Tudom, hogy a szavaim bántják, látom rajta, abban, ahogy tartásából kiveszik a magabiztossága, ahogy keze megremeg, ahogy begombolja az ingét; ezek mind annyira apró dolgok, mégis észreveszem őket, és fáj őt ilyennek látnom, főleg, hogy tudom, én vagyok az oka. Én bántom, én rúgok bele csupán azért, mert rettegek a saját gondolataimtól és érzéseimtől, az én hibám, mert önző vagyok, én, én én! Miért kell mindig, mindennek rólam szólnia?
Nem kerüli el a figyelmem a hangjában csengő csalódás sem; minden akaraterőmre szükségem van, hogy leküzdjem magamban a vágyat arra, hogy odalépjek hozzá és átöleljem, úgy, mintha nem lenne többé holnap, hogy elmondjak neki mindent, ami csak a fejemben járt, még ha képtelen is voltam ezeket a dolgokat értelmes mondatokba összefoglalni. Akartam, hogy tudja, hogy nem tartom hibának, ami köztünk történt, hogy ha visszaforgathatnám az időt, mint ugyanígy tennék, sőt, a csillagokat is lehoznám neki az égről, de a szavaim már így is túl sok fájdalmat okoztak neki, miért akartam volna tovább kínozni? Hiszen ez úgy hangzott volna, mintha magyarázkodnék, amivel még többet rontottam volna a helyzeten. Miért volt ez ennyire nehéz?
- Oh...? - Mikor elfogadja az ajánlatom arról, hogy visszakísérjem, meglepetten vonom fel a szemöldököm; biztos voltam benne, hogy a halál nemesebbik testrészére sem fog kívánni, legalábbis én biztosan oda kívánnám magam a helyében - de örülök, hogy nem utasít el, szinte már hálásan mosolygok rá, ha már kifogytam a szavakból, amiket mondhatnék neki. Minden más alkalommal sokkal könnyebb lenne beszélgetni vele, elmondani neki mindent, ami fejemben járt - hiszen gyakran osztottam meg vele a mindenféle átgondolásaimat és ötleteimet, meg néhány tervem a jövőre is, de most, hogy gondolataim nagy része vele volt kapcsolatos, minden nehezebbé vált... Arról nem is beszélve, hogy ostoba módon taszítottam őt el magamtól, bármennyire is vágytam arra, hogy közel legyen, hogy megnyílhassak előtte.
Ehelyett ingem maradékait próbálom valahogy megigazítani, szemem sarkából figyelve csak Őt, ahogy ruháit igazgatja, és elkönyvelem magamban, hogy ezt már tényleg rohadtul nehéz lesz visszacsinálni, ebből már nem magyarázom ki magam; de gondolatmenetem félbeszakad abban a pillanatban, mikor ajkai újra az enyéimre simulnak, és ezúttal vonakodás nélkül viszonzom csókját, igyekezve átadni így minden iránta érzett érzésem, neki szentelt gondolatom és a bűnbánást, amit éreztem azután, hogy megbántottam. Kezem szinte ösztönösen simítom a derekára, elég határozottan tartva ahhoz, hogy ne tudjon elhúzódni, amíg én azt nem akarom, és... Még nem akarom, hiába lesz lassan a nyakunkban a holnap, egy nap tele kusza gondolatokkal és bűntudattal. Még a magaménak akarom tudni, érezni testének melegét és ajkainak puhaságát, hinni abban, hogy lenne esélyünk valami többre, valami jobbra.
- Mennünk kéne... - Az ajkaiba sóhajtom a szavakat, megszakítva a csókot; de ellentétben azzal, amit mondok, nem engedem még el, csupán homlokom az övének támasztva igyekszem megjegyezni ezt a pillanatot, elhúzni a lehető legtovább, hogy álmaimban újra és újra átélhessem... Vagy ha ez már most is csak egy álom volt, akkor nem akartam felébredni belőle, soha.

Utálom ezt az egész helyzetet, soha nem éreztem magam még ennyire szégyenletesnek. Visszhangzik a fejemben a mondat, melyben kínosnak titulálta azt, ami köztünk történt, egyre inkább elbizonytalanít, talán rosszul tettem, hogy közelebb engedtem magamhoz, biztosan rosszul döntöttem. Idegesen, kapkodva próbálom begombolni az ingem, amitől azt hiszem csak még szánalmasabbnak és sértettebbnek látszom, pedig pont azt akarom elkerülni. Így is eleget látott belőlem, olyan dolgokat tudott most meg rólam, amiket egészen eddig én sem tudtam magamról és az, hogy ezzel a „kínos” szócskával rendezi le kettőnk ügyét olyan, mintha egy jókora kardot döfne a bordáim közé. Így sem voltam túl magabiztos ezen az estén, hát még így, ahogy a szemem sarkéból nézem, az ingét próbálja összehúzni magán, ami majdnem lehetetlen küldetésnek tűnik, nem is érzékeltem mennyire tönkretettem a ruhadarabot, de be kell, valljam most egyáltalán nincs kedvem elnézést kérni érte.
Egyszerűen rosszul érzem magam a bőrömben,olyan mód, ahogy már évek óta nem volt ebben részem, megtanultam nem szégyellni a tetteimet, amelyeknek ügyeskedésem miatt végül szinte sosem volt következménye. Ha megutált valaki csak megvontam a vállam és arra gondoltam, épp elég rajongóm marad így is, most pedig letaglóz, hogy van valaki, aki hirtelen számít és az sem igazán segít a helyzeten, hogy ez a személy éppen Zhexian.
-Ha nem szeretnéd, akkor természetesen nem ragaszkodom hozzá-válaszolok meglepett arckifejezésére kissé vehemensebben, mint akartam. Belegondolva fogalmam sincs miért fogadtam el az ajánlatát, bizonyára csak merő kedvességből tette, reményében annak, hogy majd nemet mondok és nem kell kísérgetnie, miért is nem láttam ezt eddig?
Mosolya azonban csillapít valamit a dühömön, nem tudok rá haragudni, most biztosan nem, voltak alkalmak mikor sikerült ugyan, de az sem tartott túlságosan sokáig. A mai estét involválva ez kissé aggasztó, mintha vele kapcsolatban mindig máshogy éreznék, mint egy normális esetben, mondjuk ha az egyik barátnőm dühítene fel. Ha ennél a szituációnál maradok, egyértelmű, hogyha már nem lenne szükségem a lányra egyszerűen nem törődnék vele többé. Bárcsak tudnám miért más ez és miért nem tudom egyszerűen itthagyni?
Ugyanúgy vágyom a csókjára, mint órákkal ezelőtt, talán ez az utolsó olyan pillanat, amiben megcsókolhatom annak ellenére, hogy ez sem jellemző rám. Már megkaptam, amit akarok, semmi értelme tovább édelegjek vele, mégsem tudom megállni és épp olyan jólesik mint korábban, mert ez sem taktikai csók, semmit sem szeretnék elérni vele, csupán azért csinálom, mert ez az, amit szeretnék. Azonnal viszonozza, talán ő is ugyanúgy akarja, mint én vagy csak azért ilyen, hogy jobban érezzem magam, nem tudhatom. Kezei erősen tartanak, én a hajába túrok, aztán csak nézek a szemeibe, mikor csókunk véget ér. Ijesztő így nézni rá, mintha nem a legjobb barátomat látnám benne, hanem valami teljesen mást.
-Mennünk…-ismétlem, amit mond, de legszívesebben megkérdezném alhatok-e vele. Nem akarom elengedni, de tudom, hogy ezt az ötletet végképp nem kellene felvetnem, még a végén engedne nekem, akkor pedig nem tudom hogyan folytatódnának az események, mi történne köztünk. Nem enged el, én pedig nem mozdulok, csak nézem, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szép, arra, hogyha holnap is ugyanilyennek fogom látni nehezemre esik majd távol maradni tőle.
-…de folytatjuk-ígérem neki és komolyan is gondolom.

Az él a hangjában nem kerüli el a figyelmem, és legalább annyira fáj, mintha tenyere csattant volna az arcomon; igaz, csak magamat okolhatom ezért, sem a szóválasztás, sem a megfogalmazás, amit felhasználtam, nem volt egészen helyénvaló, sokkal jobb magyarázatot érdemelt ennél, mint amivel jelen pillanatban tudtam volna szolgálni, és a menekülés a védekezési mechanizmusom volt - a lehető legrosszabb az összes közül. Egyébként sem most kellene ezt megbeszélnünk; legalábbis én nem tudnék neki elfogadható magyarázatot adni arra, miért is engedtem, hogy mindez megtörténjen, miért engedtem Őt ennyire közel magamhoz, arról nem is beszélve, hogy esetleges kérdései is csak tovább komplikálnák a dolgokat, biztosan fel kéne vállalnom olyan tetteket is, amikre nem vagyok büszke, és amikért akár meg is gyűlölhetne, és ezt nem akartam kockáztatni. Minden esetre fáj, hogy kinézi belőlem, hogy csupán kedvességből ajánlom fel neki, hogy visszakísérem, miközben az igazság az, hogy nem akarom még elengedni, nem akarom, hogy menjen, így csak kapaszkodok minden lehetőségbe, hogy továbbra is a közelében lehessek.
- Chikara, kérlek... Te is tudod, hogy szeretném. - Halkan, rezignáltan sóhajtok, bocsánatkérő mosolyra húzva az ajkaimat; nem tudnám kimondani, hogy tényleg sajnálom, hogy megbántottam, hogy ha esetleg a lelkébe gázoltam, vagy hogy olyanra kényszerítettem, amit nem akart - mert tudom, ebben az esetben a "bocsánat" vagy a "ne haragudj" nem elég, csupán üres szavak, amik még nem bizonyítanak semmit. Míg mindenki mást simán le tudtam volna kenyerezni velük, Ő túl jól ismert már ehhez, neki bizonyítanom kellett, hogy komolyan gondolom, hogy nem csak megjátszom magam.
Ezt próbálom neki elmondani ezzel az egy csókkal is, hogy még mindig vágyom rá, hogy már most hiányzik és hogy sajnálok mindent, amivel eddig bántottam; egy hosszabb pillanatra el is veszek a szemeiben, az érzések kavalkádjában, amiket látok bennük, de a saját, józa eszem szakítja meg ezt az idillt, igazat adva neki abban, hogy mennünk kéne. Tényleg nem ártana; a takarodó már elég régen volt ahhoz, hogy büntetőmunkára legyünk ítélve, ha elkapnának minket, és az alvásra szentelhető időnk is vészesen rövidült, amíg csak így álltunk, elveszve egymás pillantásában, mintha legalább szeretők lennénk, nem csak barátok. Talán más helyen, más időben...
...de jelen pillanatban még mindig csak két diák vagyunk, akik tilosban járnak, így végül kelletlenül bár, de el kell Őt engednem; kezem lassan húzom vissza, gyengéden végigsimítva az oldalán, mielőtt kezem a nyadrágom zsebébe süllyeszteném és zavartan nevetve tennék egy lépést hátra, hogy ténylegesen haladjunk is valamerre, mert gondolom, azért Ő se akarna a szabad ég alatt éjszakázni. Viszont éjszakázhatna velem; ez az első gondolatom, amikor folytatást ígér, hogy kérdezzem meg, nem akarna-e belopakodni hozzám, velem tölteni az éjszakát... Bár nem tudom, milyen irányban haladnánk akkor tovább, de legalább közel lenne, tudnám, hogy nem emészti magát azon, ami történt, mert eloszlathatnám minden kétségét, biztosíthatnám arról, hogy nem tartom hibának sem Őt, sem ezt az estét, és hogy ha rajtam múlna, már sose engedném el... Ehelyett viszont csak annyit mondok, hogy:
- ...reménykedtem, hogy ezt mondod majd. - És a félelemtől enyhén remegő kezem nyújtom felé, hogy menjünk, mielőtt az éjszaka véget ér fölöttünk; bár tudom, naiv a remény, hogy esetleg elfogadja, lélekben fel is vagyok készülve arra, hogy majd vissza kell süllyesztenem a kezem a zsebembe és úgy tenni, mintha ez sose történt volna meg... De egy próbát azért megér, hátha. Ha már úgyis az éjszakában marad minden, amit most megteszünk...

Rossz vagyok abban, hogy elrejtsek előle dolgokat, néhányszor vagyok csak képes manipulálni és úgy érzem kicsit ma is ezt tettem és most is ezt teszem. Ha már elrejteni nem tudom sértettségem legalább arra  használom, hogy rosszul érezze miattam magát, holott ezt tényleg nem akarom,tőle nem. Néhány percig igazándiból akartam, de hiába taposta meg a nyomorult egomat, nem tudok rá haragudni és nem is nagyon szeretnék, pedig az lenne az egészséges, én pedig mégis csókolgatom, de hát ugyan ki állította, hogy normális vagyok?
Nehéz most a szemébe nézni, sosem voltam arról ismeretes, hogy szeretek az emberek szemébe bámulni, többnyire épp azokban az esetekben nem voltam rá képes, mikor igazat mondtam, ellenben mikor hazudtam, mint a vízfolyás semmiféle gondom nem volt vele. Most csak bámultam Zhexiant és igyekeztem kiolvasni valamit a tekintetéből, mit akar, mit gondol rólam, hogy gondol rám és hogyan fog, akar-e rám gondolni egyáltalán vagy éppen most mi a franc történt köztünk és miért. Furcsa, általában cseppet sem érdekelnek mások szexuális indíttatásai, de most nem tudom hová tenni a dolgokat, Zhexiannak is megvolt a maga helye az életembe, de most nem csak, hogy nem tudtam visszahelyezni oda, de még a többi apró alkotóelemet is összekavarta, így már azt sem tudtam magammal hányadán állok.  Kellemetlen ez az egész, már azt sem értettem pontosan, hogy akkor most a legjobb barátom egészen meleg vagy csak képes megkívánni bárkit másfél üveg alkohol után, de van egy olyan érzésem, hogy ezt már fel sem kellene hoznom.
-Ezesetben…köszönöm-bólintok, tényleg örülök, hogy el akar kísérni, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért érzem ezt.  Túl vagyunk azon, amin túl kell lennünk, a vér már szépen visszaáramlott az agyamba és mégis rosszul esik, mikor hátrébb lép. Mostantól már minden ilyen kellemetlen és…kínos lesz? Beleégett az agyamba ez a szó, valószínűleg még napokig fog keringeni a fejemben ez és még temérdek egyéb, amit mondott, egészen onnantól kezdve, hogy véletlenül megtaláltam a titkos helyünkön. Nem akarok túlgondolni semmit, de ennyi mindennel még sosem találkoztam egy éjszaka alatt, amit képtelen voltam felfogni, úgy éreztem magam, mintha hirtelen a világ legostobább emberévé váltam volna, holott megvolt a magamhoz való eszem, mégha sokan üresfejű fuckboynak hittek is. Vajon Zhexian is annak hisz ezek után? Nem csodálkoznék, főleg ezután az elcsépelt, filmbeillő ostobaság után, ami kicsúszik a számon. Mégis hogyan mondhattam ilyet? Méghogy folytatjuk…
Reakciója a meglep, talán a szám is tátva marad egyetlen másodpercre, megkérdezhetném, hogy akarja-e, hogy vele aludjak, de képtelen vagyok rá. Érzem, hogy nem kellene messzebbre mennünk, főleg nem ma, nem lenne sportszerű vele szembe, miután felkínálta magát és én direkt nem vettem el mindent. Tudtam és tudom, hogy megtehettem volna, de ő nem ennyit ért, sokkal több volt ennél, még egy egyéjszakás botlást sem így akarnék lezavarni vele, idekint a hidegben, ahol még látni sem, láthatom rendesen.
-Komolyan?-mosolyodom el kicsit nyugodtabban és néhány másodperc vacilálás után  megfogom a kezét. Különös egy  érzés szorongatni a kezét, nem is tudom most mit kellene erre mondanom, hiszen én tényleg szeretném, ha folytatnánk és ezekszerint ő is…ez nagyjából minden, amire nem számítottam.

Úgy tűnik, ezt a krízist egyelőre sikerült elhárítani, nem fogunk úgy elválni, hogy összevesztünk a semmin; hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbülök meg, tudva, hogy nem most kell majd magyarázkodnom, megtehetem ezt később is, amikor már mindketten feldolgoztuk a hogyanokat és miérteket. Egyelőre csak kihasználom a pillanatot, hogy nem fordul el tőlem, hagyja, hogy elvesszek a tekintetében néhány, végtelennek tűnő másodpercig, mielőtt eszembe jutna, hogy mennünk kéne, mielőtt itt érne minket a reggel.
Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor végre elfogadja az ajánlatom, hogy visszakísérjem; pedig a józan eszem azt súgja, talán nem kéne így kísérgetnem, mintha csak valami randevúról térnénk vissza, hogy hagynom kéne, hadd menjen csak egyedül, hogy ne kombináljam túl még jobban ezt az egyébként is bonyolult szituációt. Biztos így is eléggé összezavartam már, egyedül az istenek tudták, mit gondolhatott rólam ebben a szituációban, akár még azt is, hogy kihasználtam az estéjénak pocsék kezdetét, csak hogy fene tudja, mit érjek el ezzel; ez volt az utolsó, amit akartam, hogy ekkora seggfejnek nézzen, aki csak visszaélt volna a lehetőséggel, mert Vele sose tettem volna ilyet, az Ő esetében ez sokkal másképp működött, mert iránta éreztem valamit, amit senki más iránt nem.
- Ne nézz rám úgy, mintha agancsom nőtt volna az elmúlt tíz másodpercben. - Halkan nevetve ingatom meg a fejem, konstatálva a meglepetését; igaz, az is megfordult a fejemben, hogy talán tényleg agancsom nőtt valami fura véletlen folytán, egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy talán ki kéne vizsgálnom a szituációt, mielőtt álmomban szarvassá változok, de aztán elvetem az ötletet; most rajtam van a sor, hogy meglepődjek, mikor megfogja a kezem, mert mindenre számítottam, csak erre nem - és nem is sikerül lepleznem a boldog kis mosolyt, ami felkúszik az ajkaimra, ahogy megfogom a kezét. Ki gondolta volna, hogy egy nap ez is megtörténik majd?
- Komolyan. - Aprót bólintok, hogy megerősítsem a szavaim, mielőtt elindulnék vele visszafelé, az iskola irányában; igaz, még mindig nem dolgoztam fel, hogy tényleg szeretné folytatni, amit elkezdtünk, talán napok múlva is ezen fogok még filozofálni, hogy vajon nem csak azért mondta-e, hogy szórakozzon egyet azzal az öt érzéssel, amim összesen volt, de majd ráérek ezen gondolkodni, amikor egyedül maradok. Most csak Ő számított, és kezének melege az enyémben, bőrének puhasága az ujjaim alatt, ahogy csendben sétáltunk az Ő házának hálókörlete felé; eleinte még gondolkodtam azon, hogy mondjak valamit, de aztán rájöttem, fölöslegesek lennének a szavak, hiszen ez a csend, Vele, nem volt sem kínos, sem fojtogatóan feszült... Mintha minden a helyére került volna, valahogy helyesnek éreztem azt, hogy itt van velem az éjszaka puha leple alatt, messze minden figyelő, ítélkező tekintettől.

Milyen egy éjszaka ez! Hihetetlen, hogy az egész úgy kezdődött, hogy két szék között bizony szépen seggre estem, erre gyakorlatilag a karjaimba zuhant Zhexian. Annyira betegnek tűnik ez az egész, persze, ha valaha meg kellene magyaráznom mondhatnám akár azt is, hogy csak kellett valaki, aki megvigasztal ő pedig nagyon…tehetséges ebben és részegen bizony néha hagyom magam behálózni. Ebben talán van is igazság, de…tényleg az történt volna vagy csak ez az, ami elég szalonképesnek hangzik ahhoz, hogy kimondjam? Pedig én tényleg a lányokat, szeretem elég sokat is tudok szeretni egyszerre, akkor meg mit bámulok itt a legjobb barátomra, mintha először látnám az arcát.  Valóban szép, de ennek itt vége is, nem érdemes ezen gondolkodnom, hiszen én is szép vagyok, bizonyára ő is elismeri magában a tagadhatatlan vonzerőmet, teljesen normális, hogy én is emelem előtte a metaforikus kalapom. Ami azt illeti tényleg nem tudom, hogy normális-e, az viszont biztos furcsa, hogy kimondtam, hogy folytatni akarom, ő pedig ennek örült, ahelyett, hogy teljesen bolondnak tartott volna, hiszen ez így bizonyára nem normális dolog.
Ez a kísérgetés is elég furcsa, de belegondolva az egész esténk alakulásába, már meg sem lepődöm, azon már túl vagyok, olyan szintekig, hogy már nevetni is tudok, mikor megemlíti az agancsokat. Ha részeg lennék még elejthetnék valami rettenetes felszarvazós poént, de inkább megtartom magamnak és elraktározom rosszabb időkre.
-Mély sajnálatomra nem nőtt, pedig biztos izgalmasan néznél ki vele-vigyorgok rá kicsit megkönnyebbültebben, annak örömére, hogy láthatóan se ő, se én nem fogjuk felhozni a történteket és tanakodni annak miértjén, különös tekintettel annak szalonképtelen részleteire, nem különben arra, hogy most épp a kezét fogom, miközben gyalogolunk visszafelé. Nem emlékszem rá, hogy valaha is fogtam volna a kezét, most kellemesnek találtam és nem akartam elengedni, nem kellett már mondanunk semmit, szerintem mindketten éreztük, hogy csak rontanánk a dolgon, ha fölöslegesen járna a szánk. Pontosan tudom, hogy ezt meg kell majd beszélnünk, de addig is inkább a szőnyeg alá söpröm, majd néhány nap múlva megkeresem ezzel, ha már tudok majd mondani bármi értelmeset a történtekre vagy legalább jobb mentségeket felhozni annál a másfél üveg piánál, amit elfogyasztottunk.

Néhányszor egymásra pillantunk, ez pont elég, úgy döntök egyelőre nem bonyolítom tovább az ügyet és nem hozom fel, hogy aludhatnánk együtt, pedig egy részem nagyon szeretné,de nem tudom milyen helyzetbe hoznám magam vele.  Egészen addig keresem magamban a kifogásokat és jó párat találok is, amíg a klubhelységemig kísér és ott sem tudom mit illene mondanom. Az már korábban sem bizonyult jó megoldásnak, hogy megköszönjem, bocsánatot sem kérnék szívesen.
-Nos…jóéjt-mondom miközben lassan elengedem a kezét és még egyszer végignézek rajta, mielőtt belépnék az ajtón, hogy visszalopakodjak egészen az ágyamig. Őszintén remélem, hogy nem találkozik senkivel, amíg visszatér a saját szobájába, legalább ő pihenjen valamennyit, ha már én képtelen leszek rá a gondolataimtól.

Még elkönyvelem magamban az agancsokról szóló megjegyzését, de már nem kommentálom; csak megjegyzem, hogy nézzek utána, tudnék-e úgy agancsot varázsolni magamra, hogy az utána ne maradjon ott tartósan, mert biztosan ostobán néznék ki vele, de aztán ezt a gondolatot is elteszem későbbre, amikor kilépünk a rejtekhelyünket takaró bokrok közül. Szótlanul vezetem az iskolai birtokon át, csak néha pillantva rá az arcomba hulló hajtincsek mögül, néha elkapva a tekintetét, néha nem; és minden alkalommal, amikor sikerül, picit lelkesebben, valamivel több érzéssel mosolygok rá, mint korábban bármikor is. Néha önkéntelenül is megsimítom hüvelykujjammal a kézfejét; valahogy természetesnek hat, hogy foghatom a kezét, még ha ez igazából az első alkalom is, ha nem számítjuk azokat, amikor az esetlegesen szerzett horzsolásait kezeltem le. Meg tudnám szokni, hogy így sétálhassak vele akár az iskola folyosóin is, tudva, hogy csak az enyém, hogy ketten vagyunk a világ ellen; de ezt a gondolatom megtartom magamnak, csakúgy, mint azt is, hogy megkérhetném, aludjon velem, hátha akkor végig tudnám aludni az éjszakát... De a csend biztonságos, puhán ölel körül, és ha Ő nem töri meg, akkor én sem teszem, és csak sétálunk a birtokon át a csillagoktól mentes égbolt alatt, és ez megnyugtató, mintha csak a világ beletalált volna az egyetlen, rendes kerékvágásába.
Határozottan túl korán érünk el a klubhelységéig, és kelletlenül ismerem el, hogy nem akarom még elengedni, hiába tudom, hogy muszáj; és megint engem néz, mintha csak nem tudná, mint mondjon, és ezt igazából meg tudom érteni, mert én se nagyon tudom, mit mondhatnék neki. Vannak egyáltalán megfelelő szavak egy ilyen elváláshoz?
Keze lassan engedi el az enyémet, és ahogy elhúzódik, úgy kezdem el újra érezni a csontig maró hideget, ahogy végigborzong a gerincem mentén; és az utolsó pillanatban tartom vissza, mielőtt visszahúzná a kezét, és megszakítva a kettőnk közötti távolságot lépek oda hozzá, hogy apró, leheletnyi csókot helyezzek szája sarkába, nem törődve azzal, hogy ha bárki erre járna, most megláthatna minket. De hát ki járna épp erre az éjszakának ezen a pontján?
- Aludj jól. - Halvány félmosolyra húzom az ajkaimat, ahogy elengedem a kezét, majd elhúzódva Tőle sarkon fordulok és elindulok a saját házam lakrésze felé. Érzem még a tekintetét a hátamon, és ez talán túlzott örömmel is tölt el; bár megfordul a fejemben, hogy esetleg hátranézhetnék, de elvetem ezt a gondolatot, mert tudom, akkor képtelen lennék Őt itt hagyni, és pihenésre van szüksége, hiszen holnap korábban kezdi az óráit nálam... És ezzel a gondolattal gyorsítok végül a lépteimen, befordulva a klubhelységem felé vezető ösvényen; ez is egy hosszú éjszaka lesz, az biztos.