Mindketten kicsit sokkos állapotban vagyunk, az én esetemben ez egy furcsa, de pozitív sok, a rossz része a dolognak viszont az, hogy Zhexian számára bármilyen sokk lehet.   Hiába vagyok kellemesen berúgva, azért átfut a fejemen, hogy mi lesz velünk ezután, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tudnék olyan halálos nyugalommal ücsörögni mellette, mint eddig és nem gondolkodnék állandóan azon, hogy  mi a véleménye rólam, vagy ami mégrosszabb, hogy milyen ürüggyel tudnék a szinte már természetellenesen puha ajkainak a közelébe jutni. Nem egyszerű a kérdés, mégis leginkább attól félek, hogy azt fogja gondolni, most csak azért teszem, amit teszek, mert két szék között a seggemre estem és tulajdonképpen bárki torkán ledugnám a nyelvem, csak ne maradjak szingli ezen az estén sem.
Csak mosolygok rá, pedig annyi mindent tudnék mondani, többek között, hogy szeretném, ha tudná, hogy próbálom nem kihasználni, mégha most nagyon úgy is tűnik, hogy azon vagyok, hogy nem igazán értem mi történik köztünk, de eszemben sincs megbántani. Legszívesebben hirtelen őszinteségi rohamomban még azt is fel tudnám fedni, hogy az első csókunk korántsem volt olyan véletlen, mint amilyennek beállítottam. Nagyjából előre kitaláltam, hogy mit fogok mondani Chiyo-nak, az pedig nyilvánvaló volt, hogy Zhexian lesz az áldozat, vagy legalábbis nagyon reménykedtem, hogy épp arra fog járni, amerre én tartom a védőbeszédem, tökéletes terv volt, két légy egy csapásra. Az a szerencsétlen lány a mai napig azt hiszi, hogy Zhexian a párom, én pedig végre megcsókolhattam következmények és harag nélkül, mondva, hogy csak a show miatt történt, de mostmár nem hazudhattam ezt, senki sem látott minket, csak magunk vagyunk és minden másodpercét élvezem.
Édesapám egyszer azt mondta egy unokatestvéremnek, hogy az alkohol nem mentség, nálam sem hiszem, hogy az lehet, ahhoz túl messze mentem és talán mégmesszebb akarok, még nem tudom.
Legjobb barátom- vagy mim- szavaira csak halkan nevetek, megnyugtat, hogy nem tart teljesen hülyének, maximum mérsékelten gyengeelméjűnek.
-Ennek örülök-mondom és nem bírom ki, hogy egy apró csókot ne nyomjak ajkaira-sokáig hallgathatsz még, simán lehet, hogy eleged is lesz belőlem.
Aztán nem tudom meg mit akart elérni a következő mozdulatánál, mivel kishíján hátraesik és emiatt távolabb kerül, ami elég negatív érzéseket vált ki belőlem.  Részeg agyam kigondol valami teljesen átlátszó baromságot, hogy megint elég közel tudhassam magamhoz.
-Tudod nem jó így-villantok felé egy sok jót nem ígérő félmosolyt- fázom, nagyon kellemetlen érzés ám…
Talán egy percet várok, mire érte nyúlok, de enyhén koordinálatlan mozgásom végett ügyesen magamra rántom, aminek hála én elterülök a földön, ő pedig rajtam landol.

Elhúzódni tőle, messzebb, még messzebb, hogy a térdem ne simuljon az övének, hogy ne érezzem az illatát, hogy a sötétben ne lássam kipirult ajkait, hogy ne nyújthassam ki érte a kezem, hogy magamhoz húzzam; ezt lenne helyes megtenni, és erre is törekszem, visszanyerve végre az egyensúlyom és visszaülve a hátsó felemre. Még mindig nehéz elhinnem, hogy minden tényleg megtörtént, hogy nem csak elképzeltem magamnak az alkoholmámorban; és az éjszaka hidege csontig mar, mikor magamra maradok, mikor keze már nem simul a nyakamra, és legszívesebben megint karjaiba simulnék, szégyenérzet és félelem nélkül, mintha nem lenne holnap.
- Sosem lesz elegem belőled... - Hosszú percek csendje után motyogom el ezeket a szavakat, az éjszaka csendjébe, inkább a sötétségnek mondva őket, mint Neki; minden szó méreg, égető, szúró érzéssel árad szét a testemben, mégis édes ízével árad szét a nyelvemen. Nem emlékszem, éreztem-e valaha ennyi ellentétes dolgot egyszerre, hogy volt-e valaha ennyire nehéz és ugyanakkor felemelő érzés a közelében lenni, hogy volt-e valamikor ennyi kétségem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz most velünk. Hiszen már beletörődtem, hogy az a csók, amit akkor Chiyo szeme láttára lopott tőlem, már sosem kerül megismétlésre, hogy csupán magányos éjszakáim lázálmaiban kerülök majd újra ennyire közel hozzá; de ezt nem álmodtam, ezt nem játszottuk meg, és ez megijesztett. A rettenthetetlen Song Zhexian félt, rettegett; remegő kezeim erőltetetten próbáltam a combjaimra simítani, mondani valamit, ami nem csak elesett motyogás lett volna, valamit, ami elindította volna a beszélgetést valamilyen irányban, hogy addig se gondoljak arra, hogy már most hiányoltam az érintését, a közelségét, Őt.
- Igazad van, tényleg hideg lett... - Ismerem ezt a mosolyt az ajkain, pajkos, játékra hívogató, és nem tudok nemet mondani neki; felbátorodva húzódok közelebb hozzá, de aztán ujjai a kabátom gallérjára markolnak, és magával húz, és megsemmisül a távolság közöttünk... És a feje mellett támaszkodok meg a földön, arcom pár centiméterre van csak az övétől, és elég lenne csak lehajolni hozzá, mohón, kiéhezve rámarni ajkaira, addig csókolni, míg elfogyna a tüdőmből a levegő, szavak nélkül adni a tudomására, mennyire fontos számomra, mennyire megdobogtatja a szívem és mennyire vágyom rá, bármi is lenne ennek a következménye. Csípőm az övének simul, és megőrjít a közelsége, hiába mantrázom magamnak a különféle lelohasztó dolgokat; ezt a harcot önmagam ellen már rég elvesztem, utolsó védelmi vonalam is akkor döntöm le, mikor szabad kezem az arcára simítom, hüvelykujjammal végigrajzolva ajkainak vonalát, majd lassan indulok el lejjebb, végigsimítva a nyakán, kulcscsontján, az oldalán. Remeg a kezem; nem tudom, másodpercek telnek-e el vagy órák, mielőtt megköszörülném a torkom, összekaparva magamban az önkontroll utolsó morzsáit.
- Mit szeretnél tőlem, Chikara Itou? - Hangom elhaló suttogás csak és a szívem a torkomban dobog; talán épp most ugrok fejest a kraken torkába, de muszáj választ kapnom erre a kérdésre, tudnom kell, még ha fájna is, elviselem, csak hogy közel lehessek hozzá, hogy elveszhessek ebben az érzésben, mielőtt vissza kéne térnem a szürke hétköznapjaimhoz.

Magam sem tudom miért volt annyira rossz érzés, hogy hirtelen elhúzódott tőlem, nem várhattam tőle, hogy ezekután az éjszaka minden percét hozzámbújva töltse, de valahogy hiányzott.  Emiatt gondoltam bele abba, hogy vajon mi lesz holnap, ha már nem leszek részeg, mi lesz, ha ugyanúgy meg akarom majd csókolni, ugyanígy érezni akarom majd az érintését? Akkor vajon mit fogok csinálni? Maximum hetente be kell majd rúgatnom, hogy újra ilyen közel lehessek hozzá, egy idő után meg ő is és én is gusztustalan mértékekig leszünk alkoholisták. Azért ezt nem lehet csinálni…vagy mégis?
-Mondtak már nekem ilyeneket, de mind meggondolták magukat-mosolyodom el, pedig valamennyire azért hiszek neki. Évek óta vagyunk barátok, magamat a világ egyik legidegesítőbb emberének tartom, amúgy meg kissé olyan vagyok, mint Európában az isten, többnyire pont akkor nem vagyok elérhető, mikor szükség volna rám, egyébiránt meg minden lében két kanál módra viselkedem. Néha komolyan elvártam volna Zhexiantól, hogy azt mondja rohadt idegesítő alak vagyok és legalább egy hétig nem akar látni, de ő sosem mondott nekem ilyet és ez így utólag elég boldoggá tudott tenni. Tulajdonképpen bánom, hogy nem a mai volt az első csókunk, sokkal kevésbé vetne rám rossz fényt, kevésbé tűnne úgy, hogy csak ki akarom használni. Abban sem vagyok biztos, hogy ezen a ponton mi számít kihasználásnak és mi nem. Azt látom rajta, hogy gyötrődik, szeretném tudni, hogy vajon mi játszódik le a fejében, de nem beszél, az arca és tekintetének változásai adnak csak használható támpontokat, de nyilván én, mint érzelmileg korlátozott egyén ezekből sem szűrhetek le túl sokat.
Feszültsége rám is átragad, aggódva nézem, aztán már nem próbálok ellenállni a kényszernek, hogy magamhoz ölelhessem, éppen ezért találom ki ezt a hülye indokot is. Jó, nem mondom, hogy nincs hideg, de kissé eltúlzom a dolgot, persze aztán a mozdulatot is, mert kellemes ölelés helyett egyszerűen magamra rántom szerencsétlent. A fejem nagyot koppan a kemény földön, mire fájdalmasat nyögök, aztán megérzem a kezét az arcomon, az ajkaim aztán valami teljesen mást is deréktájt, csukott szemmel élvezem az érintéseit, amik végigborzongatják a testem, ahogy az oldalamon érzem a kezét aztán egyszercsak bumm…jön a kérdés. Mintha megint pofánvertek volna, méghozzá istenesen, hogyhogy mit szeretnék tőle?
Ha most nem ő lenne itt, hanem valamelyik teljesen fölösleges kiscsaj, simán azt mondhatnám neki, hogy rament shitake gombával, esetleg kimchit, de azt nagyon szeretném és most azonnnal. Zhexiannak viszont nem mondhatok ilyet, úgy tűnik nagyon fontos választ kell most megadnom és legszívesebben elrohannék, hogy ne kelljen ezt megadnom.
-Nem tudom-vallom be teljesen őszintén és pár másodpercig gondolkodnom kell, hogy a részeg agyammal ennél többet is tudjak produkálni.
-Nem vagyok meleg-vetem fel az első problémát- most mégis itt vagyok veled és azon agyalok, hogy ezt miért nem csináltuk eddig, illetve….szerintem érzed milyen helyzetben vagyok-vetek néhány jelzésértékű pillantást lefelé, mivel mostmár esélyem sincs tagadni, az a srác vagyok, aki teljesen rágerjedt a legjobb barátjára.

- Én nem fogom meggondolni magam. - Sután rázom meg a fejem, az eddigi talán legelesettebb mosolyra húzva az ajkaimat; ennél nyilvánvalóbb nem is lehetnék, talán csak ha a bőrömbe vágnám, hogy a legjobb barátom nekem ennél jóval többet jelent, esetleg valami bűbájjal írnám a csillagokkal teli, éjszakai égboltra. Ezt kimondva már azt hiszem, teljesen feltártam magam előtte, hogy nyitott könyv módjára olvashasson belőlem; bár még naivan reménykedem, hogy az alkoholtól ködös elméjében nem fognak olyan könnyen megfoganni a gondolatok, hogy idejekorán rájöjjön olyan dolgokra, amikkel még én sem voltam teljesen tisztában.
De meglehetősen nehéz is volt úgy gondolkodni ezen, hogy ő ennyire közel volt; sokkal inkább arra koncentráltam, hogy ne vessem magam rá ketrecéből szabadult vadállat módjára, hogy rászánjam a megfelelő időt arra, hogy emlékezetembe véssem minden apró rezdülését, testének vonalát a kezem alatt. Nem elég ez a kis idő, ami megadatott nekünk; hiszen nemsokára vissza kell térnünk majd a szürke hétköznapjainkhoz, itt kell hagynunk az apró, bokrok között elrejtett helyünket, és valahol ott, az iskola falain belül már nem lesz jogom gondolni sem rá, nem hogy így érinteni, újra és újra megízlelni az ajkait, mohón, kiéhezve.
Bármit megadnék neki, csak kérnie kell; talán innen is a kérdés, amit felteszek neki, bár nem tudom, mit is várhatnék tőle válaszként. Nem várom el, hogy egyből hosszú távra akarjon - az ostoba és naiv remény lenne, meg egyébként sem vagyok olyan személy, akit az ember hosszú távra akarna az életébe. Egy éjszakás kalandja lehetnék - még ha később istentelenül is fájna minden egyes nap, jelentéle pedig újra és újra csak sót szórna a tépett, marcangolt sebeimre. Egyébként sem érdemlem meg, hogy akarjon; legalább annyi mocsok tapadt már hozzám, hogy fulladoznom kellett volna benne, a kezeimre tapadt vérnek nyomot kellett volna hagynia hóka bőrén, puha ajkain.
És a válasza, mintha legalább gyomron rúgna; érzem, ahogy a levegő a tüdőmbe szorul, és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne nyüszítsek kínomban. Ostoba reményeket ébresztettem magamban, és most keserű volt az íz, amit le kellett nyelnem; nem kéne ezt ennyire személyesen vennem, hiszen ezt az egész szituációt is az alkohol produkálta, az vonzott minket közelebb egymáshoz, és a magány, a csend és a puhán ölelő sötétség, ebben nem volt semmi hátsó szándék, semmi szenzáció. Talán ha ezt sokat mondogatom magamnak, akkor én is elhiszem, hogy így van...
- Ne gondold túl. - Halkan nevetem el magam, mikor végre sikerül valamelyest összeszednem magam; felnőttként kellett viselkednem, lenyelni a fene nagy büszkeségem és elfelejteni, hogy voltak érzéseim is. Annak a Zhexiannak kellett lennem, akit ismert, akit én ismertem, aki nem ismert fájdalmat, bánatot, csalódást.
- Bármit is szeretnél, ma éjjel a tiéd lehet. - Megtörik a hangom az utolsó néhány szón; és ha egész eddig nem is néztem rá, tekintetem most az övébe fúrom, ahogy ujjaim a csípőjére marnak és közelebb simulok hozzá, fészkelődve is picit. Nem tudom, magamat kínzom-e jobban vagy őt, melyikünk fogja jobban megégetni magát, de nehéz a józan eszemre hallgatnom; gondoljon rólam, amit csak akar, tartson pofátlannak, tolakodónak, vagy akár hímkurvának is, nem érdekel; de nem tudtam, nem akartam már tovább küzdeni az ellen, mennyire vágytam rá.

Kellemes érzést kelt bennem, amit mond, de azért nem hiszek neki, mindent nem szabad elhinnem, még ebben az állapotban sem.  Jól esne pedig belegondolni, hogy ő az az ember, aki sosem fog utálni, nem fog szörnyűnek tartani és talán ennek hatására a kapcsolatunk sem fog egyik napról a másikra megszakadni, bármilyen kapcsolatról is beszéljünk. Nem tudom levenni a szemem arról a mosolyról, azt hiszem még sosem láttam tőle éppen ezt a mosolyt,ami csak arra késztetne, hogy magamhoz húzzam, simogassam a haját és megköszönjem neki, hogy ezt mondta, hogy itt van velem, és hogy kitart mellettem, akkor is, ha úgy tűnik, hogy két IQ-m van és azzal is csak bajt tudok csinálni.
Valamelyest még visszafogom magam, az is elég lehet neki, hogy hirtelen rajtam találja magát egy rossz mozdulatnak hála, de nem úgy tűnik, mintha bármelyikünk is bánná. Nem mondom, hogy könnyű helyzetbe hoz puha érintéseivel, de a kérdése egészen letaglóz, meglepetésem csak nehezen tudom elrejteni. Nyugodtabb lennék, ha erre nem kéne válaszolnom, vagy ha legalább nem most kellene bármit is mondanom. Valahogy látom, hogy szavaimmal megbántom és én ezt egyáltalán nem akarom, azt viszont neki is tudnia kell, hogy nem akarok hazudni, úgyis rájönne, mert ismer már, mint a rossz pénzt és ha ez fáj neki, úgy hiszem egy papírvékony hazugság csak még rosszabb lenne.
-Össze-vissza beszélek-húzom el a számat, kissé talán ezzel próbálom menteni magam- sajnálom.
Már ő is azt mondja, hogy ne agyaljam túl, lehet benne valami, végül is kettőnk közül ő az okos, én meg…Chikara vagyok, hinnem kell neki, még akkor is, ha mai este már sokadszorra sokkol. „Bármit is szeretnél…”, ezt a mondatot már hallottam, nem egyszer és nem kétszer, de minden esetben olyan lányok szájából, akiktől ez viszolygást keltett bennem. Zhexian esetében nem érzek így, próbálom jól érteni a dolgot, de csak arra lyukadok ki, hogy felkínálja magát, pont nekem. Valamiért az volt a benyomásom, hogy néha kicsit undorodik tőlem, azért, ahogy a hölgytársaságommal bánok, sosem hittem volna, hogy szívesen érne így hozzám.
Az egész eddigi gondolat menetem elfelejtem, mikor a szemembe néz, hosszú percek után teszi ezt és én látok a tekintetében valami újat, ismeretlent és ha ez nem lenne elég, mind a keze, mind pedig ő olyan irányba mozdul, aminek hatására fojtott nyögés hagyja el az ajkaimat.
-Látom nem szereted a fölösleges időhúzást-vigyorodom el és nem hagyom tetteit reakció nélkül, kezem lesiklik a hátán és a fenekébe markol. Hogy jó ötlet-e ez? Valószínűleg nem, de azért nem akarom pont itt abbahagyni.

A vérző sebbe szórt só a kijelentése, miszerint sajnálja; legszívesebben mondanám neki, hogy teljesen fölöslegesen, mert fel voltam erre készülve, mert nincs szükségem a sajnálatára, mert csupán az alkohol irányít mindenben, amit megteszek, de a szavak nem akarnak értelmes mondattá összeállni a fejemben. Inkább csak nevetek az egészen, ironikusan, elhatározva magamban, hogy bármi is történjen, nem fogok ennek nagyobb jelentőséget tanúsítani; hiszen csak két tinédzser vagyunk, akik ugyanarra vágytak és akikben még dolgozott az alkohol annyira, hogy ne gondolkodjanak a következményeken.
Talán hibát követek el azzal, hogy csak így felkínálom magam neki; biztos vagyok benne, hogy ha tudná azt a rengeteg dolgot rólam, amit titkolok előle, most nem is akarna hozzám érni, és kicsit gyűlölöm is saját magam azért, hogy pont ebben a pillanatban kell ezekre visszaemlékeznem - arra a rengeteg alkalomra, amikor a testem csupán az eszköze volt annak, hogy pár lépéssel közelebb kerüljek a céljaim eléréséhez, nem érdekelt, ki tette rám a kezeit és miféle intenciói voltak. A többségük úgyis csúnya véget ért a kezem által, névtelen, arctalan háttérszereplők voltak a történetemben, akiknek sose tulajdonítottam nagyobb jelentőséget; de most, hogy itt voltam, Chikara karjaiban, aki után már hosszabb ideje vágyódtam, hirtelen mocskosnak és érdemtelennek éreztem magam. Nem volt már semmim, amit neki adhattam volna; a fene nagy büszkeségemen kívül csupa titok voltam és mocsok, a kezeimre tapadó vér és több tucatnyi, kusza gondolat és érzés - mi mást adhattam volna neki a testemen kívül?
Mondd csak, Chikara, mit látsz, amikor rám nézel? Látod a sötétséget bennem?
Gerincem mentén kellemes borzongás fut végig, mikor végigsimít a hátamon, és macskamód simulok a kezei alá; tudom, hogy ez elbaszott ötlet, hogy nem lenne szabad vágynom rá, sem úgy simulni hozzá, mintha szeretőm lenne, de képtelen vagyok azt hazudni magamnak, hogy nem vágyom rá. Élni és halni tudnék a mosolyáért, amit rám villant, és szavaira csak halkan, rekedten nevetek fel.
- Sokkal rövidebb az éjszaka, mint szeretném... - Halk, ám annál nehezebb sóhaj szakad ki az ajkaim közül; talán ha máshol, más körülmények között kerültünk volna ebbe a szituációba, minden egyes másodpercet annak szentelnék. hogy testének minden centiméterét felfedezzem, emlékezetembe véssem minden részletét, ezer és egy csókkal hintsem teli hóka bőrét, de így, a szabad ég alatt, a késő éjszaka hidegében nem voltam annyira biztos abban, hogy ez jó ötlet lenne. Arról nem is beszélve, hogy azzal kapcsolatban is kétségeim voltak, ez jó ötlet-e, de ezen a ponton már nem hátrálhattam meg; miféle gyáva húzás lett volna részemről?
- ...nincs fölösleges időnk, amit húzhatnék. - Pedig csak minden istenek tudják, mennyire vágynék rá; vele lenni úgy igazán, megosztani vele titkokat, végigvezetni a kezét minden egyes hegen és vágáson, megismertetni vele a sötétségbe suttogott vágyakat, az ő ujjaival rajzolni végig a tetoválásom vonalait, úgy látni saját magam, ahogy ő láthat engem... Zhexian, szedd össze magad!
Minden szentimentalizmusom igyekszem valahová mélyre elzárni, abban reménykedve, hogy ha végre sikerül elszakítanom a tekintetem az övétől, ezt könnyebb lesz majd megtenni; a maradék távolságot is megsemmisítve közöttünk hajolok közelebb hozzá, hogy apró, puha csókokkal szórjam el a nyakát, a kulcscsontját. Mégis remeg a kezem, mikor besimítok a fölsője alá, körmeimmel gyengén végigkaristolva a csípőjén, mielőtt ujjaim nadrágjának övébe akasztanám, elbizonytalanodva azzal kapcsolatban, meddig is mehetek el egész pontosan.
- Biztos vagy benne? - Érzem, hogy az arcomra halvány pír kúszik fel, mikor végre újra az arcára emelem a tekintetem, a válaszára várva; hiába naiv a remény, de hiszek abban, hogy nem fog elutasítani, nem ebben a pillanatban. De ha ezt mégis megtenné, mi a legrosszabb, ami történhetne? Holy elfelejtjük és sose beszélünk róla többé? Azt hiszem, ezzel tudnék még élni.

Nem könnyű a helyzetem, van egy olyan sejtésem miszerint itt és most nem tudok jót mondani és be kell valljam ötletem sincs, hogy  mi kellett volna elhagyja a számat, hogy ne bántsam meg Zhexiant. Nyilván nem lehetek benne biztos, hogy valóban rosszul esnek neki ezeket a mondatokat, hogy egyáltalán érdeklik, de mintha arcán annak kifejezése suhanna át, hogy fájdalmat okozok neki ezekkel és nagyjából ő az egyetlen ember, akinek soha nem akartam és nem is akarok fájdalmat okozni. A nevetése is más, nem tűnik vidámnak és én tényleg sajnálom, hogy egyszerűen, ha ütnének sem tudnám normálisan kifejezni magam. Lehet az alkohol az oka, lehet, hogy zavarban vagyok, de valószínűleg az sem segít túl sokat, hogy az agyam helyett a vér jelenleg teljesen máshol hasznosítja magát.
Nem tudom mi lesz holnap, technikailag már nyilván holnap van, ugyanakkor fogalmam sincs mit fogok kezdeni ezekkel a furcsa dolgokkal a fejemben,késztetésekkel a testemben nappal. Remélem nem fogok úgy érezni, ahogy most, de gyanítom, hogy sok minden nem fog változni, vajon lesz-e lehetőségem megcsókolni még valaha, mikor kettesben maradunk magamhoz húzhatom-e? Valószínűleg ezekre a kérdésekre egyértelmű nem a válasz, előre érzem, hogy ettől mennyire fogok szenvedni és talán most ezért nem szabadna. Mert ő nem olyan, mint azok a lányok, akikből tizenkettő egy tucat, belőle egy van, őt nem fogom tudni mással helyettesíteni és  ha elkezdek rá így gondolni és minden mást kiver a fejemből, akkor nem túl szépen fogalmazva rábasztam.
Mondjuk ezt már jelen esetemben is mondhatjuk így, mivel hosszú percek óta le sem akarom venni róla a kezem, annyira kellemes, minden, amit csinál, a puha bőre,az illata, az érintései és a sóhajai, nem mondom, hogy nem szeretnék mindből többet, ekkorát már magamnak sem illene hazudnom.
-Ezért az élményért előbb is pofánverethettem volna magam-suttogom, ahogyan a nyakamat, a kulcscsontomat csókolja végig,próbálom kontrollálni a testemet, de akaratlanul is libabőrös vagyok, a lehető legjobb értelemben, vissza sem próbálom fogni mélyről jövő, jóleső sóhajaimat, ahogy az ingem alatt simogat végig a keze. Nem könnyű nyugodtnak maradni, de még igyekszem, nem akarok túl sok lenni, nem is igazán tudom mi az a pont, aminél az lennék neki, főleg azután, hogy a keze egészen az övemig levándorol. Baszki, fel kellett volna venni egy nyomorult boxert, most méginkább úgy néz ki a helyzet, mintha én azért lennék alsótlan, mert volt egy tervem ma estére, ő pedig csak a pótlehetőség számomra. Pedig, ha tudtam volna előre…
A legjobb barátom ma kizárólag sokkoló kérdésekkel zsonglőrködik. Méghogy biztos vagy-e benne? Nem, abszolút nem vagyok, csak azt tudom, hogy kell nekem ez az egész, nem válaszolok egyértelműen, csak kihasználom a pillanatot és megcsókolom.
-Akarlak....., tényleg-suttogom az ajkai közé és remélem ő is pont ugyanúgy érez, ahogy én.

Vajon mi lesz velünk holnap, amikor a nap megint felkel a horizonton úl, amikor már nem bújhatok az éjszaka puha leple mögé, hogy felfedjem előtte a vágyaimat?
Nem mertem belegondolni, mi fog történni a következő alkalommal, amikor megint kettesben maradunk; mit fog érezni irántam, megvetést, szánalmat, sajnálatot? Vagy egy leszek majd csak a futó kalandjai közül, egy újabb strigula a végesincs listán, ahol sem az arcoknak, sem a neveknek nem volt jelentősége? Már csak a puszta gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom; bár megérdemelném, hogy engem is csupán játékszereként kezeljen, azért fáj a gondolat, újra és újra beledörzsölöm a sót a saját sebeimbe, én ostoba, én mazochista.
Szavai kicsit sem segítenek a helyzeten; vennem kell néhány mélyebb levegőt, hogy visszatartsam magamban a választ a szavaira, miszerint nem kellett volna pofán veretnie magát ahhoz, hogy közelebb kerülhessen hozzám, elég lett volna csak kérnie, valami jelet adnia arra, hogy akarja... De jelen helyzetben már nem tudom, mi mondatja ki vele a dolgokat, az alkohol talán vagy a pillanatnyi fellángolás. Bár miért is akarnék ezen most gondolkodni? Ráérek még ezen rágni magam akkor, amikor magamra maradok a gondolataimmal és az ő ízével a nyelvemen, és csókjainak emlékével, a vágyakkal és érzésekkel, amiket bennem ébresztett. De én nem, én... nem, az lehetetlen, hogy a legjobb, lényegében egyetlen barátom iránt táplálnék pont komolyabb érzéseket.
De minden gondolatom szertefoszlik, mikor ajkai újra az enyémekre simulnak; egy halk nyüsszenés kíséretében simulok közelebb hozzá, gondolatban átkozva a köztünk lévő, fölösleges ruharétegeket - nem bántam volna a hideget sem, csak hogy az Övé lehessek, hogy a barátságomon kívül minden mást is neki adhassak, kezdve a testemmel... de addig nem teszek semmit, míg meg nem kapom a válaszát, és szívem kihagy egy ütemet, mikor végre felfogom, mit is mondott. Határozottan most ugrok fejest a káoszba; de kezem szinte ösztönösen mozdul, hogy kioldja az övét, remegú ujjaim legalább olyan gyakorlottsággal szabadítják őt meg tőle, mintha legalább ezer és egy alkalommal csináltam volna már ezt. Pedig gondolni sem mertem rá, nem akartam, mert az megszentségtelenítette volna a barátságunkat, úgy rúgta volna le a pedesztáljáról, mint ahogy azt most teszem; és szívem hevesen dobog, túl nehezen, túl szaggatottan. Izgulok. Rettegek. És mindenek előtt istentelenül, kurvára vágyok rá.
És oda az egész költői varázs. Vajon mennyire bánná, ha káromkodnék közben?
Kiéhezve, mohón csókolom meg újra; nincs már semmi, amit mondhatnék neki, hiszen megmérgeznek a szavak, nincsen helyes választásom, bármit is akarnék mondani. Ostobaság lenne bizonygatni neki, hogy ugyanazt akarom, amit Ő; hiszen biztos vagyok benne, hogy tudja, tudni fogja abból, ahogy végigkarmolok a csípőjén, ahogy végre összeszedem a bátorságom, hogy kezem nadrágjába csúsztassam, végigsimítva egész hosszán, és az ujjaim remegnek, mint eddig még soha. Lassan mozdítom a kezem, mert óh baszd meg, ez az a pillanat, ahol a barátságunk darabokra töröm, és szilánkjaival vágom meg magam, újra és újra, minden egyes csókkal, minden mozdulattal, ahogy hozzá simulok. Amint csak kijózanodok reggel, ezt meg fogom bánni, már csak a puszta gondolatot is, meg az ajkaim közül kiszakadó, halk nyögést, mikor elképzelem, hogy akár ő is irányíthatna, hogy barátságunk romjain tehetne végre magáévá, ahogy csak akarna, ahogy csan engedném neki. És the joke's on me, hogy mindent megengednék neki.

Próbálok magamban választ keresni a kérdéseimre. Miért vagyok itt vele még mindig? Azért, mert vonzódik hozzám? Azért, mert arra van szükségem a mai este után, hogy valaki alárendelje magát nekem? Kézenfekvő lenne, hogy erről van szó, hogy ennyire sekélyes rohadék vagyok, hogy csak élvezem, hogy akár a legjobb barátomat is megkaphatom és még tennem sem kell érte túl sokat, de nem így van. Akkor is itt lennék, ha nem történik köztünk semmi, akkor is, ha eltolt volna magától már az első csóknál, amit ezen az éjen loptam tőle, ő az egyetlen ember, akihez tényleg kötődöm az anyámon kívül és erre borzasztó így rájönni. Zhexian ismer a legjobban és még ő sem maradéktalanul, ő az, akire számíthatok, aki meghallgat, aki helyreteszi a gondolataimat, ha szükség van rá. Most ki fogja rendberakni az ő gondolatait?
Rossznak érzem magam, mert valamit alapjaiba véve készülök megváltoztatni, megfordíthatnám az események folyását, elnézést kérhetnék és soha nem térnénk vissza erre az egészre, de nem bírom megtenni. Annyira hozzá húz most minden, kiváltképp a testem, de lelkemnek sem esne jól, ha most megszakítanám ezt a csókot és azt hazudnám, hogy tévedtem, mégsem akarom, a reakcióim már rég elárultak. Két normális barát nem simul így össze, nem igyekszik ennyire azon, hogy semmi ne maradjon köztük, se határok, se ruha, se levegő. Mit fogok holnap csinálni? Meglátom majd, ahogyan az órájára rohan és csak azon leszek, hogy ne fedjem fel magam mindenki előtt, hogy ne menjek túl közel hozzá, de érintsem illetlenül publikusan. Azon jár az eszem, hogy vajon engedi-e majd, hogy végigsimítsak az arcán, a nyakán, a combján…persze csak mikor senki sem látja, nem akarnám magunkat kellemetlen helyzetbe hozni.
Úgy csókolom, hogy kétségei sem maradjanak arról mennyire örülök kettőnk véletlen találkozásának, közben változatlanul a fenekét markolom, nem vagyok biztos semmiben, csak próbálom abbahagyni a gondolkodást, nehogy mégnagyobb bajba keverjen. Az ő meglepően heves csókjában viszont idegességet érzek, ahogy a mozdulataiban is, bár már nem tudok ezzel foglalkozni, mikor keze beférkőzik a nadrágomba. Nem tudok elfojtani egy hangosabb nyögést, túl jól esik, hogy így ér hozzám, közben pedig egyre mélyítem kettőnk csókját és a hajába túrok, nem tudom viszont figyelmen kívül hagyni a kis hangot, amit kiad, túl édes, túlságosan érdekel mit akar vele elérni.
-Mit szeretnél?-kérdezem arcomon mosollyal, mikor ajkaink elválnak, közben kezem a felsője alá férkőzik, hogy végigsimíthassam az oldalát.

Valami olyan irányban halad ez az este, amit még legmerészebb álmaimban sem képzeltem el; a barátságunk romokban hever, mint a futóhomokra épített kártyavár, ezernyi apró, csillogó szilánkra törve körülöttünk. Nem mertem belegondolni a holnapba, abba, milyen lesz majd látni őt a folyosókon, egyik órámról a másikra rohanva, milyen lesz őt behúzni az egyik sötét sarokba, hogy odaadjak neki valamit, aminek nem is lenne szabad az iskola területén lennie; vajon képes leszek-e a szemeibe nézni azok után, ami felé elkerülhetetlenül közeledtünk, közel kerülni hozzá anélkül, hogy kényszert érezzek arra, hogy magamhoz húzzam és addig csókoljam, amíg el nem szédülnék az oxigénhiánytól és a közelségétől? Már most tudom, hogy kárhozatra ítélt eset vagyok; már abban a pillanatban veszett ügy volt ez az egész, amikor legelőször rá gondoltam, miközben valaki teljesen már karjai öleltek és valaki más csókolt. Már akkor is csak őt akartam, és most, hogy végre ennyire közel voltam hozzá, már nem is akartam mást; de neki nem kellett ezt tudnia.
A fölösleges gondolkodás helyett inkább arra fókuszálok, hogy valamelyest enyhítsek a kezem remegésén; a csókjaira koncentrálok inkább, és a kezeire a testemen, és a közelségére - bár ezt a kapcsolatot még lenne hová mélyíteni, és épp mennyivel, és már csak a puszta gondolatára annak, hogy ez megtörténne, kellemes borzongás fut végig a gerincem mentén, és vágyaimnak hangot is adok egy apró kis nyögéssel, egy halk sóhajban végződő csókkal. Hihetetlen, miket művel velem ez a fiú; ajkaitól elszakadva hajtom hátra a fejem, mikor a hajamba túr, de a kérdése egy pillanatra kizökkent a nyergemből... Hogy mit szeretnék?...
- Téged. - A vágytól ködös tekintettel pillantok rá, féloldalas mosolyra húzva az ajkaimat; abszurd maga a helyzet, hogy ilyen könnyedén elbeszélgetünk, miközben kezem még mindig a nadrágjában tartom, lassú mozdulatokkal kényeztetve őt, és Vele mégis jóval természetesebb, mint bárki mással valaha is lehetne. Fantomfájdalom a szívem helyén a gondolat, hogy ez is valamikor véget ér, hogy holnap farkasszemet kell néznem a saját tetteim következményeivel, a szégyenérzettel és az ürességgel, ami utána marad majd, a romba döntött barátságunkkal és vele is, felvállalni minden egyes kimondott szót és elkövetett tettet, és az alsó ajkamba kell harapnom, hogy ne mondjam ki,  szeress, szeress, Chikara Itou, mintha nem lenne holnap, hogy keféljen meg, hogy... miért nem találom a megfelelő szavakat pont most?
Jobb híján szabad kezemmel nyúlok az övé után, hogy kifejtsem azt a hajamból, és remegő ujjaim a csuklójára kulcsolva vezetem kezét lejjebb, hogy arcom hozzá simíthassam, megadóan, macskamódra. Tudatában vagyok annak, hogy az efféle, gyengéd gesztus talán nem teljesen egyértelmű tőlem, nem is illik hozzám, de kifogyok a szavakból; pedig szeretném hangosan is kimondani, mennyire szeretném, hogy úgy tegyen magáéva, ahogy csak akar, hogy domináljon, hogy ne féljen durva lenni, mert érezni akarom, hogy élek...; ehelyett csak ezzel az apró, megadó gesztussal igyekszem a tudatára adni, hogy innentől kezdve az ő kezében van az irányítás, hogy átadom magam neki, hogy az Övé vagyok, a következő húsz percre, néhány napra, vagy amennyire csak akar, akár örökké is, csak tegyen már végre valamit, ne kínozzon ezzel a tehetetlen várakozással.

Egyre kevésbé vagyok részeg, ami azt jelenti, hogy lassan nincs már mire fognom, amit teszek.  Valóban voltam csúnyán alkoholos befolyásoltság alatt, de a hideg idő és a nem várt izgalom határozottan elkezdte purgálni az agyamat, aminek örülök is, meg nem is. Azért még érzem magamban azt a másfél üveget, vannak olyan gondolataim, amik anélkül meg se születhetnének, de már nem mondanám magam olyan illumináltnak, mint az elején. Csomó aggályom van, lehet épp emiatt, azon gondolkodom, hogy vajon Zhexian esetében mennyire tudhatóak be ezek az akciók és reakciók a tömény piának, amit elfogyasztott. Bármilyen eshetőségre is gondolok találok benne némi kivetnivalót, nem örülnék, ha csak azért menne bele ebbe, mert kicsit beittunk (vagy épp nagyon), de azt sem tudnám hova tenni, hogyha teljesen vagy féljózanon ugyanezt csinálná. Leginkább csak arról akarom meggyőzni magam, hogy nem fogja nagyon megbánni és nem fog most már életem végéig úgy gondolni rám, mint egy elbaszott éjszaka legrosszabb döntésére, ez másoktól sosem fájt, sosem zavart, de tőle egészen más lenne és ez nem túl normális. Bele tudnám ásni magam a földbe már a felvetésre is, hogy bármit érzek ezzel kapcsolatba, messzire tudnék szaladni azt ordítva „érzelmek távozzatok tőlem”.
Nem szabad most ezzel foglalkoznom, ahogy ő is mondta korábban, nem gondolom túl, biztos igaza volt, többnyire akkor is hinnék neki, ha azt akarná nekem beadni, hogy a tanuki hozza a gyereket, hiszen ő okosabb, kicsit idősebb is, csak jobban tudja már a dolgokat!
Lassú kézmozdulatainak hatására néha apró sóhajok szöknek ki ajkaim közül, már ha nem épp az ő ajkai tartják fogva őket.   Valahol mélyen tudtam, hogy ez jól fog esni, de fogalmam sem volt, hogy ennyire.
Kérdésemre egyszavas választ kapok, de ez épp eleget árul el, ugyanúgy, mint apró mozdulata, mintha csak azt akarná kifejezni, hogy átadja magát nekem, ami pont olyan ijesztő, mint amilyen izgató. Sosem voltam  még fiúval, persze ez nem jelenti azt, hogy nem tudtam mit is kellene csinálnom, csupán féltettem Zhexiant…magamtól. A lányokkal egyszerűbb, ha fontosak voltak úgy csináltam, ahogy ők akarták, ha kishalak, akkor meg úgy, ahogy én szerettem, tiszta sor, de most minden teljesen más.
Lendületes mozdulattal fordítok a helyzeten, vigyázva, hogy ne vágjam túlzottan földhöz, de én kerüljek felülre.
-Ha szeretnél…-mosolyodom el szélesen, majd a nyakát kezdem csókolgatni és harapdálni, amíg az ingjének gallérja zavarni nem kezd, nincs hangulatom a gombokkal szenvedni, tehát csak széttépem rajta ruhadarabot nagyjából a hasáig, hogy végigsimíthassam a puha és meglepően forró bőrét.
-Remélem nem ez volt a kedvenced-suttogom, miközben a kulcscsontján hagyok apró, de annál láthatóbb szívásnyomokat.

Még mindig nem tudom elhinni a saját szerencsém, hogy tényleg vele vagyok itt, hogy olyan közel tudhatom, mint eddig még soha; igaz, ahogy az alkohol hatása lassan kezdett múlni, kétségem is egyre több volt, kezem is egyre jobban remegett, és már nem tudtam elkülöníteni magamban, mit okozott a félelem, és mit okozott a vágy. Nem akartam hibának érezni ezt az egészet, és azt sem, hogy ő hibának érezze, a csillagokat lehoztam volna neki az égről, csak hogy ne utáljon ezek után; ugyanakkor egyre nehezebb volt gondolataim egy mederben tartani, figyelmem minduntalan elterelték apró sóhajai, ajkainak puhasága és bőrének melege a kezem alatt. Minden égiek tudták csak, mennyire megbabonázott már most, hiába néztem rá egyelőre csupán a testiség prizmáján át; már most úgy ért hozzám, mintha csak a gondolataimból olvasta volna ki, mire vágyok, mintha tudta volna, mire van szükségem ahhoz, hogy egy hosszabb pillanatra elfelejtsem a kellemetlenül mardosó érzést a szívem helyén, a bűntudatot, hogy kihasználom a legjobb barátom néhány ostoba vágy nevében, abban a reményben, hogy ezután majd elfeledkezhetek arról, hogy valaha is azt hittem, érzek iránta valamit. Nekem nem volt jogom bármit is érezni iránta - ettől a lehetőségtől megfosztott a diszfunkcionális családom, a szociális normák és minden egyéb, ami voltam, minden holttest, ami sötét sikátorokban maradt utánam és minden heg a testemen, amiken most a keze végigsimított. Talán mások előtt szégyelltem volna őket, de ez Ő volt, akit mindennél jobban akartam, itt és most, ahogy csak ő akarta.
Aztán a hátam a földnek ütközik; ajkaim közül apró, meglepett nyikkanás szakad ki, ahogy kabátom anyaga tompán puffan a hideg földön, de aztán féloldalas, cinkos mosolyra húzom az ajkaimat - ezek szerint megértette és el is fogadta a lehetőséget, hogy ő irányítson, és ezt igazából nem is bántam. Bíztam abban, hogy tudja, mit csinál; és mikor fopgait a bőrömbe mélyeszti, képtelen vagyok visszafojtani az ajkaim közül kiszakadó kéjes nyögést, és szabad kezem körmeit a bőrébe mélyesztem, valahol a bordái magasságán. Ha így folytatja, hamar eljutok addig a pontig, ahol semmi másra nem leszek képes, csak arra, hogy halkan nyüszítsek alatta, vállaiba kapaszkodva, mint Ő lenne az utolsó dolog, amibe kapaszkodhatnék, még akkor is, ha éget, ha fáj.
A jelenbe az ingem szakadó anyagának hangja ránt vissza; fejem felemelve nézek végig az iskolai egyenruhám megtépázott anyagán, és talán sajnálkoznék is rajta, amennyiben nem érezném a kezeit magamon - de így csak visszaejtem a fejem a földre, halkan nevetve.
- Még jó, hogy van még egy komplett egyenruhám... - Valamiért sejtem, hogy a bájitaltan professzorom nem örülne annak, ha másnap a félbetépett ingemben jelennék meg az óráján, megvillantva ezzel a rókatetoválásom egy részét, valahol a csípőm környékén; tekintve, hogy sem legális nem volt, sem társadalmilag elfogadott, minden bizonnyal csak a baj lett volna belőle, csakúgy, mint abból is, ha meglátná az apró, meggyvörös szívásnyomokat, amiket Chikara hagy a testemen. Hát ilyen hamar a tulajdonának jelöl? Nem, mintha bánnám... - De attól még, hogy nem volt a kedvencem, még fizetni fogsz érte.
És ezt a piallantot használom ki arra is, hogy végül visszahúzzam a kezem, amit egész eddig a nadrágjában tartottam; ebben a pozícióban a nadrágja széle már lassan véresre dörzsölte a csuklóm, és az utolsó dolog, amire ebben a pillanatban szükségem volt, az az, hogy félbe kelljen hagynunk mindent, hogy rendbe hozzak egy teljesen jelentéktelen horzsolást. Helyette viszont a felsője alá simítok be, körmeim gyengén húzva végig gerince mentén egészen a válláig, utána vissza, ügyelve arra, hogy ne karmoljam véresre a hátát... Hiszen annak eljön még az ideje, hiszen nem hagyhatom őt maradandó emlékek nélkül ezzel az éjszakával kapcsolatban. Igaz, nem bánnám, ha valamivel gyorsabban haladnánk... mielőtt még a maradék alkohol is elpárologna a szervezetemből és a józan eszem arra késztetne, hogy runaway bride módra rohanjak el innen, hogy elássam magam hat méterrel a föld alá szégyenemben, hogy juthatott egyáltalán olyan az eszembe, hogy rámásszak a legjobb barátomra. Vagyis technikailag inkább Ő rám, de... A lényeg ugyanaz, nem?
- Igazán nem akarlak sürgetni... - Hangom elhaló sóhaj csak, mikor felpillantok rá, óvatosan beharapva az alsó ajkam; még mindig vegyes érzelmeim vannak a szituáció helyességével kapcsolatban, de képtelen vagyok tiltakozni, amikor így néz rám, mint korábban még soha, és talán csak elképzelem magamnak, hogy tekintete a vágytól ködös, nem az alkoholtól. Ha pont emiatt ér majd véget a barátságunk, talán ilyennek akarnék majd emlékezni rá és a közelségére, még ha azzal újra és újra csak megégetném magam. De nem ezt tettem most is?
Kezem lassan vezetem végig a vállain, az oldalán, hogy a végül a csipőjénél megállapodva marjak a húsába, körmeim puha bőrébe mélyesztve; közelebb húzom őt magamhoz, ölem az övéhez simítva, hiszen bármennyire is közel van, ez nem elég, még mindig nem. Ráadásul ha így folytatja, már elsőre megtalálva az összes erogén zónám, hamar én leszek majd az a személy, aki nem csak felizgult a legjobb barátjára, de már csak attól elment, hogy csókolva volt. Sose hallanám a végét, ha ez megtörténne... - ...de az éjszaka nem fog örökké tartani.
Halkan, elesetten nevetek fel; tudom, a lehető leggyengébb húzás az időre hagyatkoznom, de egy részem még tudatában van annak, hogy kötelezettségei vannak - egy iskola, aminek mintadiákjának kell lennie, egy családja, akiknek meg kéne felelnie, és egy hatalmas bűne, amit sosem gyónhat meg: hogy lassan már elviselhetetlenül vágyott az őt domináló fiúra, magán, magában.

Eddig sem volt kifejezetten eseménytelen az életem, de most tapasztaltam meg igazán, milyen gyorsan tud az emberrel megfordulni a világ.  Az egyik percben minden teljesen rendben van, iszogatsz a legjobb barátoddal, beszélgettek a következőben pedig csókolózunk, nem is akárhogyan és a keze a nadrágomban okoz elég kellemes pillanatokat. Normális ez? Bizonyára nem, ahogy én sem vagyok most normális, eleve minden mozdulatom más, mint egy hasonló helyzetben lenne. A lányokkal, akikkel kavarok többnyire nem törődöm ennyit, teszem, amit akarok annak reményében, hogyha valami nagyon kellemetlen számukra, majd jelzik. Zhexian esetében viszont nagyon is érdekel, hogy hogyan is érzi magát velem, azt szeretném, hogy csak kellemes emléke maradjon erről az éjszakáról, hogy szégyellni se tudja, annyira élvezze minden mozdulatomat.
Ez az elhatározás működik bennem, ahogy átfordítom, hogy alattam lehessen, hisz, ha nem értem félre jeleit erre vágyott, mosolya pedig megerősít. Még sosem láttam ezt a mosolyt ajkain játszani, olyan gyönyörű és olyan más tőle egyszerre, nem tudom megállni, hogy ne harapjak belé, nyögésétől pedig az egész testemen apró remegések futnak végig. Szinte már beteges, hogy ennyire vágyom rá, hogy karmolása csak rátesz egy lapáttal arra, ami már így is a testemben dúl.
Nincs hangulatom visszafogni magam és vigyázni az iskolai ingjére, jelenleg egyáltalán nem érdekel, hogy hogyan fog tudni holnap megjelenni az óráján, arról sem akarok tudomást venni, hogy holnap ugyanúgy fognak történni a dolgok, ahogy eddig. A fejemben nagyrészt csak ez létezik, az ahogyan végigharapdálom az ajkát, a nyögése, amitől csak méginkább akarom őt, végigsimítok a hasán, végre elszakítom tekintetem az arcától, hogy a testét is szemügyre vehessem.
-Wow…-húzom fel szemöldököm meglepetten, mikor meglátom a tetoválást, amiről egyáltalán nem is tudtam, de határozottan izgatónak találom- szép darab.
Végigsimítok a csípőjén lévő rókán, közben csak mosolygok, van másik inge, nem fog problémát jelenteni, hogy eztán azt hordja, de ha nagyon akarja még ezzel is tudok kezdeni valamit.
-Megfizetni?-kérdezem vigyorogva mielőtt újra hozzáhajolnék, hogy megnyaljam a nyakán azt az érzékenyebb pontot, amire korábban is jól reagált. Fojtott sóhajokkal jelzem mennyire élvezem karmolásait, simogatását, még nem akarom teljesen elengedni magam, főleg mert kicsit idegesebb vagyok, mint szoktam.
Szavaira megint fölkapom a fejem, hogy szemébe nézhessek, milyen türelmetlen, te jó ég! Sosem hittem volna, hogy tud ilyen lenni, számomra mindig ő volt a zseni, a tökéletes mintadeák, de nem bántam, hogy most nem ennek a korábban kialakított képnek megfelelően viselkedik. Low key szerelmes lettem ebbe az arckifejezésébe…na jó, ha még egyszer ilyen gondolat fut át az agyam kénytelen leszek tarkónbaszni magamat, csak kanos vagyok, ennyi, ezért gondolok furaságokat.
-Ne röhögj ki, de -vigyorodom el, pedig egyre jobban izgulok, ahogy most én nyúlok az övéhez és kissé ügyetlen mozdulatokkal bontom ki- még…sosem voltam fiúval és bevallom kicsit el vagyok veszve.
Biztos vagyok benne, hogy máris elvörösödtem, de lelkesen gombolom ki a nadrágját, hogy alsónadrágján keresztül simogatni kezdjem.

Hozzám sem kell érnie ahhoz, hogy egész testemben megborzongjak; ahogy tekintete végigsiklik rajtam, megállapodva a tetoválásomon, ajkaim közül halk sóhajt szakad ki, ami végül apró nyögésbe fullad, mikor hozzám ér, megsimítva a rókám fejét. Valahogy sejtem, hogy a következő, adandó alkalomnál meg fogja majd kérdezni, mikor és hogyan kerültem a birtokába és miért nem mondtam el neki; de egyelőre csak egy bókot kapok rá, ami halvány mosolyt vált ki belőlem, meg egy aprócska kacajt.
- Örülök, hogy tetszik... - Majdnem hozzáteszem azt is, hogy remélhetőleg gyakrabban is fogja látni, de aztán visszafogom magam, mielőtt még azt hinné, minden vágyam az, hogy újra és újra itt kössünk ki, így, egymás karjaiban, kiéhezett csókokat váltva; bár nem kizárt, hogy még egyszer, talán kétszer elkövetjük még ezt a hibát, amit most, de addig sem akarok így megnyílni előtte, képtelen vagyok őszinte lenni, még most is, hogy ennyire közel van és bármit elmondhatnék neki, később az alkoholra fogva mindent.
- Jól hallottad, ne hidd, hogy csak úgy... - Nem győzöm befejezni azt, amit mondani akarok; az utolsó szavam kéjes nyögésbe fullad, mikor végignyal a nyakam legérzékenyebb pontján, közvetlenül az ütőerem fölött; körmeim durván marnak a húsába, mikor belé kapaszkodok, szinte már könyörögve még többért, hogy folytassa, hogy sose hagyja abba, de végül csak annyira telik tőlem, hogy két szaggatott lélegzetvétel között kinyöszörögjem az utolsó szót, amitől korábban sikeresen megfosztott. - ...megúszod.
Igaz, eszem ágában sincs büntetni egy ostoba, iskolai ing miatt, amit egy egyszerűbb bűbájjal rendbe tudnék hozni, de már csak azért érdemes volt megszólalni, hogy megint rám nézzen, hogy ugyanaz a játékos mosoly rgayogja be arcát, amit olyankor láttam rajta mindig, mikor valami olyasmire készültünk, amit megtiltott az iskola házirendje. Most is tilosban jártunk, a legvékonyabb jégen, ami már tört a talpaim alatt, abban a pillanatban, mikor vágytól ködös gondolataim közé beférkőztek a szavai is és meg is értettem a jelentésüket.
Sosem volt még férfival korábban.
Egy pillanatig úgy érzem magam, mintha valaki rám zúdított volna egy vödör jéghideg vizet; a bűntudat hullámokban árad szét az egész testemben, pattanásig feszült idegszálaim szinte már fizikailag fájnak és a józan eszem is azt mondja, hátráljak itt meg, de képtelen vagyok engedelmeskedni neki; elmém falán kapar fel a gondolat, hogy már nem csak a testiségről szól, nem arról, hogy egyszer magáévá tegyen, aztán elfelejtsem ezt az egészet. Ráadásul Ő nem hátrál meg, akkor én miért tenném? Mielőtt jobban meggondolnám, mit csinálok, egyik kezem az arcára simítom és gyengéden, szinte már szeretően cirógatom meg, hogy aztán közelebb húzzam őt magamhioz és homlokom az övének támasztva suttoghassam ajkai közé azt a néhány, vallomásnak csúfolható szót, amik hirtelen eszembe jutnak.
- Bízok benned, Chikara... - Nem ismerem fel a saját hangom, sem a kéjes nyüsszenést, ami kiszakad ajkaim közül, mikor hozzám ér; gerincem ívbe feszítve simulok a keze alá, türelmetlenül, vágyódva utána. Remegő kézzel simítok a hajába, rámarkolva puha tincseire; még megfordul a fejemben, hogy így, ahogy pirul, egészen aranyos, az ember szinte másra sem vágyna, csak hogy karjaiban tarthassa, csupán élvezve a közelségét, hogy bármelyik pillanatban ígéreteket csókolhasson puha bőrére, és csendes, csillagoktól mentes téli éjszakákon suttoghassa neki, mennyire szereti... És szívem kihagy egy ütemet, mikor erre gondolok, és szívem a torkomban dobog; ajkaim puhán súrolják az övéit, ahogy végre megszólalok, összeszedve a gondolataimat. - Hagyd, hogy a megérzéseid vezessenek és ne félts...
Tudom, hogy nem segítek ezzel túl sokat, tudom, hogy talán nekem kéne annak lennem, aki vezeti, de félek - magamtól, a következményektől, a saját vágyaimtól, és a szavaktól, amiket anyanyelvemen, kínaiul suttogok még ajkaira, mielőtt megcsókolnám.
- A tiéd vagyok.

Kissé meglepődöm, mikor meglátom a tetoválását, én is szerettem volna, szeretnék is, de egyrészt túl fiatal vagyok másrészt meg anya a szememet kaparná ki, mert szerinte ezzel csak elcsúfítanám a testem. Néha nem is lenne gond, ha a negyvenes boszorkányoknak legalább annyira nem lenne hozzám gusztusok, mint nekem hozzájuk. Normális esetben biztosan megkérdezném, hogy mégis mióta van tetoválása és miért nem mutatta meg, de most teljesen máshogy viszonyulok hozzá, ahogy a felsőtestét bámulom és végigvezetem az ujjam a rókamintán vagy legalábbis azon a részén amit látok, nagyon szeretném megnézni ezt a tetoválást teljes egészében is. Egy másodpercre elgondolkodom a dolgon, de azért a nadrágot nyilván nem tépem le róla, bemutatva, hogy micsoda domináns hím vagyok, vagyis…valami olyasmi.
Megjegyzem a nyakán azt a bizonyos pontot, talán egy életen át tudni fogom, ahogy a hangot, amit kiad is szeretném az emlékezetembe vésni, túlságosan tetszik, hogy normális legyen, így éppen hagyom, hogy befejezze a mondatát, mikor a nyakába mélyesztem fogamat, épp oda, ahol az előbb megnyaltam.
-Semmit nem akarok megúszni-suttogom a fülébe, ujjaim végigsimítanak a mellkasán és hasán, míg le nem érnek egészen a nadrágjáig.  Mindent tudatosak csinálok, hogy még többet hallhassak sóhajaiból és nyögéseiből, legalábbis egy pontig, addig pontig ahonnan ismeretlenné válik a terep. Mosolyom egyre kevésbé magabiztos, titkolni úgysem tudnám, így inkább felvállalom, hogy nekem ez az első alkalmam azonos neművel, ami nem túl meglepő, viszont úgy tűnik, hogy Zhexian valamivel rutinosabb nálam vagy tévednék? Annyi mindent tudnék kérdezni, de nem teszem, azért vannak dolgok, amikről biztos nem akar nekem beszélni, vagyis biztosan nem így, hogy kezem már kishíján az alsójában, ajkaimmal magabiztos két milliméterre az övéitől.
Nem  nyugtat meg a tény, hogy bízik bennem, holott én sem bízom magamban, mert innentől kezdve tényleg ötletem se lesz, hogy mit csináljak tényleg csak a megérzéseimet tudom majd követni és őszintén reménykedni abban, hogy nem fogok neki maradandó rossz emléket szerezni.
-Biztos vagy magadban?-kérdezem és egy percre úgy érzem magam, mint három éve, mikor elvesztettem a szüzességem. Azt sem tudtam igazán mi merre hány méter, csak az volt bennem, hogy teljesítenem kell, nem maradhatok szégyenben. Előtte tényleg nem, mégpedig nem azért mert majd mindenkinek jól elmondja, hogy mennyire szar vagyok, hanem azért mert ő…nem átlagos, nem egy a sok közül. Csak figyelem, az arcát, a szavait, hogy tudjam mit vár tőlem és bólintok, próbálom kiszűrni a negatív gondolatokat a fejemből.
Ami azt illeti fogalmam sincs, hogy mit mond, nem tudok kínaiul, de érzek valamit ebben a mondatban és a csókjában, amitől hevesebben kell reagálnom, harapnom az ajkait, miközben hirtelen úgy fordulok, hogy megintcsak ő kerüljön felülre. Nyakát kezdem el csókokkal elhalmozni, miközben igyekszem minél előbb lejjebb tolni a nadrágját az alsójával együtt.
-Ha tényleg akarsz...mutasd mit tudsz-villantom rá azt a jólismert félmosolyt, miközben mélyen a szemébe nézek és belemarkolok a fenekébe.

Sosem éreztem még így korábban, mint most vele; sokkal intenzívebb minden érzés, minden érintése jóval több élvezetet okoz, mint bárki másé egész eddig, ráadásul olyan hamar rátalált minden érzékeny pontomra, hogy még meglepődni sem volt időm azon, ez hogyan sikerült neki. Mintha jobban ismert volna annál, mint ahogy én ismertem saját magam - és ez egyszerre volt ijesztő és felemelő érzés is.
Képtelen vagyok bármit is kimondani, mikor fogait a nyakamba mélyeszti; szabad kezem az ajkaimra szorítva próbálom visszatartani a hangom, zavartan pirulva arra a gondolatra, hogy még csak nem is próbáltam előle eltitkolni, mennyire élveztem, hogy ilyen közel volt, hogy mennyire vágytam rá, a legjobb barátomra. Suttogása nyomán kellemes borzongás fut végig a gerincem mentén; elég hamar elvesztettem a fejem vele, az tény, és valahogy már az sem tud eltántorítani, hogy liliomtiprója leszek, az első férfi az életében, még ha igazából... Jobbat is érdemelne nálam, Csak remélem, később nem fogja megbánni, ami közöttünk történt...
- Sosem voltam biztosabb. - Mikor tekintetem összetalálkozik az övével, halványan mosolyodok el, legalább arra a rövid pillanatra, amíg megint felülre nem kerülök. Szemöldököm érdeklődve szökik a magasba, talán picit meglepetten is, de nem tiltakozom; amíg így csókol, képtelen is lennék nemet mondani neki, bármire is kérne - amit meg is tesz, és nem bírom megállni, hogy szinte már gonosznak titulálható félmosolyra húzzam az ajkaimat. Mutassam, amit tudok? Jó; és mire végzek vele, el fogja felejteni azt a rengeteg lányt, a neveiket, az arcaikat, hogy valaha is léteztek. Lehet, önző dolog volt részemről reménykedni abban, hogy majd csak magamra tudom koncentrálni a figyelmét, hogy elég jó leszek neki ahhoz, hogy sose akarjon mást rajtam kívül, de mit tehettem, amikor mindenem hozzá húzott?
Megint mindene provokál, a mosolya, a szavai és még a pillantása is, és képtelen vagyok elutasítani a kihívást; szinte már gonosznak titulálható mosollyal veszem le és dobom félre a kabátom, hogy valamivel nekem is kényelmesebb legyen, mielőtt lefejteném kezeit magamról. Bizonyítást akar? Hát legyen neki jó napja, olyat mutatok neki, hogy még Ő is belepirul abba, ha visszaemlékezik majd...
Kezeit a feje fölött összekulcsolva fogom le, ahogy végigcsókolom a nyakát, kulcscsontját, lassan haladva lejjebb, remegő kézzel bontogatva ingjének gonbjait; egyszerűbb lenne csak úgy eltépni az anyagot, domináns hímnek mutatkozni (lélekben röhögök is erre a megjegyzésre, mert én, mint domináns hím... not gonna happen frequently), de nem akarom csak úgy szétzilálni - valahogy még vissza kell majd térnie a klubhelyiségébe is, nem igaz?
Mikor végre sikerül megküzdenem az utolsó gombbal is, szinte már megkönnyebbülten sóhajtok; kezeit elengedve haladok egyre lejjebb a csókjaimmal, néhol megharapva vagy megszívva hóka bőrét. Körmeim is gyengén húzom végig oldalán, egészen nadrágja széléig, és hevesen dobogó szívvel akasztom ujjaim az övébe, kételkedve egy hosszabb pillanatig; biztos akarom én ezt, akarja Ő is vajon, mi lesz velünk holnap, holnapután, mi lesz velünk később, mit fogok majd mondani neki, amikor rákérdez bármire is, és...
Mély levegő, Zhexian.
A szívem a torkomban dobog; hálás vagyok minden, az arcomba lógó hajtincsnek, hogy elbújhatok mögéjük és így nem látja, mennyire zavarban is vagyok, mikor végre minden bátorságom összeszedve szabadítom meg nadrágjától. Remeg a kezem, mikor újra hozzá érek, lassan simítva őt meg; aztán felelőtlen döntést hozok, engedve a vágyaimnak, és először bátortalanul, próbálkozva nyalok végig egész hosszán, mielőtt a számba venném, mélyen letorkozva. Az a gyűlölködő hang a fejemben egyből megkérdezné, a korábbi barátnői is voltak ennyire bátrak vele az ágyban, de egyrészt még mindig kurvára kint vagyunk, másrészt meg nem is akarom tudni; egyelőre igyekszem arra koncentrálni, hogy neki jó legyen, hogy ne bánja meg, hogy ebbe valaha is beleegyezett. Ha valami nem fog neki tetszeni, akkor még mindig visszaveheti az irányítást a kezeimből...

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok tenni, azt meg pláne, hogy így fogom élvezni minden percét. Tetszik a forró bőre, a puha ajkai, a hangjai, a selymes haja, a tetoválása, nem is tudok olyat mondani, ami ne tetszene rajta, magamban csak arra tudok gondolni, hogy vajon mikor lett ilyen természetellenesen gyönyörű ez a fiú és vajon miért csak most vettem észre? Vajon egyáltalán normális-e, hogy ezt észrevettem? Nekem lányokra kéne nyáladzanom, nem a legjobb barátomra, méghozzá szó szerint, de mit csináljak, ha egyszer ennyire jól esik?
Harapásomra hangosabban is reagálhatna, de nem akarja, ez nem tetszik, nem igazán szeretném, hogy önmagát korlátozza, szeretném hallani a hangját,látni a reakcióit.
-Ezt ne csináld többet-finoman lefeszítem a kezét a szájáról- hallani akarlak.
Azt akarta, hogy irányítsak, hát meg is teszem, szeretem, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy azt kitalálom és úgy gondolom, hogy engedelmeskedni fog nekem, ahogy eddig is tette. Utálom, ha valaki nem engedi el magát mellettem, az ő esetében mégjobban dühítene, ha bármit is visszafogna magából, hiszen mi azért közelebb állunk egymáshoz, mint két idegen, akik csak úgy hirtelen megkívánták egymást. Pont ebben rejlik a dolog furcsasága is, könnyebbé teszi a helyzetet, hogy jól ismerem, de nehezebbé is, annyi lehetőséget adok neki, hogy nemet mondjon, hogy azt mondja csak berúgtunk és azért csináltunk ilyen dolgokat, de nem teszi. Nem tudom túlságosan messzire mentünk-e ahhoz, hogy holnap semmisnek tekintsük ezt az éjszakát, de valahol megnyugtat a mosolya, az, hogy ő biztos magában….bennünk, ha én nem is vagyok az.
Úgy csókolom, hogy érezze mennyire akarom, igyekszem nem túl vad lenni, de csak harapdálom és csókolgatom a nyakát tovább. Aztán csak meglepve bámulom, hogy megváltozik néhány másodperc alatt, egy teljesen ismeretlen mosoly villan fel arcán, miközben ledobja kabátját és fogalmam sincs mire készül. Nem is értem mi történik, mikor odébb teszi kezeimet és lefogja azokat, csak meglepetten sóhajtok fel csókjaira, arra, hogy elkezdi kigombolni az ingemet. Alig tudom kivárni mire végez a művelettel, türelmetlenül pislogok rá. Szaporán emelkedik és süllyed mellkasom, ahogy egyre lejjebb járnak ajkai, de mikor a hasamat csókolja végig már érzem, hogy hezitál. Arra gondolok, hogy nem fogja megtenni és végre elkezdek normálisan lélegezni. Nem fogja megtenni és ezzel semmi baj nincs, ha a helyében lennék lehet, hogy nekem sem menne és ez…
Minden másodpercek alatt történik, nem kicsit lepődöm meg a mozdulaton, mikor lehúzza rólam a nadrágom, mikor pedig megérzem a nyelvét a lélegzetem is eláll ,azután pedig hangos nyögés hagyja el az ajkamat. Egyáltalán mióta tud ő ilyeneket?
-Baszki Zhexian…ezt meg…mikor- azon iscsodálkozom, hogy ezt ki tudtam mondani értelmesen és közben hálás vagyok minden isteneknek, hogy nem próbál a szemembe nézni, mert ha megtenné ez a pillanat nem tartana túl sokáig. Kezeim lassan kezdik simogatni a haját, hagyom hogy folytassa és közben próbálom…nos tartani magam.

Minden istenek tudták csak, mennyi különböző érzelmet ébresztett fel bennem a szavaival, gyengéd érintéseivel; nem hiszem, hogy valaha is láttam volna ennyire törődőnek lenni, és sosem gondoltam volna, hogy ha ez valaha is megtörténik, akkor pont velem lesz majd ilyen. Határozottan elvesztem már, értelme sem lett volna tagadni, hogy ez az éjszaka rengeteg mindent megváltoztat majd közöttünk, de hinni akartam benne... bennünk, abban, hogy ezt is átvészeljük majd, hiszen a sziklám volt a viharos óceán közepén, az egyetlen, aki számított... Mikor lettem ennyire szentimentális?
Ha csak tehetném, mindent megadnék neki, amit csak megkíván; mégis hezitálok, újabbnál újabb kérdéseket teszek fel magamnak, abban a reményben, hogy majd eltántorítom saját magam attól az ötlettől, hogy képes leszek majd felelősségteljes felnőtt lenni, ugyanaz, aki egész eddig vigyázott rá, árnyékként járva a nyomában és foga fehérjét kivillantva azokra, akik bántani akarták... Annak a Zhexiannak kellett volna lennem, a legjobb barátnak, nem a szeretőnek, akibe villámcsapás módjára hasítottak a saját érzései, amiket eddig letagadott és elfojtott magában, aki másnap képtelen lesz elengedni ezt a pillanatot. A józan ész hangjának kellett volna lennem - elhúzódni és viccbe fordítani a szituációt, mikor lélegzetvételei megnyugodtak, mikor a pillanatnyi szünet elég lett volna arra, hogy mindent az alkoholra fogjak; de a közelsége megőrjít, képtelen vagyok nem gondolni bőrének puhaságára a kezeim alatt, apró, kéjes sóhajaira, amiket én csaltam ki belőle és arra a vágyra, amivel korábban csókolt... És mindent egy lapra teszek fel, mikor minden maradék bátorságom összeszedve folytatom, amit abbahagytam egy hosszabb pillanatra.
Emlékezetes estét akartam neki adni, magamat, minden érzésemmel együtt és hangját hallva lassan kezdek megbizonyosodni arról, hogy jól döntöttem, amikor nem menekültem el tőle; igaz, kérdése zavarba hoz, érzem, ahogy a pír elönti az arcom, de szerencsémre épp eléggé el vagyok foglalva ahhoz, hogy ne kelljen neki válaszolnom. Csupám halk, dorombolásra emlékeztető duruzsolásra futja tőlem az apró kacaj helyett, és egy újabbra, mikor ujjai a hajamba túrnak; egy hosszabb pillanatig várok, esélyt adva neki, hogy irányítson, ha akar, de ha nem tenné meg, magamtól mozdulok, szinte már kínzó lassúsággal, halkan duruzsolva, így akartam őt ízlelni, magaménak tudni, és így akartam őŐt látni, végre felemelve a pillantásom, de el nem húzódva tőle.
Nézz rám, kérlek...
...csak lélekben mantrázom magamnak a szavakat, pihegve próbálva levegőhöz jutni; nem akartam elsürgetni a dolgokat, de magamat is kínoztam azzal, hogy ennyire lassúra vettem a tempót. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy végre magáévá tegyen, hogy elmélyítsük ezt a kapcsolatot annyira, amennyire csak lehetne; de nem lehetek önző, nem most, hiszen számomra Ő volt a legfontosabb, hogy neki legyen egy elfeledhetetlen éjszakája, hogy megkapjon mindent, amit csak adhatok neki...
De végül csak elhúzódok, hogy levegő után kapjak, nyelvem végigvezetve egész hosszán újra, csak hogy utána alsó ajkam beharapva pillantsak fel rá, halkan nevetve; annyi mindent tudnék neki mondani, kezdve attól, mennyi mindent szeretnék vele csinálni, egészen azon befejezve, hogy mennyire fontos nekem, de nem találom a hangom, sem a megfelelő szavakat. Remegő kézzel simítok végig a csípőjén, körmeim gyengén mélyesztve hóka bőrébe; annyira gyönyörű volt így, a szétzilált hajával és ziháló lélegzetvételeivel, és csak az enyém, és bármennyire is gyűlöltem magam ezért, tudtam, hogy innentől kezdve küzdeni fogok érte, azért, hogy esetleg többet hozzunk ki ebből a kapcsolatból, mint egyszerű barátságot...
...de jelen pillanatban csak Ő érdekelt, és a vágy, amit éreztem; így is határozottan túl sokáig filozofáltam a saját gondolataimon, ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna. Aprót harapok a combjába, egyből utána apró csókot is lehelve a harapásnyomra; nem lenne szabad ennyire beleélnem magam, ugyanolyan felszínesen kéne rá is tekintetem, mint mindenki másra - de ez Chikara volt, aki előtt nem szégyelltem a könyörgő nyüsszenést, ami felszakadt a torkomból, mikor újra a számba veszem, tekintetem az arcára függesztve. Nem tudom, hogy fogok majd holnap a szemébe nézni és nem elszégyellni magam, de mit számít ez...? Ráérek majd ezen később gondolkodni...

Már nem voltam részeg, már nem voltak kibúvók, már pontosan tudtam, hogy nincs mire fognom a tetteimet, csupán arra, hogy tényleg kívánom, nem valaki helyett vagy azért, mert nem úgy sikerült az estém, ahogy terveztem. Csupán azért akartam, aki ő maga volt, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy éppen nagyon nem megfelelően viselkedtem a legjobb barátommal. Nem értettem magamat, sosem vonzódtam a férfiakhoz, kizárólag Zhexianon időzött el a tekintetem ,de ezt nyilván magamnak sem vallottam be sűrűn és most nem igazán értettem mi is a helyzet velem. Túl sok gondolat suhant át az agyamon, ami teljesen új volt számomra, nem is beszélve az érzésekről, amiket végképp nem tudtam még hova tenni, bár nem hiszem, hogy utóbbin az idő bármit is tudna változtatni.
Csak élvezni akarom, hogy úgy ér hozzám, ahogy gondolni sem mertem rá, mert nem tudom megtörténhet-e ez  egyáltalán mégegyszer anélkül, hogy valami tönkremenne, így sem tudom, hogyan fogunk egymásra nézni holnap vagy azután. Ugyan mikor szoktam én az ilyen típusú tetteim következményeivel foglalkozni? Komolyan kezd ijesztő lenni, amit művelek, a figyelmem  is akkor kezd elterelődni, mikor Zhexian már javában gombolja az ingemet és magamban csak arra tudok gondolni, hogyha nem ér a végére hamarosan magamról fogom letépni a ruhadarabot. Csókjai nyomán egyre inkább kapkodva lélegzem, aztán gyakorlatilag sokkol a merészségével. Sosem hittem volna, hogy megteszi, de tévedtem és én hátravetett fejjel és hangos nyögéssel tudok csak reagálni, nem válaszol a kérdésemre, csak mosolyogni tudok a gondolatra, hogy túlságosan is tele van a szája most, ahhoz, hogy bármit is mondjon.
Hajába túrok, érzem rajta, hogy vár valamit, de bármennyire is akarom, képtelen vagyok meglépni, nem szeretném, ha egy pillanat alatt végetérne ez a kellemes éjszaka, így csak simogatni kezdem puha tincseit. Lassú mozgása megőrjít, sóhajaim halk és türelmetlen morranásokkal keverednek, pedig a visszafogott tempója nekem kedvezett, segített kicsit lenyugodni, nem úgy, mint annak érzete, hogy engem néz. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy felemeljem a fejem és ránézzek, közben ne adjam át magam annak , amit a szemeiben látok és érjek véget pár másodperc alatt abban a csodálatos szájában. Ajkamat harapom kínomban véresre, ahogy a tekintetünk találkozik, érezheti, ahogy az izmaim megfeszülnek, de még kontrolálom magam, hála a lassúságának, pedig nagyon tetszik, amit látok.  
-Kínzol?-reagálok nevetésére egy széles mosollyal, tetszik, hogy élvezi, az pedig mégjobban, hogy ki is mutatja. Simogatására és harapására mélyről jövő sóhajokkal reagáltam, istenek, ha tudtam volna, hogy ez történik ma éjjel! Mikor újra a forró ajkait érzem és még azt a hangot is meghallom hozzá, simogatni kezdem a haját.
-Mi ez a hang?- morgom kéjesen, miközben nyomom lejjebb a fejét, de azért vigyázok rá, hogy még ne legyen neki kellemetlen.
-Mit szeretnél?-nézek a szemébe és rosszindulatúan elvigyorodom.

Fölösleges kínzás ez a lassúság, amivel mozdulok, de nem akarom elsietni, mint mindenki mással; pedig az az apró hang a fejemben már szinte könyörög azért, hogy meglépjük a köetkező lépést, bármi áron, bármi következménnyel. Másodrendű gondolattá vált, hogy mit hoz majd a holnap, mit mondunk majd egymásnak ezután, holnap, holnapután, az iskola folyosóin vagy a könyvtár egy eldugott sarkában, és hogy lesz-e még merszem egyáltalán a szemébe nézni ezután?
Ritkán hagytam, hogy a vágyaim ennyire eluralkodjanak rajtam; egész eddig képes voltam az összeszedettségem és hűvös realizmusom álarca mögé bújni, elhitetni mindenkivel, hogy nekem nincsenek érzéseim, hogy gépként működök... De Ő kihozott belőlem mindent, amit el akartam felejteni, minden érzést, amit eddig mélyen elástam magamban, és ez összezavart, egyszerre akartam Őt, mert a szívem ezt súgta, meg nem is akartam, mert ez meg a józan ész hangja volt. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy néhány csókja és a közelsége elég volt ahhoz, hogy teljesen elveszítsem a kontrollt magam fölött; de hazudtam volna, ha azt mondanám, nem élveztem, hogy mellette szabad voltam, hogy nem kötöttek társadalmi normák, sem elvárások. Miért nem lehetett mindig így? Miért nem nézhetett rám mindig így, mint most, mikor tekintetünk összeakadt, és a szívem kihagyott nem is egy, de legalább két ütemet?
De nem találom a hangom, mikor kérdez, így csak aprót bólintok, féloldalas mosolyra húzva ajkaimat; ha tudná, hogy nem csak Őt kínzom, hanem magamat is, vajon mit mondana? Egyébként is mit tudnék mondani? Hirtelen minden szó fölöslegesnek tűnik, megcsal, hiába bántam velük mesterien minden más alkalommal; de neki képtelen lettem volna hazudni, így inkább hallgatok, míg rá nem jövök, mi is az igazság, velem, vele, velünk kapcsolatban. Főleg, hogy van még egy befejezetlen ügyünk, ami további figyelmem igényli...
...és végre kezébe veszi az irányítást, ujjai a hajamba markolnak, és én szinte már túl kéjesen dorombolok, macskamód, engedve az akaratának; érzem, ahogy halovány pír önti el az arcom, ahogy engem néz, és még a rosszindulat a mosolyában sem tántorít el, sőt, amennyire tehetem, félszeg, gonosz mosolyra húzom az ajkaimat. Pillanatnyi felindulás csak, egy kósza gondolat csak, ami vezet, mikor még mélyebbre megyek, a saját határaimat feszegetve; körmeim talán túl durván marnak a csípőjébe, de kitartok, tekintetem kitartóan az övébe fúrva, hadd olvasson belőlem, mint nyitott könyvből, hadd ismerje meg a vágyaimat... Hogy mihez kezd velük, az már csak rajta áll, nem akarom semmire sem kényszeríteni, amit Ő sem akarna.

Annyi minden másra kellene most gondolnom, annyi minden mást kellene most éreznem. Normális esetben érzeném is, nem csak tudnám, hogy hideg van ehhez, most mégsem veszek észre semmit a hőmérséklet milyenségét illetően, most csak a forró ajkai vannak és annak gondolata, hogy mi jön ezután. Annak gondolata, hogy képes vagyok e rá így, félek, hogy nem,  hogy egyszerűen csak túlságosan féltem vagy épp eléggé józan vagyok, hogy ne működjek megfelelően. Pedig akarom, minden sóhajom és morranásom erről árulkodik, de még így sem vagyok biztos ennek az egésznek a helyességében. Nem ugyanolyan ez, mintha most a korábbi két lány közül használnám ki valamelyiket?! Legszívesebben megkérdezném ,miért csinálja, miért kínálkozik fel nekem, hogy egyáltalán csak velem viselkedik-e így vagy másokkal is. Utóbbi zavarna és ezt megintcsak furcsának találom, nem kellene, hogy dühítsen, hogy a legjobb barátom lefekszik másokkal, mégsem esik jól belegondolni.
Furcsa éjszaka ez, hogy ilyenek futnak át az agyamon, miközben ő, azzal a gyönyörű mosolyával és a lassúságával egyre csak kínoz, még így is, annyi mindent érzek, amit nem kellene, túl sok nekem ez. Az élvezet és közben arra gondolni, hogy miért jobb ez Zhexiannal, mint e múltheti lánnyal vagy épp az azelőttivel, mit tud ő, ami bennük nem volt meg? Bár meg tudnám ezt válaszolni magamnak, csak lenne valami, ami megnyugtat, hogy tényleg nem érzek iránta semmi olyat, csupán nem voltak bizonyos szükségleteim kielégítve pár napig és ő pont jókor volt jó helyen.  Valahogy mégsem tudom erről meggyőzni magam, mikor az ajkait, a nyelvét érzem és az egész testem libabőrös lesz már a legkisebb érintésétől is, nem hogy ettől…
Egyre nehezebben kontrollálom magam, ahogy ujjaim a hajába túrnak, le sem tudná tagadni, hogy tetszik neki,csak a  tekintete tesz elég magabiztossá ahhoz, hogy finoman lejjebb nyomjam a fejét. A meglepetéstől és az élvezettő csak a levegőt kapkodom, mikor teljesen önkényesen folytatja, amit elkezdtem és emellett durvábban mar a bőrömbe. Mintha el is pirulna, furcsa kettősség ez, annak tudatában, hogy, ami azt illeti felkínálta magát, nem is olyan sokkal korábban, most pedig pirul, mint egy szűz, de a technikája egyáltalán nem illik az arckifejezéséhez.
A szemébe nézve túl sok mindent látok egyszerre, ha tényleg ennyire vágyik rám, akkor mai most van az tulajdonképpen csak a kezdet és el sem tudom képzelni mi várhat még, ha…
-Zhexian…várj…én...-nyögdécselem meglepődve azon, hogy mennyire elvesztettem az uralmat a testem felett, izmaim meg-megremegnek, a tekintete teljesen tönkretesz, neki kell tudnia, mit lép most, már tőle függ, hogyan is érnek véget ezek a percek.

Minden egyes másodpercben igyekszem hazudni magamnak, hogy ez az egész nem jelent semmit, hogy csupán hagytuk, hogy magával ragadjon minket a pillanat meg az alkohol, meg hogy csak rosszkor voltunk a rossz helyen, de még saját magamat sem tudom erről meggyőzni; túlságosan is élvezem, ami történik, és inkább azért, mert Vele történik - a fiúval, aki már a kezdetek óta olyan érzéseket ébresztett bennem, amiket nem tudtam kezelni. Mellette mindig is nehezebb volt magam kontrollálni, eljátszani a gondoskodó legjobb barát szerepét, végignézni a találkozásait azzal a rengeteg lánnyal, akik jöttek és mentek, akárcsak a napszakok, hónapok, iskolaévek.
De most mégis velem van itt, velem tölti az éjszakáját valamelyikük helyett, és ez már önmagában jóval boldogabb emberré tesz, mint amilyen voltam pár órával ezelőtt, és talán ezért is engedem le a gárdámat, engedem neki, hogy az álarcom mögé lásson; hiszen hogy tagadhatnám le, hogy kifejezetten élvezem, hogy szabadon érinthetem és érezhetem Őt? Az egész, elbaszott életemben Ő volt az egyetlen dolog, aminek még volt értelme - és most, hogy ez az éjszaka ennyire közel sodort minket egymáshoz, biztos voltam benne, hogy képtelen leszek majd visszatérni ugyanahhoz az életvitelhez, amit eddig folytattam. Még ha ezzel most komplikálunk is épp mindent, nem akartam már senki mást rajta kívül...
...csak Őt, a csókjait és az érintéseit, minden apró sóhaját, amit én csaltam ki az ajkai közül; rengeteg mindent megadnék azért, hogy tudjam, mi lesz majd velünk ezután, amikor az alkohol végleg kifogy a szervezetünkből, amikor a vágyaim helyét átveszi a józan eszem, de igyekszem nem gondolni erre, mikor tekintetünk összetalálkozik, és érzem, hogy elpirulok, mintha épp rajtakapna valamin, amit nem lenne szabad csinálnom. Nem kéne ennyire túlgondolnom - főleg, hogy a legrosszabbkor kezdek el gondolkodni, és szavait hallva csak elbizonytalanodok, mintha még lenne innen bármiféle visszaút, mintha letagadhatnám a vágyaimat, elfelejthetném, ami történt, történik,  mintha képtelen lennék értelmezni minden apró rezdülését, és minden istenek tudják csak, hirtelen mennyire bűntudatom támad, mintha legalább csak kényszeríteném valamire, amit nem akar, de... Nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy várjak, hogy erről beszéljünk, vagy hogy a tetteim következményein gondolkodjak; de tekintetem el kell szakítanom az övétől, így csak lehunyom a szemeimet, valamennyit gyorsítva a mozdulataimon, hogy legalább egy valamit ne hagyjak befejezetlenül, ha már a beszélgetésünk szépen csődbe ment nagyjából abban a pillanatban, amikor először hagytam, hogy a tekintetem elkalandozzon rajta.
És kezem megremeg, mikor végigsimítok a csípőjén, lassan vezetve lejjebb a kezem a combján, próbálva uralkodni szaggatott lélegzetvételeimen, mert félek, rettegek a tetteim következményeitől, attól, mit fog majd gondolni rólam, amikor a vágy nem ködösíti már gondolatait; és talán egyszerűbb lenne, ha elhúzódnék és a kezem használnám ahhoz, hogy befejezzem a dolgokat, de mégsem teszem, mert el vagyok baszva, mert érezni akarom az ízét, a bűntudat keserűségével áradjon szét a nyelvemen, hiszen ha már szenvednem kell majd a felelőtlenségem miatt, legalább annak tudatában tegyem, hogy olyanért szenvedek, amire már régóta vágytam.
És... talán az elhúzódás pillanata a legnehezebb dolog, amit egész életemben át kell élnem, mert megint a szemeibe kell néznem, ahogy megtörlöm a szám szélét, mint valami közönséges kurva, ahogy újra közénk ékelem azt a távolságot, ami az elmúlt napokban közöttünk volt, mikor megigazítom magamon a szakadt anyagdarabokat, amik valamikor az iskolai ingem voltak, és megköszörülöm a torkom, annak ellenére, hogy kurvára nem tudom, mit mondjak.
- Hát... - Ezzel kezdem, zavartan beharapva az alsó ajkam, tekintetem lesütve, mintha pár pillanattal korábban nem én lettem volna az, akinek lényegében balls deep volt a szájában, és aki ezt sokkal jobban élvezte, mint bármi mást az életben. Fogalmam sincs, mit mondhatnék; így jobb híján csak zavartan túrok a hajamba, beharapva az alsó ajkam, mert... továbbra is barátok vagyunk, ugye?

Egyáltalán nem így terveztem ezt az estét, de , ha újrakezdhetném egészen onnan, hogy pofon vágnak biztos vagyok benne, hogy minden ugyanígy csinálnék, hogy épp ide juthassak, pedig őrültség az egész. Pontosan tudom, hogy belekezdeni sem kellett volna, mert teljesen összekavar mindent, nem értem mi zajlik a fejemben, a testemben, csak élvezem és ez esetemben nem normális. Hiszen én nem szeretem a fiúkat, soha nem is vonzódtam a saját nememhez, nyilván láttam, ha valaki jóképű volt, de senki nem maradt ilyen hosszan a fejemben úgy, mint Zhexian, ezt természetellenesnek éreztem.  Nem működik a logika, mert ha én a lányokat szeretem, nem szabadna arra gondolnom, hogy milyen lehet a legjobb barátom csókja, hogy vajon meddig terjed a testén az a tetoválás, vajon hagyná-e, hogy végigcsókoljam a rókamotívum vonalát…nem, ezek csak furcsa képzelgések, amik nemrég születtek a fejemben, nem jelenthetnek semmit.
Már nem vagyok részeg sem, de így sem jut eszembe arra kérni, hogy álljon le, ezt egyáltalán nem akarom, ami az illeti, sokkal jobban csinálja, mint egyes lányok, akikkel dolgom volt, ami szintén elgondolkodtat.  Mármint…miért ilyen jó ebben? Rendszeresen csinálja talán másokkal? A gondolatra is kellemetlen érzés tölt el, inkább próbálok csak rá figyelni, a haja puhaságára, az ajkaira, a nyelvére…de talán ezt sem teszem túl jól, amíg gondolkodom, addig legalább nem annyira fenyeget a veszély, hogy a testem és az önuralmam hiánya véget vet ennek az egésznek. Idegesít ez is, többnyire nincsenek ilyen gondjaim, mindent tudatosan csinálok, de most csak azt veszem észre, hogy igazából tőle függ meddig bírom, maximum küzdeni tudok magam ellen, ha nagyon akarok, de még így sem lehetek biztos semmiben.  A szemeiben olyan dolgokat látok megvillan, amik bárkit kikészítenének, legyen az férfi vagy nő, én pedig akaratlanul is elképzelem, ahogy ennél jóval több történik köztünk, nem itt, nem így, hanem ágyban, normális körülmények közt és végre láthatom, teljes egészében és ő is láthat engem, mindent, amit csak akar. Talán ez az a gondolat, aminek hatására jelzem neki, hogy nem nagyon fog ez így tovább működni, arra számítok, hogy abbahagyja, amit csinál, arra abszolút nem, hogy lendületesebben folytatja.  Nyögéseim csak egyre hangosabbak, valahol örülök, hogy most nem néz rám, így zavartalanul figyelhetem egészen addig a pillanatig, míg el nem érem a csúcspontot és be nem csukom szemeimet, hogy aztán hosszú másodpercekig csak zihálni tudjak.
-Hű…-ülök fel miután visszarángattam magamra a nadrágom, végignézve rajta csak most fogom fel, hogy mit csináltam az ingével- ez elég wow…szóval köszönöm.
Nem nagyon tudom mit követel most az illem, végül is ő mindent megtett értem, én meg állati hülyén érzem magam, mert ez már így is úgy hangzott, mintha hátbevertem volna, mondván „kössz a brojobot, haver”.  Az ilyen szituációk után, ha van lehetőségem többnyire kereket szoktam oldani, de ő nem valami egyéjszakás csaj, ő a legjobb barátom vagy legalábbis valami, ami ahhoz hasonlítható.

Ha holnap meg kéne halnom, pont így akarnék emlékezni rá: szétzilált hajjal és kipirult arccal, ahogy ujjai a hajamba markolnak és ahogy ajkain elhal az utolsó sóhaj is, mikor elhúzódok; gyönöyrű volt a sápadt holdfényben, és csak az enyém, még ha csak ezekre a hosszú percekre is, mielőtt vissza kéne térnünk a szürke hétköznapjainkhoz. Azt hiszem, a holnap sosem lesz már ugyanolyan, mint eddig volt; csak erre tudok gondolni, ahogy megazítom a ruháimat, remegő ujjaimmal próbálva legalább az övem visszacsatolni, mielőtt visszavenném a korábban félredobott kabátom. Csak most kezdem el érezni a hideget, most, mikor zavartan harapom be az alsó ajkam és túrok a hajamba, ahol néhány pillanatokkal korábban még az ő ujjai voltak, és amiket már most hiányoltam. Naiv dolog lett volna hinni, hogy valamikor még esélyem lesz ennyire közel kerülni hozzá, ez is csak pillanatnyi felindulás volt, az alkohol által vezérelt botlás - legalábbis igyekeztem így gondolni rá, hogy kevésbé fájjanak a szavai, amik felértek legalább egy vállveregetéssel, és egy hosszabb pillanatra kellemetlen déjá vu érzést ébresztettek bennem, azokból az alkalmakból, amikor el kellett adnom magam azért, hogy megszerezzek valami mást. Egy pillanatra megint közönséges kurvának éreztem magam - és ez fájt, mardosott belülről, újra felébresztve bennem a menekülési vágyat. Mert hát mit mondhattam volna, hogy "szívesen, máskor is"? Ennyire elbaszva még én sem voltam.
- Nézd, Chikara, én... - Mély levegőt veszek, esetleg leintve őt, ha közbe akarna szólni; már önmagában is elég nehéz rávennem magam arra, hogy egyáltalán mondani merjek bármit is, ez sokkal kínosabb így, mint a kezdeti csendünk volt, mert azzal még tudtam mit kezdeni, ez viszont az a fajta csend volt, ami megnehezítette a lélegzést, a gondolkodást, azt, hogy a közelében legyek. A menekülési kényszer határozottan túl gyorsan ébredt fel bennem; megszoktam már, hogy általában én voltam az, aki először távozott egy-egy egyéjszakás után, de mindig büszkén tettem és felszegett fejjel, de most legszívesebben csak elástam volna magam, vagy legalább beástam volna magam az ágyam takarója alá, hogy ott gondoljak túl mindent, amit csak lehetett. Ilyenkor voltam hálás azért, hogy a családom befolyása és néhány jól megfogalmazott levél az igazgatóhoz esélyt adott arra, hogy elkülönített hálószobát kapjak a tanulmányaimra tekintettel - a magány mindig jót tett, ha gondolkodni akartam, ráadásul nem volt senki, aki tanárt hívott volna a fejemre azért, mert újonnan összeszedett szokásomnak hódoltam és rágyújtottam a hálókörletben. - ...ez így kurvára kínos, beszélhetnénk róla egy más alkalommal?
Tessék, itt is van a menekülés; mindkettőnk érdekében igyekszem újra közénk rakni azt a távolságot, aminek ott kéne lennie, amit barátságnak nevezne minden normális ember, ami most történt, csupán egyszeri botlás volt - ezt mantrázom magamnak, hiába sajdul bele a szívem minden alkalommal, amikor ezt mantrázom magamnak. Nem akarom őt bántani semmilyen esetben sem, így inkább magamat kínzom, azzal is, hogy végre rá emelem a tekintetem és elmosolyodok, sután, esetlenül, mintha soha korábban nem mosolyogtam volna; nehéz anélkül ránézni, hogy elképzelném, hogy más helyen, más időben vagyunk együtt, hogy olyan dolgokat tehetnék vele, amikbe még Ő is belepirulna, aztán nem kéne azon gondolkodnom, mit mondok majd neki azután, vagy másnap reggel, mert nem lenne bennem semmi bűntudat, semmi szégyenérzet. Egy biztos, nem kéne így éreznem magam, mert hát... barátok vagyunk, ugye?
- Ha gondolod, elkísérhetlek a klubhelyiségedig... Kurva késő van és bűntudatom lenne, ha miattam késnéd le az első órád. - Ez is annyira jellemző rám! Lélekben irritáltan is forgatom meg a szemeimet, ahogy csak kimondom ezeket a szavakat, hiszen megint a stréber Zhexian vagyok, akit semmi más nem érdekel a tanuláson kívül, úgy öltöm vissza magamra a gondoskodó legjobb barát álarcát, hogy még én is meglepődök rajta; de ha már kimondtam, nem fogom visszavonni, meg lassan tényleg érdemes lenne mennünk, mielőtt itt, tilosban járva ér minket a hajnal. Meg hát ölni tudnék egy forró fürdőért is, most, hogy már ténylegesen érzem a csontig maró hideget... Meg minden mást is, ami bánt, kezdve a saját bizonytalanságommal, befejezve azon, hogy akármennyire is szeretném Őt most megcsókolni, nem tehetem ezt meg, sem most, sem később. Egyáltalán mire volt ez jó? Csak elbasztam mindent közöttünk...

Álomszerűnek érzem az egészet, a furcsa helyzet és a szokatlan hely ellenére, a hold megvilágítja az arcát épp annyira, hogy láthassam a szemeit, mielőtt behunynám a szemeimet, hogy csak átadjam magam az érzéseknek és a kellemes gondolatoknak, amik csak azért futnak át az agyamon, mert ő van itt velem. Ezután viszont végképp nem tudom mit illik csinálni, a lányok nagyrészével még édelgek egy kicsit, aztán kedves mosollyal az ajkamon eltűnök és vagy lesz még valami köztünk ebben az életben vagy végeztem vele és megy tovább minden. Nem tudom viszont, hogy Zhexiannal, hogy viselkedjem ezután, a legjobb, amit tehettem az volt, hogy megköszönöm, de az arckifejezés, amit csak egy másodpercre látok átvillanni az arcán nem árulkodik arról, hogy ez lett volna a legjobb döntés, amit hoztam életem során, sőt…
Többnyire azért ösztönösen tudom mit, mikor és hogyan kell mondanom bizonyos embereknek, hogy kedveljenek, de itt és most csak rontani tudok a helyzete és amellett, hogy ez kissé szégyenteljes a számomra meglepő módon fáj is. Nem jó így látni, remeg a keze, biztosan fázik is, nem kellett volna hagynom, hogy levegye a kabátját, nem kellett volna hagynom, hogy ezt csinálja, mert most rossz érzés látni a zavarát, a kínját, a mozdulatainak sutaságát. Nem teljesen értem azt, amit látok rajta, de nem lenne túl jó, ha most kezdeném el faggatni, valószínűleg nem mondana semmit. Zhexian nem olyan ember, akinek bármikor is képes voltam a fejébe látni, na nem mintha nem vágytam volna, most épp bármit megadtam volna érte, hogy tudjam mi is játszódhat le benne pontosan.
Meglep, hogy beszélni kezd, csak az ingem gombolva figyelek rá, mikor a mondat végére ér csak bólintok. Nem tudok mit mondani, ezt még nem éreztem és kicsit letaglóz. Ez vagyok én jelenleg, Itou Chikara, a Topuu hercege, aki a legjobb barátjának egyszerűen kurva kínos, legszívesebben felhoznám, hogy bezzeg pár perccel ezelőtt még nem tartott olyan kínosnak, mikor a…de mindegy is. Nem akarom, hogy tudja mennyire magamra tudok venni egy ilyen apró hülyeséget, mert ennek pont ennyit is kellene jelentenie mindkettőnknek, ahogy az a sok lány sem jelentett többet, akikkel hetente többször is történik hasonló.
-Ahogy szeretnéd-biccentek végül felé, így is nehezemre esik nem kifejezetten sértettnek hangzani, pedig nem szeretném, ha tudná, hogyan is érzem magam. És mosolyog rám, ettől a mosolytól kedvem lenne magamhoz ölelni és mondani valami megnyugtatót, pedig utóbbira azt hiszem teljesen alkalmatlan vagyok, ahogy állok itt szétcipzárazott kabátban, mint egy rakás szerencsétlenség.
Hibásnak érzem magam, a beállt kínos csönd nagyrészt nekem köszönhető, illetve annak a jelenségnek, amit úgy mondanak ész megáll, ha a…vagyis a vérem nem éppen az agyamban csoportosult hogy ott okos gondolatokat produkáljon.
-Szívesen venném…–bólintok ajánlatára, nem is értem miért akar visszakísérni és én sem tudom miért fogadom el a lehetőséget, de aztán valahogy megint elvesznek a szavaim, a nagy arcom, ahogy rápillantok.
Még lehet nem igaz? Még nem lenne furcsa, még nincs holnap, pár percig még mindent lehet, amit csak akarok, ugye? Pár másodperc alatt győzöm meg magam egy utolsó csók szükségességéről, aztán hirtelen lépek oda hozzá, hogy ajkaink újra összeforrjanak néhány másodpercre. Szeretném, ha ez a csók elmondana neki mindent, amire képtelen vagyok, hogy sajnálom, ha megbántottam, hogy nehezemre esik elengedni és, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, aztán elhúzódom és befejezem a ruházatom rendbetételét.