hogy elvegyem a kezéből az alkoholos üveget; úgyis alig volt már benne valami, és lassan kezdtem kételkedni abban is, hogy két üveg elég lesz, de nem tehettem semmit; csak magamra gondolva hoztam ezt a mennyiséget, sosem gondoltam volna, hogy ő is csatlakozni fog.

Nem tudom az alkohol a hibás vagy esetleg az, hogy hosszú napok óta nem voltunk egymás közelében, de valami határozottan nem olyan, mint  azelőtt a rendkívül furcsa este előtt, mikor gyakorlatilag ignorált és magamra hagyott.  Ezutóbbi két okból is elég rosszul érintett, először is, mert ezt leginkább én szoktam csinálni másokkal, másodszor pedig, mert Zhexian a legjobb barátom, tehát ő lett volna az utolsó akitől ezt vártam volna. Egyáltalán nem haragszom rá, csak nem értem és ez valamiért nagyon szarul érint, nem hiszem, hogy ez feltétlenül normális, de azért próbálok küzdeni vele.
A mellettem ülő szerencsére nem jós, ha az lenne valószínűleg félnék tőle, tudom ostoba dolog, de valahogy kellemetlennek találom azokat az embereket, akik többet tudnak a saját jövőmről, mint én magam. Hiszek is a dologban, meg nem is, meg persze bennem van a dac is, hogy nekem kurvára ne mondja meg senki, hogy mi fog velem történni.
-Tudodmit?-kapom fel a fejem hirtelen a javaslatra és nyújtom neki egyik kezemet- Mutasd mit tudsz, benne vagyok egy tenyérjóslásba, hátha  mondasz valami izgalmasat.
Majdnem egy egész üveg pia van bennünk, nem kérdés, hogy, ha bármi komolyat akarok megtudni, nem most kellene kérnem,de inkább szórakozni akarok, mint halálra ijedni valami olyasmitől, hogy három év múlva gyerekem születik vagy éppen meghalok. Ha esetleg mégis hallanék valami fejsúlyosabbat, majdcsak elterelem valahogy a figyelmem róla.
Mikor Meiről kérdez, csak nevetni tudok, persze, azok a rettenetesen ronda masnik, amiktől a szemem is jojózott néha, de hát a cél érdekében igencsak sok mindent el tud viselni az ember, utólag viszont eléggé feleslegesnek tűnik az egész, ha nem értünk célt.
-Teljesen jól emlékszel-vallom be- az apja valami fejes a nemzeti banknál…de  ez hajó már elment. A másik meg a nagymellű ötödéves volt, az ütött nagyobbat.
Nem is tudom miért mondom el, inkább szégyellnem kéne, de az alkohol megoldja a nyelvemet, ilyenkor nem annyira figyelek arra, mi is hagyja el a hatalmas pofámat.  Zhexian az, aki előtt a legkevesebb titkom van, úgyis azonnal rájön, ha vetítek mázlimra vagy épp balszerencsémre eléggé ismer már ehhez is.
-Ne is, elég sokáig tartana-vigyorodom el, pontosan tudja, hogy akivel érdemes volt, azzal már volt valami, akivel nem volt azzal meg lesz, tulajdonképpen előre is mehetne figyelmeztetni szerencsétleneket, nehogy kelepcébe csaljam őket. Még egy üveg alkoholunk van, hihetetlen, hogy ennyit akart meginni teljesen egyedül, tulajdonképpen jó járt, hogy megjelentem.

Meglep, hogy elfogadja a viccnek szánt ajánlatom a tenyérjóslásról; még emlékeztem, hogy annak idején nem akarta fakultatív tárgynak felvenni, amikor felajánlottam neki (csakúgy, mint minden mást sem - bár lehet, csak én voltam annyira elvetemült, hogy az összes lehetséges tárgyat felvettem, még azokat is, amikre nincs szükségem), ráadásul olyan szkepticizmust tanúsított a dolog iránt, hogy hamar felhagytam a téma emlegetésével. És most mégis igent mond; és első meglepettségemben még azt is elfelejtem, hogy igazából túl sötét van ahhoz, hogy helyes jóslatot tudjak mondani.
- Csak ne számíts csodákra, már rég nem jósoltam senkinek. - Sután mosolyodok el, ahogy megfogom a kezét és végigsimítok a tenyerén az ujjaimmal; nem tudom, az alkohol teszi-e, vagy valami más, de nehéz összeszednem a gondolataimat. Kicsit szégyelltem is magam, hogy egy ennyire egyszerű dologgal problémaim akadtak, amíg a nehezebbekkel semmi bajom nem volt; de most már túl késő volt ahhoz, hogy visszavonjam az ajánlatom, még ha nem is voltam biztos abban, hogy ez a jóslás annyira jó ötlet. - Na nézzük...
Fény híján a tapintásomra hagyatkozok, először az életvonalát, majd az fejvonalát keresve, de a sötétben nehéz; a gondolataim sem akarnak a helyükre rendeződni annyira, hogy bármit is mondhassak, és ha ő nem töri meg a csendet, akkor hosszú percekig ülünk így. Szemeim lehunyva próbálok koncentrálni; nem tudom, mennyi idő telik el, mielőtt végleg el tudnám űzni a gondolataim közül kezének puhaságát és melegét, meg a fura bizsergést, amit ujjbegyeimen éreztem, és szánalmasnak tartottam magam, amiért nem tudtam utalkodni saját magamon. De amíg ezeket Ő nem tudja, nincs semmi baj, ugye?
- A törések az életvonaladban nagy változásokra utalnak... - A hangom alig hallható motyogás, de nem látom szükségét annak, hogy hangosabban beszéljek; egyébként sem vagyok teljesen biztos abban, amit mondok, mintha elfeledkeztem volna mindenről, amit egész eddig megtanultam. - Kreatív, mégis racionális személyiség és stabil karakter...
Még be sem fejezem a mondatot, amikor már elengedem a kezét, mintha égetne; nevetve dőlök hátra, elterülve a földön, taktikusan kerülve a pillantását, meg a volt barátnőiről beszélgetést - elvégre is nem hiszem, hogy ez olyan téma lenne, amiről ő is akarna beszélni. Igazából nekem sincs túl sok kedvem hozzá; hiszen valahol mélyen sajnáltam ezeket a lányokat, hogy kihasználta és utána a porba taposta őket, de nem az én dolgom volt kioktatni őt erről vagy akár csak menteni ezeket a lányokat, akik szinte maguktól dőltek a karjaiba.
- Na, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy nem értek a tenyérjósláshoz... A tarotot kellett volna választanod. - Már nem veszem el tőle az üveget, hagyom, hogy elfogyassza a tartalmát; inkább a csillagokat kezdem el bámulni, konstellációkat és egyebeket keresve, talán az élet értelmét is, de nem látok mást néhány kósza csillagon és felhőn kívül, mintha az időjárás is a hangulatom akarta volna tükrözni.
- Szóval... - Felkönyökölve pillantok felé, az arcomba hulló, kusza hajtincsek mögül fürkészve az arcát. - ...honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Talán fölöslegesen provokálom ezt a beszélgetést, de nem bírom ki szó nélkül; tartozok neki egy magyarázattal azért a néhány napért, ami alatt kerültem, és hát ez az alkalom is legalább annyira jó, mint bármelyik másik... Meg talán jobb is, ha gyorsan túl leszünk rajta, mielőtt csak rosszabbá válna a helyzet.

Egészen meglepettnek tűnik, mikor felhozom, hogy nem is lenne annyira rossz, ha megpróbálna a tenyeremből jósolni, biztos eszébe jutott, hogy mennyire nem veszem komolyan az egészet, akkor is lenéző pillantásokkal illettem, mikor felvette az órát. Én minden alól igyekeztem kibújni, ami nem volt kötelező, éppen az ellentétem volt ebben, na nem hiába volt rajta az a bizonyos arany öv, ami rajtam sosem lesz.
-Szerencsére a csodákban sem hiszek-bólintok, tulajdonképpen nehéz lenne megmondani, hogy hiszek e valamiben egyáltalán. Apám eléggé erőteljes shinto befolyással akart lenni rám, de halála óta szentély közelében sem jártam, egyszerűen időpocsékolásnak találtam, ha lenne ott bármi, ami törődik velem talán nem hagyta volna, hogy apa meghaljon és a családom elszegényedjen. Nehezen küzdöttük magunkat vissza és semmilyen isten nem segített benne, pedig időnként imádkoztam is, hogy ne kelljen bizonyos dolgokat megtennem, de valószínűleg nem hallgattak meg.
Zhexian elkezdi nézegetni és tapogatni is a tenyeremet, furcsán kellemesnek találom az érintését, pedig nem igazán szokásunk egymáshoz érni, annak ellenére, hogy már elég régen vagyunk barátok, eddig azért volt köztünk valamiféle testi távolság. Most viszont nagyon élvezem, ahogy szinte simogatja a tenyeremet, ezt betudom annak, hogy igazából most vertek pofán, ketten is és kicsit talán elkezdtem vágyni a szeretetre. Első mondatára bólintok, ez nem hangzik se túl durván, se túl elrugaszkodottan, még igazság tartalma is lehet, bár kicsit sztenderdnek hangzik. Mivel halkan beszél közelebb húzódom hozzá, a második mondata még személytelenebb és ezzel be is fejezte a próbálkozást, elfojtok egy csalódott sóhajtást, igazán simogathatta volna még a tenyeremet.
-Pont olyan stabil vagyok, mint a yen egy rosszabb napon-nevetek vele, kicsit megnyugtat, hogy semmi furcsát nem hallottam tőle, jobb így, hogy tényleg poénként volt kezelve az ötlet.
-Ilyen sötétben tarotot? Én se látnám mit csinálsz, nem hogy te-legyintek. A kedvem is jobb most, hogy újra szóba állt velem, bár nem örülök neki, hogy ennyit jelent számomra a barátsága, hiszen idén végez, elég szutyok utolsó évem lesz nélküle, az már biztos. Hosszan fürkészi az eget, én addig őt nézem, pont addig ameddig felém nem fordul, mert akkor a fülemben lévő fülbevalókat kezdem nagy elánnal piszkálni.
Olyat kérdez, amire nem is igazán tudok válaszolni, megintcsak meghúzom az üveget, hogy eltüntessem a maradék piát, majd félreteszem azt. Kényszert érzek, hogy kisöpörjem a haját az arcából, alkoholos befolyásoltságom örömére pedig meg is teszem ezt, talán tovább is simogatnám a puha haját, ha nem tartanám magam már így is kurva soknak.
-Nos, amikor pofán vertek, akkor az agyam ráállt a te agyad frekvenciájára és elkezdtem hallani a gondolataidat így…-elnevetem magam, ekkora hülyeséget végigmondani is alig tudok, csak…szeretném, ha nevetne.
-Egyébként nem tudtam, hogy itt vagy-vonok vállat- csak elegem lett egy kicsit és kijöttem ide, ahogy te is, remélem azért nem zavarlak.

- Az már egy egészen jó kezdet. - A megjegyzésére halkan felnevetek, már csak azért is, mert elég biztos vagyok mindenben, amit kimondtam, még ha a tudásom a tenyérjóslásról eléggé meg is fakult azóta. Talán ha lett volna elég bátorságom a közelében maradni és a két, varázsvilágban analizált vonalon kívül azokat is próbáltam volna olvasni, amiket a muglik is szoktak, több mindent is feltárhattam volna előtte... De megijedtem. Megijedtem magamtól, tőle, a közelségétől, miután közelebb húzódott hozzám és ettől az egész helyzettől, ami kialakult kettőnk között. A szemeim is csak akkor mertem kinyitni, amikor már biztos voltam abban, nem fogom felvenni vel a szemkontaktust - és erre a csillagok bámulása kitűnő indoknak bizonyult.
- De a tarotot nem kell látni, ha jó kártyáid vannak. - A saját paklimra gondolok, amit mindenhová magammal cipelek és a kézzel festett kártyáimra, amiket hazám tradicionális motívumai díszítenek; hosszú heteket töltöttem el az elkészítésükkel és meg akartam őket osztani vele is; de mi értelme lett volna?
Így inkább terelem is a témát, felelőtlenül, sietősen, egy olyan irányba, amit talán sose kellett volna felhoznom, és mikor az első pillanatban nem néz rám, már közel is állok ahhoz, hogy sietősen visszavonjam a kérdést, dadogva és zavartan, elbizonytalanodva a saját akaratomban, de minden szó a torkomon akad, mikor ujjai elsimítják azt a kusza hajtincset az arcomból. Egy hosszabb pillanatig azt is elfelejtem, hogyan kell lélegezni; csak nevetése ránt vissza a jelenbe, és én is úgy nevetek fel, mintha hallottam volna azt, amit mondott - pedig fogalmam sincs, mi volt az, mert gondolataim messze szálltak, olyan irányokba, amikbe nem akartam őket engedni.
- Sosem zavarsz. - Halovány mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy felülök, megint egy magasságba kerülve vele, ugyanarra a rövid, szinte jelentéktelen távolságra, ami kettőnk között volt, amikor próbáltam a tenyeréből olvasni; kezem holdkóros mozdulattal nyúl a másik, bontatlan alkoholos üveg után, több folyékony bátorság kell belém, sokkal több. Miért nem tudom kinyitni ezt az istenverte üveget?
- Igazából... örülök, hogy itt vagy. - Artikulálatlan motyogás a hangom; talán életemben először mondok neki ennyire érzelgős dolgot, és fogalmam sincs, hogy érezzem magam ezzel, hogy ő hogyan fogja érezni magát ezzel... De az üveg végre enged az akaratomnak és én sietősen kortyolok bele a tartalmába, lélekben átkozva magam azért, hogy ennyire érzelgős vagyok és gyáva és határozatlan, amikor vele vagyok. Pedig évekkel ezelőtt megígértem magamnak, hogy ez sosem fog bekövetkezni...

A poénjaim kezdenek a szokásosnál is hülyébbek lenni, nem lepődnék meg, ha Zhexian csak udvariasságból nevetne azon, amit mondok, de valahol mélyen azért reménykedem abban, hogy nem talál unalmasnak vagy butának. Mondjuk kettőnk közül nem én vagyok az észlény, mindig ő volt az okosabb, én inkább a jóképű vagyok, bár rá sem mondanám, hogy csúnya, sőt igazából nagyon kellemes harmonikus arca van, meg szép szája…én meg esetleg leállítom magam, mielőtt elővenném a pálcámat és magamra bűvölnék egy lavór jéghideg vizet. Kezdek eljutni arra pontra, amikor nem kéne tovább innom, mert már sejtem, hogy rohadt bizarrul fogok viselkedni, de mégis megiszom azt a maradék pár decit.
-Én hiszek neked-bólintok, mikor a tarotról beszél, amiről őszintén szólva pont annyit tudok, hogy egy kártyapakli- te értesz…vagyis hát nem értesz hozzá.
Remélem nem veszi magára, remélem tudja, hogy csak vicceltem, remélem nem gondolom túl a saját nyomorult beszólásomat. Valahol igaz, amit rólunk ázsiaiakról mondanak, kevés alkohol is elég, hogy teljesen máshogy kezdjük érezni magunkat, én legalábbis biztosan ilyen vagyok. A pillanat, ahogy hátrasimítom azt az oda nem való hajtincset olyan, mintha kissé tovább tartana a kelleténél és én szeretném, hogy még ennél is tovább tartson, de nem vagyok elég magabiztos. Kész röhej, bármilyen lányhoz odamegyek és tizenöt percen belül ágybaviszem, most meg halálosan hülyén érzem magam, amiatt, hogy szeretném simogatni a legjobb barátom haját. Tényleg megkavarhatták az agyamat azok a pofonok.
Zhexian velem nevet, a célt elértem bár néhány pillanattal előtte még igazán meglepett fejet vágott, de ezzel igyekszem nem is foglalkozni. Én valahol még mindig nem dolgoztam fel, hogy napokig nem is szólt hozzám, aztán meg hirtelen itt ülünk és nevetgélünk, mintha mi sem történt volna.
Mikor felül és rám mosolyog nem igazán tudok mit mondani, nagyon örülök, hogy nem zavarom, titokban mindig rettegtem attól, hogy csak megtűr maga mellett, mint népszerű kis koloncot.  Ajkaimon hatalmas mosollyal bólintok, már így is kissé lekötelezve érzem magam, hát még mikor azt találja mondani, hogy örül nekem! Kicsit elvesz a pillanat meghittségéből, hogy épp minden erejével próbálja kinyitni a másik üveget, az meg pláne, hogy utána jókorát kortyol is belőle, de azért értékelem az őszinteségét.
-Én is örülök, hogy itt találtalak-mondom és elveszem tőle az üveget, hogy magam is igyak egy keveset, nem szeretném, ha egyedül lenne hobbi alkoholista.
-Elég…khm…rossz volt nélküled-vallom be és magunk mellé pakolom a palackot. Nem is tudom miért mondtam ezt ki, valahol mélyen szerettem volna, ha tudja, de azt is, hogy ne nézzen komplett idiótának.

A jóslási képességeimről szóló megjegyzését eleresztem a fülem mellett; biztos vagyok benne, hogy nem sértésnek szánta, így nem is látom értelmét annak, hogy tbb figyelmet tanúsítsak iránta, főleg, hogy nem volt kedvem a jóslástan tananyagon veszekedni, még ha ez nem is lett volna komoly veszekedés.
Egyébként is, hogyan gondolhatnék a jóslástanra, amikor Ő ennyire közel van, és ujjai a hajamba simítanak, és egy pillanatra még lélegezni is elfelejtek? Bár igyekszem ezt a szervezetemben dolgozó alkohol hatásának elkönyvelni, vadul zakatoló szívem valami teljesen mást mond; bár ezt is betudom annak, hogy az elmúlt napok túl zsúfoltak voltak ahhoz, hogy a saját szükségleteimmel foglalkozzak, és ez az egész érzés csupán a testem ostoba rekciója arra, hogy pár napig nem vertem ki magamnak.
Oké, lapozzunk.
- Izé... - Kitűnő kezdet, Zhexian, csak így tovább! - Ne haragudj ezért a pár napért.
És nagyjából eddig bírtam fenntartani vele a szemjkontaktust; most, hogy a másik üveg, amivel annyit küzdöttem, karnyújtásnál nagyobb távra került tőlem, már korántsem vagyok annyira bátor a mondanivalómmal, mint korábban. Könnyebb lenne, ha elérhetném azt anélkül, hogy át kéne hajolnom Chikarán, de úgy tűnik, muszáj volt ennyire megnehezítenie a dolgom; ráadásul a szervezetemben dolgozó alkohol furán szentimentálissá tett, elvégre is mi más oka lehet annak, hogy a gyomrom legalább három emeletet zuhan, amikor azt mondja, rossz volt nélkülem?
- Volt néhány dolog, amit át kellett gondolnom... Egyedül. - Észre sem veszem, mikor kezdem el tördelni az ujjaimat; szívem még mindig vadul vergődik bordáim fogságában, és jóformán nem ismerek magamra ebben a bizonytalanságban. Fogalmam sincs, hogyan nyílhatnék meg előtte; hiszen hiába voltunk barátok, egész eddig még nem jutottunk el addig a pontig ebben az ismeretségben, hogy efféle "vallomásokat" tegyünk egymásnak, és ez most is fura volt, főleg, hogy elég alkohol volt már bennünk ahhoz, hogy ostobán és felelőtlenül viselkedjünk, és talán jobb lett volna, ha befogom a szám, mielőtt a kelleténél többet mondanék arról, mi volt az oka a hirtelen jött menekülésemnek, meg mivel múlatom az időm, amikor épp nyomtalanul felszívódok az iskola területéről. Már csak az ő érdekében sem kéne ezeket kimondanom, meg egyébként is, nem kéne magyarázkodnom előtte, hiszen jóformán semmi sem köt minket egymáshoz, csupán barátok vagyunk, két furán összeillő személyiség, akik kevésbé gyűlölik egymást, mint mindenki mást maguk körül... Ugye?
Hogy is van ez, Zhexian?
- De legközelebb nem hagylak majd ott a könyvtár közepén. - Halk, szórakozott kacaj szakad ki ajkaim közül, mintha az, amit mondtam volna, a világ leghumorosabb dolga lenne; persze nem kell sherlocknak lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, csupán a zavarom próbálom így elrejteni, ahogy felemelem a tekintetem a földről, újabb, valamivel érdekesebb valaki valami után kutatva, amit nézhetnék.
- Ostoba dolog volt... - ...mert hiányoztál, kurvára, mocskosul, leírhatatlanul, és magányos voltam, szörnyen magányos, mint otthon, apám halott álmokkal teli mauzóleumában, amiben csak újabb kiállítási tárgy voltam, egy árnyék a sok közül, és halott csillagot cipeltem a szívem helyén, és semminek sem volt értelme, semminek, egészen eddig a pillanatig.
Persze ezeket a dolgokat megtartom magamnak; hiszen hogy venné az ki magát, ha ezeket mind kimondanám? Még ha később azt is mondanám, hogy csak az alkohol beszélt belőlem... Ezekkel egy barátságot rombolnék a porig, teljesen fölöslegesen, és ezt nem akartam, kicsit sem.

Láthatóan rá sem hederít a fájdalmasan gáz viccelődésemre, ez megnyugtató, nem akarnám, hogy rájöjjön arra, hogy pár napig bőven elvolt enélkül és köszöni szépen, ezután sem szeretné hallgatni bársonyos hangomat, sőt még azt sem ahogy baromságokat beszélek rajta. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire esszenciális lett számomra a közelsége, hogy a fejemben már duóként működünk, be kell valljam jobban örülnék, ha ez nem csak a fejemben lenne így.
A lényeg nem változik be vagyok rúgva és ennél talán még leszek is részegebb, mivel igen sűrűn húztam meg az előző üveget is és már a másodikat kezdjük, de ezzel legalább könnyedén meg tudom magyarázni, hogy miért mondok ilyeneket. Nem vagyok érzelmes ember, most sem akarok annak tűnni, csak hirtelen kikívánkozott ami a fekete, hazug és rohadék kis lelkemet nyomta. Ezekután végleg elkezdem a saját cipőmet bámulni, ami amúgy elég szép, pont tegnap lett letakarítva és egész jól el is lennék vele, de mikor Zhexian beszélni kezd, felkapom a fejemet. Elnézést kér és igazából meg is lepődöm rajta, hiszen egyáltalán nem akartam azt sugallni, hogy erre várok.
-Semmi gond, tényleg-mondom és próbálok rohadt laza lenni, mintha  tényleg nem érdekelt volna a dolog. A legszarabb az, hogy jobban érdekelt, mint gondoltam, hogy három millió yennek sem örültem volna jobban, mint annak, hogy épp itt ücsörgött egyedül, pedig az nem kis pénz.
Feszültnek tűnik, ahogy beszél, nagyon nem tetszik, ahogy ennek kifejeződését a kezén látom, gondolkodás nélkül nyúlok oda és fejtem le egyik kezét a másikról, mondhatnám, hogy észre sem veszem, ahogy jobb keze az enyémben marad és finoman simogatni kezdem a kézfejét, de hazudnék. Mindent egészen tudatosan, zsigerből és persze tömény alkoholból csinálom, utóbbi hatására egyáltalán nem fogom vissza magam, szeretném a legjobb barátomat egy kicsit nyugodtabbnak látni, mert egyelőre úgy néz ki, mintha a Yakuza vallatná kellemetlennél kellemetlenebb módszerekkel. Nem válaszolok, csak bólintok, igyekszem a lehető legmegértőbben viselkedni vele és nem belejártatni a számat, hogy végleg elbasszam ezt az őszinte pillanatot, de sajnos csak egy ideig bírom ki.
-Ne is, tudod nagyon félek azoktól a vaskos és unalmas történelemkönyvektől-nevetek fele. Bumm megintcsak egy brutális baromság, hogy kicsit oldjam a zavart, ami nem is igazán értem minek szól.  Még mindig fogom a kezét, valamiért nem akarom elengedni, talán kicsit meg is szorítom, mikor arról beszél, hogy ostoba, holott egyáltalán nem az.
-Én megértem, ha egyszer csak eleged lett belőlem, néha én is unom magamat-mosolyodom el őszintén kedvesen, ami igencsak ritka pillanatnak számít, aztán úgy döntök egyszerűen kimondom, amit gondolok. Lehet ez rossz döntés vagy épp csak furcsa, de itt és most Itou Chikara bevállalja.
-Volt már olyan, hogy hirtelen kibaszott fura dolgokat akartál csinálni?

Azt hiszem, elfogadta a bocsánatkérésem; kegalábbis nem mondja, hogy menjek és basszam már meg magam, amiért ennyire pofátlanul magára mertem hagyni, és azt hiszem, ez már fél siker, főleg, hogy képes vagyok kimondani egy viszonylag értelmes bocsánatkérést és még el is magyarázni, mi oka volt... Vagy legalábbis annyit ebből, amennyit elmondhattam neki.
Csak akkor veszem észre, hogy tördelem az ujjaimat, mikor megfogja a kezem; az egész feszültség, ami eddig bennem volt, úgy tűnik el abban a pillanatban, mintha sose lett volna, és még egy apró, megkönnyebbült sóhaj is kiszakad ajkaim közül, ahogy ujjaim bátortalanul kulcsolom össze az övéivel. Valahogy természetesnek tűnik, hogy itt van, hogy a kezem fogja, még ha úgy alapjában véve irtóztam attól, hogy bárki is hozzám érjen; de ez valamiért más volt, és persze nem bírtam ki, hogy ne mondjak a kelleténél többet... Amit hatalmas szerencsémre elviccel.
Örök hála a humorérzékedért, Itou Chikara!
- Megvédelek tőlük, ha szeretnéd, úgyis minden vágyam volt darabokra csócsálni párat a vizsgáim előtt. - Vigyorogva fordulok felé, ahogy elképzelem, milyen ostobán nézhetnénk ki egy ilyen könyvtámadás alatt: ő, ahogy tinédzserlány módjára sikít, a könyvek, amik életre kelve támadnak minket, meg én, ahogy kézzel tépem őket darabokra... Az biztos, hogy ha ez valaha is megtörténne, a hetedik évem végéig ki lennék tiltva a könyvtárból, vagy még tovább.
Már a nyelvem hegyén van a válasz a szavaira, hogy nem untam meg, hogy ennek az egész otthagyós dolognak volt egy másik háttértörténete is, amit nem oszthatok meg vele, de csak odáig nyitok, hogy tátogjak egyet, mint a retardált aranyhal, mert megelőz a mondanivalójával; és először értetlenül is pislogok rá, nem találva kontextust a kérdéséhez, de végül csak megvonom a vállam.
- Beiratkoztam jóslástanra annak idején, az egy elég hirtelen és fura dolog volt. - Most rajtam a sor, hogy pocsék szóviccet mondjak, még ha feleannyira sem sikerül jóra, mint az övéi. Lehet, az alkohol az ítélőképességemen kívül rontana a humorérzékemen is? - De amúgy nem is egyszer... miért kérdezed?
Nem vagyok benne biztos, akarom-e tudni a választ; rengeteg, egymással ellentétes gondolat kavarog a fejemben, és nem tudok választani közülük, melyik lenne a legjobb és melyik a legrosszabb. De ha már ennyire belejöttünk az őszinte beszélgetésbe, hiba lenne most visszavonulni...

Talán azt hitte, hogy haragszom rám, de nem hiszem, hogy tudnék, legalábbis egy ilyen apróságért biztosan nem tudnám utálni, számomra nyilvánvaló, hogy, ha bocsánatot kér, én azonnal megbocsátok, végül is az egyetlen legjobb barátomról van szó. A barátságunk arra épült, még a kezdetén, hogy mindketten kevésbé vagyunk rosszul egymástól, mint a többiektől, de most már nem vagyok benne teljesen biztos, hogy erről van szó, az én esetemben már változott is a dolog.
Őszintén meglepődöm a reakcióján, mikor megfogom a kezét, egész magabiztosan gondoltam, hogy furcsállja majd a gesztust, de ő pozitívan reagál és összekulcsolja ujjainkat, talán jól is esik neki, ami csak azért fontos számomra, mert nekem eléggé jól esik. Szépen be lehetek már rúgva,  ha ilyen problémáim vannak, mindenesetre jót nevetek a válaszán, folytatja a poénom. Akkor meg csak nem volt annyira retek, nem igaz?
-Te vagy a hősöm-mondanám, mint meghatott hercegnő, de a mély hangommal igen furcsán jönne ki, tehát nevetésbe fullad ez a mondat is. Valahogy most jó itt vele, hülyeségeken nevetgélünk, piálunk és úgy érzem, hogy jobban megnyíltunk egymás előtt, mint eddig tettük, holott ez egyikünknek sem volt könnyű, cserébe viszont a feszültség megszűnt…esetemben inkább megváltozott. Minden jó, aztán elkezdek ormótlan faszságokat mondani, vajon a lányoknak miért tudok mindig normális dolgokkal jönni? Zhexian előtt pedig állandóan blamálom magamat.
-Tény-vigyorodom el a jóslástanos mondatán, tenyérjós nem lesz belőle a sötét éjszakában, az már biztos- furcsa betegségeid vannak neked is.
Jobban örülnék, ha most csöndben maradtam volna, innen nehéz lesz kimagyaráznom magam, hisz magam sem feltétlenül tudom, hogy mit akarok. Az agyam áramoltatja a testemben a legfurcsább késztetéseket, amiket csak lehet, az a nyomorult pia meg csak ront a helyzeten és most itt ülök és a legjobb barátom kezét fogom, miközben próbálok valami félig értelmeset kinyögni, hogy legalább kicsit kisebb szégyenben maradjak.
-Mindegy is-mosolyodom el- biztos csak be vagyok rúgva…de ma olyan puhának tűnnek az ajkaid.
Az a kezem, amelyikkel nem éppen az övét fogom, lassan megindul az arca felé, hogy hüvelykujjammal végigsimítsak az alsóajkán, mindezt főként úgy teszem, hogy szinte végig várom a pillanatot, mikor elhúzódik és azt mondja, állítsak magamon, mert kurva hülyén viselkedem. Mindeközben én is tudom, hogy valami nem stimmel velem, lehet, hogy annyira megráztak a pofonok, illetve a ma éjszakai program elmaradása, hogy a sokktól elkezdtem gerjedni a legjobb barátomra? Létezik vajon ilyen vagy megint csak én vagyok vállalhatatlanul hülye, némi alkohol elfogyasztása után? Ez egy ilyen nap, ő bocsánatot kér, én pedig megalázom magam, szimpla péntek esti program.

Nem emlékszem, volt-e valamikor olyan esténk, amikor ennyire őszintén tudtunk nevetni valamin; bár jobban belegondolva, az őszinteség egyikünknek sem volt nagy erénye, ő hazudott, én titkolóztam, így igazából méltó társak voltunk... Még ha csak barátok is. De ez a helyzet valamivel többnek hatott, mint egyszerű, baráti találkozónak, hiszen a közönséges iskolai pajtik nem fogják csak úgy egymás kezét, nem másznak így bele egymás személyes terébe és főleg nem gondolkodnak azon, miféle elbaszott dolgokat szuggerál nekik az elméjük...
- De ha én vagyok a hős, akkore te a herceg...nő? Vagy genderbendeljük ezt a tündérmesét? - Alig bírom nevetés nélkül végigmondani ezt a néhány szót, annyira abszurdnak hat az összes; biztos csak az alkohol mondatja velem őket, túl sok volt belőle, az a másfél üveg, amit eddig elfogyasztottunk, határozott túlzás volt, még hozzánk képest is.
- Ezt úgy mondod, mintha neked nem lennének fura stiklijeid. - Szórakozottan billentem félre a fejem, félszeg mosolyra húzva az ajkaimat; megnyugtató a gondolat, hogy megint úgy csipkelődhetek vele, mint ezelőtt, hogy nem haragszik a szökésem miatt és hogy ez az egy, ostoba incidens nem húzta át az egész barátságunkat. Igaz, nehéz lett volna megmondani, hol voltak a határok, hiszen hivatalosan sosem hangzott el a barátság szó közöttünk, csupán két embergyűlölő személyiség vagyunk, akik jobban elviselik egymást, mint mindenki mást... Bár ahhoz nem fér kétség, hogy részemről ez már több, mint az eddigi kevésbé gyűlöllek, mint mindenki mást; már abban a pillanatban éreztem a vesztem, amikor a volt barátnője elől az én karjaimban kereste a menekvést és ajkai az enyémekre simultak, és...
...mindent megadnék, hogy ezt megtegye most is; szemeim lehunyva simítom az arcom a kezéhez, próbálva megnyugtatni vadul zakatoló szívem, sikertelenül. Még az elmém elborító, alkoholos ködön át is tudatában vagyok annak, hogy minden bizonnyal ebben a pillanatban leplezek le előtte mindent, ami voltam és amit sose kellett volna megtudnia de leírhatatlanul nehéz volt ellenállni neki, amikor ennyire közel volt, hogy éreztem még a parfümjének az illatát is, és a csillagok ott ragyogtak a szemeiben, és elvesztem, elvesztem már rég, hogy az isten bassza meg...!
- Chikara... - Neve elhaló sóhaj ajkaimon; a viszonylag józan eszem még azt súgja, tiltakozzak, húzódjak el, mielőtt megégetem magam, vagy ami még rosszabb, Őt, de mégis mellette maradok, és szabad kezem óvatosan simítom a combjára, hogy megtámaszkodhassak rajta, ahogy közelebb húzodok. Igaz, lélekben még reménykedek, hogy talán ő lesz majd az, aki ellök, aki a képembe röhög és azt mondja, egész eddig csak játszott velem, mert talán még az is jobb lehetne, mint minden, ami bekövetkezhet most, és ennek az egy, részeg tettnek a következményei, és... Túlgondolkodom.
Mire vár még...?

Itt ülünk a sötét éjszakában és ostobaságokon nevetünk, nincs olyan, amire jobban vágynék most, mint erre, megnyugtató és kellemes az egész. Ritkán vagyunk ennyire őszinték egymással, már csak azért is, mert én hazudozok, Zhexian meg olyan zárt, mint a könyvtár tiltott része. Jó sok lakat, szinte kinyithatatlanok, most úgy érzem, hogy legalább egy lakattól megszabadult és nem érdekel mennyi maradt, mert hiszem, hogy azokkal is fogok tudni mit kezdeni.
-Kérlek-nevetem el magam- szeretném megőrizni a férfiasságom, ennyire azért nem áll jól a rózsaszín.
Szeretem, mikor így viselkedik, mintha feloldódna kicsit, mintha jobban megmutatná magát és mélyen legbelül mindig is nagyon hálás voltam ezekért ez egyedi pillanatokért, amiket csak én láthattam. Mindketten olyanok vagyunk, akik szeretik kicsit csesztetni a másikat, főleg akkor, ha az illető vissza is szól, ebben pedig emberemre akadtam benne. Még mindig nem engedtem el a kezét, határozottan nehezemre esne most, csak mert annyira jó így. Még ezen a hülye hercegnős dolgon is nevetek, pedig mindig gyűlöltem, ha valaki csak a poén szintjén is megvádolt némi feminimitással, de ez most Zhexian volt, más helyzet, más ember, most nem háborodom fel semmin, most nem zavar meg semmi. Vagy mégis…talán a kellemes tapintású keze vagy a mosolya, nem is tudom már.
-Kikérem magamnak-húzom fel az orrom, mintha tényleg komolyan gondolnám, amit mondok- hóban kendozni egy szál nadrágban az udvaron egyáltalán nem számít stiklinek…mert, hogy háborodottságnak számít.
Mindőnknek megvan a maga betegsége, ahogy mondani szokás, Zhexian néha annyit ül a könyvtárban, hogy félek ott fog éhenpusztulni, én meg ilyen baromságokat csinálok, hogy mindenki rám figyeljen. Most épp az is elég, hogy ő rám figyel, sosem hittem volna, hogy pozitív reakciót fogok kapni erre a lépésre, de,mintha élvezné az érintésem és ez cseppet sem segít, hogy kiverjem a fejemből azokat a furcsa gondolatokat, amikről az előbb beszéltem. Ha így mondja ki a nevem, ha így néz rám, még erősebb késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam és ez nagyon nincs rendben. Már az sem volt rendben, amit Chiyo miatt csináltam, bár akkor azt hittem még azt is utálta, hogy hozzáértem és egyáltalán nem tetszett neki az a csók. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nekem tetszett, még akkor is, ha csak félgőzzel adtuk elő magunkat, de ezt soha nem akartam beismerni.  Most viszont nem tudom mit csináljak, részeg vagyok, az agyamból minden értelmes gondolatot kiirtott az alkohol, amikor a combomhoz ér megmagyarázhatatlanul libabőrös leszek.
-Emlékszel?-nézek a szemébe és jópár perc után elengedem a kezét. Remélem tudja, hogy arra a pillanatra gondolok, arra ott, ami a volt barátnőmnek kellett volna szóljon, de valahogy mégsem neki szólt. Most már minden mindegy, érzem, hogy vár tőlem valamit, talán azt, hogy lépjek és én megteszem, egyszerűen odahajolok hozzá és  kissé bátortalanul megcsókolom és ebben a csókban minden benne van, hogy ne hagyjon egyedül máskor, hogy ne lökjön el magától és hogy mennyire hiányzott.

- A mai napig csodálom, hogy nem fáztál meg... - Szórakozottan nevetve idézem fel magamban az incidenst, amit emleget, hiszen ott voltam én is, a hosszú kabátomba bugyolálva magam, nehogy elfagyjak a hidegben. Azóta is azzal hitegettem magam, hogy mindössze az egészsége miatt aggódtam, egyáltalán nem volt bennem semmilyen hátsó szándék, amikor elhatároztam, hogy kimegyek hozzá a hidegbe a tankönyveimmel. Azon a napon sem tanultam túl sokat; viszont annyival több gondom volt az elalvással, hiszen a gondolataim minduntalan olyan irányokba kalandoztak, amilyenekbe nem kellett volna nekik.
És még van mersze megkérdezni, hogy emlékszem-e még arra a csókra; hiszen hogy felejthettem volna el? Az az egy, elhamarkodott döntése alapjaiban rázta meg az egész világom, arcon rúgta azt a Zhexiant, aki egész addig voltam és hosszú napokba telt, mire valamennyire vissza tudtam rendezni a kusza gondolataimat valami rendszernek csúfolható valamibe, aminek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy elfelejtsem ezt az egész incidents... És mégis, most, hogy rákérdezett, a futóhomokra épített kártyaváram mázsás súllyal dőlt a fejemre.
Ő emlékszik.
Aztán elengedi a kezem, és újra érzem a hideget magunk körül, fájdalmasan mar a húsomba, vaskarmaival pedig hatalmas darabot tép ki az egész lényemből, amikor rájövök, hogy ez minden bizonnyal ennyi volt, most pocsékoltam az esélyt, ami talán sosem létezett. Alig tudom elfojtani a szenvedő nyüszítést a torkomban; ehelyett csak szomorkás mosolyra húzom az ajkaimat, sután pillantva fel rá.
- Hogy felejthettem volna el...? - Hiszen a mai napig kísértett, lázálmaimban újra és újra lejátszódott az az egy, elsietett, félvállról vett pillanat, amikor a szívem kihagyott egy ütemet. Egyszerre vágytam arra, hogy ez újra megtörténjen, de rettegtem is a pillanattól, és hirtelen még az is elsietett döntésnek tűnt, hogy közeledni mertem hozzá; lélekben már el is kezdem szidni magam ezért, de aztán ajkai az enyémekre simulnak, és első meglepetésemben azt sem tudom, hogyan reagáljak. Lehet, csak az alkohol képzelteti ezt velem, de ebben az egy csókban annyi különböző érzelmet vélek felfedezni, amit nem is néztem ki volna belőle, főleg nem irányomban; és ujjaim erősebben marnak a combjára, kapaszkodva belé, hiszen félek, hogy ha most elengedném, elvesznék... És csak ezután gondolok arra, hogy viszonozzam is a csókját, gyengéden és puhán, ahogy eddig még nem csókoltam senkit se, próbálva így tudatni vele, mennyire fontos számomra; és elveszek benne, a pillanatban, és az eddig ismeretlen szenzációk tömegében.
Itou Chikara, mit művelsz te velem...

Emlékszem arra a napra, szakadt a hó, én pedig kint álltam az udvaron és vadul gyakorlatoztam, ha a szél nem lett volna elég, a shinai méginkább segített abban, hogy időnként egy nagyobb mozdulattal magamra csapjak egy adag havat is. Aki csak arra járt ugyanazzal a csodálkozó arccal bámult meg, de Zhexian valahogy nem, ő egyszercsak kihozta a könyveit és leült egy közeli padra tanulni, de azért közben szemmel tartott, valószínűleg azt várta, mikor kezd majd kékülni a szám. Végig kitartott, pedig a végére jobban aggódtam az ő egészségéért, mint ő tehette az enyémért, előtte sosem tett értem senki ilyet. Egészen lekötelezett azzal, hogy órákat ült a hidegben, mégha velem ellentétben kabátban tette is azt.
-Néha jó csillagzat alatt csinálom a hülyeségeimet-vigyorgok rá, hisz ami azt illeti én sem nagyon tudom, hogy hogy nem fagytam jéggé vagy lett valami jóféle tüdőbajom utólag, de megúsztam. Annyi mindent megúszok, amit nem kellene, valahol ennek a mainak viszont kifejezetten örülök, ,hisz ki tudja hol lennék most, ha megúszom a balhét, a pofonokat, a kiabálást? Nem is tudom mennyi időbe tellett volna, mire a legjobb barátom újra szóba áll velem. A legjobb barátom…furcsa és mégis normális így hívnom magamban valakit, akinek gyakorlatilag épp az előbb vallottam meg, hogy  elbűvölnek az ajkai, aztán meg egyenesen azt kérdezem emlékszik-e az egyetlen csókunkra, mivel nem volt több. Hogy gondoltam-e rá? Határozottan, hol így-hol úgy, időnként  csúnya részegen arra gondoltam, megint meg kellene tennem, józanon többnyire csak ingattam a fejem, mégsem sikerült  végleg elkergetnem a gondolatát a fejemből és ez aggasztott, nem is kicsit.
Valahol mélyen felkészültem arra, hogy azt mondja majd nem emlékszik, vagy egyenesen azt, hogy minden vágya elfelejteni és meg ne próbáljam még egyszer belevonni a hülye terveimbe és hirtelen kapitulációimba, szívesen kapitulálnék most is, felállnék és elszaladnék, de válaszol. Ez a válasz egyáltalán nem az, amire számítottam, meglep vele, pár másodpercig nagy szemekkel meredek rá aztán…nem gondolom át a dolgokat, csak megcsókolom végre.
Nem reagál, sokáig csak én mozdulok és ez elbizonytalanít, talán elhajolnék tőle, talán abbahagynám, de abban a percben, amint az átsuhan az agyamon  hirtelen jobban érzem kezét a combomon és az ajka is megmozdul. Kicsit olyan, amilyet akartam, kicsit más, de mégis tökéletes, ő, a csók és az egész, annak ellenére, hogy állati részegek vagyunk és engem úgy fél órája vertek nagyon pofán. Hosszúnak tűnnek a percek, mire levegőt kapkodva megszakítom a csókot, hogy homlokomat az övének dönthessem.
-Elég sok mindent akartam mondani-mosolyodom el- de azt hiszem nagyjából el is mondtam.

Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy itt van; napokkal ezelőtt még biztos voltam benne, hogy ez már definitív vége lesz annak, ami köztünk volt, nevezzük azt barátságnak, vagy kölcsönös toleranciának, vagy bármi másnak még... És most mégis itt volt, és butaságokon nevetgéltünk, és mellette olyan szabadnak éreztem magam, mint eddig még soha. Pedig más éjszakákon is ültünk már itt, ugyanennyi vagy még több alkohollal a szervezetünkben, de akkor minden annyira jelentéktelennek, elfeledhetőnek tűnt; de hazudnék, ha azt mondanám, hogy zavart, hogy ez most más volt... Pedig korábban eszembe sem jutott volna reménykedni abban, hogy egy nap már a puszta jelenléte is ennyi különböző érzést ébreszt bennem, amiken képtelen voltam kiigazodni. Elvégre is a barátom volt, a legjobb, az egyetlen, hogyan kockáztathattam volna meg az elvesztését amiatt, hogy pár pillanatra elvesztem az uralkodást saját magam fölött?
És hiába tiltakozom ez ellen, ez mégis megtörténik; abban a pillanatban, amelyeikben ajkai az enyéimre simultak, már tudtam, hogy elvesztem, hogy az utolsó fal, amit önvédelmi mechanizmusként vontam magam köré, porba dőlt és esélytelen volt, hogy újra magam köré emeljem azt. Életemben egyszer igazán őszinte akarok lenni - és megfelelő szavak hiányában ezzel a csókkal próbálok neki elmondani mindent, amit egész eddig titkoltam előle, ki tudja, mennyi sikerrel. Villámcsapásként hasít belém a felismerés is, hogy már ebben a pillanatban is többet szeretnék tőle, mint ez az egy, ártatlan csók, és hogy ezt minden bizonnyal nem lenne a legokosabb dolog vele is tudatni; mégsem bírom megállni, hogy aprót ne harapjak az alsó ajkába, mielőtt elhúzódna tőlem - és valamelyest csalódott is vagyok, mikor ez megtörténik, hiába marad ennyire közel.
- Azt hiszem, ebben az esetben... - Ki ne mondd, Zhexian, az isten szerelmére! - ...határozottan többet kéne beszélgetnünk.
Halkan, elesetten nevetem el magam, hiszen ennél szarabb szóviccel már én sem rukkolhattam volna elő; fel vagyok készülve arra, hogy ezután majd melegebb éghajlatra küld, vagy kiröhög, vagy itt hagy, vagy ez az összes dolog egyszerre... De egy részem nem akarja őt elengedni, közel akarom tudni, a lehető legközelebb, nem csak ma éjjel, de holnap is, és azután, és...
...rájövök, hogy ezt nem az alkohol mondatja vele; és érzem, ahogy az arcomra halvány pír kúszik fel, ahogy lesütöm a tekintetem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem, bármennyire is szeretnék. Mibe kevertem magam...!

Még nem igazán látom, hogy ez a mai este milyen irányba fogja mozgatni kettőnk kapcsolatát, a barátságunkat, furcsa helyzet ez. Jobban belegondolva itt ülök és barátomnak nevezek egy olyan embert, akit másodszor csókolok meg és nem érdemes tagadnom, hogy harmadszor is megtenném, ugyanakkora lelkesedéssel. Annyi félelem volt bennem még pár  perccel ezelőtt, ami még mindig nem látszott szűnni. Valahol számítok rá, hogy tőle fogom megkapni az est harmadik és egyben legnagyobb pofonját, de ahelyett, hogy megütne, ő viszonozza csókomat és ezzel olyan érzéseket kelt bennem, amiket egyetlen volt barátnőmnek sem sikerült ezelőtt.
A furcsa az, hogy ittunk már együtt nem egyszer, nem kétszer, mégsem gondolkodtam el azon, hogy vajon olyan puhák-e az ajkai, mint amilyennek tűntek, hogy hogyan reagálna, ha megcsókolnám, hogy milyen lenne megérinteni…de tulajdonképpen még most is hazudok magamnak. Igenis gondoltam rá, ott ültem mellette a könyvtárban, a tavalyi jegyzeteit kellett volna bújnom egy vizsga előtt,de csak az járt a fejemben, hogy vajon mit tenne, ha most szép lassan végigsimítanék a combján, de megijedtem, akkor nem voltam elég bátor hozzá, talán most sem vagyok az, lehet soha nem is leszek.
Homlokomat az övének támasztom és megpróbálok normális ember módjára lélegezni, vannak nehezítő tényezők, nevezetesen az illata, az ajkainak közelsége, a gondolat, hogy végigsimítsak a felsőtestén, de egyelőre nem teszek semmit, még nem lehetek benne biztos, hogy ő is akarja.
-Ennyire tetszett?-mosolyodom el izgatottan szavaira, tényleg ezt érezné? Nehéz elhinni, hogy hasonló dolgok mennek végbe benne, mint bennem, hamarabb gondoltam volna, hogy undorodna tőlem, minthogy vágyna a közelségemre, hisz sosem értett velem egyet abban, ahogy a lányokat használom, ahogy másokkal bánok, de ezért nem igazán tudnék rá haragudni. Ő volt az egyetlen ember, akit nem próbáltam kihasználni minden együtt töltött percünkben, vele valahogy már barátságunk első heteiben más lett a viszony, tulajdonképpen tudtam volna használni, de nem akartam. Miatta tanultam meg kérni, megköszönni dolgokat, normálisabban viselkedni, bele sem akartam gondolni mi lesz velem jövőre, mikor végleg elhagyja az iskolát.
Pár másodpercig várom a válaszát, amint megszólal, újra megcsókolom, de már nem olyan szelíden, mint előzőleg. Tarkójánál fogva húzom közelebb magamhoz, hogy néhány másodperccel később kezemet levezethessem a nyakára, tudom, hogy be kellene fejeznem, hogy nem segít semmin, ha így viselkedem, de túl jó. Abba kéne hagynom, de nem tudom és nem is akarom, csak hagyom magamat öntudatlanul sodródni, ezek csak ösztönök, mégha némileg furcsák is.
-Még puhábbak az ajkaid, mint amilyennek tűntek-súgom neki két csók között, azt hiszem még sosem mondtam senkinek ehhez hasonlót anélkül, hogy taktikai lépés része lett volna.

Nem tudom, bátor vagy épp botor dolog volt kimondani azt, amire gondoltam ebben a pillanatban, de nem akartam tovább hazudni magamnak; elvégre is már az első pillanatban, amikor megsemmisítette a kettőnk között lévő távolságot, tudtam, hogy nehéz lesz elfelejtenem, úgy tennem, mintha sose történt volna meg. Rengetegszer gondoltam arra, milyen lenne megint annyira közel kerülni hozzá, mint akkor - és most, mikor ez megtörténik, képtelen vagyok eltitkolni, mennyire örülök neki.
- Nem tudom... Muszáj lesz megismételnünk, hogy biztosabb véleményt mondhassak. - Halkan, szórakozottan nevetem el magam, szabad kezemmel a hajamba túrva; még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, hogy nem csak elképzelem ezt magamnak a szervezetemben dolgozó alkohol hatására, miközben a semmibe bámulok a hálóteremben ülve egy álmatlan éjszakán. Hajlandó lettem volna könyörögni is azért, hogy adjon valami bizonyítékot arra, hogy nem álmodok; de Ő mintha csak a fejembe látna, és mikor újra megcsókol, nem sikerül elfojtanom a halk sóhajt, ami kiszakad ajkaim közül. A kezébe adom az irányítás, hagyva, hogy azt tegyen velem, amit csak akar; kezem lassan vezetem végig a combján, megállva a nadrágja szélénél, mikor megszakítja a csókot, mintha csak valami olyanon kapott volna rajta, amit nem lett volna szabad megtennem. Elmosolyodok, mintha csak odafigyeltem volna arra, amit mondott, hiába volt pont fordítva - hiszen ezek a másodpercek, percek talán pont elég időt adtak nekem ahhoz, hogy gondolataim messze kalandozzanak, olyan irányokban, hogy talán még Ő is belepirulna, ha tudná.
- Túl sokat beszélsz... - Mosolyogva ingatom meg a fejem, végre felbátorodva annyira, hogy szabad kezem a nyakába kulcsoljam, és valamelyest közelebb is húzódjak hozzá. A józan ész minden szabálya szerint nem lett volna szabad ennyire közel kerülnöm hozzá, el kellett volna húzódnom tőle, mielőtt mindent túlkomplikáltam volna... De hogy tehettem volna ezt meg, amikor az ostoba szívem hozzá húzott?

Ha józan lennék, ez az egész valószínűleg meg sem történne, csak ülnék itt és sajnáltatnám magam, ahogyan szoktam Zhexian meg korholna, hogy ilyen mocsok viselkedéssel, mint az enyém, ne is nagyon várjak mást, mint hogy előbb-utóbb jól felképelnek. Igaza lett volna, az tény, de valahogy ez a mostani helyzet jobban tetszik, bármennyire szokatlan is. Másfél üveg alkohol és három külön töltött nap elég érdekes dolgokat tud kihozni belőlünk, bár megvan a lehetősége, hogy valamit teljesen benézek és csak valami beteg kísérletet végez rajtam, simán lehet, végül is az agyasoknál nem sok veszélyesebb ember van a világon.
Hiszem is, nem is, de a szavai és a tettei is ugyanazt súgják, mégpedig, hogy igenis tetszett neki, amit csináltam, pontosabban, amit csináltunk, végül is reagált, ha kissé lassan is, amivel a frászt hozta rám. Homlokom az övének támasztom és a szemébe nézek, válaszán csak kuncogok, hogy tud ilyeneket mondani? Ez még aranyosabbá teszi, legszívesebben csak magamhoz ölelném és simogatnám a haját, ahogy egy kiscica esetében szokás.
-Kérésed számomra parancs-mosolyodom el és máris ajkai után hajolok, hogy teljesen máshogy csókoljam, mint előtte.  Már nem vagyok olyan óvatos, már nem félek attól, hogy hirtelen ellök magától és ő is felpofoz, ugyanakkor nem igazán hiszem el, hogy nem fog mégis így tenni. Csak élvezem a csókot, kezem a nyakán, hüvelykujjam ott simít végig, ahol ütőerét sejtem, érzem mennyire dobog a szíve, legalább annyira, mint nekem. Egy pillanatra a lélegzetem is eláll, ahogy a combom simogatja egyre és egyre feljebb, még sosem láttam ilyen merésznek, de határozottan tetszik, kicsit jobban is a kelleténél. A testem el is kezd reagálni tetteinkre,de próbálok küzdeni a dologgal, azért mindennek van határa, egyelőre nem szeretnék én lenni az a szerencsétlen, akinek merevedése van, miközben a legjobb barátjával csókolózik igen hevesen. Bele kell gondolnom, hogy ez nem az a történet, amit később szívesen mesélnék bárkinek, akkor meg teljesen fölösleges azon elmélkednem, hogy vajon mennyire is vagyok abnormális.
-Sajnálom, nem elég, hogy túl sokat, de mindig hülyeséget-nevetgélek magamon, mikor átkarolja a nyakam. Kezdem úgy érezni, hogy ennél közelebb már nehezen tudnánk lenni egymástól, de élvezem a helyzetet, az illatát, a teste melegét, a mosolyát, egyszerűen csak megláttam benne valamit, amit azokban a lányokban még soha, akikkel többnyire együtt vagyok.

Hihetetlen, másfél üveg alkohol mit művel velünk; bár biztos vagyok benne, hogy részemről ez nem csak az alkohol kérdése, hiszen emögött jóval több van, még ha le is tagadom minden alkalommal, csakúgy, mint azt most is teszem. Elvégre is mennyire abszurd dolog lenne többet éreznem iránta a barátságnál, hiszen sosem tanúsított több érdeklődést irántam, mint egyszerű barát iránt, sosem adott semmilyen jelet arra, hogy lenne bármi esélyem is nála...
...és rengeteg kétségem van most is, legalábbis az intencióit illetően, amiknek egy részem hangot akar adni; meg akarom kérdezni tőle, mi lesz ezután velünk, hogy ez változtat-e valamin, hogy csak játszik-e velem, hogy vigasztalást keres-e, mert tudja, hogy én nem fogom elutasítani, hogy tudja-e, hogy már hosszú hetek, ha nem hónapok óta túl sok gondolatom foglalja el, hogy néha rá gondolok magányos éjszakáimon és hogy elég lenne csak kérnie és annyit vehetne el belőlem, amennyit csak akarna... De nem merek semmire se rákérdezni; inkább csak átadom magam a pillanatnak, keze alá simulva, megremegve érintése nyomán. Nem egyszer, nem is kétszer elképzeltem már, milyen lenne, ha ilyen közel lenne hozzám, mint most, hogy lenne-e bátorságom valahogy a tudatára adni, mennyire szeretném, ha végre megszakítaná azt a határt kettőnk között, amit már most is eléggé átléptünk. Mert hát milyen más, normális barátok esnek úgy egymásnak, mintha hetek óta egymást hiányoló szeretők lennének?
Jóval több akaraterőmbe kerül nem a tudatára adni, mennyire kívánom, mint azt először gondoltam; egész életemben abszurdnak gondoltam azt az ötletet, hogy visszataszító dolgokra kelljen gondolnom ahhoz, hogy a vérkeringésem a helyén tartsam, de most rá vagyok erre kényszerülve. Sorban listázom magamban a lehető leglelohasztóbb dolgokat, kezdve a lakáshitellel és befejezve a pucér nagymamán, semmi sem segít igazán; sőt, egyre nehezebb őt kizárnom a gondolataimból, mintha csak befészkelte volna oda magát, mint valami élősködő.
- Nem mindig beszélsz hülyeségeket... - Halkan, rekedten nevetem el magam, óvatosan beharapva az alsó ajkam; nem tudtam, hogy foglaljam szebb szavakba azt, amit mondani akarok, de nem tudom, mennyi jelentősége lett volna tovább kertelni, főleg, hogy nem arra készültem, hogy szerelmet valljak neki. Még csak az hiányozna! - Sőt, igazából szeretlek hallgatni.
Már közel vagyok ahhoz is, hogy megvonjam a vállam, de a szervezetemben dolgozó alkohol hirtelen ellenem fordul és elveszítem az egyensúlyom (mondjuk nem is tudom, mire számítottam, félig térdelve, félig a nyakába akaszkodva); ez a pillanatnyi megbillenés bőven elég ahhoz, hogy az egész életem elsuhanjon a szemeim előtt, meg hogy hátrébb is húzódjak, távolabb tőle, csupán annyira, hogy valamelyest össze tudjam szedni szétszórt gondolataimat. Igaz, csak addig jutok, hogy újra és újra lejátszom magamban az elmúlt perceket, és érzem, ahogy halvány pír kúszik fel az arcomra.
Mégis mi a jó fene történt az előbb?